Mi következik az átadás után?

„Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt:” Jn 17, 4.

Az átadás nem a külső élet, hanem az akarat átadása; ha ez megtörtént, minden el van intézve. Nagyon kevés válság van az emberéletben; a nagy válság az akarat átadása. Isten nem zúzza össze az emberi akaratot, hogy az átadja magát, sohasem könyörög neki érte, hanem vár mindaddig, míg az ember maga ajánlja fel Neki az akaratát. Ezt a csatát sohasem kell még egyszer megharcolni.

Átadás szabadulásra. „ Jöjjetek énhozzám . . . és én megnyugosztlak titeket.” (Máté 11, 28.) Miután van már némi tapasztalatunk arról, hogy mit jelent a megváltás, csak akkor adjuk át az akaratunkat Jézusnak, hogy nyugalmat találjunk. Bármi nyugtalanítja is a szívet és a lelket, az az akaratnak szóló felhívás: „Jöjjetek énhozzám ...” Ez önkéntes odajövés.

Átadás odaszentelődésre. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát . . „ (Mt. 16, 24.) Itt a magam Jézusnak való átadásáról van szó, az énem átadásáról, amely Jézus nyugalmát hordozza már szívében. ,Ha az én tanítványom akarsz lenni, add át a magadhoz való jogod Nekem.’ Ha megtörtént egyszer a magunk átadása, nincs szükségünk többé semmiféle föltételezésre. Nem kell törődnünk azzal, hogy milyenek a körülményeink: mert Jézus mindenre bőségesen elégséges.

Átadás halálra. Jn 21, 18-19. , .. más övez fel téged.’ Megtanultad-e, mit jelent halálra szántnak lenni ? Óvakodj olyan átadástól, melyet lelkesedés közben teszel: az ilyet hajlandó vagy visszavonni. Arról van szó, hogy Jézussal kell egyesülnöd az Ő halálában mindaddig, míg semmisem érdekel többé, ami nem érdekelte Őt.
Mi következik az átadás után? Az átadás után egész életünk nem egyéb, mint vágyakozás az Istennel való zavartalan egységre.

KÉPZELET VAGY IHLET

„…a Krisztus iránt való egyenesség…” II. Kor. 11,3.

Egyszerűség a dolgok tisztánlátásának a titka. A szent sokáig nem gondolkozik tisztán, mégis minden nehézség nélkül tisztán kellene látnia. Zavaros lelki állapotot nem gondolhatsz tisztának; de tisztán kell engedelmeskedned. Az értelem világában kigondolhatunk dolgokat, de a lelki dolgokban összezavarodunk puszta értelmi gondolkodással. Ha van valami, amire Isten nyomatékosan rámutatott, engedelmeskedj abban a dologban, láncold le képzeleted a Krisztusnak való engedelmességre, és minden olyan tisztává válik, mint a napfény. Az ítélőképesség azután következik, de mi semmitsem láthatunk azon keresztül, úgy látunk, mint a gyermek. Amikor bölcsek akarunk lenni, nem látunk semmit. (Mt 11, 25.)
A legkisebb dolog, amit megengedünk az életünkben anélkül, hogy a Szentlélek ellenőrzése alá állítanánk, éppen elég arra, hogy lelki zavart idézzen elő, és bármennyire törjük is rajta a fejünket, sohasem tudjuk tisztázni. A lelki zavart csak engedelmességgel lehet rendezni. Mihelyt engedelmeskedünk, azonnal tisztán látunk. Ez alázatosságra késztet, mert amikor meg vagyunk zavarva, tudjuk, hogy a mi lelki alkatunkban keresendő az ok. Mikor természetes látóképességünket odaszenteljük a Szentléleknek, az, Isten akaratát felfogó képességgé válik, és egész életünk megmarad egyszerűségben.

MIRŐL MONDJUNK LE?

„Hanem lemondunk a szégyen takargatásáról...” 2Kor 4, 2.

Lemondtál-e „a szégyen takargatásáról”, azoknak a takargatásáról, amiket a becsületérzésed nem szívesen enged napvilágra jönni? Könnyen elrejtheted őket. Van-e csak egy gondolat is valaki felől a szívedben, amit nem szeretnél, ha napvilágra jönne? Mondj le róla azonnal, mihelyt feltámad; mondj le az egészről, míg nem marad többé benned semmi a szégyen takargatásából és a esalárdságból. Irígység, vetélkedés, versengés: ezek a dolgok nem szükségszerűen származnak bűnre való hajlamból, származhatnak a tested alkatából is, melyet ilyen dolgokra használtál a letűnt napokban. (1. Róm 6, 19 és 1Pét 4, 1-2.) Légy állandóan éber, hogy semmi se támadjon fel az életedben, ami miatt szégyenkezned kellene.
„Nem járunk ravaszságban,” azaz azon fáradozva, ami az érdekünket előbbre viszi. Ez bizony, nagy kelepce. Tudod, hogy Isten csak egyféleképpen enged cselekedned, tehát vigyázz, hogy ne akarj más úton megfogni embereket. Isten megsemmisít, ha ezt teszed. Némelyek olyan dolgokat cselekszenek, amik a te számodra ravaszságban járást jelentenének, de lehet, hogy nekik nem az: Isten neked más álláspontot adott. Sohase engedd, hogy az Ő uralmáért minden tőled telhetőt megtevő készséged eltompuljon. Vannak olyan dolgok, amelyek elkövetése a ravaszság közbejöttét jelentené a legmagasabbtól eltérő céllal és annak az indító oknak a durva megbántását, amelyet Isten adott beléd. Sokan visszatántorodnak, mert félnek Isten szempontjából tekinteni a dolgokat. A válság akkor következik be lelkileg, amikor az embernek kissé messzebb kell mennie, mint az a hitvallás, amelyet elfogadott.

A VALLÁS ISTENI VILÁGA

„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van . . .” Mt 6, 6.

A vallás területén a fő gondolat ez: Szemed Istenen legyen, ne embereken. Ne az a vágyad legyen az indító ok, hogy úgy légy ismeretes, mint imádkozó ember. Legyen belső szobád, ahol imádkozhatsz anélkül, hogy bárki is tudná, hogy imádkozol, csukd be az ajtót és beszélgess titkon Istennel. Ne legyen más indítóokod, csak az, hogy megismerd a te Mennyei Atyádat. Mint
Jézus tanítványának, lehetetlen úgy élned, hogy ne legyenek határozott időpontjaid a titkon való imádkozásra.

„És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek. (7. v.) Istent sohasem befolyásolja a mi buzgóságunk. Nem azért hallgat meg minket, mert nagyon buzgók vagyunk, hanem Krisztus váltsága alapján. Az imádság nemcsak arra való, hogy kapjunk valamit Istentől: ez az imádság legkezdetlegesebb formája csupán. Az imádság arra való, hogy tökéletes egységre jussunk Istennel. Ha Isten Fia kiábrázolódik bennünk az újjáteremtés által, Ő lassanként háttérbe szorítja bennünk a közönséges gondolkozást és megváltoztatja magatartásunkat azokkal a dolgokkal szemben, amelyekért imádkozunk.

„Aki kér, mind kap” (Mt 7, 8/. Imádságunk gyakran kegyes fecsegés, nem adjuk bele az akaratunkat, akkor azután azt mondjuk, hogy Isten nem hallgat meg. Mi sohasem kértünk valamit. „Kérjetek, amit csak akartok” - mondja Jézus (Jn 15, 7). A kérés azt jelenti, hogy az akaratunk is benne van abban. Valahányszor Jézus az imádságról beszélt, mindig a gyermek nagy egyszerűségével tette ezt; mi bíráló hajlamunkat vesszük elő és azt mondjuk: ,Igen, de . . .’ Jézus azt mondta: „Kérjetek.” De emlékezzetek arra is, hogy nekünk azokat a dolgokat kell kérnünk Istentől, amelyek összeegyeztethetők azzal az Istennel, akit Jézus Krisztus kijelentett.

„Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok . ." I. Kor. 10, 13.

A „kísértés" szó elértéktelenedett a világon, ennélfogva hajlandóak vagyunk azt helytelenül használni. A kísértés nem bűn, hanem valami olyan dolog, amivel feltétlenül találkoznunk kell az életben, ha emberek vagyunk. Ha nem kísértetnénk meg, ez azt jelentené, hogy megvettetünk. Sokan szenvednek azonban közülünk olyan kísértésektől is, amelyektől pedig nem kellene szenvedniük. Egyszerüen azért szenvedünk ezektől, mert nem engedtük, hogy Isten felemeljen minket olyan magasabb szintre, ahol másfajta kísértésekkel kellene szembenéznünk.

Az ember belső adottsága: az, ami személyiségét alkotja, határozza meg, hogy mi kísérti meg kívülről. A kísértés alkalmazkodik a megkísértett ember természetéhez, annak a természetét teszi nyilvánvalóvá. Minden ember számára megvan a kísértés sajátos formája és a kísértés aszerint jön, amint az emberi lélek uralkodó adottsága alkalmassá teszi azt számára.

Kísértés az is, ha a dolgok könnyebb végét akarom megfogni a célul kitűzött legfőbb jó megvalósításában, - nem annak a megvalósításában, amit rossznak, hanem amit jónak tartok. A kísértés olyan valami, ami tökéletesen meghiúsítja a terveim egy időre, ámbár nem tudom, jók-e azok, avagy rosszak. Ha engedünk a kísértésnek, istenné tesszük a vágyunkat és ez a bizonyítéka annak, hogy csak a félénkség volt az, ami megőrizett előbb a bűntől.

A kísértés nem olyas valami, amit elkerülhetünk: lényegesen hozzátartozik az ember életéhez, hogy teljes egész legyen. Ne gondold azt, hogy te erősebb kísértésnek vagy kitéve, mint bárki más: amin te keresztülmégy, az emberi fajunk közös öröksége, nem pedig valami olyan, amin még senki más nem ment keresztül. Isten nem kímél meg minket a kísértésektől, de megsegít minket azok közepette (Zsid 2, 18).

AZ Ő KÍSÉRTÉSE ÉS A MIENK

„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” Zsid. 4, 15.

Míg újjá nem születünk, az egyetlen kísértés, amit meg tudunk érteni, az, amelyről Jakab beszél: „Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.” (Jak 1, 14.) De az újjászületés egy másik világba emel minket, ahol más kísértésekkel kell szembenéznünk, t. i. azokkal, amelyekkel Urunk is szembenézett. Jézus kísértései nem törnek ellenünk; azok nem érzik magukat otthon egyáltalán a mi emberi természetünkben. Urunk kísértései és a miéink különböző területen mozognak mindaddig, míg újjá nem születünk, és az Ő testvéreivé nem válunk. Jézus kísértései nem egy embernek, hanem Istennek, mint Embernek a kísértései. Az újjászületés révén Isten Fia kiábrázolódik bennünk és testi életünkben ugyanaz lesz a helyzete, mint e földön jártában. A Sátán nem arra próbál minket rávenni, hogy rossz dolgokat cselekedjünk: azért kísért, hogy elveszítsük azt, amit belénk helyezett Isten az újjászületés által, tehát azt a lehetőséget, hogy értékünk legyen Isten előtt. Nem úgy jön, hogy bűnre akar csábítani, hanem a szempontjainkat akarja megváltoztatni, és csak Isten Lelke tudja fölfedezni ebben az ördög kísértését.
A kísértés a személyiség tulajdonságainak egy idegen hatalom részéről való próbára tételét jelenti. Ez teszi megmagyarázhatóvá Urunk megkísértését is. Miután Jézus keresztségében elfogadta az elhivatást arra, hogy a világ bűneit hordozza, Isten Lelke az ördög próbáló mérlegére helyezte azonnal. De Ő nem esett el. Átment a próbán „bűn nélkül” és megtartotta személyisége tulajdonait érintetlenül.

KITARTASZ-E JÉZUS MELLETT?

„Ti vagytok pedig azok, akik megmaradtatok velem az én kísértéseimben.” Luk. 22, 28.

Igaz, hogy Jézus Krisztus velünk van kísértéseinkben, de vajon Vele megyünk-e mi is az Ő kísértései közepette? Sokan közülünk nem mennek Vele tovább attól a pillanattól kezdve, amikor megtapasztalják, hogy Ő mit tud tenni. Figyeld meg, amikor Isten változtat körülményeiden, nézd meg, vajon tovább is Jézussal mégy-e, avagy a világhoz, a testhez és az ördöghöz pártolsz. Az Ő jelvényét viseljük, de vajon Ővele megyünk-e? „Ettől fogva sokan visszavonulának az Ő tanítványai közül és nem járnak vala többé Ő vele.” (Jn 6, 66.) Jézus kísértései egész életén át folytatódtak, és folytatódni fognak Isten Fiának bennünk való életén át is. Jézussal járunk-e abban az életben, amelyben most élünk?
Az a meggyőződésünk néha, hogy óvakodnunk kell némely dologtól, amivel Isten körülvesz minket. Soha! Isten kiterveli a mi életkörülményeinket, és bármilyenek legyenek is azok, vigyáznunk kell, hogy szembenézzünk vélük, miközben állhatatosan megállunk mellette az Ő kísértéseiben. Ellene, nem ellenünk irányuló kísértések azok: Isten Fiának bennünk való élete ellen irányuló kísértések. Jézus Krisztus dicsősége forog kockán testi életedben. Hű maradsz-e Isten Fiához azokban a dolgokban, amelyek tábort járnak az Ő benned való élete ellen?
Megmaradsz-e Jézussal? Az út a Gecsemánén visz keresztül, keresztül megy a város-kapun, ki a mezőre; az út elhagyatott és az út addig tart, míg végül elvész minden lábnyom, csak a hang hallatszik: „Kövess engem.”

AZ ISTENI ÉLET-SZABÁLY

„Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Mt. 5, 48.
Urunk ezekben a szavakban arra buzdít, hogy minden emberrel szemben nagylelkűek legyünk viselkedésünkben. A lelki életben óvakodjunk természeti hajlamaink szerint járni. Mindenkinek vannak természet szerinti hajlamai: egyik ember tetszik nekünk, a másik nem. Ezeket a tetszéseket és nem-tetszéseket sohasem szabad uralomra jutni engednünk életünkben. „Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van . . .” (I. Jn. 1, 7.), Isten közösséget ad nekünk azokkal az emberekkel is, akikkel nem rokonszenvezünk.
Az a példa, amelyet Urunk ad nekünk, nem egy jó embernek, sőt még csak nem is egy kereszténynek, hanem magának Istennek a példája. „Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes”: mutassátok meg másoknak azt, amit Isten megmutatott néktek. Akkor Isten bőséges alkalmat ad nekünk a jelenvaló életben, hogy bebizonyítsuk, vajon tökéletesek vagyunk-e, mint a mi mennyei Atyánk tökéletes. Tanítványnak lenni annyit jelent, hogy határozottan azonosítjuk magunkat Istennek más emberekkel szemben való érdeklődésével. „Hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket . . .” (Jn 13, 34).
A keresztény jellem kifejezése nem jó-cselekvés, hanem Istenhez való hasonlóság. Ha Isten Lelke átalakított téged bensődben, akkor isteni jellemvonásokat fogsz felmutatni életedben, nem pedig jó emberi jellemvonásokat. Isten élete úgy jut bennünk kifejezésre, mint Isten élete, nem pedig úgy, mint emberi élet, amely istenes próbál lenni. A keresztyén titka az, hogy a természetfölötti természetessé vált benne Isten kegyelme által, és ennek a megtapasztalása az élet gyakorlati részleteiben jut kifejezésre, nem pedig az Istennel való közösség idejében. Amikor érintkezésbe jutunk az élet zajló eseményeivel, legnagyobb csodálkozásunkra úgy találjuk, hogy csodálatosan egyensúlyban tudunk maradni mindazok közepette.

ELEVE ELRENDELÉS A SZOLGÁLATRA

„És most így szól az Úr, aki engem anyám méhétől szolgájának alkotott . Ésaiás 49, 5.

Az első dolog, ami történik, amikor tudatára ébredünk Isten számára Jézus Krisztusban való kiválasztásunknak, az, hogy leromboljuk előítéleteinket, szűkkeblű kicsinyességünket, lokál-patriotizmusunkat: Isten saját céljainak szolgáivá válunk. Az egész emberi nemzetség azért teremtetett, hogy dicsőítse Istent és örvendezzék Neki örökké. A bűn más irányba sodorta az embert, de ez a legcsekélyebb mértékben sem másította meg Isten célját. Amikor újjászületünk, tudatára ébredünk annak a nagy célnak, amelyet Isten az emberi nem számára kitervelt, t. i., hogy Isten számára teremttettem, Ő alkotott engem (Zsolt. 95. 6). Isten elválasztásának ez a tudomásunkra jutása a legörömteljesebb tapasztalat a földön, és meg kell tanulnunk bízni Isten teremtő célkitűzésében. Az első, amit Isten tenni fog velünk, az, hogy „átkényszeríti egyetlenegy szív csatornáin” az egész világ érdekeit. Isten szeretete, ami Isten igazi lényege, belénk plántáltatott, és az örökkévaló Isten természete a János 3,16-ban van összefoglalva, ezekben a szavakban: „Isten úgy szerette a világot . . .”
Nyitva kell tartanunk lelkünket Isten teremtő világterve előtt és nem szabad azt zavarossá tennünk saját szándékainkkal. Ha ezt cselekesszük, Istennek össze kell zúznia szándékainkat az egyik oldalon, bármennyire fájjon is. Az a cél, amelyre Isten országának munkása teremtetett, az, hogy Isten szolgája legyen, tehát olyasvalaki, akiben dicsőíttetik Isten. Amikor rájövünk, hogy Jézus Krisztus váltsága által alkalmasakká váltunk Isten számára, megértjük, miért olyan könyörtelen Jézus Krisztus a követeléseiben. Szolgáitól teljes egyenességet követelt, mivel magának Istennek a természetét plántálta beléjük.
Vigyázz, nehogy megfeledkezz Istennek életeddel való céljáról!

A MISSZIONÁRIUS MESTERE

„Ti engem így hívtok: Mester és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.” Ján. 13, 13.

Valaki mesterének lenni, és valaki fölött uralkodni - két különböző dolog. Hogy valakinek mestere van, az azt jelenti, hogy van valaki, aki jobban ismer engem, mint én ismerem magam, van valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, van valaki, aki kikutatja a szívem legtitkosabb rejtekeit is és megelégíti azt, van valaki, aki eljuttatott engem arra a biztos érzésre, hogy megtalálta és megoldotta a lelkem minden háborgását és kérdését. Hogy valakinek mestere van, ez azt jelenti, nem kevesebbet: „Egy a ti Mesteretek, a Jézus Krisztus” (Mt. 23, 8/.
Urunk sohasem erőszakolja az engedelmességet: nem használ eszközöket arra, hogy azt cselekedjem, amit Ő akar. Vannak olyan időszakok, amikor azt kívánom, bárcsak irányítana engem és kényszerítene engem a dolog megcselekvésére, de Ő nem akarja. Máskor azt szeretném, hogy magamra hagyjon, de nem hagy.
„Ti engem így hívtok: Mester és Uram”: De valóban az-e Ő? A Mesternek és az Úrnak kevés helye van a mi szótárunkban: jobban szeretjük a „Megváltó”, a „Megszentelő” és az „Áldott Orvos” kifejezéseket. Az Ő Mester-voltának a leírására az egyetlen szó: a szeretet és mi nagyon keveset tudunk a szeretetről, amint Isten kinyilatkoztatja azt. Ez abból is látszik, ahogy mi az „engedelmesség” szót használjuk. A Bibliában az engedelmesség egyenlőeknek egymáshoz való viszonyán alapul: a fiúnak atyjához való viszonyán. A mi Urunk nem Isten szolgája, hanem Isten Fia volt. „Ámbár Fiú, megtanulta azokból... az engedelmességet” (Zsid 5, 8/. Ha az a gondolatunk, hogy valaki igazgatja az életünket, ez annak a bizonyítéka, hogy valójában nincs mesterünk. Ha ez a magatartásunk Jézus iránt, messze távol vagyunk attól a viszonytól, amit Jézus akar. Ő olyan viszonyt akar, amelyben könnyen Mesterünk, anélkül, hogy tudnánk róla: mindaz, amit tudunk, csak annyi: azért vagyunk az Övéi, hogy engedelmeskedjünk.

A MISSZIONÁRIUS CÉLJA

,,Íme, felmegyünk Jeruzsálembe.” Lk 18, 31

A természet szerinti életben, amint fejlődünk, változnak a törekvéseink. A keresztény életben a cél meg van adva mindjárt kezdetben, a kezdet és a vég ugyanaz, t. i. Urunk maga. Krisztussal indulunk, és Krisztussal végezünk, - „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való . . . érett férfiúságra” (Eféz. 4, 13.), nem pedig a mi elgondolásunk szerinti keresztény életre. A misszionárius célja, hogy cselekedje Isten akaratát, nem az, hogy hasznos legyen, vagy hogy megnyerje a pogányokat. A misszionárius hasznos, és meg is nyeri a pogányokat, de nem ez a célja. A célja az, hogy Ura akaratát cselekedje.
Urunk életében Jeruzsálem az a hely, ahol elérte Atyja akarata teljesítésének tetőpontját a Kereszten, és hacsak oda nem megyünk Jézussal, nem lesz közösségünk Vele. Soha semmi sem bátortalanította el Urunkat Jeruzsálem felé vezető útján. Sohasem sietett keresztül azokon a falvakon, ahol üldözték, sohasem időzött hosszan azokban, ahol áldották. Sem hála, sem hálátlanság egy hajszálnyira sem térítette el Urunkat attól a céljától, hogy felmegy Jeruzsálembe.
„Nem feljebbvaló a tanítvány az ő mesterénél” (Luk. 6. 40). Ugyanez történik velünk is a mi Jeruzsálemünkbe vezető útunkon. Isten munkái nyilvánvalóakká lesznek általunk, az emberek áldást nyernek, néhányan kifejezik hálájukat, mások durva hálátlansággal fizetnek, de semmi sem szabad, hogy eltérítsen minket attól, hogy felmenjünk a mi Jeruzsálemünkbe.
„Ott megfeszíték Őt” (Lk 23, 33). Ez történt, amikor elérte Urunk Jeruzsálemet és ez a történés a kapu a mi üdvösségünkhöz. A szentek pályafutása nem végződik keresztrefeszítésben: Isten kegyelméből dicsőségben végződik. Jelszavunk időközben ez: én is felmegyek Jeruzsálembe. .

A „MENJ EL” ELŐKÉSZÜLETÜNKBEN

„Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.”
Mt. 5, 23-24.

Könnyű elképzelnünk, hogy eljutunk arra a pontra, ahol teljesen készek vagyunk, a készületet azonban nem lehet egy pillanat alatt elintézni, hanem állandó folyamat műve az. Veszedelmes dolog kész, megállapodott tapasztalatba belecsöppenni. A megoldás: előkészület, azután megint csak előkészület.
Az áldozat gondolata erősen él a keresztény fiatalemberben. Emberileg szólva, az egyetlen dolog, ami vonz minket Jézus Krisztushoz, a hősies iránt való érzékünk. Urunk szavainak fegyelmező ereje azonnal próbára teszi lelkesedésünket. „Elébb békélj meg a te atyádfiával.” Az előkészületben való „elmenetelünk” azt jelenti, hogy utat nyitunk Isten Igéje fegyelmezésének. A hősies áldozatosság érzése magában véve még nem elég. A Szentlélek felfedezi benned azt az adottságot, amely sohasem akar az Ő szolgálatában állani. Istenen kívül senki sem képes ezt az adottságod fölfedezni. Van valami elrejteni valód Isten elől? Ha van, akkor hadd keresse meg Isten az Ő világosságával. Ha van bűnöd, valld meg, és ne tekints el fölötte. Hajlandó vagy-e engedelmeskedni Uradnak és Mesterednek a magad számára igényelt jogok bármilyen megalázása árán is?
Ne utasítsd vissza soha, ha egyik bűnöd felől meggyőzetel. Ha elég fontos Isten Lelke számára, hogy egyik bűnöd tudatára ébresszen, akkor éppen ez a bűn az, amit fel akar fedni. Valami nagy bűnt kerestél, amit feladhass. Isten valami egészen csekély dologról beszél; de mögötte ott van a makacsság egész központi fellegvára: ,nem adom fel a magamhoz való jogom:’ - azt, amit éppen Isten akar, hogy feladj, ha valaha is Jézus Krisztus tanítványa akarsz lenni.

A „MENJ EL” HOZZÁ VALÓ VISZONYUNKBAN

„És aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.” Máté 5. 41.
Jézus Krisztus tanításának a summája az, hogy az a viszony, amelyet Ő követel tőlünk, lehetetlen mindaddig, míg természetfölötti munkáját el nem végezte bennünk. Jézus azt követeli, hogy a neheztelésnek még csak a legcsekélyebb nyoma se legyen tanítványai szívében, amikor zsarnoksággal és igazságtalansággal találkoznak. Ezt az erőpróbát, amelyet Jézus Krisztus rak munkásaira, semmiféle lelkesedéssel nem lehet megállni, csak egyetlen dolog segítségével: ez az a Vele való személyes viszony, amely úgy átment a tisztulási folyamaton, hogy egyetlen célja maradt csupán: ,Isten szolgálatára vagyok itt, hogy oda küldjön, ahová akar.’ Minden más dolog ködbe borulhat előttem, de ez a Jézushoz való viszony soha.
A Hegyi Beszéd nem eszmény, hanem annak a megállapítása, hogy mi fog történni velem, amikor Jézus Krisztus megváltoztatja adottságaimat, és a saját lelkületéhez hasonlót teremt bennem. Jézus Krisztus az Egyetlen, aki be tudja tölteni a Hegyi Beszédet.
Ha Jézus tanítványai akarunk lenni, természetfölötti módon kell tanítványokká tétetnünk. Amíg kitűzött célként lebeg előttünk a tanítvánnyá-létel, biztosak lehetünk, hogy nem vagyunk azok. „Én választottalak titeket” (Jn. 15, 16). Így kezd bennünk munkálkodni Isten kegyelme. Olyan kényszer ez, amitől nem tudunk szabadulni. Lehetünk vele szemben engedetlenek, de képtelenek vagyunk ezt önmagunkban létrehozni. Isten természetfölötti kegyelme végzi a munkát, és mi sohasem tudjuk kikutatni, hogy hol kezdődik a munkája. Urunk tanítvánnyá-tevő munkája természetfölötti. Nem épít egyáltalán természetadta képességekre. Isten nem kéri, hogy olyan dolgokat cselekedjünk, amelyeket a természet szerint is könnyen meg tudunk tenni. Csak azoknak a dolgoknak a megtételét kéri tőlünk, amelyekre tökéletesen alkalmassá tett minket a kegyelme. A kereszthez mindig ezen az úton fogunk eljutni.

A NEM KÁRHOZTATHATÓ MAGATARTÁS


„Ha . . . megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened . . .” Mt 5, 23.

Amikor az oltárhoz jössz, ott megemlékezel arról, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, nem: Amikor valami beteges érzékenység támad fel benned, hanem - „Ha . . . megemlékezel”, azaz, amikor Isten Szentlelke tudomásodra juttatja: „elébb békélj meg a te atyádfiával és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat” (24. v.). Ne állj ellen Isten Szentlelke nagy érzékenységének, amikor egészen a legapróbb részletekig nevel téged.
„Elébb békélj meg a te atyádfiával...” Urunk útmutatása egyszerű: „Elébb békélj meg”. Menj vissza azon az úton, amelyen jöttél, menj azon az úton, amelyre indíttatást kaptál ott, az oltárnál, teremts olyan lelkületet és magatartást magadban az iránt, akinek valami panasza van ellened, amely olyan természetessé teszi a megbékélést, mint a lélegzés. Jézus nem említi a másik személyt, csak azt mondja: te menj. Nincs szó a te jogaidról. A szent jellemvonása az, hogy le tud mondani jogairól, és engedelmeskedni tud az Úr Jézusnak.
„Azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” A dolgok rendje pontosan meg van jelölve. Első az önfeláldozás hősies lelkülete, azután a Szentlélek érzékenysége részéről való hirtelen ellenőrzés és a megtorpanás ott, ahol a Szentlélek meggyőz minket, azután az engedelmesség Isten Igéjének, ami bizonyos feddhetetlen lelkületet és magatartást teremt az iránt, akivel rossz viszonyban voltál; végül ajándékod vidám, egyszerű, akadály nélkül való felajánlása Istennek.

A „MENJ EL” LEMONDÁSUNKBAN

„Követlek téged, Uram, valahová mégy.” Lk 9, 57.

Urunk magatartása ezzel az emberrel szemben szigorú visszautasítás volt, mert tudta, mi lakik az emberben. Mi azt mondtuk volna: ,Milyen könnyelműen elszalasztja az alkalmat, hogy ezt az embert megnyerje. Milyen könnyelmű, hogy szinte az északi szél fuvallatával fagyasztja meg és elküldi, megbátortalanítva’. Sohase kérj bocsánatot Uradért. Az Úr szavai sértenek és bántanak mindaddig, míg végül semmi sérteni és bántanivaló nem marad. Jézus Krisztus nem ismeri a gyöngédséget semmivel szemben, ami végeredményben romlással fenyegeti az Isten szolgálatában álló embert. Urunk feleletei nem szeszélyre vannak alapítva, hanem az emberről való ismeretre. Ha Isten Lelke az Úr egyik olyan szavát hallatja veled, amely fáj neked, bizonyos lehetsz, hogy olyan valami van ott, amit halálosan meg akar sebezni.

58. v. Ezek a szavak kiábrándítanak minket Jézus Krisztus olyan szolgálatából, amelyet kedvtelésből akarunk végezni. A visszautasítás szigora nem hagy semmi mást, csak az én Uramat, magamat és egy halvány reménysugarat. ,Hadd jöjjön, aminek jönni kell, akár a százszoros nehézség; a te vezérlő csillagodnak mégis hozzám való viszonyodnak kell lennie. Nekem nincs hová fejem lehajtanom’.

59. v. Ez az ember nem akarta sem Jézust kiábrándítani, sem az atyját megbántani. A Jézus Krisztushoz való hűség helyére a rokonainkhoz való érzékenykedő hűséget tesszük és Jézus számára az utolsó hely marad csupán. A hűség ilyen összeütközésében minden áron Jézus Krisztusnak engedelmeskedj.

61. v. Az, aki azt mondja: ,Igen, Uram, de . . .’ olyan, mint aki mindig lázasan készülődik. de sohasem indul el. Ennek az embernek volt egy-két fenntartása. Jézus Krisztus szigorú hívásakor nincs idő búcsuzkodásra, mert a búcsuzkodás, amint gyakran történik, pogány dolog, nem keresztény. Mikor Isten hívását hallod egyszer, indulj el, és sohase állj meg.