Jajaj... most megbántottalak? Pedig csak azt akartam mondani, hogy jó, hogy vagy, és te vagy a kedvesség fő képviselője itt a fóromon... És hogy illik hozzád az a piros szivecske... És ez most tényleg csak egy aranyos poén akart lenni... Na, mindegy... ez nekem sose fog olyan jól menni, mint neked...

Jaj, miket mondasz.
Rosszul éreztem, van ilyen, bocs. Jó, hogy tisztáztuk. Találkoznunk kéne már egyszer, és utána könnyebb lenne elkerülni az ilyen félreértéseket.

Szia Kamilla!

Már május első hete van,melyik nap/okon/ vizsgázol?

jófej tőled, hogy eszedbe jutott. Azért is írok kevesebbet, mert ma már utazunk Szombathelyre, holnap reggel nyolckor egy zh, aztán pénteken zsinórban négy vizsga. Több mint izgalmas, mert Tündivel együtt megyünk, és pénteken későeste jövünk, nemcsak az az izgulnivaló, hogy a vizsga sikerül-e, hanem, hogy hogy fogjuk bírni erőnlétileg.
Lett sok naplóbaírnivalóm is egyébként, majd mesélek, nem ússzátok meg.

Alig várom

Hát, átfutottam a topicot, milyen dátumot is mondtál. Itthon is beírom a naptárba a fontosabb dolgokat, mert különben kiesik valami fontos...a múltkor a fogorvoshoz felejtettem el menni, mert még nem volt naptáram. De már van, úgyhogy most minden gyerekemet leültetem, aztán beírogatok. Ilyen programok lesznek: ballagás, érettségi, diplomavédés, államvizsga, ...aztán osztálykirándulások, táborok,... jó nagy naptárra van szükségem.

A vizsgákon azt tapasztaltam, h. az Úr jobban tudja, mint én, h. melyik kérdést tudom...mert vagy azt húztam, amit tudtam,...vagy mikor már az a rész következett, amit nem tudtam, a tanár leállított: köszönöm, elég./pedig a következő percben lebukhattam volna, hogy tovább nincs/
így könnyű volt vizsgázni , ilyen súgóval a hátam mögött.
Neked is hasonló jó vizsgázást!

Én egyszer úgy mentem át egy viszgán, hogy aszonta a tanár halkan, hogy "erre sajnos csak elégtelent tudok adni", mire én "hú, de köszönöm, hogy megadta a 2-est!!!" szépen rávigyorodtam, aztán ő meg csak nézett. Feltett még egy 0 pontos kérdést, és átengedett.

Naggyonnagyon hasonló szép történt velem is. Jajholkezdjem.

Najó, hagyjuk a kronológiát a fenébe.
Kezdjük ott, hogy leszálltunk a vonatról három óra végigrohangászott út után, Szombathelyen (Tündi szokás szerint nem tudott elaludni a vonaton, amiből az lett, hogy két percnél hosszabb időt nem töltött a fenekén ülve). Pánik hegyek, mi lesz itt három napig.
Első utunk a pénztárhoz vezetett, hogy megvegyük visszafele a vonatjegyet. Mikor sorrakerültem, megláttam végre, mi az a kis rózsaszín papír az ablak előtt (kikészítve????? nekem?????): 'Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak'. 5 Mózes 33,27.
Hühh.

Első este Tündi nem tudta megvárni a megrendelt pizzát, elájult, nem csoda. De aztán megkaptuk, finom volt, meleg, megettük, jól esett. El is pilledtem tőle, de hősiesen nekiálltam elolvasni a mutatókat (akkor még úgy tudtam, csak C++-ból lesz megméretés másnap). Közben a az aula felől egyszercsak megérkeztek a Himnusz első akkordjai, aztán a többi is utánuk, és szépen sorban a Himnusz-Szózat-Egyszer végetér. Persze, holnap ballagás, gyakorol az énekkar. Hm-hm.
Aztán egyszer csak a másik oldalról, az utca felől felcsendült (najó, felkiabálódott), hogy ilyenek voltunk, meg hogy a börtön ablakába soha nem süt be a nap (Lovasi András szerint erről minden rendes magyar embernek a prepubertás-kori szerelmek jutnak eszébe), meg hogy "énekeljük el azt, hogy vége, nem járunk ki többet rétre' (nem túlzás ez?).
Szóval felváltva gondolkodtam a mutatókon és az ifjúság múlásán. Aztán már inkább csak az utóbbin. Az lett a végeredmény, hogy szeretem ezeket a váratlan dolgokat. Szeretek elutazni egy idegen városba, hogy pár osztálynyi középiskolás ballagási dalokat énekelhessen a fülembe sztereóban.

Másnap reggel a fősuli büféjében megtudtam, hogy hopp, a pénteki négy vizsgából kettő ma lesz. Iszonyat pánik, kézremegés, gyorsan egy kávé. Mi is van? Csütörtökön akartam lemásolni valakiről a jegyzetet, hogy még este tanulhassak. Vittem szép vizsgázós ruhát, de nem az volt rajtam... és egyáltalán. Nem így készültem!!!! Amúgy aznap a reggeli igém az volt, amit Nyugi állandóan idéz, az efézusi levélből, hogy létezik olyan megoldás, amit nemhogy kérni, de kitalálni se képes az ember. Meg a 104. zsoltár, amit még énekeltem is (talán ez volt Máté János utolsó műve?), úgyhogy nagyjából tudom kívülről a szövegét... hogy amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz...
Lényeg: nem tudom, hogy-mint történt, de nem buktam meg csütörtökön, sőt, hármast kaptam a gyakorlatra, az elméletet pedig szépen leírtam a zh-ban, még nincs meg, de minimum hármas az is megvan. És már csak feleannyi izgulnivaló maradt péntekre. Nagyi kicsit (vagy nem is kicsit) elfáradt estére Tündivel, aki megint nem aludt napközben, úgyhogy megint gyorsan elájult este. De most legalább a pizzát megvárta.

Na, még lehetett volna fokozni az izgalmakat azzal, hogy mikor a csütörtöki gyakorlati feladatsort megkaptuk, néztem végig a feladatokat - ezt se tudom - ezt se tudom - ezt se tudom - ezt se tudom, hopp nincs több. Kész, bukta. Két perc meredt bámulás a képernyőre... és egyszercsak megszólal a tanár: jaj, elnézést, ez a másik csoport feladatsora..

És eljött a péntek, a ronda nagy hálózatos vizsga napja. Ennek a gyakorlati részétől féltem a legjobban, mert ezt tanulták a többiek péntek délutánonként, mialatt mi már mindig hazafele zötyögtünk a vonaton. És nem tudtam az utolsóe lőtti napon azt se, mit kéne tudni. Aztán, mikor sikerült megszereznem legalább azt, hogy milyen parancsokat adtak ki (Linuxos karakteresfelületes hálózatkezelésről van szó), nagyrészt nem sikerült kinyomoznom otthon, hogy azok hogy működnek.
Reggel Tündistül-mindenestül átmentünk reggelizni a fősuli büféjébe, merthogy kilencig el kellett hagyni a koleszszobát. Már reggel nyűgöske volt, mindenre reflexből azt válaszolta, hogy "NemTündi". A Nemet megnyomva, és két oktávval fejjebb .. Mi lesz itt, szegény Nagyi. Menni kellett.. odaértem a programnyelvek végére, a programnyelves bácsi igazi úriember volt: 'Hallom, Kamilla, maga télen államvizsgázik - csak maga lesz ott, jól elleszünk majd'. Belémhasított, hogy tényleg, a francba, ez a mai az utolsó vizsgánk, a többiek elmennek szakdogát-védeni, államvizsgázni, és megint nem lesznek csoporttársaim. Jó hülye döntés volt elhalasztani a szakdogát télre. És egyáltalán, vége lesz a sulinak megint. "Az ember persze hajlamos mérgelődni, míg van, a kincsen. Jaj, minden olyan kajla most. Silány rímként nyekeg a nincsen.". Szeirntem én ezen a traumán nem tudom magam túltenni 18 éves korom óta, ezért járok állandóan iskolába. Ad egy biztonságérzetet, hogy van pár ember a világon, akinek munkaköri kötelessége, hogy kíváncsi legyen rá, mi van az én fejemben. Dehát nem vagyok én már erre rászorulva... vannekem férjem-gyerekem, vannak barátaim. Négyest kaptam programnyelvekből. Gyakorlatra is, elméletre is.

Aztán fél óra szünet, azalatt kipróbálgattam a gyakorlati vizsga anyagát, és jött a vizsga. Volt pár, amit tudtam, volt pár, amiről gőzöm se volt, és volt olyan, amit tippeltem..
Mialatt a tanár értékelt, ebédszüneteltünk, Tündi a menzán megint adagolta a tálcákat (nemúgyvanaz, hogy csak odamegyünk, és elveszünk egy tálcát! Tündi szépen mindenkinek adott egyet. Ezért mindenkitől bezsebelt egy mosolyt. Jó volt).
És ebéd után, a gyakvizsga értékelésénél történt az, amitől még most is egy méterrel a föld fölött járok: Az egyik feladatnál a tanár a következőt mondta: egyetlenegy helyen találkoztam csak a helyes szintaktikával: Kamillánál. Naagy-kerek szemek. Pontnálam. Aki ott se voltam. Kicsit más, mint amit én itt előirányoztam magamnak, hogy fejcsóválás, és 'hát, Kamilla, ez kevés..'. És hármast kaptam . És úgy éreztem, hogy még a fősuli portása is másképp néz rám kicsit.. igaz, hogy csak egyetlen feladat, és egy véletlenül eltalált szintaktika erejéig, de mégiscsak én lettem a csoport legokosabbja.

Aztán ki tudtam menni Tündihez, aki szépen elaludt a babakocsiban, és így túléltük az éjszakába nyúló vonatozást is hazafele. A taxiban szépen lefeküdt, elaludt, másnap reggel látszólag meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy itthon van.
Aztán ma vendégek jöttek hozzánk, régikedves barátok, még nyári reményeink is lettek. Mostanra pedig a többiek elaludtak, és én legalább a legfontosabbakat elmeséltem itt.