Sziasztok. Május huszonkilenc, kedd. De ezt úgyis kiírja az automata. Megint az a problémám, hogy hol kezdjem. Kb annyi naplóbaírnivalóm lett, mint az elmúlt két hónapban összesen.
Először is: sikerült elmennünk ténylegigazából a gyüli piknikjére. Nagyon tömény délelőtt volt Még mindig zavarban vagyok attól az óriási meglepetéstől, hogy mennyivel kevesebbet kellett magyarázkodnom, ki a fene is vagyok, mint hittem... őrülten jól esett.
Meg egyáltalán. Énekeltek, én meg gubbasztottam közöttük egy pléden, és néztem előre. És annyi örülnivaló volt egyszerre, hogy kiakadt a műszer, és ilyen zavart nézelődésre futotta csak. Gyuri a háttérben focizott a gyerekekkel, ott voltak egy csomóan, akiket eddig csak hírből, vagy max fényképről... Én szeretek énekelni, bár nincs valami híres hangom, de most nem volt baj, hogy nem tudtam bekapcsolódni, mert lehetetlen volt egyfele figyelni. Meg amúgy is, ez egész más volt. Biztos, hogy nem mertem volna, ha véletlenül ismertem volna az énekeket, akkor se. Mert.. mittudomén. Eddig azt hittem, hogy az énekszövegekre, amik előre meg vannak írva, ésizé, nem vonatkozik a szentszövegfóbiám. Hát most kiderült, hogy de.
Meg aztán a szöveges részre is érdemes lett volna odafigyelni. Volt komoly tartalom. Persze végigülni nem tudtam, mert Tündi másképp döntött, viszont most valahogy nem bántam, hogy nem tudom leállítani, visszatekerni, meghallgatni később... És azért nagy részét hallottam.
Tündivel labdáztunk, igaziélő babákat néztünk, ő is hozzá- hozzászólt a beszélgetésekhez (pl. két lány ült a lépcsőn, Tündi meg időnként odaült melléjük, hogy "Tündinek eszébe jutott valami"). Volt ott pár mesekönyv, megnéztük a Három kismalac címűt, ami amúgy is az egyik kedvenc mese
... Én se félek az emberektől az emberektől az emberektől - képzeljétek, beszélgettem is. Volt, akivel többet is, mint a pár udvarias bemutatkozó duma. Bár nagyon zavarban voltam végig, ráadásul rendszeresen félbeszakadtak a mondataim, mert szaladni kellett Tündi után. Nem tudom, milyen képeket hagyhattam magamról, de most ezen nem állok neki rágódni. Másfél év beszélgetést úgyse lehet bepótolni egy délelőtt alatt. Olyan természetes érzés volt ott lenni, hogy most csúnyán természetellenes érzés lett nem ott lenni. Ha az jut eszembe, hogy most pénteken is lesz gyüli, és én nem leszek ott, összeszorul a torkom. Úgyhogy nem erre gondolok, hanem, hogy milyen jó volt. Meg egyáltalán. Nem a korlátokon kell keseregni, hanem a lehetőségeket kell kihasználni. Gyuri is elvolt, beszélgetett. (Amúgy ez érdekes, mert kettőnk közül ő a könnyebben beszélgetős, viszont én vagyok a könnyebben kimozdulós). Jó volt látni, hogy ő is mennyire büszke Tündire.. (én is az voltam).
.
)... Még Apa épp nem volt itthon, de gondoltam, mennyire fog örülni a hírnek, hogy indultunk a kórházba (ilyenkor csak ott tudják helyrerakni). Közben Tündi a sírástól telehányta a szobát. Aztán egyszercsak megnyugodott, közölte, hogy 'meggyógyultam', és ugyanúgy mozgatta a kezét, mintha mi sem történt volna. A Gyuri is hazaért, sokszor kipróübáltuk, hogy nehogy véletlenül ki legyen menve, de fájdalom nélkül normálisan mozgatta, még rá is támaszkodott. Egy kiment könyökre nem lehet rátámaszkodni. Egy ekkora gyerek meg csak nem tudja még megcsinálni, hogy nem mutatja, ha fáj, mert nem akar dokibácsihoz menni.
