|
Kedves Manti!
Éppen most olvasom Szabó Imre: Sírjanak a papok c. könyvét, abból bemásolok neked pár történetet, amik szintén református emberek megtéréséről szólnak.
Neked van igazad, nekem meg üdvösségem
A Kálvin téri lelkészi hivatalban dolgozott egy idősebb asszony, Zelma néni. Komoly hívő, nagy bethánista volt. Már előző ittlétem alkalmával is bizonyságot tett, most pedig még nagyobb erővel ostromolt, hogy térjek meg. Egyszer elcsalt még a Bethániába is, ahol végighallgattam Szikszai Béni evangélizációját. Tapasztalataimat úgy összegeztem Zelma néni számára, hogy én ott csupa lelkileg sérült, abnormális embert láttam, nem kívánok közéjük tartozni. Csak rám nézett nagy szemeivel szemüvege alól, és ezt mondta: Azért én tovább imádkozom tiszteletes úr megtéréséért. — Kinyitotta a Bibliáját és a hátlapján egy névsorra mutatott. — Nézze, itt van maga is ebben a névsorban, akikért évek óta imádkozom. Akkor írtam ide a maga nevét, amikor 44 nyarán először itt szolgált. — Szívemig hatottak szavai, mégis gúnyosan azt válaszoltam: Csak imádkozzon értem, az nem fog megártani!
Volt azonban valaki, akivel még Zelma néninél is többet vitatkoztam a megtérésről, mégpedig Farkas József misszió lelkész, akivel a Soli Deo Glória Szövetségben barátkoztunk össze. Nagyon szerettem őt hallgatni, a legjobb igehirdetőnek tartottam a fiatalabb nemzedékben. A szomszédban, a Kálvin tér 8. szám alatt lakott, sokszor átugrottam hozzá egy kis beszélgetésre — és három aranyos kislányával játszadozni. Otthon éreztem magam Farkaséknál, és abban a hívő körben is, amelyhez tartoztak. Keddistáknak nevezték ezt a közösséget, mert kedden szoktak összejönni, és olyanok tartoztak hozzá, mint Nagy Gyula, Mézes Zsigmond, Bartha Ferenc, Boda Domokos. Szerettem volna, ha maguk közé tartozónak tekintenek, ugyanakkor velük is állandóan a megtérésről vitatkoztam.
Egy délután Jóska átjött hozzám, s megint nagy vita kerekedett köztünk a megtérésről. Főképpen az üdvbizonyossággal nem tudtam kibékülni. Micsoda gőg kell ahhoz, hogy valaki magabiztosan kijelentse: Nekem üdvösségem van! A vége felé Jóska inkább hallgatott és hagyta, hogy egészen belelovaljam magam igazságaimba. Sőt a legvégén felállt és csendesen ezt mondta: Nézd Imrém, többet nem tudok mondani, el kell ismernem, hogy igazad van. Ezzel búcsúzásra nyújtotta a kezét és kilépett az ajtón. Csak úgy dagadt a keblem a büszkeségtől! Farkas Jóska, a nagy Farkas Jóska elismerte, hogy igazam van! Mielőtt azonban becsukta volna maga mögött az ajtót, visszalépett és így szólt: Csak azt szeretném még mondani, hogy igen, neked van igazad, de nekem van üdvösségem — és elment. Percekig dermedten ültem kis káplánszobám ágyán és bámultam a semmibe, amikor egyszer csak kitört belőlem a sírás. Hát ez az! Micsoda bolond vagyok! Mit érek azzal, hogy igazam van, még Farkas Jóskával szemben is? Hiszen én is üdvösségre vágyom! Ez volt az a pillanat, amikor megfordult bennem valami. Igaz, még csak a szívem legmélyén.
A nagy fűzfa alatt
1947 nyarán mindenfelől forró légkörű konferenciák híre érkezett. Hol erről, hol arról az ismerősről hallhattam, hogy megtért. Már nemcsak az alcsuti bethánista konferenciákon történtek nagy dolgok, hanem Tahiban, sőt Balatonszárszón is, a történelmi kálvinizmus fellegvárában.
A Farkas Jóskával való beszélgetés után arra vágytam, hogy most.már velem is történjen valami. Jelentkeztem egy szárszói konferenciára, és amikor megérkeztem, azt tapasztaltam, hogy csakugyan megtérnek az emberek, mégpedig nem is akárhogyan, hanem szinte futószalagon. Kis híján majdnem visszautaztam Pestre, annyira nem tetszett az egész.
Már nem emlékszem az előadókra és az előadásokra, de ez nem is volt érdekes, mert az egész konferencia lelki mozgatója Bartha Ferenc volt, akit már a keddisták közösségéből ismertem.
Ő uralta itt a terepet. Reggel, este, előadások közti szünetekben, egyesével mentek hozzá, hogy bűnvallást tegyenek és „átadják" szívüket az Úrnak. Nagyjából valamennyiöjüket ismertem, egyetemista fiúk és lányok voltak a Soli Deo Glóriából. Feri egy nagy fűzfa alatt ült, sokszor csak fürdőnadrágban odakuporogtak melléje, beszélgettek néhány percet, aztán összekulcsolt kézzel imádkoztak — és már el is volt intézve az üdvösség kérdése. Néhány perc múlva máris elterjedt a hír az egész táborban: X megtért, Y is megtért. Mosolygó arcok, boldog ölelkezések itt is, ott is. Mindez módfelett bosszantott. Hát ennyi az egész? Hány éve kínlódok én már, ők meg pillanatok alatt révbe jutnak. Lefekvés után csendben újra és újra átgondoltam a kérdéseket. Mi az, ami tulajdonképpen elválaszt engem a megtértektől? Hiszen valójában én is hiszem mindazt, amit ők hisznek. Bűnösnek tartom magam, de még mennyire! Jézus váltságában is hiszek. Hát akkor? Talán az, hogy én nem merek olyan magabiztosan beszélni bűneim bocsánatáról, és én nem merem múlt időben mondani, hogy megtértem? De hát nem az alázatossághoz tartozik-e, hogy az ember ne legyen olyan biztos abban, ami Istentől függ? Vagy az volna az igazi alázat, ha én is odamennék a fűzfa alá?
Megtért az Espi!
Éjszakánként vívódtam, de reggelre megint az Espi lettem, aki visszautasít minden térítési manipulációt. Nem, én nem adom oda skalpomat Bartha Ferinek, hogy dicsekedjék vele. Végigfutott a hátamon a hideg, ha arra gondoltam, hogy rólam is azt suttogják majd: az Espi is megtért.
Az utolsó előtti éjszakán azonban minden eddiginél súlyosabb lelki harcba kerültem. Hiába szerettem volna elaludni, már hajnalodott, és még mindig egymást kergették gondolataim. Azt nem mondhatom, hogy közben sokat imádkoztam volna, Isten mégis megkönyörült rajtam. Egyszer csak egészen világossá vált előttem, hogy nekem is oda kell mennem Bartha Ferihez, a fűzfa alá. Ha ezt nem teszem meg, talán sohase jutok dűlőre és nem találom meg a békességemet. És reggel én lettem az első, aki odament Ferihez. Akkor is a fűzfa alatt ült, s csak intett, hogy üljek le mellé. Amikor az arcába néztem, nem láttam gúnyt a szemeiben. És nem mondta azt, amire készültem: No végre te is megjöttél, hanem minden bevezetés nélkül elkezdett imádkozni. — Köszönöm Mennyei
Atyám, hogy Imrét is idehoztad. Hálát adok azért, hogy nagyon szereted őt, érte is meghalt Egyszülött Fiad a kereszten, s őt is bűnbocsánattal és üdvösséggel ajándékoztad meg. Ámen! — Ezután elkezdtem volna megvallani bűneimet, de leintett és arra kért, hogy csak imádkozzam én is. Amikor azonban imádságomat is bűnvallással kezdtem, megint rám szólt. — Sokszor megvallottad te már bűneidet Istennek és kérted az ő bocsánatát. Most adj hálát azért, hogy ő ezt már megtette! Mondd el ugyanazt az imádságot, amit én elmondtam! — Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy iskolás gyerek, de megtettem. És milyen különös! Alighogy kimondtam az áment, valami eddig soha nem tapasztalt öröm és békesség töltötte be a szívemet. És nagy-nagy bizonyosság. Ugyanakkor teljesen világos volt előttem, hogy ez miért van így. Nem reménykedni kell Krisztus váltságában, hanem elfogadni. Ez pedig akkor történik meg, ha hálát tudunk adni érte.
Már a reggelinél elterjedt a hír: Megtért az Espi! Meglepődve tapasztaltam, hogy ez egyáltalán nem bosszant, ahogy azt elképzeltem. Amikor az előadások után lementünk fürdeni és röplabdázni, erősen figyeltem befelé, nem illan-e el az a békesség, amely ott a fa alatt rám szállt? Nem illant el, ott maradt az érintetlenül a szívemben. Akkor tényleg megtértem — mondtam magamnak —, és nagyot lélegeztem a napsugaras, friss balatoni levegőből.
Az első szeretet napjai
Az első, akinek elmondtam megtérésemet, természetesen Zelma néni volt. Ettől fogva a szó legszorosabb értelmében lelki testvérek lettünk. Rengeteg kérdésem volt a kegyesség gyakorlatával kapcsolatban, és előtte nem szégyelltem tudatlanságomat. Például megkértem, mondja el nekem egészen részletesen és konkrétan, mit jelent az, amikor a hívők azt mondják, vezetést kaptam az Igében, vagy „nekem azt mondta az Úr". Szó szerint fülével hall valamit ilyenkor az ember, vagy csak egy gondolat fogja meg igeolvasás közben? Zelma néni végtelen türelemmel vezetett be a hívő élet titkaiba.
Amennyire Zelma néni örült megtérésemnek, annyira megütközött rajta Szegedi Erzsébet diakonissza testvér, aki Muraközy jobb keze, és a második nagyhatalom volt a Kálvin téren. Úgy nézett ki, mint egy nagyasszony, diakonissza egyenruhában is fejedelmi jelenség volt, s én tréfásan Lorántffy Zsuzsannának neveztem.
Erzsébet testvér egyszerűen megdöbbent bizonyságtételemen, az pedig teljesen kihozta sodrából, amikor felszólítottam, hogy neki is meg kell térnie. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy aki tegnapig csak bírálta a megtérteket, ma teljesen az ellenkezőjét mondja. Egyszóval, megtérésem valóságosan sokkolta Erzsébet testvért.
Egy hét múlva viszont ő sokkolt engemet. Egy reggel arra kért, hogy azonnal menjek át a lakására, mert fontos mondanivalója van számomra. A legrosszabbra is elkészülve léptem be abba a kristálytiszta szobába, ahova akárki nem tehette be a lábát. És ekkor alig akartam hinni a fülemnek. Erzsébet testvér elmondta, hogy sok tusakodás után ő is úgy döntött, hogy megtér, s az álmatlanul töltött éjszaka után átadta a szívét az Úrnak.
Nagy szenzáció lett ebből, nemcsak a Kálvin téren, hanem az ébredés egyre táguló köreiben is. Erzsébet testvér közismert személyisége volt az egész pesti egyházi életnek. Magától értetődően kapcsolódott be a Zelma nénivel való testvéri közösségünkbe. Sok időt töltöttünk együtt beszélgetésekkel és imádkozással. Elválaszthatatlan hármast alkottunk, együtt jártunk evangélizációra és konferenciákra. Az első szeretet napjai voltak ezek az én hívő életemben. Nemsokára beléptem a Bethánia Egyletbe.
Református ember is megtérhet
A másik hidasi történet főszereplője egy idős férfi.
A legtöbb ember megtérését nagy öröm követi, de olyan nagy Örömöt, mint nála, kevés „újszülöttnél" találtam. Ennek titkát pedig Ő maga fedte fel a következő történettel.
„Volt nekem egy szomszédom Bukovinában, már az is meg akart téríteni engem. Amikor kint a kertben dolgoztunk, a kerítésen át mondta a szép igéket, és magyarázta a Bibliát. Tetszett is nekem minden, amit mondott és szívesen meg is tértem volna. Csak az volt a baj, hogy az én szomszédom szombatista volt, én
pedig úgy szerettem az én református egyházamat, hogy semmiképpen sem akartam elhagyni.
Aztán Bácskába kerültünk — és mit ad Isten? Itt is hívő szomszéd mellé kerültünk. Az is mindenáron meg akart téríteni, de ő meg pünkösdista volt. És én ezért a felekezetért sem akartam elhagyni egyházamat.
Sokszor kérdeztem magamban: hát csak szombatísta, pünkösdista vagy más vallású ember lehet megtért ember, református nem? Most meg eljöttek ide Hidasra maguk református papok, és én megtértem úgy, mint református ember, és a református egyházban is maradhatok. Hát ennek örülök én olyan nagyon."
Ezt a sztorit elmeséltem Bereczky püspöknek, aki annyira fellelkesedett rajta, hogy összehívta a teológiai tanári kart, és elmesél-tette velem előttük a történetet. Nagy esemény volt ez akkoriban, azokban a szellemi harcokban, amelyek az ébredést kísérték. De nagy esemény volt az én életemben is. Ahogy visszatekintek most missziói pályafutásomra, azt kell mondanom, hogy ez volt a csúcs. S talán nem szerénytelenség megállapítanom, hogy ez volt Berci bácsinak is, mint ébredési embernek a csúcs. Ekkor még szívvel-lélekkel az ébredés mellett állott. Nemsokára azonban fordulat következett be.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Erika 2007. máj. 22., kedd 21:15-kor.
|
?
