Na, akkor most megpróbálom a tőlem telhető komolysággal...
A régi fórumban ezt írtam:
"50. 2006-06-02 15:41:47 alibaba4rabloja
Én még nem születtem újjá, előbb szépen meghalok, aztán ha már látjátok, hogy nem írok többet a fórumba, akkor tudni fogjátok, hogy vagy végérvényesen halott lettem, vagy akkor kezdődik az újjászületésem."
Meg azt is valahol, hogy az óemberemnek és az újemberemnek két külön nickje lesz...
Szóval olyan úgy-ahogy hívő családban születtem. Megtartottuk a Karácsonyokat, a mennyből az angyalnak a felére emlékeztünk is, azt nagyszüleiméknél mindig kötelező volt elénekelni. Anyukám időnként mondott ilyeneket, hogy őrangyal, meg túlvilág, ... És mindig tisztelettel nézték a Jézusról szóló filmeket. És azt is mondta, hogy minket valahogy ez megkülönböztet a többiektől.
Temető mellett laktunk, és ott néztem mindig, hogy mi a különbség, hogy van, akinek kereszt van a sírján, van, akinek semmi és vannak, akiknek vörös csillag...
Biblia meg vallásos irodalom nem volt otthon, mert Szovjetunióban ez nem volt túl jó pont.
Anyukám egyszer elővett egy papírt, valamikor 12 éves korom körül, és elég hosszas gondolkodás után, nehogy véletlenül rosszul írja nekem... leírta a Miatyánkot. A többire nem emlékezett... Mondta, hogy ezt tedd el, meg ne lássák...
Mondhatni megtanultam, és megsemmisítettem, mint a kémfilmekben
Aztán többet nem beszéltünk róla...
Én meg néha elmondtam, és idővel amikor már nem arra kellett figyelni, hogy melyik szó következik, gondolkodni is kezdtem rajta, hogy mit is jelenthet...
Volt is döbbenet, hogy mijazhogy a Te akaratod??? Talán az enyém!!!
A legnehezebb azt volt megérteni, hogy miért kéne már másoknak megbocsátani??????? Azt megtorolni szokás, de legalább 10x-esen!
Meg nekem vétkeim? Ugyanmár...
A mindennapi kenyér ellen nem tiltakoztam... (Vajon miért..?) És a gonosz alatt általában a Szovjetuniót értettem, amit ezúton is megköszönök Neki, hogy megszabadított tőle
Úgy egy év múlva már viszonylag őszintén el tudtam mondani.
Aztán költöztünk Magyarországra. Én lettem az orosz, aki jött, és akivel jót lehet szórakozni az iskolában... Ha az előtte való év volt az elmélet, akkor ezt nyugodtan nevezhetjük gyakorlatnak...
Mindent ott kellett hagyni, ami számomra értékes volt, csak Isten volt, aki elkisért, és ugyanaz maradt, aki volt. (Bár szerintem ott jobban érezte magát)
És még mindig senkivel sem beszéltem az egészről...
Aztán jobb évek jöttek, középiskola, egyetem... legfeljebb egy-egy vizsga előtt gondoltam Rá, hogy azért Ő is megsegíthetne, ha létezik egyáltalán... De azért inkább azt valószínűsítettem, hogy nem létezik, minden jel arra utalt. Minden csodát véleményem szerint meg lehetett magyarázni sima természettudományos módszerekkel, amit pedig még nem, arra is miért ne lehetne kitalálni valami új elméletet... És egy teljes elmúlás mindenféle túlvilági dolog nélkül sokkal jobban megnyugtatott, mint valami bizonytalan vallásos mese.
Aztán munkahelyen egyszer fél évig nem volt munka. Csak ültünk ott, és ki szakmailag, ki másképp próbálta képezni magát, hogy elüsse valahogy az időt, és ne essen egészen depresszióba... Olyan lehangolt társaságot régen láttam, mint ami ott összegyűlt...
És nekem ráadásul volt egy vetélésem is, ami egy altató túladagolással végződött... Akkor ismertem meg jobban egyik munkatársamat, aki, mint kiderült, hívő volt. De sose beszéltünk vele hitről, csak próbált nekem segíteni...
Egyszer egy esküvőn voltunk, és versenyt ittunk... (Na, annyit életemben nem ittam, és szerintem nem is fogok...) A végére elértük az őszinteségnek azt a fokát, amikor könyvet mert nekem ajánlani... Hamvas Béla: A bor filozófiája.
Ebből értettem meg, hogy a keresztyén emberek fő célja nem az önsanyargatás, és lehet azt életörömmel is csinálni. Addig valahogy úgy néztem az egészre, mint ha azt vesszük, hogy kitesznek egy szép izmos képet a konditerem elé... vagy szép frizurát a fodrász elé... akkor bent is azt várhatom.. Itt meg kiteszik a Krisztust keresztre feszítve... hát velem is ez lesz, ha ide bemegyek???
Aztán reménytelenül szerelmes lettem... és ez ugye nem lett volna jó hatással a házasságomra... Kétségbeesésemben elővettem egy könyvet Jézusról, és azt olvasgattam. De semmi újat nem találtam benne, azokat a dolgokat már rég tudtam a filmekből... Csak jólesett olvasni, addig se gondoltam arra, ami elszúrta volna az életemet.
És utána megszületett az első lányom. Elég sok gondom volt vele, volt, hogy hetekig csak 3 órát aludtam éjszaka...
Szóval akkor már elmondhattam magamról, hogy elvesztettem a szülőhazámat, az esélyt, hogy a szakmámban dolgozni tudjak, az ismerőseimet, az egészségemet, fájt mindenem, még egy gyerekemet is, ezt a másodikat is majdnem... Férjemmel kutya-macska viszonyban voltunk. És még aludni se volt időm...
Ideális helyzet!
Éjszaka órákat sétálgattam és ringattam a gyereket, hogy aludjon... És a sötétben más ötletem nem lévén, eszembe jutott egy régi vicc: miben mérték régen a sebességet? öl/miatyánk... És én is elkezdtem mérni így az időt... Volt, hogy 40-et is elmondtam, mire elaludt a gyerek... Néha csak úgy, reflexből, néha volt erőm úgy is gondolni...
Egyik reggel arra ébredtem, hogy álmodom... Istent láttam, és (mint azóta már tudom), meghalni hívott... Én pedig mentem is volna meg nem is... De ezt már a régi fórumon valahol elmeséltem... És a lényeg, hogy megbocsátott nekem. És ez meglepetés volt... Ha máshonnan nem is, de innen tudtam, hogy nem csak a képzeletem játszott velem, mert az új dolgokat nemigen mondhatott volna nekem, pláne nem olyat, ami ellenkezik az addigi felfogásommal.
És még mindig nem beszéltem senkivel hitről...
Aztán fejembe vettem, hogy református leszek... Nem tudom, honnan jött az ötlet... A családban csak katolikusok vannak... Talán mert valahol el akartam mesélni az élményeimet...
De a gyerek miatt nem tudtam itthonról kimozdulni. Meg nem is mertem bemenni sehova...
Egyik délelőtt a gyerek sírt, alig hallottam valamit, csak valami szófoszlányokat a rádióból. Megpróbáltam rákeresni, és akkor találtam a 2 hete alakult sólyi virtuális református egyházközség névre hallgató honlapot... Mint később kiderült, róluk szó se volt a rádióban...
Na, azóta főleg ott művelődök. És az tetszik, hogy szinte betüre azt mondják, amiben én addig hittem... És rengeteget tanultam is azóta... És konfirmálkozni is sikerült... 120 km-t autóztam, életemben először ennyit, és csak Istennek köszönhető, hogy nem ment el a második gyerekem miatta... dehát a fontos dolgok nem várhatnak...
Megtérés? Mi az?