Gál Péter:
A New Age -- keresztény szemmel
http://www.communio.hu/ppek/k407.htm
(Részlet – Tanúságtételek –
Most lélekvadászat folyik a földön
3. rész
Itt tartottam tehát, amikor egyik idôs barátnôm, Pollner Lászlóné Marika, aki szintén
természetgyógyászattal foglalkozott, az Úr eszközeként eljött hozzám, és elmesélte, hogy találkozott egy pappal, aki nemsokára indítani fog egy gyógyító imaszemináriumot.
Megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni. Nem gondoltam akkoriban, hogy nekem bármiféle dolgom is lehetne egy pappal, de úgy láttam, ez a gyógyító imaszeminárium elfér a többi tanfolyam mellett, s hátha itt is tanulok valami hasznosat, amivel még hatékonyabban gyógyíthatok.
Így hát bejelentkeztem az atyához, amúgy is kíváncsi voltam, milyen egy pap közelrôl. Mindenesetre jól felkészültem arra az esetre, ha meg akarna téríteni.
Ennek ugyanis még a gondolatától is ideges voltam.
Miután ez nem következett be, eléggé zavarba jöttem, mert én egy jó kis vitára számítottam, ahol majd én beolvasok, és elmondom a véleményemet végre egy keresztény papnak, akinek természetesen fogalma sincs az igazságról és a valódi tudásról, amivel én már rendelkezem.
Tekintve, hogy ô nem akart engem megtéríteni, sem az igaz bölcsességrôl vitatkozni velem, így nem tudtam mihez kezdjek, s zavaromban beleegyeztem, hogy elmegyek arra az elôkészítô beszélgetés-sorozatra, amit ô nekünk szán a szeminárium elôtt.
Én még mindig abban a hitben voltam, hogy a gyógyító szemináriumról beszélünk.
Amikor eljött a szeptember és üzenetet kaptam, hogy megkezdôdik ez a felkészítô, már nem nagyon volt kedvem elmenni, ,,valami'' azt súgta: ne menj, nincs neked arra semmi szükséged.
Az elsô alkalommal el is maradtam, könnyen találtam magamnak helyette más elfoglaltságot.
A többiek unszolására -- mert akkor már négyen, késôbb öten voltunk -- mégis rászántam magam, és a következô héten elmentem.
Érdekes, hogy tulajdonképpen nem igazán tudtam, mit keresek én ott, és mi lesz ennek a vége.
Szentírást olvastunk, elmélkedtünk rajta, imádkoztunk, beszélgettünk. Száz és száz kérdéssel bombáztuk az atyát, kíváncsi voltam, mikor fogjuk meg.
Nem sikerült.
Ez hónapokon át tartott, minden hétfôn este.
És továbbra is dolgoztam mint természetgyógyász, sôt még egy tanfolyamot is megszerveztem a kezdeti idôben, de szinte észrevétlenül kezdett valami megváltozni bennem.
Akkor csodálkoztam el, hogy a rendelôben, ahol a betegeket fogadom, már jó ideje Jézus képe van a falon, hogy gyógyítás közben egyre többet gondolok rá és kérem az Ô segítségét, hogy a betegeknek egyre gyakrabban beszélek róla, és bíztatom ôket, hogy tôle kérjék a gyógyulást, hogy bízzák rá magukat, hogy imádkozzanak hozzá, hogy bánják meg a bűneiket és másokkal legyenek megbocsátóak.
Ezek szinte észrevétlenül történtek, sokáig észre sem vettem magamon, hogy lassan átalakulok.
Késôbb már feltűnô volt, hogy a természetgyógyászok között nem igazán éreztem jól magam, s amit addig a legfontosabbnak tartottam, az eltörpült, háttérbe szorult, s kezdte mindezek helyét kitölteni Jézus.
Eleinte szenvedést okozott ez az eltávolodás, fájt amiért olyan másnak látom az embereket, mint eddig.
Azt hiszem, az volt a legszörnyűbb, hogy tükörképei voltak nem is oly régi önmagamnak.
Láttam rajtuk az erôlködést, hogy népszerűek legyenek, szinte kikényszerítették maguk számára az elismerést, nagy szavakkal dobálóztak, fitogtatták különleges tudásukat, rendkívüli képességeikrôl beszéltek, próbáltak mindenáron a figyelem középpontjában lenni.
Borzadva állapítottam meg magamban, hogy én is ilyen vagyok, voltam, s legszívesebben azonnal elmenekültem volna közülük.
(folytatás következik) >>>
