Újabb levél! Újabb megfontolandó tanácsok!
Idézet:
AZ ÚR „LELKI” SZERETETEEgy percre se gondoljuk, hogy önmagunktól képesek vagyunk szeretni az Urat. Ami „belőlünk” származik, elfogadhatatlan számára, még szeretetünk is. Egyrészt mélyen szomorítja az Urat, a hívő iránta való szeretetének hiánya, de a „lelki erő”-ből származó szeretet nem igényli. Az Úr iránti szeretetünknek teljesen a szellem irányítása alatt kell lennie. Túlságosan sokan szeretik az Urat evilági szeretettel, és túl kevesen Isten tiszta szeretetével.Sokan lelki szeretettel foglalkoznak Isten dolgaival. Beszélnek az Atya Istenről, az Urat szeretettnek nevezik, és így merülnek el szenvedésének szemléletében. Szívük ilyenkor megtelik örömmel, és úgy érzik, most szeretik az Urat. Ezt az érzést Istentől valónak gondolják. Olykor, az Úr keresztjéről elmélkedve, olyan nagy szeretet árad el bennük, hogy könnyekben törnek ki. Ezek az érzések olyanok, mint a tengert átszelő hajók: nem hagynak maradandó nyomot maguk után. Sok hívőnek ilyen a szeretete. De miféle szeretet ez? Csupán az ember boldogítására szolgál. Nem Istent szeretik így, hanem önmagukat. Az Úr szenvedésének maguk elé rajzolása látszólag megérintette szívüket, de mély igazsága érintetlenül hagyja életüket.Az Úr pusztán értelmileg vagy érzelmileg felfogott szenvedése semmi hatással sincs a hívő szívére. A szenvedésben való elmerülése felfuvalkodottá is teheti, mondván, ő jobban szereti az Urat, mint mások. Szellemi ember módjára beszél, pedig még semmit halálba nem adott nyomorúságos énjéből. Azt a benyomást kelti, mintha annyira szeretné az Urat, hogy ezzel kiérdemli mások csodálatát. Pedig szeretete puszta önszeretet. Csak azért gondol az Úrra, azért beszél Róla, és vágyik utána, mert ez boldoggá teszi.Mi a különbség tehát a szellemi és lelki szeretet között? Külső eltérés nem egykönnyen fedezhető fel, de belsőleg minden hívő meg tudja állapítani szeretetének forrását. Mivel lelkünk egyenlő énünkkel, ami belőle való, nem választható el énünktől. A „lelki” szeretetben is az én működik. Ha azért szeretem Istent, mert ez gyönyörűséget okoz, hústesti szeretet van bennem. A szellemi szeretetbe semmisem keveredik bele az énemből, Istent önmagáért szeretem.Az eredményeiből jól felismerhető a szeretet forrása. A lelki szeretet nem szabadít fel a világ vonzásából. A hívő tovább küzd és vergődik ez ellen. Nem így a szellemi szeretet. Ennél a világ dolgai maguktól elértéktelenednek a hívő szemében. Aki ilyen szeretettel szeret, arra nincs hatással a világ, mert felismerte dolgainak hiábavalóságát. Mintha nem is látná a világot Isten dicsősége által megvakított szemével. Az ilyen szeretet az emberekkel szemben is alázatos. Isten szeretete természete szerint megváltoztathatatlan. A miénk sűrűn változik. Ha „önmagunktól” szeretjük Istent, elhidegülünk iránta a nemszeretem napok, a próbatételek közepette, vagy kívánságaink kudarcakor, mivel önmagunktól és önmagunk érdekében szeretjük Őt. Az Istentől való szeretet minden körülmények között állandó. „Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, a buzgó szerelem...sok vizek el nem olthatnák e szeretetet” (Éé 8,6-7). Aki őszintén szereti az Urat, kitartó szeretetében, akármi történik vele, vagy akárhogyan érez. A „lelki” szeretet megszűnik az érzelem lelohadásával. A szellemi szeret erős, semmi nem riasztja vissza. Az Úr gyakran azért vezeti át az övéit súlyos megpróbáltatásokon, hogy önmagáért szeressék. A hívő élet elején az Úr sokféle módon megpróbálja gyermekei szeretetét. Később tovább akarja vezetni őket, hogy a szeretet érzése nélkül is higgyenek. Az első korszak az, amikor a hívő érzi az Úr szeretetét. Ez szükséges a későbbi fejlődéshez az Úrral való közösségben. Ha nem vonzaná az Úr szeretete, képtelen lenne mindent otthagyni és követni Őt. Ezért életfontosságú segítség, hogy az út elején érezze, sőt keresse az Úr szeretetét. De egy idő után már ne függjön az érzéseitől, mert ha ezekben megragad, szellemi élete veszélybe kerül. Szellemi életünk különböző fokozataiban más és más szellemi tapasztalatokra van szükségünk. Jó és gyümölcsöző, ha életünk bizonyos szakaszában annak megfelelő élményeink vannak. Ha egy későbbi időszakban a korábbi élményeket igényeljük újra meg újra, az visszaesést jelent. Az Úr először azt akarja, hogy a hívő érezze az Ő szeretetét, később pedig, hogy higgyen abban, hogy az Úr szeretete soha nem változik. Ne lepjen meg bennünket, ha bizonyos idő elteltével elveszítjük az Úr szeretetének érzését. Ez azt jelzi, hogy elérkezett az Úr szeretetében való hit korszaka.AMITŐL ÓVAKODNUNK KELLMegtanultuk, hogy a szellem szerint való életben érzelmeink nyugalmára vigyáznunk kell, különben nem halljuk meg belső emberünk szavát. Ha érzelmi életünk nincs Isten uralma alatt, szívünk nyugtalanná lesz, és a szellem vezetése megszakad. Ha a Sátán semmi más módon nem tud úrrá lenni a hívőn, a vonzalom területén támad. Számtalan hívő bukik el így. Nagy óvatosságra van szükségünk.Semmi sem ébreszti fel annyira vonzalmunkat, mint a barátok, s köztük is elsősorban az ellenkező neműek. Ez természetes adottság. Ez nemcsak testi, hanem lelki vonzalom is. Egészen kicsi ösztönzés a másik nem részéről mély vonzalmat ébreszthet.Itt az ember természetes hajlamáról van szó. A szellemi keresztyénnek fel kell figyelnie erre. Ha ennek a különleges kapcsolatnak csak az az oka, hogy az illető a másik nemhez tartozik, vonzalmuk „természeti” eredetű. A „másféle” viszonyulás okai között lehetnek jók és helyesek is. De a hívőnek fel kell ismernie, és számolnia kell vele, hogy indokai már nem tisztán szellemiek.A hívő szolgálat során vigyázzunk, nehogy szolgálatunkat a másik nem veszélyeztesse. Így ellen kell állnunk a vágynak, hogy elismerést próbáljunk elérni. Minden cselekedet az ellenkező nemű hallgatóság megnyerése céljából árt a szolgálat szellemi erejének. Mindent csendben és tiszta szándékkal kell csinálni. Ne feledjük, hogy nemcsak a bűn szennyez be, hanem mindaz, ami a lélekből való.Azt jelentené ez, hogy a hívőnek nem lehetnek barátai az ellenkező nemből? A Biblia ilyesmit nem tanít. Urunk barátai között voltak asszonyok is, mint Márta, Mária és mások. Az alapvető kérdés az: vonzalmaink teljesen Isten uralma alatt vannak-e? Vagy valahol belekeveredett a hústest? Tökéletesen rendjén való a férfi és nőtestvérek barátsága, csak ne zavarja meg a lélek mesterkedése.Minden lelki vonzalom bűnbe visz, és a világ felé húz. Minden olyan, amelyet nem az Úr ajándékozott, hamarosan gyönyörszerzési alkalommá lesz. Nem egyedül Sámson esett ennek áldozatául; Delila még ma is szorgalmasan nyesegeti a férfiak haját.A vonzalmat tudjuk a legnehezebben feláldozni. Ezért az odaszentelés ezen a területen az igaz szellemi élet jele és a legnehezebb próbatétel is. Aki nem halt meg a világ szeretetének, még egyáltalán nem halt meg. Természetes vonzalmai követésével az ember azt bizonyítja, hogy még nem adta halálba énjét. A lelki élet halálbaadásának lényege, hogy minden vonzalomnak nemet mondunk, az Isten iránti szeretet kivételével.WATCHMAN NEE: „BIZONYSÁGTÉTELEK” -> 7.rész, 2.fejezet : A lélek elemzése (az érzelem).7. rész: a LÉLEK ELEMZÉSE (Az értelem) WATCHMAN NEE: BIZONYSÁGTÉTELEK3. fejezet.KÍVÁNSÁGMiután megszabadultunk a bűn hatalmából, a kívánság indít arra, hogy sok mindent megtartsunk amagunk számára Isten mellett. Míg az emberen az érzelmei uralkodnak, főként kívánságai vezetik. Csak amikor már a kereszt mélyenszántó munkáját elvégezte, és a kívánság az Isten világosságában megítéltetett, akkor tud az ember a szellem vezetésével Istennek élni.A hústesti keresztyént vágyai uralják. Összes természetes és lelki kívánságai „én”-jével kapcsolatosak. Amíg az ember hústesti, nem hódol meg teljesen az Úr előtt, és tulajdon elképzeléseinek a rabja. Eszményei irányítják a szolgálatát, azokat kívánja megvalósítani. Önmagának igyekszik tetszeni, a saját dicsőségét keresi, önmagát szereti és sajnálja, saját személyét tartja fontosnak. Mindennek forrása az önző kívánság. El tudunk képzelni bármiféle, nem az „én”-nel kapcsolatos emberi kívánságot? Ha az Úr világosságában szemléljük magunkat, akkor látjuk igazán, hogy minden szándékunk – a legnemesebb is – szükségszerűen az énnel függ össze. Hogyan élhetne szellemi életet a hívő ilyen állapotban?A HÍVŐ TERMÉSZETES KÍVÁNSÁGAIA büszkeség kívánságból fakad. Az ember azon igyekszik, hogy tiszteljék az emberek. Burkolt dicsekvése állásával, családjával, egészségével, vérmérsékletével, képességeivel, külsejével és erejével mind a kívánságból fakad. Az érzelem munkája az önelégültség is, mert másképpen él, öltözködik, táplálkozik, mint a többiek. Ugyancsak természetes kívánságból fakad az Isten különleges ajándékával való dicsekvés, és az ezzel kapcsolatban érzett fölény.Az érzelmi hívő magamutogatásának nincs határa. Szeret látni, és szereti láttatni magát. Képtelen tartózkodó lenni, minden eszközzel előtérbe akar kerülni. Nem tud háttérben maradni, és magát megtagadni Isten akarata szerint. Arra vágyik, hogy észrevegyék. Ha nem tisztelik kellőképpen, mélységesen meg van sértve, ha azonban elismerik, ujjong örömében. Minden elismerést jogosnak és természetesnek tart személye iránt. A szolgálatban is „látszani” akar, akár prédikál, akár könyvet ír, erre indítja önzése. Még nem halt meg benne a hiú dicsőségvágy. Kívánságai vezérlik és könnyen felfuvalkodik. (…)A „lelki” kívánság felfedezhető a személy magatartásában, továbbá modorában, pl. a járásmódjában. De legvilágosabban felismerhető a szavakban és tettekben. Nos, ezek nem nagy dolgok, de aki hűségesen kíván szellem szerint járni, tudja, hogy még ezen apróságokban sem követheti kívánságait. A hívő ember tudja, hogy szellemi ügyekben nincsenek „jelentéktelen” dolgok: minden hátráltathatja a fejlődést. (…)Mikor valaki enged a kereszt hívásának, és tökéletesen halálba adja „lelki” érzelmét, hogy egészen az Úrnak élhessen, meg fogja tapasztalni, hogyan követelőzik az érzelem. Ezért hiányzik annyi keresztyénnél az erő az Úr elszánt követésére. Hány keresztyén képes például egy teljes napot szakadatlan imádságban tölteni pihenés nélkül? (…) Csak ha négyszemközt vagyunk Istennel, és teljesen a szellem által élünk és úgy szolgáljuk Őt, akkor tudjuk felismerni, milyen erőteljes érzelmünk követelőzése, milyen tökéletlenül adtuk még halálba, és mennyire aszerint élünk még.Az érzelmi keresztyén további jellemzője a sietség. Aki természetes kívánságait követi, sem Istenre nem tud várni, sem a Szent Szellem vezetésére. Az érzelem rendszerint sürget. Az érzelmileg felindult hívő sietősen cselekszik. Végtelenül nehéznek találja a várakozást, amíg megismeri Isten akaratát, hogy lépésről-lépésre azt kövesse. Ezért Isten népe nem tud szellem szerint járni, míg érzelmeit teljesen keresztre nem adta. Ne feledjük: ezer lobbanékony cselekedet közül aligha akad egy, mely Isten akarata szerint való. (…)Isten soha, semmit nem tesz elsietve: tehát nem adja erejét a türelmetlen embernek. Aki ösztönszerűen akar eljárni, annak saját erejére kell támaszkodnia. A sietség ugyanis kétségkívül a hústestből való. Mivel pedig Isten nem akarja, hogy hústest szerint éljünk, hirtelenkedő érzelmeinket halálba kell adnunk. Valahányszor érzelmein cselekvésre ösztönöznek, így szóljunk önmagunkhoz: „Az érzelmeink most sietést parancsolnak; Uram a te kereszted csendesítsen el!” Aki szellem szerint jár, nem siethet. (…)A hívő szellemi fejlődése során egyre jobban ráébred, hogy az Úrtól rendelt idő éppoly fontos, mint az Úr akarata. Ha sietségünkben Ismáel nemzéséhez fogunk, a legnagyobb ellenséget nemzzük Izsák számára. (…)Ugyancsak általános tünet az érzelmi hívőknél az önigazolás. Az Úr népe gyakran találkozik meg nem értéssel. Olykor az Úr tisztázza a félreértéseket, máskor azonban nem, és ez esetben minden magyarázkodás csak a „lélek” hiábavaló erőlködése. Az Úr legtöbbször azt kívánja, hogy népe minden dolgát bizalommal tegye le az Ő kezébe, és ne saját maga védekezzék. Mégis, mennyire szeretünk önmagunk védőügyvédei lenni! Milyen szörnyűnek találjuk, ha félreértenek bennünket, hiszen ez kisebbíti dicsőségünket és önbecsülésünket. Igaztalan vád esetén „én”-ünk nem képes csendben maradni. Nem tudja elfogadni, amit pedig Isten adott, és várni, míg Ő tisztázza az ügyet. Azt hiszi, ez túl későn jön majd. Azonnal kívánja, hogy mindenki lássa igazát. De mindez nem más, mint a „lélek” kívánsága. Ha a hívő a félreértések idején megalázza magát Isten hatalmas keze alatt, azonnal felismeri, hogy Isten ilyen tapasztalatok útján kívánja őt még teljesebb önmegtagadásra vezetni. Ez gyakorlatilag kereszt a hívő számára. (…)Míg természetes kívánságait nem tette le a kereszt alá, a hívő a szenvedés és szomorúság óráiban siet kiönteni szívét valamely embertársának. Felduzzadt érzelmeit így próbálja levezetni, és megkönnyebbül a belső tehertől. Az ember lelke hajlamos tudatni másokkal a szenvedéseit, mintha a puszta közlés könnyítene rajta. (Pszichológia? – M. Z.) Ily módon az emberek részéről megértést és vigasztalást próbál nyerni, mert ez jó érzést kelt benne. Még nem tudja, hogy csak az elégítheti ki igazán, ha Istennel közli problémáit. Egyedül az Úrnak kell kiönteni a szívét, és a szomorú események által még mélyebb halálba adni énjét. (..) A hívőnek tudnia kell, hogy az emberi együttérzés és vigasztalás nem segít lelki élete halálba-adásában, inkább táplálja és hizlalja azt. A szellemi élet azzal kezdődik, hogy Isten a mindenem, és Benne találok meg mindent. A szellem ereje által el tudom tűrni az elhagyatottságot is. Ha viszont emberi módon próbálunk terheinken könnyíteni, ezzel a lelket erősítjük. Isten azt akarja, hogy csendben maradjunk, és a ránk rótt kereszt elvégezze bennünk a munkáját. A szenvedés idején való hallgatással arról tanúskodunk, hogy a kereszt munkálkodik bennünk. Némának lenni: kereszt. Aki megőrzi nyelvét, az érzi igazán a kereszt keserűségét. De így jut előre szellemi élete.ISTEN CÉLJAA hívő személyes becsvágyának irányítása alatt szükségszerűen lázadóvá lesz Isten akaratával szemben. (…) Még a legjobb cselekvésnek sincs értéke Isten előtt, ha nem Istentől és a szellemünkből ered. Sok – Istentől való – munkát is kénytelen leállítani az Úr, mert belekeveredett a munkát végző hívő tulajdon kívánsága. Ha a hívő hajlandó teljesen elfogadni Isten vezetését, újra megbízza ugyanazzal. (…) Ez az Isten bölcsessége. Miért tiltja Isten saját szándékának követését, még ha meg is egyeznek az Ő akaratával? Mert azok még akkor is a mi kívánságaink maradnak, és ha engedünk nekik, már helyet is adtunk az „én”-nek. Aki valóban szellemi életet akar élni, működjék együtt vágyai megöldöklésében Istennel.(…)A gyakorlati dolgokban való kereszthordozással át fogjuk élni „én”-ünk megfeszíttetését, mert aki hordozza a keresztet, meg is feszíttetik azon. (…) Minden hiúságnak meg kell halnia. Feltűnési vágyunk is a keresztre való, ugyanígy igényünk a megtiszteltetésre, megbecsülésre és dicsőségre. Kívánságainkat, akárhogyan fejeződnek ki, meg kell tagadnunk. Minden belőlünk származó dolog utálatos Isten előtt. (…)Az Úr akarata mintha semmiben sem egyeznék a keresztyén ember elképzeléseivel. Noha teljes erejével küzd, látása szerint a halál felé tart. Először nem veszi észre az Úr vezetését ezen az úton. Minden a tehetetlenségéről, reménytelenségéről beszél, úgy érzi, meg kell halnia. Ebben a korszakban, amikor a halál kikerülhetetlennek látszik, felismeri mindebben Isten művét, és elfogadja vezetését. Ez a halál „lelki” életének a végét jelenti, hogy teljesen Istennek élhessen. Isten hosszú és kemény munkát végez a hívőn, míg idáig el tudja juttatni. Mennyire értelmetlen volt hosszadalmas ellenállása. Hiszen átjutva ezen a halálon, minden jóra fordul, és végbemegy benne Isten szándéka. Most nyílik meg a lehetőség a szellemi életben való növekedésre. (…)Természetes vágyaink feladásával a hívő élete megnyugszik. Korábban számos kívánsága volt. Tervezett és küzdött ezek kielégítése érdekében. Szívében vihar dúlt. Az emberek szeszélye, a változó környezet, a magány és egyéb elemek búskomorságba vitték. Ez nagyon gyakori az érzelmi keresztyéneknél. De a természetes kívánság haragot is ébreszthet. Ha nem kívánságunk szerint történnek a dolgok, vagy igazságtalanságot érzünk, zavar és harag támad bennünk. Ezeket külső dolgok okozzák. Milyen könnyen felingerlődik és megsebződik az emberi érzelem! (…)Az Úr Jézus ezt mondja tanítványainak: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelketeknek.” (Mt 11,29). A „lélek” itt különösen lényünk érzelmi részére utal. (…) Ezért előre megmondja nekik: tanuljanak Tőle, hogy nyugalmat találjon lelkük. Jézus szelíd: eltűri, akárhogyan bánnak vele az emberek. Örömmel vállalja a bűnösök ellenkezését. Azonfelül Jézus alázatos. Semmi becsvágy nincs benne. A becsvágyó emberek megsértődnek, mérgesek és nyugtalanok, ha nem érhetik el céljukat. Jézus azonban egész földi életében szelíd és alázatos volt: ezért érzelmei sem forrongtak. Ő most arra int, hogy tanuljunk Tőle, hogy mi is olyan alázatosak és szelídek legyünk, mint Ő. Vegyük magunkra az Ő igáját fegyelmezésül, mert Ő az Atya igáját hordozta. Nem volt más vágya, mint az Atya akaratának cselekvése. Mivel az Atya ismerte és megértette Őt, miért háborgott volna az emberek ellenkezése miatt? Kész volt elfogadni minden Istentől állított korlátot. Most nekünk mondja, hogy viselnünk kell az Ő igáját, és elfogadni az elénk állított korlátokat. Cselekedjük akaratát, és ne törekedjünk a hústest szabadságára. Ha mindezt megtettük, semmi sem zavarja, nem háborítja érzelmeinket. Ez a kereszt. Aki kész elfogadni Krisztus keresztjét, és tökéletesen engedelmeskedni Krisztusnak, megtalálja lelke nyugalmát.-o-o-o-4.FEJEZET: AZ ÉRZÉSEKBŐL TÁPLÁLKOZÓ ÉLETA HÍVŐ ÉLMÉNYEHa a keresztyén ember ragaszkodik az Úrhoz, gazdag érzelmi élményei lesznek. Ezek az élmények nagyon drágák a számára. Akkor kezdődnek, amikor megszabadult a bűntől, de még nem kezdte el a valóságos szellemi életét. Valóságos szellemi ismeret híján az ilyen hívők rendkívül szelleminek és mennyeinek tartják ezeket az érzelmeket – mivel a bűntől szabadulást követik, és nagy örömöt adnak. Nem is igen akarnak elszakadni ezektől az érzelmektől (…)Szolgálata váratlanul kibővül. Idáig mintha nem lett volna semmi mondanivalója, de most – a szeretet tüzével a szívében – fokozott gyönyörűséget érez, ha másoknak szólhat az Úrról. Minél többet beszél, annál buzgóbb lesz. Lelki megtapasztalásainak tartja az Úrért való szenvedést. Mivel olyan közelinek és kedvesnek érzi Őt, valósággal dédelgeti a vértanúság gondolatát. Minden terhet könnyűnek lát, minden nehézség eloszlik.Az Úr közelségének tudata megváltoztatja a hívő külső magatartását is. A múltban fecsegő volt, most szívesen hallgat, sőt szíve mélyén bírálja a szüntelenül beszélő embereket. Korábban könnyelmű volt, most komoly. Rendkívül érzékenyen érinti az atyafiakban talált bűn, és ezért szigorúan el is ítéli őket. Tehát amennyire vigyáz a maga viselkedésére, annyira élesen meglátja mások hibáit is.Titokban szánakozik azokon, akikben nincs meg az ő tapasztalata. Mikor látja, hogy mások hűvös nyugalommal szolgálnak az Úrnak, életüket ízetlennek tartja, míg sajátját a legmagasabb rendűnek, mivel annyira el van telve az Istenben való örömmel: ő mintha a felhők és hegyek fölött lebegne, a közönséges hívők pedig a völgyben vonszolják magukat.De vajon meddig tart az ilyen élmény? Egy életen át? A legtöbb embernél nem sokáig. A hívőt rendkívül elszomorítja, hogy egy vagy két hónap elteltével az annyira kedves öröm hirtelen eltűnik. Felkeltekor szokása szerint olvassa a Bibliát, de hol maradt az öröm, Imádkozik is, mint eddig, de néhány mondat után kimerül. Úgy érzi: valamit elveszített. Nemrégiben még elítélte azokat, akikről úgy érezte, hogy lemaradtak a szellemi versenyben, most azonban úgy érzi: maga is közéjük tartozik. Szíve kihűlt, a korábbi tűz már csak parázslik. Nem érzi, az Úr közelségét, sőt nagyon távolinak érzi. Azt kérdezi magától, hová lett az Úr? A szenvedést valóságos tehernek látja, és nem érzi – mint azelőtt – annak örömét. Nem kíván Igét hirdetni, néhány mondat után befejezi. Összefoglalva: ebben a korszakában minden sötét, száraz, hideg és halott. Úgy érzi, az Úr elhagyta, sehol nem talál vigasztalást. A szüntelen boldogság várása teljesen elhalványult.Ilyenkor Isten gyermeke természetszerűen azt gondolja: vétkezett, és ezért az Úr elhagyta (hiszen ha nem vétkezett volna – véli – az Úr nem vonult volna vissza tőle). Elkezdi tehát vizsgálni magatartását, hogy megtudja, miben és hogyan vétkezett. Reménykedik, hogy a bűn megvallása után az Úr visszatér, és Vele együtt a meghitt közösség boldogsága is. De akárhogyan vizsgálódik, semmiféle bűnt nem képes felfedezni magában. Úgy érzi, teljesen olyan a magatartása, mint azelőtt. Ezután folytatja az önvizsgálatot: ha mai viselkedésem miatt elhagyott az Úr, miért nem tette már korábban? Ha pedig nem vétkeztem, miért hagyott el egyáltalában? Itt azután megáll a tudománya. Csak egyben bizonyos: nyilván vétkezett valamiben, és ezért hagyta el az Úr. Ehhez társul a Sátán vádaskodása, és ez még inkább megerősíti abban a tudatában, hogy vétkezett. Ekkor imádságban az úrhoz kiált bocsánatért, az elveszett öröm visszanyerésének reményében.Az ima azonban hatástalan marad. Az elveszett élmények nem térnek vissza, érzései napról-napra hidegebbek és szárazabbak lesznek. Már semmi szellemi dolog nem érdekli. Korábban órákon át tudott imádkozni, most néhány perces imádság is nagy megerőltetésbe kerül. A korábban olyan sokat jelentő bibliaolvasás most nagy teherré lett, és nem ad áldást. Nincs öröme a testvérekkel való közösségben, sem pedig valamely feladat elvégzésében, mindezt csupán csak azért csinálja, mert mint keresztyéntől elvárják. Minden olyan unott és erőltetett leszVannak. Akik ilyenkor visszavonulnak. Sok minden, amit pedig Isten akarataként ismertek fel, elvégezetlen marad, mert elcsüggedtek. Kötelességüket nem teljesítik. Visszaesnek abba a magatartásba, amelyet örvendező időszakukban ők bíráltak a legjobban: fecsegők és felületesek lesznek.Amikor Isten gyermeke elveszti örvendező érzését, azt hiszi, mindennek vége. Mivel nem érzi Isten jelenlétét, az Úr nyilvánvalóan nincs vele. Ha nem érzi Isten szeretetét, az Úr nyilván nem is szereti őt.Ha ez még fokozódik, a hívő szinte teljesen elveszíti Isten-tudatát. De komolyan törekszik a gyógyulásra; a fáradságos igyekezetbe szinte belepusztul. Szereti az Urat, és szeretne és közelében lenni.Szeretné újra megtalálni Istent. Megpróbálja kiszabadítani magát csüggedtségéből, de hiába. Még, ha olykor vidámságot is tud erőltetni magára, titokban képmutatással vádolja saját magát. Nem könnyű bármilyen sikert elérnie, és egyre gyakrabban mond csődöt. Ez még fokozza a szenvedését. Ha valaki dicséri ebben az állapotában, zavarba jön, mert csak ő tudja, milyen nyomorúságos a helyzete. Ha viszont valaki dorgálja, azonnal igazat ad neki, mert gyengeségét maga is érzi. Mélységesen csodálja azokat, akik előre jutottak az Úrban és közösségben vannak Vele. Mindenki mást jobbnak tart magánál, mert mindenki rendelkezik valamivel, csupán ő nem.Vajon ez a kiszáradt állapot mindörökké tart? Vagy visszanyeri korábbi élményeit? Ilyenkor rendszerint a következő történik: egy idő múlva, talán néhány hét elteltével a vágyva vágyott élmény hirtelen visszatér. Talán egy prédikáció hallgatása közben, esetleg egy komoly reggeli imádságnál, vagy éjszakai elmélkedése alkalmával. Ekkor visszanyeri elvesztett örömét. Az Úr éppúgy érezteti jelenlétét, mint ezelőtt; a szeretet tüze fellángol szívében; az imádság és a bibliaolvasás újra fontos lesz. Az Úr jelenléte megint szívbéli gyönyörűséggé válik. Minden megváltozott: eltűnt a sötétség, a szenvedés és a keserű szájíz: minden világos, örömteli és friss. Mivel az Úr eltávozását tulajdon hűtlenségének rótta föl, most teljes erővel igyekszik megtartani mindazt, amit visszanyert, nehogy ez az örömteli érzés újra eltávozzék. Külső magatartásában gondosabb, mint valaha: naponta, teljes erőből szolgálja az Urat, remélve, hogy most már öröme mindvégig megmarad, és nem követi el korábbi hibáját.De – milyen különös – nagy hűsége ellenére az Úr röviddel ezután újra elhagyja a hívőt. Megint csak véget ér a gyönyörűség korszaka, és visszatér a szorongás, sötétség és szárazság.Számos keresztyén életrajzát megfigyelve azt látjuk, hogy többeknek vannak ilyen tapasztalatai, miután személyesen megismerték Istent. Kezdetben az Úr megérezteti velük szeretetét, jelenlétét, örömét. Ez az érzés azonban hamarosan elmúlik majd újra megjelenik, végtelenül boldoggá teszi őket – hogy azután másodszor is eltűnjék. A hívő ember legalább néhányszor átmegy az ilyen fel-le korszakon. Amíg hústesti hívő valaki és még nem szereti teljes szívvel az Urat, ez az élmény ismeretlen. Miután elindul a szellemi életben, és elkezdi szeretni az Urat, fellép a fenti helyzet.AZ ÉLMÉNY JELENTŐSÉGE(…) A hívőnek tudnia kell, hogy az érzés mindenestől a lélek tevékenysége. Amikor érzései szerint él, függetlenül azok milyenségétől – még lelki ember. Az örvendezés korszakában, amikor úgy érzi: szereti az Urat és érzi jelenlétét, az érzéseit követi. Az ezt követő szakaszban, amikor épp az ellenkezőjét észleli, ugyancsak az érzéseit követi. Az igazi szellemi élet pedig soha sem az érzésekhez igazodik, és nincs az érzések uralma alatt – sőt, inkább a szellem uralkodik az érzéseken. Számos hívő összetéveszti az érzéseket a szellemi tapasztalatokkal. Ennek oka az, hogy még nem ízlelték meg az igazi szellem életet. Nem tudják, hogy még az ilyen érzés is tisztán lelki. Csak a belső megismerés útján történik szellemi élmény, minden más lelki ténykedés.Itt követi el a hívő a legnagyobb hibát. Úgy véli, övé az Úr, valahányszor érzi jelenlétét, ennek híján viszont azt hiszi, elvesztette Őt. Az Úr nem érzéseinknek megfelelően változik, hanem változhatatlan. Ezért ne bízzunk érzéseinkben, hanem tekintsünk soha nem változó Urunkra!ISTEN CÉLJAI(…) Az igazi szellemi élet nem érzelmi, hanem inkább akarati élet. A szellemi ember akaratát megújította a Szent Szellem; mielőtt tehát akaratunk mozgásba hozná egész lényünk, a szellem kijelentésre vár. (…)AZ ÉRZELMI ÉLET VESZÉLYEI(…) Rendszerint a gyönge akaratú embert irányítják érzelmei. Képtelen követni a szellem vezetését. Szellemi érzékének fejlődését gátolja, hogy összetéveszti érzéseit a szellem vezetésével. (…) Az érzelmeire támaszkodó ember akarata elgyengül: a szellem hangja elnémul, nem tud érthető vezetést adni. (…)Fenti tévedés oka, hogy az érzéseink megcsalnak bennünket. A nagy érzelmi fellángolás idején Isten gyermeke nemcsak az Úr szeretetét érzi, hanem azt is, hogy ő mennyire szereti az Urat. De meg kell-e tagadnunk Isten iránt érzett szeretetünket? Árthat-e az Úrral szembeni meleg vonzalom? Maga a kérdés feltevése mutatja, milyen balgák tudnak lenni az ilyen hívők.Tegyük fel a kérdést másképpen: vajon a fellelkesült hívők valóban az Urat szeretik-e, vagy inkább magát, a túláradó érzést? Az ilyen örömet Istentől kapjuk, és ugyanő veszi is el. Ha igazán szeretjük Őt, szeretnünk kell, akármilyen körülményeket ad. A lelkes öröm idejéig tartó szeretettel talán nem is Istent, hanem tulajdon érzéseinket szeretjük.Továbbá, a hívő összetévesztheti az ilyen érzést magával Istennel, miután nem ismeri a különbséget Isten és a Tőle való öröm között. Amikor eljön az érzelmek kiszáradásának korszaka, a Szent Szellem megmutatja, hogy a hívő nem Isten, hanem Isten öröme után vágyott olyan nagyon. Nem Istent, hanem a Tőle kapott örvendező érzést szereti igazán. Nem Önmagáért ragaszkodik Istenhez, hanem azért, mert ilyenkor frissnek, vidámnak érzi magát. Ezért, ha elmúlt, minden erejével igyekszik visszanyerni. Ha igazán szeretné Istent, még a szenvedések közepette is ragaszkodna hozzá. (…)Más veszély is fenyegeti azokat, akik érzelmeiket és nem szellemüket követik Ugyanis becsapja őket a Sátán. Ebben tisztán kell látnunk. A Sátán rendkívül ügyesen tudja utánozni az Istentől való érzéseket. Különböző érzelmekkel ejti zavarba azokat a hívőket is, akik teljesen a szellem útján akarnak járni, s még inkább meg tudja csalni azokat, akik érzéseiket követik. Ily módon egyenesen a Sátán markába kerülnek, aki örömmel elhiteti velük mindezek isteni eredetét.A gonosz szellem ért az emberek fellelkesítéséhez vagy elcsüggesztéséhez. Az ilyen érzések követése helyet biztosít a Sátánnak, aki egyre inkább félrevezeti a hívő embert, míg végül szinte minden érzése fölött uralomra jut. Olykor még természetfeletti érzéseket is ébreszt benne, és a hívő úgy érzi; a levegőben lebeg, vagy pedig belső tűz emészt meg benne minden tisztátalanságot. Ebben az állapotban egész lénye érzéseinek hatalma alá jut, tökéletesen megbénul, intuiciója pedig zárlat alá kerül. Már csak külső emberében él, a belső meg van kötözve. Ebben az állapotában már szinte mindenben a Sátán akaratának engedelmeskedik, hiszen az ellenségnek csak valami meghatározó érzést kell keltenie benne, és máris azt teszi, amit kíván. A hívő – sajnálatos módon – nem is sejti, hogy a Sátán csapdájába esett. Közben pedig azt képzeli, hogy magasabb szellemiségre jutott másoknál, mert ilyen természetfeletti élményekben van része.A fentebb említett természetfeletti jelenségek napjainkban számos hívő szellemi életét veszélyeztetik. Sokan esnek ebbe a szakadékba Isten gyermekei közül. Ezeket a természetfeletti eseményeket – amelyek a szellemi erőnek szinte testi érzékelését közvetítik, és boldoggá vagy szomorúvá, lángolóvá vagy hideggé, nevetővé vagy síróvá teszik, elkápráztatják őket látomásokkal, álmokkal, hangokkal és szinte kifejezhetetlen érzésekkel – mindenestől a Szent Szellem hatásának tekintik, és a hívő legmagasabb rendű élményének tartják. Képtelenek felismerni mindezek gonosz szellemtől való eredetét. Nem gondolnak rá, hogy nemcsak a Szent Szellem, hanem a gonosz is képes ilyen dolgok előidézésére. Végképp nem tudják, hogy a Szent Szellem kizárólag az ember szellemében munkálkodik. A testi élmények 9o%-ában a gonosz szellemtől valók. Miért esenk olyan sokan ebbe a csapdába? Egyszerűen azért, mert nem szellem szerint élnek, hanem érzéseikben. Így alkalmat adnak a gonosz hatalmaknak erre a játékra. A hívő embernek meg kell tagadnia az érzelmekből fakadó életet, lehetetlenné téve ezzel az ellenség ilyen csalását.Komolyan intünk minden keresztyént, ügyeljen testi érzéseire! Ne engedjük, hogy bármely szellem testi érzéseket keltsen bennünk, akaratunk ellenére. Álljunk ellene ezeknek a külső, testi érzéseknek. Követés helyett tiltsuk el őket, mert az ellenség csalásának eszközei. Csak énünk mélyén megnyilatkozó szellemünket kövessük.Gondosan megfigyelve az érzelmi keresztyén életét, találunk egy elvet benne: „Minden az ’én’-ért történik.” Miért törekszik annyira az örömérzésekre? A maga kedvéért. Miért irtózik az érzelmek nélküli korszakoktól? Önlelke kedvéért. Miért keresi a testi élményeket? Megint csak saját maga megelégítésére. Mi okból törekszik természetfeletti élményekre? Saját lelke kedvéért. Bár nyitná meg szemünket a Szent szellem, hogy látnánk, mennyire én-központú az ún. érzelmi „szellemi élet”. Bár megmutatná az Úr, hogy az örvendező érzések mind az én körül csoportosulnak. A szellemi élet valós vagy hamis voltának igaz mutatója: hogyan bánunk az „én”-ünkkel.-o-o-o-
, hanem Ő teszi. 
