4. kérdés: Mit kíván tőlünk Isten törvénye?
felelet: Megtanít erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részében eképpen: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."
Saját gondolatok: Mint ahogy a nyomorúságom bizonyos megismerése az élet szenvedéseiből következik (következhet), de mégis nagyon igazak a Káté szavai: "Isten törvényéből." Írtam már más helyen, hogy az én édesapám nagyon szigorú keresztyén volt, "törvényeskedő". Tehát tökéletes akart lenni, mint keresztyén, saját erőből. Persze az évtizedek alatt átélt súlyos szenvedései lefaragták róla ezt a tulajdonságát, úgyhogy egyre megértőbb, szelídebb, krisztusibb lett. (Számomra fantasztikus példája a kegyelem működésének egy ember életében.)
De mivel én nagyon rossz gyerek voltam, sokszor elszöktem otthonról, stb., ezért nagyon sokszor kikaptam, méghozzá elég alaposan. Édesapám nagy szigorúsága, miután már keresztyénné lehettem, mindig a törvény szigorát juttatja eszembe. És a törvény az nagyon szigorú, valóban. Sokat gondolkoztam azon, ha mindez a háttér nem így lett volna az életemben, vajon ismerném-e igazán (vagy ennyire) a törvény súlyát? A fenyítés jogos és elkerülhetetlen voltát? Talán nem. Úgyhogy hálás vagyok most azért a nagy szigorúságért, amelyet meg kellett tapasztalnom, mert "átvezetett" engem az Isten törvénye jogosságának elismerésére. Innen aztán már fellebbezhettem a kegyelemhez.
Azt gondolom, hogy a mai keresztyénség egyik baja, hiánya az, hogy csak elméletileg ismeri az Isten törvényének szigorúságát. És ezért csak elméletileg ismeri a kegyelemnek valóságosan szabaddá tevő voltát is.
Gondolkozz el olvasó, vajon ez a "nagy parancsolat" odakényszerít-e téged is a kegyelemhez, mint olyan embert, akinek egyébként semmi reménye és lehetősége nem lenne az Isten előtti megállásra?
Most pedig Victor János magyarázata következik:
9. Isten igénye.
A KÁTÉ 1. pontja megérdemelte volna, hogy hosszasabban is elidőzzünk nála, és csak az indokolja továbbsietésünket, hogy mindazzal, ami gazdag tartalmában foglaltatik, a Káté további vizsgálata során úgyis találkozunk majd. Viszont a 2. pontnál nincs miért elidőznünk. Láttuk már: ez a pont a Káté vázlatát bocsátja előre, tehát azokat a kereteket mutatja fel, amelyekben a Káté elrendezi mondanivalóját. Siethetünk hát tovább a 3. pont felé, amellyel megkezdődik a Káté első főrésze. „Az ember nyomorúsága” címen tárgyalja a Káté itt az első „tudni”-valót: „mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom?”
ELŐRE IS EL LEHETÜNK RÁ KÉSZÜLVE: nagyon sötét képet fog festeni erről a tárgyról. Hiszen azt akarja megértetni: miért volt szükség „az ember megváltásának” arra az egész csodálatos és titokzatos isteni művére, amelyről majd a Káté második főrésze fog beszámolni. Istennek arra a páratlan mentő beavatkozására, amelyről az Apostoli Hitvallás magyarázata során vallást fog tenni a Káté, csak úgy lehetett szükség, hogy az ember különben súlyos és végzetes bajban leledzett volna reménytelenül. Úgy viszonylik egymáshoz ez a kettő: a megváltás nagyszerűsége és az ember nyomorúságának a nagysága, mint a hegyorom magassága, és a tövében nyíló völgynek a mélysége. A megváltás tényeinek a fényességét homályosítja el az, aki enyhíti az ember „bűne és nyomorúsága” képének a sötétségét. Nem szépít hát ezen a Káté egy árnyalatnyit sem.
De tegyük hozzá mindjárt: ez nem azt jelenti, hogy a Kátéban olyasféle sötéten-látás szólal meg, amellyel azoknál az embereknél találkozunk, akik keserűségtől elborult lélekkel, és maguk körül is csak kesernyés ködöt árasztva úgy járnak az embervilágban, hogy abban semmi jót nem látnak, aminek örülni lehetne, csak rosszat, ami felett ítélkezni lehet. Ilyesmivel csak akkor lehetne meggyanúsítani a Kátét, ha ebből az első főrészéből állna az egész. Ne felejtsük el egy percre sem: itt csak előkészíti a Káté a maga főmondanivalóját, amelyre még csak ezután, különösen a második főrészében kerül sor. Az beszélhet teljes, kíméletlen, kertelés és leplezgetés nélkül való nyíltsággal a betegségről, aki ismeri a biztos gyógyulás titkát is. Ne akarja hát a Kátét utánozni, és magát vele fedezni az, aki nem nyerte el, és nem hirdeti a továbbiak során vallott boldog „megszabadíttatás” valóságát is!
MÁR CSAK AZÉRT IS EGÉSZEN IDEGEN a Kátétól az ilyen világmegvető és embergyűlölő lelkület ítélkezése, mert az rendszerint a saját magukkal nagyon megelégedett emberek magatartása szokott lenni. Az emberek nagyon rosszak szerintük, de ők maguk persze kivételek! A Kátéban ellenben arról van szó, legalább is elsősorban arról: „Milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom?”
Hogy itt csakugyan más történik, mint egyes embereknek más emberek felett való ítélkezése, az mindjárt kitűnik a 3. pontból, amellyel ez a szakasz elkezdődik: „Honnan ismered meg a te nyomorúságodat?” – kérdi itt a Káté. (Figyeljük meg: itt is a feleletre szólított ember saját ügyéről van szó!) A felelet pedig – egészen röviden, de annál súlyosabban – így szól: „Isten törvényéből.” Nem emberi ítélőszék elé idéztetünk itt – még kevésbé idézünk másokat a magunk ítélőszéke elé, – hanem az Isten mértéke alá kell odaállnunk egyenként és együttesen. És ezért Isten ítélete az, amely elmarasztalóan lesújt reánk. A mi egymásról alkotott ítéleteink lehetnek sokfélék: sokféle fokozat szerint kedvezőek és kedvezőtlenek a szerint, hogy az egyik ember hogyan felel meg vagy nem felel meg a másik ember részéről támasztott igényeknek. És ennek az egymás felett való ítélkezésünknek, a magasztaló dicsérettől kezdve, végig a lehetőségek egész skáláján a megbélyegző megvetésig, megvan a maga jelentősége a mi egymásközti viszonylataink terén. Ez az egész ügy azonban egyszerre tárgytalanná válik, mihelyt Isten igényeivel kerülünk szembe. A Káté azokkal szembesít mindnyájunkat. „Isten törvényének” a tükrét tartja elénk. S abban megnézve magunkat, csak arra eszmélhetünk rá: „mily nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk!”
EZZEL NYILVÁN VALLÁST TESZ A KÁTÉ ARRÓL, hogy van „Isten törvénye”, amely nekünk tudtul adatott, tehát Istennek velünk szemben táplált igényei nem ismeretlenek előttünk. Istennek egész hozzánk szóló kijelentésében, amely a Káténak is alapjául szolgál, van ugyan más is. Azt is megmondja nekünk Isten: mi akar Ő lenni a mi számunkra? (Voltaképpen ezért szólalt meg egyáltalán az Ő kijelentése.) Vannak tehát Isten Igéjében „ígéretek” is, vagy ahogy egy szóba foglalva szoktuk mondani: van „evangélium”, vagyis „örömhír”. De ugyanakkor azt is megmondja Isten: mivel tartozunk mi Őneki? Ez az, amit az Ő „törvényének” nevezünk az Igében. És akit utol-ért és szíven talált az Isten élő Igéje, az szembekerült az Ő „törvényének” a tükrével, és abba beletekintve, fel kellett kiáltania Pál apostol szavaival: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem?” (Rm. 7, 24.)
Vannak a Szentírásnak olyan helyei, ahol mintegy összesűrűsödve jelennek meg Istennek követelményei. Amikor a Káté, hogy tételét jobban megvilágítsa, idézni akar ilyet, elsősorban a Tíz Parancsolat jöhetne tekintetbe. Azt szoktuk sajátlagosan úgy emlegetni, mint „Isten törvényét”. De láttuk már: bizonyos, később majd tisztázandó okokból a Káté a Tíz Parancsolattal való foglalkozást későbbre halasztja. Helyette itt a Szentírásnak egy másik helyét idézi, amely ezen a ponton éppúgy, sőt még jobban is megfelel a célnak. A sorban következő 4. pontban felteszi a kérdést: „Mit kíván tőlünk Isten törvénye?”, és így felel rá: „Megtanít minket erre Krisztus röviden Máté evangéliuma 22. részének 37. és következő verseiben: Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolatban benne van az egész törvény és a próféták írása.” Vagyis, mivel a „törvény és a próféták” elnevezés alatt Jézus korában az ótestamentumi Szentírást értették egybefoglalóan, Jézus szerint ebben a két parancsolatban az Isten addigi kijelentésének minden mondanivalója benne foglaltatik lényege szerint, ami az Isten követelményeit illeti. Mivel pedig Ő állítja ezt, azért nyilvánvaló, hogy Istennek az egész újtestamentumi kijelentése sem változtatott ezen.
Két okból is szerencsés eljárás a Káté részéről, hogy „Isten törvényét” ebben a formában mutatja fel ezen a helyen.
ELŐSZÖR IS: igaz ugyan, hogy a maga kiemelt és zárt szövegében – (a „két kőtáblára” írottan) – a Tíz Parancsolat is elkülönül az ÓT. – ban minden egyéb ott található „törvénytől”; attól a sok vallási és jogi parancsolattól, amellyel Mózes annakidején Isten nevében szabályozta az Izráel népének életét, de azért mégis bele van ágyazva azoknak összefüggésébe. Viszont az is igaz, hogy ugyanott, a Mózes adta sok egyéb „törvény” között található meg a Jézus által idézett „két nagy parancsolat”. (Az egyiket V. Mózes 6,5., a másikat III. Mózes 19,18. alatt olvashatjuk.) Azonban, ahogy Ő ezt a két parancsolatot eredeti összefüggéséből kiemeli, és egybefoglaltan felmutatja, egészen tisztán elkülönül benne „Istennek törvénye” úgy, amint Ő azt minden időkben minden emberrel szembe szegezi, minden egyébtől, ami a maga idején és a maga helyén szintén „Isten törvénye” volt, de más korok más embereire már nem tartozik.
MÁSODSZOR PEDIG: ebben a sommázott formájában sokkal inkább kitűnik az „Isten törvényének” egysége és oszthatatlansága. Két parancsolat szólal meg ugyan itt is, de a kettőben Isten egyazon igényének csak két különböző oldala jelenik meg. A Tíz Parancsolat a benne felsorakozó egyes követelmények révén, amelyek méghozzá – legalább nagyobb részükben – az ember külső magatartására vonatkoznak, azt a félreértést keltheti, hogy Isten igényei részletekben is kielégíthetők. Hiszen ha nem is valamennyit, de egyiket-másikat megtarthatja az ember a parancsolatok közül. Ezzel a súlyos félreértéssel maga a Szentírás is számol, és nem egy helyén komolyan óv tőle. „Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” – olvassuk a Jakab levelében. (2,10.) A szeretet „két nagy parancsolatából” azonnal megérthetjük: Isten egyet, de olyan egyet kíván, ami egészet jelent, és nem kisebb vagy nagyobb részletet. Azt igényli, hogy az Övéi legyünk, az Ő szeretetének a fényében éljünk, egész valónkkal azt tükrözzük vissza Őfelé, és azt sugározzuk tovább az embertársaink felé.
10. Minden bűnünk alapja.
ABBAN, HOGY A KÁTÉ „Isten törvényét” a Jézus Krisztus ajkáról elhangzó summázott formájában mutatja fel, van még egy nagy előny. Az t.i., hogy a Káté úgy idéz bennünket ez által oda Isten ítélőszéke elé, hogy Jézus Krisztus elé idéz oda. Ő az Isten egyébként is kijelentett „törvényének” a végső értelmezője és összefoglalója. Éspedig nem is csak tanításával, hanem egész valójával, Ő maga az „Isten törvénye” testetöltött és élő formában. Így világosodik ki előttünk: mit is jelent voltaképpen az a „szeretet”, amelyet Isten tőlünk maga iránt és a felebarátunk iránt megkövetel. Nyilvánvaló, hogy nem valami érzelmi áradozás, hanem cselekvő és szenvedő élet: szolgálat. Istent szeretni annyit jelent, mint azzal a teljes engedelmességgel boldogan odaszentelődni tőle kijelölt rendeltetésünk betöltésére, amilyennel Jézus Krisztus is betöltötte a magáét, el egészen a kereszthalálig. És a felebarátunkat szeretni annyit jelent, mint azzal az odaadással élni az ő mindennemű szükségeikben való megsegítésére, amellyel Jézus Krisztus osztogatta szét a maga életét a rászorultak között. Viszont az is nyilvánvaló: mindez a szeretetnek csak külső megnyilvánulása lehet, nem a legbelső lényege. Hiábavaló volna magunkra öltenünk az Isten iránti engedelmesség és a felebarát iránti szolgálatkészség külső cselekedeteit és áldozathozatalait, ha azok nem fakadnának önként, szívünk legbensejéből. Nem is azt követeli Isten tőlünk, hogy külsőképpen hasonló legyen az életünk Jézus Krisztuséhoz. Neki más küldetésben kellett az Isten szeretetét kifejteni, mint amilyen küldetésekkel mi vagyunk felruházva, és más körülmények között kellett embertársai iránti szeretetét kifejteni, mint amilyen körülmények közé mi vagyunk helyezve. „Az az indulat” – ahogy Pál apostol mondja (Fil. 2,5.) – vagy maibb kifejezéssel úgy mondhatnánk: „az az érzület legyen bennetek, amely a Jézus Krisztusban volt!” – ez az Isten igénye velünk szemben.
JÓ, HOGY ENNEK AZ IGÉNYNEK A MÉRTÉKE ALÁ, amely alatt csak fogyatékosnak lehet találtatnunk, az a Jézus Krisztus állít bennünket, akiben egyúttal elnyerjük a feloldoztatást is a ránk nehezedő vád alól. „Nem azért küldte Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” – ezt hirdeti nekünk az evangélium. (Ján. 3,17.) Őbenne egészen világossá válik az, ami Isten Igéjéből egyébként is megérthető, hogy amikor Isten nekünk tudtul adja az Ő „törvényét”, azzal sohasem az a végső célja, hogy az Ő ítéletével sújtson bennünket, hanem az, hogy kegyelmet gyakoroljon velünk. De most még nem tartunk ott. A Káté rendjét követve most még csak azt valljuk meg, hogy az „Isten törvényéből”, annak eleven megtestesüléséből, Jézus Krisztusból is, igenis „kárhoztatás” is hangzik felénk.
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|