5.
Gál Péter:
A New Age -- keresztény szemmel
http://www.communio.hu/ppek/k407.htm
(Részlet – Tanúságtételek – A pokolból szabadulva)
Lázadás
Egy alkalommal megpróbáltam tiltakozni, fellázadni, mert elhitették velem, hogy az én vétkeimért Isten a gyermekemet bünteti meg.
Ezzel a szeretô, megbocsátó, igazságos Isten képét akarták bennem összezúzni.
Kétségbeesésemben Istent káromoltam! Azt mondtam, hogy még a pokol is jobb lehet az ilyen Mennyországnál!
Ekkor félelmetes dolog történt velem. A pulzusom felgyorsult, a szívdobogásom dübörgôvé vált, erôs szívtáji szorítást, fájdalmat éreztem, testem remegni kezdett. Lábaim elgyengültek, és úgy tűnt, itt a vég.
Térdre esve imádkoztam Isten bocsánatáért, és a súlyos rosszullét lassan megszűnt. Ettôl kezdve nem mertem tiltakozni semmiért. Mindent elfogadtam, némán tűrtem a megaláztatásokat és minden parancsot ellenkezés nélkül végrehajtottam.
Minden fenyegetést elhittem. Állandó rettegésben éltem. Többé nem mertem kételkedni semmiben. A gonosz rabszolgája, eleven robotja lettem.
6.
A "gyógyítások"
A mézesmadzag Isten megbocsátása mellett az volt, hogy ,,Isten különleges gyógyító képességet'' adományoz annak, aki minden próbának megfelel.
Végül az is kiderült, hogy Jézus Krisztus csodatételeihez hasonló képességekrôl van szó: a vakok, bénák, értelmi fogyatékosok, rákosok, AIDS és minden földi betegség meggyógyításáról.
Ezt már nem mertem elhinni, tiltakoztam, hogy ehhez csak Jézus Krisztusnak van joga.
Az újabb, kemény büntetés után már nem mertem tiltakozni. A legkisebb kritika, ellenkezés újabb büntetést vont maga után.
Egy alkalommal pl. kifogásolni mertem, hogy nem haladok a munkámmal, mert minden idômet ôk kötik le.
Épp egy piros lámpa elôtt álltam, amikor akaratom ellenére elindult a kocsim a tiloson át az autók között cikázva (a lábam nem nekem engedelmeskedett), csoda, hogy nem lett semmi bajom.
Isten megvédett a biztos haláltól, ismét megnyilvánult dicsôsége.
Egy másik alkalommal azt az utasítást kaptam, hogy az autó szivatóját kihúzva menjek a síkos úton.
A kocsi felgyorsult és az elsô kanyarnál fékezhetetlenné vált.
Isten mentett meg, hogy a villanyoszlopnak ne sodródjak, a bokrok fogtak fel...
Számos esetben vonták el vezetés közben a figyelmem, az életemre törve.
Többször menekültem meg életveszélyes helyzetbôl -- Most már tudom: mindig Isten segítségével.
A kérdést minden krízis után feltették: Akarsz-e még mindig gyógyítani? És én mindig azt mondtam: igen.
Újabb utasítás: Rendet kell tennem magam körül. Minden felesleges lomtól meg kell szabadulnom. A ruháim túl kihívóak, Isten szolgái ilyeneket nem hordhatnak.
Még a gyermekemnek sem rakhattam el ôket. Rengeteg értéket (ruhát, edényt) kellett kitennem a kuka mellé, hogy a szegényeknek adakozzam.
Éjszaka, 1-2 óra alvás után már keltettek: nézzem meg, elvitték ajándékaimat.
Szerintük mindent, ami eddig kedves volt számomra az életemben, fel kell számolnom.
El kell hagynom a családomat, szegényen, éhezve, fázva, kiszolgáltatottan, idegen országban kell meghalnom, szeretteimtôl távol, ha meg akarok menekülni és gyógyítani szeretnék.
És én minden szörnyűség ellenére akartam.
Senkinek sem panaszolhattam el a velem történteket, hacsak nem akartam újabb büntetéseket.
A mesterhez mégis elmentem, és zokogva kértem a segítségét.
Az égiek szerint megôrült a patrónusom, és súlyos büntetést kap, nem kerülhet a Úr bolygójára, amelyet viszont mi kiérdemeltünk a sok szenvedéssel.
Megsajnálva szegény ôrült patrónusomat, én magam kértem a Jóisten bocsánatát a számára. Az új patrónus reményében boldogan rohantam haza, de hamarosan rájöttem, hogy az egész csak játék volt, még súlyosabb büntetések, válogatott kínzások következnek, most az árulásomért.
Egy egész napi étel- és italmegvonás után jókora adag élesztôt kellett a számba venni, amitôl összetapadt a szám, és már szinte fuldokolva kértem az én Teremtô Istenem bocsánatát.
Ô ismét segített, végre megindult a nyálelválasztásom és le tudtam nyelni a megdagadt, ragacsos élesztôt.
A legszörnyűbb lelki kínzásokhoz tartozott, hogy a belsô, rossz énemet kellett megnevelnem, aki folyton Istent gyalázó szavakat mondott.
Én hiába tettem bármit, a bennem lévô gonosz állandóan káromolta Ôt, és én szenvedtem a bűntudattól, zokogva sírtam, de semmit sem tudtam ellene tenni.
A büntetés pedig soha nem maradt el. Hosszú ideig térden állva kellett mondanom a Miatyánkot. Az ima szövegét folyton elfelejttették velem, amiért természetesen szintén büntetés következett.
Gyakran ketten beszélgettek bennem. Az egyik kérdezett, a másik válaszolt. Eleinte azt hittem, az egyik egy gonosz lélek, a másik az ôrangyalom, és nekem kellett döntenem a helyes mellett.
Sajnos mindkettô gonoszlélek volt, és bármelyik variáció mellett döntöttem, az mindig rossz volt, mert a felvetések voltak eleve megtévesztôek.
Késôbb az ôrangyalomat kértem, hogy Ô hallgasson mindaddig, amíg teljesen meg nem szabadulok tôlük.
Csak így tudtam részben kivédeni a becsapásokat.
Így derült ki, hogy mindig a gonosz beszélt.
Isten késôbb sem beszélt bennem soha, hanem egy-egy gondolattal világított meg.
Az édesanyám súlyos beteg volt. Már csak napjai voltak hátra.
Fél éjszakákat kellett ôt távingáznom, hogy életben maradjon.
Halála napján mellette voltam, ápoltam ôt.
Tüdôgyulladást kapott, és én éppen a mellkasát borogattam.
A hang ekkor azt mondta, hogy nedvesítsem meg a kezem és hűtsem vele a hátát is.
Vizes kezem a háta alá téve szörnyű villámlást éreztem.
Az én testemen át adott a sátán egy szörnyű erejű energiát, mely talán az elektromos áramhoz volt hasonló. Az édesanyám fél óra múlva meghalt. Megnyugtattak, hogy csak a fájdalmát enyhítették.
Kissé sántított a dolog, mert hiszen már napok óta nem volt magánál, késôbb, amikor világossá vált elôttem, hogy nem Istennel álltam kapcsolatban, majd beleôrültem a gondolatba, hogy rajtam keresztül ôk ölték meg az anyámat, és vitték pokolra a lelkét.
Csak egy igazi hívô ember megnyugtatása csökkentette félelmem: az ember életét csak Isten veheti el, és a lélek sorsáról is Ô dönt! Ezt a szörnyűséget nem engedhette meg.
Az egészet csak az én kétségbeejtésem miatt rendezték. Az anyagyilkos szerepében kellett élnem hónapokon át, megnyugvást nem találva. Az ôrület határán álltam.
Édesanyám halála után az egyik családtagomat is távingáznom kellett, hogy el tudja viselni a szenvedéseket.
Késôbb rajta tapasztaltam a távingázás hatását: a csupa szív ember konokká, kötekedôvé, keménnyé, a mindenkivel mindent megosztó ember fukarrá, a teljesen józan ember részegessé vált.
Tönkretettem tehát ôt is. Amikor a jeleket észrevettem, minden nap imádkoztam érte. Isten ismét segített, és ô hamarosan újra a régi lett.
(folytatás következik) >>>