MINDENT, VAGY SEMMIT

„Simon Péter azért, amikor hallotta, hogy ott van az Úr, magára vette az ingét...és belevetette magát a tengerbe.” Ján. 21, 7.

Estél-e már át valaha olyan válságon, amelyben szabadon, határozottan és meggondolás nélkül átadtál mindent? Ez az akarat válsága. Külsőleg sokszor eljuthatsz ide, de ez még nem ér semmit. Az átadás igazi, mély válságához csak belsőleg, nem pedig külsőleg lehet eljutni. Külső dolgok feladása sokszor csak azt mutatja, hogy egészen bilincsekbe vagyunk verve.
Átadtad-e már akaratodat önként Jézus Krisztusnak? Ezt az akarat, nem pedig az érzelmek útján hajtjuk végre. Az érzelem egyszerűen csak aranymetszete ennek a cselekvésnek. Ha az érzelmeket bocsájtod előre, sohasem hajtod végre ezt a lépést. Ne kérdezd Istent, miből áll ez a lépés, de tedd meg a részedről már felismert dologra tekintettel, akár sekély, akár mély ponton állsz.
Ha hallottad Jézus Krisztus hangját a hullámokon, ereszd szélnek a meggyőződéseidet, add fel bizonyságaidat, de tartsd annál erősebben a Vele való kapcsolatodat.

KÉSZENLÉT

„Szólítá őt Isten...Ez pedig monda: Imhol vagyok.” II. Móz.3,4.
Mikor Isten szól, sokan hasonlatosak vagyunk a ködben botorkáló emberekhez: nem adunk feleletet. Mózes válaszából kitűnik, hogy ő ott volt valahol. A készenlét azt jelenti, hogy helyes viszonyban vagyunk Istennel, és tudjuk, hol vagyunk jelenleg. Mindig annyira sietünk Istennek megmondani, hogy hová szeretnénk menni. Az a férfi vagy nő, aki készenlétben van Isten és a munkája számára, viszi el a győzelmi pálmát, amikor a hívószó jön. Mi valami nagy alkalomra, valami feltűnő dologra várunk, s amikor itt van, sietünk kiáltani: „Imhol vagyok!” Mindenütt ott vagyunk, ahol Jézus emelkedőben van, de nem vagyunk készen valami alacsonyabbrendű kötelesség elvégzésére.
Készenlétben lenni Isten számára: azt jelenti, hogy megkülönböztetés nélkül készen vagyunk akár a legparányibb dolog, akár a nagyszabású kötelesség elvégzésére. Nem válogathatunk tetszésünk szerint a tennivalókban, bármi legyen Isten munkaterve: mi készenlétben ott állunk. Mikor valami kötelesség adódik, halljuk Isten hangját, miként Urunk is hallotta Atyja hangját, és készek vagyunk megtenni Iránta érzett szeretetünknek minden éberségével. Jézus Krisztus azt akarja, hogy úgy bánhassék velünk, ahogy Vele bánt Atyja. Ő oda állíthat minket, ahova akar, akár tetszetős, akár közönséges tennivalók közé, mivel a köztünk és a közte lévő viszony ugyanaz, ami közte és az Atya között volt. „Hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” (Ján. 17.22.)
Légy készen Isten váratlanul meglepő látogatásaira. Aki mindig készen van, annak sohasem kell kapkodva elkészülnie. Gondold meg, mennyi időt pazarlunk arra, ha Isten hívásakor még készülődnünk kell! Az égő csipkebokor jelképe mindannak, ami körülveszi a készenlétben álló lelket: Isten jelenlététől lángol.

NEM A LEGKEVÉSBÉ VALÓSZÍNŰN MÚLIK?

„Mert Joáb Adóniához hajolt vala, noha azelőtt nem hajlott vala Absolonhoz.” I. Kir. 2, 28.

Joáb kiállta a nagy próbát; egészen hű és igaz maradt Dávidhoz, nem ment a csábító és nagyravágyó Absolon után, mégis élete vége felé Adóniához hajlott. Maradj teljesen tudatában annak, hogy ahol egy ember elesett, más is éppúgy eleshetik. (L.I. Kor. 10. 12-13.) A nagy válságon már átestél; most légy éber a legkisebb dolgokban és vedd számításba „a legkisebb dolgok elrejtett világát”.
Hajlandók vagyunk azt mondani: „A legkevésbé sem valószínű, hogy miután átmentem a legnagyobb válságon, újra visszatérjek a világ dolgaihoz. Ne jósolgasd előre, hogy merről fog jönni a kísértés: ami a legkevésbé tűnik fel annak, az rejti magában a veszedelmet. Egy nagy lelki cselekedet végrehajtásának utóhatásaiban kezd szóhoz jutni „a legkisebb dolgok elrejtett világa”; ha nem is uralkodó módon, de gondold meg, hogy mégis jelen van, s ha nem vigyázol, újra elbuktathat. Hű maradtál Istenhez a nagy és erős kísértések közepette, nos, őrizkedj az alsó áramlásoktól. Ne légy betegesen önmagadba tekintő, aki rettegve tekint előre; de maradj éber; emlékezeted legyen nyitva Isten előtt. A nem őrzött erősség kettős gyengeség, mert „a kis dolgok elrejtett világa” itt végzi az aknamunkáját. A Biblia nagy alakjai mindig a legerősebb pontjukon buktak el, nem pedig a leggyengébben.
„Akiket Isten hatalma őriz” (I. Pét.1,5.): ez az egyetlen biztonság.

GYALÁZHATJA-E EGY SZENT ISTENT?

„Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné.” II. Kor. 1, 20.

Jézus intelem gyanánt mondta el a talentumokról szóló példázatot. Meg akarta mutatni nekünk, hogy képességeinket milyen helytelenül ítélhetjük meg. Ez a példázat nem a természetes adományokra, hanem a Szent Lélek pünkösdi adományára vonatkozik. Lelki képességünket nem kell a nevelés, vagy az értelem mértékével mérnünk: lelki képességünket Isten ígéretei mérik. Ha kevesebbet kapunk, mint amennyit Isten szeretne látni nálunk, csakhamar gyalázni fogjuk Őt, mint ahogy a szolga is gyalázta gazdáját: „Többet vársz tőlem, mint amennyi erőt kaptam Tőled; túl sokat követelsz tőlem, ott, ahol vagyok, nem maradhatok hűséges Hozzád.” Mikor Isten mindenható Lelkéről van szó, sohase mondd, hogy „nem vagyok képes”! Természetes képességeid korlátolt voltát sohase keverd bele a dologba. Ha elnyertük a Szent Lelket, Isten elvárja tőlünk, hogy a Szent Lélek munkája nyilvánvalóvá váljék bennünk.
A szolga minden cselekedetében igazolta önmagát, urát pedig kárhoztatta: „Követelésed nem áll arányban azzal, amit adsz.” Gyaláztuk-e Istent azzal, hogy megengedtük magunknak az aggodalmaskodást, amikor Ő így szólt: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.”? (Máté 6, 33.). Az aggodalmaskodás éppen azt jelenti, amit ennek a szolgának a szavai foglaltak magukban: „Tudom, hogy szándékosan cserben akarsz hagyni.” Az az ember, aki természeténél fogva lusta, mindig találékony: „nem találtam kellő alkalmat”; aki pedig lelkileg lusta, az Istennel szemben találékony. A lusta emberek mindig a saját külön útjaikra kanyarodnak.
Sohase felejtsd el, hogy lelki dolgokban való képességeinket Isten ígéretei mérik. Vajon képes-e Isten betartani az ígéretét? Feleletünk attól függ, vajon vettünk-e Szent Lelket.

NE OKOZZ FÁJDALMAT AZ ÚRNAK

„Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep?” Ján. 14,9.

Urunknak újra meg újra el kell ámulnia felettünk; a felett, hogy milyen kevéssé vagyunk mi egyszerűek. Saját véleményeink tesznek minket ostobává. Ha egyszerűek volnánk, nem volnánk ostobák. Folyton okoskodunk. Filep valami falrengető titok kinyilatkozását várta, de nem Abban, Akit ismert. Isten titka soha sincs abban elrejtve, ami történni fog, hanem abban, ami most van; mi pedig azt várjuk, hogy valami eget-földet rázó esemény formájában öltsön testet. Lehet, hogy a Jézusnak való engedelmességben nem ellenkezünk, de talán fájdalmat okozunk Neki kérdéseinkkel. „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát.” (Ján. 14,8.). Válasza egyenes: „Itt van Ő; vagy itt van mindig, vagy nincs seholsem.” Azt várjuk Istentől, hogy mutassa meg magát gyermekeinek: Ő azonban csak gyermekeiben mutatja meg magát. Mások észreveszik ezt a kiábrázolódást, Isten gyermeke nem. Szeretnénk Isten tudatában lenni, de nem lehet saját tudatos voltunk tudatában lenni s emellett egészségesnek is maradni. Ha Istent arra kérjük, hogy lelki tapasztalatokat adjon nekünk, vagy ha tudatos tapasztalat van útban: fájdalmat okozunk az Úrnak. Maguk a kérdések okoznak Jézusnak fájdalmat, mivel nem egy gyermek kérdései.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” (Ján. 14,1.): Fájdalmaz okozok-e Jézusnak azzal, hogy nyugtalankodni engedem a szívemet? Ha hiszek Jézus Krisztus személyiségében, e hitem szerint élek-e? Megengedem-e bárminek, hogy nyugtalanítsa a szívemet, megengedem-e, hogy beteges kérdések zaklassák? El kell jutnom a Vele való ama feltétlen kapcsolatra, amely mindent úgy fogad el, ahogy Tőle jön. Isten nem alkalomadtán vezet minket, hanem mindig most. Képzeld el, hogy az Úr itt van most és abban a pillanatban felszabadulsz.

A KIALVÓ FÉNY

„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén...” II. Kor. 3, 18.

Isten szolgájának oly sokszor kell egyedül állnia, hogy már nem is tudja soha, hogy egyedül van. A keresztyén élet első fejlődési fokain sok csalódás jön; emberek, akik addig világító fáklyák szoktak lenni, kilobbannak, és azok, akik mellettünk szoktak állni, eltávoznak tőlünk. Úgy meg kell ezt szoknunk, hogy már sohase tudjuk, amikor egyedül vagyunk. „Mindnyájan elhagytak..., de az Úr mellettem állt.” (II. Tim. 4, 16-17.). Hitünket ne a halványodó, hanem a soha ki nem alvó fényre építsük. Ha „nagy” emberek elmennek, mindaddig szomorkodunk, míg megértjük, hogy nekik el kellett menniük. Egyedül csak az marad meg, hogy mi magunk belenézünk Isten arcába.
Semminek se engedd meg, hogy az Isten orcájába való beletekintéstől eltántorítson, akár magadról, akár tanításodról van szó. Legyen gondod rá, hogy valahányszor prédikálsz, nézz bele előbb Isten arcába, akkor az Ő dicsősége mindvégig megmarad. Az a keresztyén munkás, aki szüntelenül Isten arcába tekint, aztán elmegy, hogy beszéljen az embereknek. Krisztus szolgálatának jellemzője a maradandó, öntudatlan sugárzás. „Mózes nem tudta, hogy az ő arcának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott.” (II. Mózes 34, 29.).
Nem arra vagyunk hivatva, hogy kételyeinket fitogtassuk, vagy hogy Istennel való életünk elrejtett elragadtatásait kifejezésre juttassuk. A keresztyén munkás életének titka abban rejlik, hogy minden időben összhangban tartja magát Istennel.

A MUNKA MÉLTÓSÁGA

„Isten munkatársai vagyunk.” I. Kor. 3,9.

Tartózkodj minden olyan, Istenért végzett munkától, amely képes elvonni a figyelmed magáról Istenről. Igen sok keresztyén munkás a saját munkáját imádja. A munkásnak az Istenben való elmélyülésen kívül ne legyen másra gondja. Ez azt jelenti, hogy életének, szellemi, erkölcsi és lelki életének többi területei olyan szabadok, ahogy csak egy gyermek szabad, de nem egy akaratos, hanem egy imádkozó gyermek. Annak a munkásnak, akiben nincs meg az Istenben való elmélyülésnek ez az ünnepélyes, uralkodó vonása, csakhamar fejére nő a saját munkája; a testnek, a szellemnek és a léleknek nincs szabad területe, aminek következtében csakhamar kiad magából mindent és összeroppan. Nincs semmi szabadság, semmi öröm az életében. Az idegek, a szellem és a szív olyan nyomasztólag meg vannak terhelve, hogy Isten áldása nem tud megnyugodni rajta. De a dolog másik oldala éppen ilyen igaz: ha egyszer elmélyülünk Istenben, életünk minden területe felszabadul és egyedül Isten uralma alá kerül. A munkáért nem terhel téged felelősség; az az egyetlen felelősséged, hogy élő és állandó érintkezésben maradj Istennel, és ne engedd meg semminek, hogy a Vele való együttműködésed megakadályozza. A megszentelődést követő szabadság egy gyermek szabadsága: azok a dolgok, amelyek az életet lekötve szokták tartani, már elmúltak. De mindig gondolj arra, hogy csak azért vagy szabad, hogy tökéletesen odaszenteld magad Munkatársadnak.
Nincs jogunk eldönteni, hogy hová kerüljünk, vagy jó előre megjegyzéseket tenni afelől, hogy Isten mire akar minket alkalmassá tenni. Mindent Isten hajt végre: bárhová állít is minket, az a mi egyetlen nagy célunk, hogy teljes szívű odaadás áradjon ki belőlünk Ő iránta a kérdéses munkában. „Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed.” (Préd. 9, 12.).

ÓVÁS LELKI FESLETTSÉGTŐL

„De azon ne örüljetek, hogy a lelkek nektek engednek.” Luk. 10,20.

Minket, keresztyén munkásokat nem a világias lelkület, vagy a bűn ejt tőrbe, hanem az a lelki feslettség, amely utánozza korunk vallásos divatját és lelki eredményekre kacsintgat. Az Isten tetszésén kívül soha semminek ne hódolj; menj ki „Őhozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.” (Zsid. 13, 13.). Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ne örüljenek az eredményes szolgálatnak, mégis úgy látszik, hogy a legtöbben közülünk csakis ennek az egynek örvendezünk! Megvan bennünk az a kalmár szellem, amely így gondolkozik: „Ennyi meg ennyi a megtért és a megszentelt lelkek száma, hála Istennek, most már minden rendben van.” A mi munkánk ott kezdődik, ahol Isten már lerakta az alapot. Nem az a dolgunk, hogy megmentsük, hanem hogy tanítványokká tegyük a lelkeket. Az üdvözülés és a megszentelődés Isten mindenható kegyelmének műve; nekünk, mint az Ő tanítványainak, az a feladatunk, hogy az embereket mindaddig tanítsuk, míg egészen át nem adják magukat Istennek. Egyetlen egészen Neki szentelt élet többet ér Isten szemében, mint száz olyan, aki csak felébredt az Ő Lelke által. Mint Isten munkásainak, sokszorosítanunk kell a mi saját lelki formánkat; ez lesz Isten bizonyságtétele mellettünk, mint munkások mellett. Isten az Ő kegyelme által az élet magasabb színvonalára emel minket és mi felelősek vagyunk azért, hogy mások is eljussanak erre a színvonalra.
Hacsak a munkás nem Krisztussal együtt, Istenben elrejtve (Kol. 3,3.) él, könnyen felforgató diktátorrá válhat, ahelyett, hogy másokban élő tanítvánnyá válnék. Sokan basáskodunk mind egyesek életében, mind egész összejövetelek felett. Jézus sohasem basáskodik így fölöttünk. Urunk valahányszor a tanítványságról beszélt, elöljáróban mindig odatette a „ha” szócskát; sohasem állította nyomatékosan, hogy „neked kell”. A tanítványság szabad választásunkra van bízva.

ALKALMAS ÉS ALKALMATLAN IDŐBEN

„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben.” II. Tim. 4,2.

Sokan közülünk abban a beteges hajlamban szenvednek, hogy csak „alkalmatlan időben” állnak elő az Igével. A kifejezés nem az időre, hanem reánk vonatkozik. „Állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben”: akár érzel hozzá kedvet, akár nem. Ha csak azt tennénk meg, amire hajlamot érzünk magunkban, közülünk jó néhányan soha, de soha nem csinálnának semmit. Vannak, akik a lelki élet területén alkalmazhatatlanok, lelkileg elaggottak, akik természetfeletti ihletés nélkül vonakodnak bármit is csinálni. Istenhez való helyes viszonyunk próbája éppen abban áll, hogy megteszünk-e minden tőlünk telhetőt, akár érzünk magunkban ihletést, akár nem.
A keresztyén munkás legveszedelmesebb csapdája, hogy bálványt csinál ritka pillanataiból. Mikor Isten Lelke az ihletettség és a belső megismerés idejével ajándékoz meg, így szólsz: „Most már mindig ilyen maradok Isten dicsőségére.” Nem, nem maradsz; Isten gondoskodik róla, hogy ne maradhass meg. Az ilyen idők teljesen Isten ajándékai. Nem ajándékozhatod meg magad velük, amikor jól esik neked. Ha azt mondod, hogy csakis olyan akarsz lenni, amilyen a legjobb perceidben vagy, elviselhetetlen különccé válsz Isten számára; nem fogsz soha semmit sem tenni, ha csak meg nem őriz téged a tudatos ihletésben. Ha legjobb pillanataidat Istennek teszed meg, rájössz, hogy Isten eltűnik az életedből, és nem jön vissza, míg a legközelebb fekvő kötelességed meg nem teszed, és amíg meg nem tanultad, hogy ne csinálj magadnak bálványt ritka pillanataidból.

A LEGNAGYOBB MAGASLAT

„Vedd a te fiadat,...és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok néked.” I. Móz. 22,2.

A jellem határozza meg, hogy az ember hogyan értelmezi Isten akaratát (v.ö. Zsolt. 18, 25-26.) Ábrahám úgy értelmezte Isten parancsát, hogy meg kell ölnie fiát, és csak egy rettenetes próbatétel kínjainak elszenvedése által tudta ezt a nézetet figyelmen kívül hagyni. Isten nem tudta másképp megtisztítani a hitét. Ha engedelmeskedünk Isten szavának őszinte hitünk szerint, Isten minket is meg fog szabadítani ama nézetektől, amelyek eltorzítva mutatják be Őt. Sok ilyen hiedelemtől kell megszabadulnunk; ilyen pl. az, hogy Isten azért vesz el egy gyermeket, mert anyja túlságosan szereti: nem egyéb ez ördögi hazugságnál, és egyúttal eltorzítása Isten igazi természetének. Ha az ördögnek módjában van megakadályozni minket a legnagyobb magaslat elérésében, s abban, hogy az Isten felől alkotott hamis nézetektől megszabaduljunk: akkor meg is akadályoz. De ha hűek maradunk Istenhez, olyan tűzpróbán fog átvezetni minket, amely az Ő mélyebb megismeréséhez vezet el minket.
Ábrahám Istenbe vetett hitében az volt a nagy, hogy kész volt bármit is megtenni Istenért. Azért élt, hogy engedelmeskedjék Istennek, nem törődve azzal, hogy miféle vallási hagyományokkal helyezkedik ez által szembe. Ábrahám nem volt a saját meggyőződéseinek a szolgája, különben megáldozta volna Izsákot, és azt mondta volna az angyal hangjáról, hogy az ördögtől származott. Így a vakhitű viselkedik. Ha hű maradsz Istenhez, Isten minden akadályon keresztül egyenesen az Ő ismeretének belső szentélyébe vezet téged. De ott mindig át kell esnünk saját meggyőződéseink és nézeteink feladásának nehéz pontján. Ne kérd Istent, hogy megpróbáljon! Ne fogadkozz, mint Péter: „Mindent megteszek, még a halálba is elmegyek Veled!” Ábrahám nem fogadkozott ilyen nagy szavakkal, hű maradt Istenhez, és Isten megtisztította a hitét.

és Isten megtisztította a hitét

lett csak egy mustármagnyi, és azt senki emberi erővel nem érintette

MIT KÍVÁNSZ?

„És te kívánsz-é magadnak nagyokat?” Jer. 45,5.

Nagy dolgokat kívánsz magadnak? Nem mintha éppen nagy ember akarnál lenni, de nagy dolgokat kívánsz-e magad számára Istentől? Isten azt akarja, hogy szorosabb kapcsolatban légy Vele, mint amennyire adományainak elfogadása odaköt téged Hozzá. Azt szeretné, hogy megismerd Őt. Egy nagy dolog esetleges: jön és megy. Isten sohasem ad nekünk valamit véletlenségből. Nincs annál könnyebb, mint Istennel helyes viszonyba kerülni, kivéve, ha nem maga Isten az, Akit akarsz, hanem csak az, amit Ő ad.
Ha csak annyira vagy, hogy dolgokért imádkozol Istenhez, akkor az átadásnak még az első lépéséig sem jutottál el; keresztyén lettél, de csak a magad módjára. „Imádkoztam Istenhez a Szent Lélekért, de Ő mégsem adta meg nekem a várt nyugalmat és békességet.” Isten nyomban rámutat arra, miért nem adta meg: te egyáltalában nem Istent keresed, hanem csak saját magad számára kívánsz valamit. Jézus azt mondja: „Kérjetek és adatik néktek.” (Máté 7,7.). Kérd Istent azért, amit kapni szeretnél; de nem tudsz kérni sem, ha nem valami helyes dologért imádkozol. Ha Isten közelébe kerülsz, megszűnsz dolgokért imádkozni. „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.” (Máté 6,8.). Minek akkor kérni? Hogy megismerhesd Őt!
Nagy dolgokat kívánsz magadnak: „Ó Uram, keresztelj meg engem Szent Lélekkel!” Ha Isten nem teszi meg ezt, azért nem teszi, mert még nem adtad át Neki magad kellőképpen, még van valami, amit nem akarsz megtenni. Kész vagy megkérdezni önmagad, hogy mit is kívánsz Istentől, és miért kívánod? Isten a jelen tökéletességet a végső tökéletesség érdekében mindig figyelmen kívül hagyja. Ő nem igen gondol azzal, hogy téged éppen most tegyen áldottá vagy boldoggá; Ő minden időben a végső tökéletességen dolgozik; „hogy egyek legyenek, mint mi” (Ján. 17,11.).

AMIT MEG FOGSZ KAPNI

„A te lelkedet zsákmányul adom neked, minden helyen, ahová elmégy.” Jer. 45, 5.

Ez az Úr megrendíthetetlen titka azok számára, akik bíznak benne: „A te lelkedet zsákmányul adom neked.” Mi többet kívánhat magának az ember az életénél? Ez neki a legfontosabb. „A lelkedet zsákmányul”: ez azt jelenti, hogy bárhová, még ha a pokolba mégy is, életed mindig megszabadul, semmi sem képes ártani neki. Olyan sokunkat tart fogva a dolgok külső látszata, nem éppen birtok vagy tulajdon, hanem inkább az áldások formájában. Mindezeknek el kell tűnniük; de van valami sokkal nagyobb, ami sohasem múlhat el: a Krisztussal az Istenben elrejtett élet.” (Kol. 3,3.).
Kész vagy engedni Istent, hogy közösségébe vonjon téged és nem törődni többé az úgynevezett „nagy dolgokkal”? Kész vagy-e mindent elengedni és átadni magad? Az átadásnak az a próbája, hogy vonakodsz így szólni: „Igen, de minek ez?” Óvakodj a vélekedésektől. Mihelyt kiejted a szádon azt, hogy „minek ez?” kiderül rólad, hogy nem adtad át magad és valójában nem bízol Istenben. Attól a pillanattól fogva, hogy átadtad magad, többé nem gondolsz arra, hogy Isten mit szándékozik cselekedni. Az átadás azt jelenti, hogy lemondasz a kérdezősködés fényűzéséről. Ha átadod magad teljesen Istennek, Ő azonnal így szól: „A te lelkedet zsákmányul adom neked.” Sok ember azért fárad bele az életbe, mert Isten nem adott nekik semmit, nem adta nekik zsákmányul az életüket. Ebből az állapotból a magunk átadása által szabadulunk meg. Ha átesel az átadáson, te leszel a legcsodálkozóbb és legboldogabb ember a földön: Isten egészen megnyert téged magának s ennek fejében az életedet adta neked. Ha még nem vagy itt, annak két oka van: vagy engedetlen vagy, vagy vonakodsz eléggé egyszerű lenni.

A BIZONYTALANSÁG KEGYELME

„Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk.” I. Ján. 3,2.

Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent a hideg számok világánál mérlegeljünk, így a bizonytalanságra úgy szoktunk tekinteni, mint valami rossz dologra. Elképzeljük, hogy el kell érnünk valamilyen célt; de ez nem a lelki élet természete. A lelki élet természete az, hogy bizonyosak vagyunk a bizonytalanságban, ennélfogva sehova sem rakunk fészket. A józan ész így szól: „Nos, tegyük fel, hogy én abban a helyzetben volnék...” Mi nem képzelhetjük magunkat olyan helyzetbe, amelyben sohasem voltunk.
A bizonyosság a józan ész életének ismertető jegye: a kegyelem bizonytalansága viszont a lelki élet jegye. Bizonyosnak lenni Isten felől azt jelenti, hogy bizonytalanok vagyunk minden mi utunkban; nem tudjuk, mit hozhat egy-egy nap. Ezt általában szomorú sóhajtással szokták mondani, ahelyett, hogy inkább a visszafojtott lélegzetű várakozás kifejezése lenne. Nem vagyunk bizonyosak a következő lépés felől, de bizonyosak vagyunk Istenben. Azon nyomban, mihelyt átadjuk magunkat Istennek, s megtesszük a legközelebb fekvő kötelességet, Ő meglepetésekkel rakja tele az életünket. Ha egy hitvallás ügyvédeivé válunk, valami mindig meghal: nem Istenben hiszünk többé, hanem csak Isten felől alkotott hitünkben. Jézus így szólt: „Ha.. olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek.”(Máté 18,3.). A lelki élet egy kis gyermek élete. Mi nem Isten felől vagyunk bizonytalanok, csak afelől, amit Ő a következő pillanatban tenni készül. Ha csak hittételeinkben vagyunk bizonyosak, méltóságteljesekké és szigorúakká válunk, nézeteinken pedig a végérvényesség átka ül; de ha helyes viszonyban vagyunk Istennel, megtelünk örömteljes bizonytalansággal és várakozással. Jézus azt mondta, hogy „higgyetek énbennem” (Ján. 14,1.), nem pedig azt, hogy „higgyetek el bizonyos dolgokat felőlem”. Engedj át Neki mindent, nagyszerűen bizonytalan, hogy miként fog Ő jönni, de jönni fog. Maradj hű Hozzá!

Szedd tömlődbe könnyeimet

"Te számon tartod bolyongásomat.Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe."..Zsol. 56.9

Különös imádság. Vajon mit kér Dávid Istentől, amikor ezt mondja: szedd tömlődbe könnyeimet? És mit érthetünk meg mi ebből a kérésből?


Mindenekelőtt azt, h. siralmas világban élünk. Egy brazíliai lelkipásztor szavait idézem, aki egy nemzetközi konferencián ezt mondta:"A mai élet, minden ellenkező törekvésünk ellenére, a boldogtalanság uralma alatt él. Boldogtalanság és könnyek mindenütt. Egyre kevesebbet mosolygunk, és egyre többet sírunk. S ami még rosszabb: azoknak a könnyeit ontjuk, akiknek már reményük sincs. A tehetetlen szív könnyezik oly sok fájdalom, oly sok szenvedés, oly nagy szegénység, oly nagy erkölcsi züllés és oly sok igazságtalanság láttán. " Valóban, sokan sírnak, mert félnek, kiszolgáltatottak, tehetetlenek, szegények, megalázottak, boldogtalanok, szomorkodók. Van miért sírjunk!

Azután arra bátorít minket ez a zsoltár, hogy szabad sírni. Mi gyakran szégyelljük, takargatjuk a könnyeinket. Vannak keresztyének,akik erősnek mutatják magukat és fogadkoznak: én nem fogok sírni, nekem nem szabad sírnom. Hiszen én már ismerem az evangéliumot, az örömhírt, ezért hozzám csak az örvendezés, az ujjongás illik. Pedig Isten gyermekeinek az életében is vannak nehéz szakaszok, amikor gyógyító erővel törhetnek elő a könnyek. Az ige arra bátorít minket, h. ne szégyelljük könnyeinket. Ne legyünk kőszívűek, akik a bajok láttán nem tudnak megrendülni. Tudjunk sírni önmagunk felett, bűneink felett, egyházunk és népünk felett nehéz helyzetekben. A Bibliában olvasunk olyan királyokról, prófétákról, apostolokról, férfiakról és nőkről, akik életük nehéz pillanataiban könnyekre fakadtak. "Egész éjjel könnyekkel áztattam ágyamat"/Dávid/. "Istenem, Hozzád sír fel az én szívem"/Jób/."Titkon sírni fogok kevélységetek miatt, áradnak könnyeim, zokogok értetek''/Jeremiás/. Jézus is sírt Lázár sírjánál és Jeruzsálem felett. Péter keservesen sírt, mert megtagadta mesterét. Mária Jézus sírjánál állt és sírt. Pál "sok gyötrődés és szorongás között könnyhullatással"írt levelet a gyülekezeteknek. Az ilyen könnyhullatás nem jelent siránkozást, Istentől való eltávolodást. Ellenkezőleg. Az Isten előtt hullatott könnyeink fénytörésében Urunkat még nagyobbnak látjuk. Az 56-os zsoltár hátterében az áll, h. Saul király üldözi Dávidot. Ő a szomszédos országba menekül, ahol azonban felismerik. Dávid úgy tud ebből a szorult helyzetből szabadulni, h. bolondnak tetteti magát. Mikor kitaszítják, a pusztába menekül, és egy barlangban húzódik meg. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben kéri az Urat : szedd tömlődbe könnyeimet. "Vajon nincs Istennek más dolga, minthogy Dávidnak a menekülésben a pusztában ejtett könnyeit számontartsa? Vajon nincs egyéb gondja Istennek a világ kormányzásával, még a könnyeket is számontartja?És mégis ez a valóság"/ Luther/. Látjuk-e könnyeinken át is ilyen hatalmasnak és együttérzőnek Istent?
De mit keres itt a "tömlő?"Mit jelent ez a kérés?Gyűjtsd tömlőbe könnyeimet? A tömlő kecskebőrből készült edény volt, amelyet ivóvíz, bor, vagy olaj tárolásához használtak. Dávid elképzelése az, h. Istennek van egy nagyon nagy tömlője, melybe összegyűjti övéinek értékes könnyeit. Dávid hiszi azt, h. Isten nemcsak az életét, de még könnyeit is megóvhatja.

De vajon csakugyan értékesek a mi könnyeink? Nem mindegyik. A Prédikátor könyvében ezt olvassuk:"többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú orca mellett jobbá lesz a szív". Ha úgy tudunk sírni a magunk és a mások bűnei miatt, ha úgy tudunk könnyeket ejteni szeretteinkért, egyházunkért, népünkért, ezért a világért, h. közben jobbá lesz, megtisztul a szívünk, akkor az értékes könnyhullatás. Vigyázzunk! Nem a könnyeink mossák le rólunk bűneinket! Szépen mondja el ezt egyik bűnbánati énekünk:

"Buzgóságom égne bár, s folyna könnyem, mint az ár,
elégtételt az nem ad, csak Te válthatsz meg magad".

Egyedül Jézus Krisztus érettünk bemutatott áldozata tisztít meg minket minden bűntől. Könnyeink csak azt jelzik, h. Isten már munkálkodik bennünk. Megtisztít, megvigasztal, és szolgálatra készít elő. Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza./Zsolt. 126,5-6/.