|
Kedves net2rist!
Nemrégen találkozhattam és beszélgethettem Victor János legkisebb fiával, aki most 76 éves. Nyugdíjas lelkész, aki aktívan szolgál még, mert sok helyre hívják. Ő mondta régebben magáról, hogy ő a Roboám fordított mondását tartja érvényesnek magára, azaz: „az én derekam vékonyabb az én atyám kisujjánál.” Ezt idézve írtam én valakinek, hogy : „ Én pedig így vagyok Isti bácsival, és több más keresztyénnel is. De! Ennek ellenére a nekem adott kegyelmi ajándékot nem cserélném el senkivel! Mert nem csekély kegyelmi ajándék adatott nekem, jóllehet megvetett és semmibe se vett ember vagyok sok keresztyén szemében.”
Azt mondja nekem Isti bácsi a minap: Az ember nem szeret dicsekedni és nem is dicsekedhet a neki adott kegyelmi ajándékkal, de azért néha úgy szeretném, ha megkérdeznék, és elmondhatnám, hogy nekem a „hit szabálya szerinti írásmagyarázat” adatott, ami az első kegyelmi ajándék. (szabad, de majdnem pontos idézet tőlem.)
Ehhez azt tenném hozzá, hogy magamban már többször gondolkoztam a Victor János kegyelmi ajándékán, és – többekkel egyezően – arra a véleményre jutottam, hogy nála az a legjobb megfogalmazás, hogy „tanító”. Mert ha beleolvasol akármelyik előadásába, prédikációjába, levelébe, stb., láthatod és megérezheted, hogy bármiről beszél is, mindig tanít közben. Ajánlom neked is, és mások figyelmébe is, hogy ezzel az elvárással olvassa Victor Jánost, és nem fog csalódni!
Aztán persze úgy gondolom, hogy egy hívőnek – ahogy halad előre a hitben – nem csak egy kegyelmi ajándéka van, illetve lehet. Így van ez különösen például olyan formátumú emberrel, mint V.J. De azért a legjellemzőbb kegyelmi ajándéka mégis egy szóval kifejezhető. Tehát nála ez: a tanítás.
Isti bácsinál – mivel apja fia – sokat töprengtem magamban, hogyan lehetne megfogalmazni az ő kegyelmi ajándékát. Most, hogy ő maga fogalmazta így, úgy gondolom, valóban ez a legtalálóbb megfogalmazás az ő esetében. (mert én is ennek lényegi jelenlétét láttam őbenne, ami az írásmagyarázatát illeti.)
Önmagamat illetően pedig, már régen megfogalmazott dolog a magam számára, hogy milyen kegyelmi ajándékot kaptam én a Szent Lélektől, mint legjellemzőbbet, amellyel legjobban használhatok másoknak, és amivel értékes lehetek én az Úrnak.
Ezzel a kegyelmi ajándékkal mondom neked, hogy nem rád gondoltam azzal az általad idézett mondattal. Mert – úgy gondolom – tisztában vagyok azzal, hogy veled lehet beszélni, mert a gyakorlatban érvényes rád is – meggyőződésem szerint – a reformátori mondat: „ezt és ezt vallom a Szentírás alapján, aki pedig szintén a Szentírás alapján jobbra tanít, annak készséggel engedek.” (az más kérdés, hogy: „lassan járj, tovább érsz”.)
Tudniillik a legbiblikusabb hitvallásai ellenére a református egyház is – mint minden felekezet – mindig újra megromlik, és lelkileg visszafejlődik. De ez az Ószövetségből is világosan kitetszik Izraellel kapcsolatban.
Chambers mondja egy helyen, hogy a hívő embernek, amikor megtér, visszatér, mert felismeri, hogy eltért az Úr iránti engedelmességtől, mindig oda kell visszamennie, ahhoz a ponthoz, ahol eltért a helyes iránytól. Így van ez közösségi téren is. Meggyőződésem szerint a református a legjobb felekezet olyan szempontból, hogy annak voltak a legátadottabb, legengedelmesebb emberei, akik a legtisztábban, leghűségesebben szólták az Igét. Ilyen volt Kálvin János leginkább, aztán pl. a Heidelbergi Káté, és a Második Helvét Hitvallás írói is. Aztán a 20. században – meggyőződésem szerint – leginkább ilyen volt Victor János. Mellette egyenlő eséllyel indul Nagy Barna is, csak ő kevesebbet írt. De ezeket már említettem. Aztán ilyen volt Chambers, jóllehet őróla nem tudom, hogy református volt-e, vagy baptista. De azt hiszem, nem tévedek, amikor egy ízben hasonlót ír, hogy ne higgy az általad leginkább tisztelt hívőnek sem, ha Isten Igéje jobbra tanít, akkor Spurgeont illeti kritikával, akinek szolgálata által egyébként megtért.
Mivel azonban az a meggyőződésem, hogy a református klasszikusok a legjobbak, azért az is a véleményem, hogy a református egyház van lelkileg a leggyalázatosabb helyzetben. Éppen azért, mert olyan sok adatott neki a hívő ősökben, azért a lelki romlása is a legszembetűnőbb, a leginkább szégyent hozó a Krisztus nevére.
Amilyen igaz az, hogy: akinek sok adatott, attól többet kérnek számon, ugyanúgy igaz az is, hogy: aki a legjobb ősökkel dicsekedhet, annál a legszégyenletesebb a gazdag lelki örökség megcsúfolása, semmibe vétele, tettekkel való megtagadása.
Ez közösségileg igaz. Kivételek – Isten kegyelméből – mindig vannak.
Exrefisre gondolva, hadd mondjam el, hogy a mi kis tanyasi vályogtemplomunkban két hetenként van istentisztelet. Én nem prédikálhatok bizonyos okok miatt, és így nem magamat, hanem mások igehirdetését hallgatom. Az a kiváltság ért minket, hogy olyan prédikátort hallgathatunk (nő) leginkább ezeken az istentiszteleteken, akinek prédikálása legtöbbször „erőnek és léleknek megmutatásában áll.”
Ez a hölgy szintén a református gimnáziumba járt Debrecenben. Elmondása szerint volt neki vagy két osztálytársa is, akik kimentek a ref. egyházból, mondván, hogy ott aztán nincsen már Szent Lélek, stb. Ő azt mondta nekem, hogy nem állt még olyan erősen a hitben akkoriban, mint most, de ez a hozzáállás úgy felháborította, hogy egyrészt felelősségre vonta az egyik illetőt, hogy akkor miért nem tesz annak érdekében, hogy a ref. egyházban több legyen a Szent Lélek, ahelyett, hogy kimegy onnan, másrészt pedig ezek nyilatkozata erősítette meg őt a ref. egyházhoz való hűségben, mármint hogy a Krisztus nevében itt szolgáljon és próbáljon hiteles keresztyén életet élni.
A kimenteknek és a kimenőknek üzenem ezúton, hogy az volt a könnyebb megoldás! De azon nem volt (és nem lesz) Isten áldása! Mert „csak” 30-35 évet kellett volna várniuk (vagy nekik kevesebbet), imádkozva és szenvedve, hogy megérhessék a református egyház megújulását. De nem fogják tudni élvezni annak örömét, ha eljön az idő, amely idő már itt áll az ajtó előtt. Mert ők a könnyebb végét fogták meg a dolgoknak. Pedig – ahogy Chambers mondja: „a keresztyén élet útja a „hosszú-hosszú elfáradások” útja.”
1985-ben írtam annak, akinek írnom kellett, hogy: „ha eljön egyházunk megújulásának ideje, akkor ismét bekövetkezik az, amit Pál így írt: „mert szükség, hogy szakadások is legyenek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek.””
Tehát: lesznek szakadások az ébredés megindulása után. Olyan szakadások, amelyeknek eredete a múltban gyökerezik olyan értelemben, hogy az illetők nem használták ki az előkészület idejét, és nem ragadták meg a Krisztus kegyelmét igazán, és amikor „erőfeszítésre kerül a sor, kidőlnek a sorból” (Chambers), azaz nem bizonyulnak híveknek, és ellenségeivé válnak a Krisztusnak. Ennek különféle megnyilvánulásai lesznek. Egyik így, a másik úgy.
Nos, én azokra gondoltam azzal a mondatommal, amit idéztem. De rólad nem így gondolkodom.
Mindenesetre bántónak találtam azt magamra nézve, és egyebeknek sem tettél jót vele, hogy úgy megtámadtál engem, amikor Swedenborgot említettem egy ízben, és még mindig úgy adod elő, mint aki teljesen tisztában van vele, hogy Swedenborg „spiritiszta”, de legalábbis ördögi, de legalábbis megbízhatatlan. Én – ismét mondom: csak idézni akartam valamit tőle, de Blumhardt után és mellett csak, ami az akkori, Bibliaolvasó kalauz szerinti Igében előjött. Azóta Tulip – kérésem nélkül – megküldte nekem a Swedenborg extra.hu megjelölést, ahol megtalálhattam Swedenborg magyarra fordított munkáit. Mindenkinek ajánlom, hogy olvasson bele. (De nem kötelező, csak ha van ideje, és saját véleményt akar kialakítani róla magának.) Nos, én azt olvasom az Igében, hogy az a lélek, amely nem mondja Krisztust testben megjelent Istennek, az az ördögtől van. Persze lehet valamit szájjal vallani, egyébként pedig tagadni. De a lelkek megítélésének ajándéka képesíthet arra, hogy megítélhessük valakinek írásaiból is, hogy komolyan vallja-e, amit mond, vagy pedig nem. Swedenborg értekezik az úrvacsoráról, a keresztségről, a Megváltóról, a megváltásról, a Szentháromságról, stb. Én beleolvastam, és még fogok is. Vannak kérdéseim és kritikáim írásával kapcsolatban, de az a meggyőződésem is áll, hogy ő keresztyén volt, mégpedig igaz keresztyén. Ez a meggyőződésem írásainak olvasásakor alakult ki bennem. Amikor odakerül a sor, fogok idézni belőlük, ha kell. De egyébként nem Swedenborg számomra a tanító! Hanem az Úrban Chambers és Victor János! De nem vagyok beszűkült ember, aki nem tud mástól semmit sem idézni, és nincsenek meg a saját – úgymond – önálló gondolatai és véleményei is a dolgokról, mégpedig az Isten Igéje alapján.
És még folyathatnám, de már így is hosszú voltam. Mivel azonban „szerény vagyok, mint az ibolya”, engedd meg, hogy végezetül a feleségem véleményét is ideírjam, aki szerint nem csak az az egy jó beírásom volt eddig a fórum hasábjaira. (már ami a nem idézeteket illeti.) Sőt, mintha azt mondta volna, hogy szerinte mindegyik jó volt.
Rostának meg köszönöm, hogy ennyire pártol, igazán jól esik, de miattam nem érdemes összevesznie senkivel, még net2rist-tel sem, aki „túl van már mindenen”.
Testvéri szeretettel: prophet
_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|
