A csónak megtelt 5.rész
Legfőbb ideje, hogy elhagyják a roncsot. Nagyon emelkedett a víz. Egy lyukon kimásztak a gép törzséből, és a bal szárnyon kerestek menedéket. A hideg szél átfújt vizes ruháikon.
Bill még egyszer visszament a gép belsejébe, hogy magához vegye a legszükségesebbeket, amik jól jöhetnek nyomorúságos helyzetükben.
Miután túl voltak az első ijedtségen, lassan tudatára ébredtek helyzetük súlyosságának. Segítségre nincs kilátásuk, itt állnak egy süllyedő roncson a sötét éjszakában egy folyó közepén. Meddig tarthatnak itt ki? Húsz percig, egy óráig...?
Bill kilőtt egy jelzőrakétát. Vajon meglátja-e valaki? És ha meglátná is valaki, bemerészkedne-e a folyóba ilyen időben?
Még kissé kábán guggoltak szorosan egymás mellett a repülő törzsébe kapaszkodva, hogy a hullámok le ne sodorják őket, el ne szakítsák valamelyiküket a többitől. A még mindig öntudatlan Bob ernyedten feküdt közöttük.
A gép centiméterről centiméterre mélyebbre süllyedt a vadul csapkodó hullámokba. Magasra felspriccelt a tajtékos víz. Csak szél és víz - úgy tűnt, mintha minden összeesküdött volna ellenük, mintha az elemek az elpusztításukra törekednének. Azért élték túl a kényszerleszállást, hogy most nyomorúságosan belevesszenek az áradatba?
- Ezt nem sokáig bírjuk - sóhajtott Dick.
- Kilövöm a második rakétát - javasolta Bill.
Várj még egy kicsit, takarékoskodnunk kell velük - aggályoskodott Dick.
- Minek takarékoskodnánk? Ha még várunk vele, akkor lassan mar nem lesz rá szükségünk soha többé. Na, adj ide egy rakétát!
Dick odanyújtott egyet Billnek.
Dühöngött a vihar. A fehéren habzó hullámok már összecsaptak a repülő szárnya felett. Meddig tart ez még? Meddig képesek még összefagyott kezeikkel tartani magukat?
Ekkor, miközben a rakéta fényes csíkot húzott a sötét égen, Dick egy gyors szélroham következtében elveszítette az egyensúlyát. Társai tehetetlenül nézték, mint tűnik el a zavaros vízben. A vihar dühöngése ellenére hallották segélykiáltását:
- Istenem, segíts!
Vadul hadonászott a karjaival, kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót. Minden erejét megfeszítve küzdött a pusztító erőkkel, a halál jéghideg sötétségével szemben, mely már minden oldalról körülzárta. Barátai nem tudtak utána nyúlni. Már rég eltűnt a szemük elől, amikor Dick még mindig küzdött az életért. Élni akart! A feleségéért és a kislányáért. De magáért is. Vad tombolás vett rajta erőt, amikor észrevette, hogy az örvény magával ragadja és ereje egyre fogy.
Kezei még mindig kétségbe esetten tapogatóztak. - Ez az! Kapaszkodót talált! Az áradat a gép mentén sodorta, és a repülő farkában sikerült megkapaszkodnia. Teljesen kimerült, de a túlélés vágya képessé tette arra, hogy emberfeletti erőfeszítéssel felhúzza rnagát a gép vízszintes vezérsíkjára.
Életben maradt tehát. De meddig? Teljesen kimerülten azon gondolkodott, hogy talán jobb lett volna végleg elmerülni az áradatban. Nem, nem akar meghalni! - Félt. Amikor hullámsírként körülölelte a sötét víz és olyan közelinek érezte a halált, szörnyűséges félelem fogta el. A gépben korántsem volt ilyen rettenetes. Most viszont úgy félt, mint egy gyerek a sötétben, és félelmét tetézte, hogy egyedül volt. Nem akar meghalni! Nincs még készen rá. Bár tudta: lehet, hogy már nincs kibúvó. - De Isten...? Nem, ő nem kerülhet Istenhez! Más körülmények között nevetett volna ezeken a gondolatokon, de most, négyszemközt a halállal, komolyan kellett vennie.
6.rész
Félig fagyott kezekkel kapaszkodott a hátsó kerék hideg fémtestébe. Társai a szárnyon biztosan azt hiszik, hogy már megfulladt. Ő sem látta már a három férfit, viszont bizonyos időközönként egy-egy jelző rakéta röpült fel a sötét éjszakába. Fényük csak még jobban kihangsúlyozta a sötétséget, ami azután még sötétebbnek tűnt.
Múltjának képei tüntek fel a szeme előtt. Látta magát az iskolában, hittanórán, gyermekként otthon a szüleivel. Látta a feleségét és a kislányát. Soha azelőtt nem látta még ilyen értékesnek az életét. De sohasem volt ennyire tudatában a tehetetlenségének sem. Nem akart meghalni, de tudta, hogy saját erejével nem tudja megakadályozni a halált. Félelmében Istenhez kiáltott, kérdezve Őt, hogy valóban Ő-e az Atya, akiről azt mondják, hogy segít azoknak, akik hozzá kiáltanak. Olyan Isten-e, aki ismeri a körülményeket, az a jelenlegi helyzetét is.
Véletlen lenne, hogy meg tudott kapaszkodni ezen a süllyedő repülőgéproncson? És hogy még életben van? Mi nyújtotta az utolsó pillanatban ezt a kapaszkodót? - Isten felelete lenne a segélykiáltására? Szinte élettelenül lógott Dick a lassan süllyedő roncs végén. Kezdett kábulni, végképp utolsó erejével kapaszkodott már - aztán... Hirtelen kitörő örömkiáltást hallott. Egy hangot, amely hangosabb volt a szél süvítésénél is. A remény hangját, egy kiáltást, mely ismét magához térítette. Szorosabban fogta a fémszegélyt. - Itt a segítség, segítség érkezett! Dick felemelte a fejét és abba az irányba fürkészett, ahonnan a hang hallatszott. Igen, egy kicsi fényt látott. Egy csónak, mi más is lehetne? Valaki észrevette vészjeleiket. - Megmenekülünk!
Még jobban kiemelte magát a vízből, és könnyes szemmel követte a táncoló kis fényt. A három férfi a szárnyon hangosan kiáltozott. Dick feszülten figyelt, hall-e vajon választ. Igen! Egészen halkan felelt valaki. Egy ember a segítségükre sietett, hála legyen érte Istennek!
Egy férfi közeledett feléjük kis csónakjával. Nagy nehezen sikerült a szárnyig eljutnia, ahol a három férfi kapaszkodott kétségbeesetten.
- Van egy sebesültünk - kiáltotta Fred -, őt kell először biztonságba juttatnunk.
Bob imbolyogva indult előre, és rögtön el is veszítette az egyensúlyát, két erős kéz azonban elkapta, és a hintázó csónakba fektette. Amikor Bill és Fred is beszállt, a csónak csaknem a pereméig belemerült a tomboló vízbe.
- Kicsi a csónak, szivárog is bele a víz, de nem volt más mondta a megmentőjük. - Veszélyes a víz, de nem vagyunk túl messze a parttól. Meregetnetek kell a vizet, miközben én evezek.
Az idegen eloldozta az evezőket, és eltaszította a csónakot a szárnytól. Hullámok csaptak át a csónak peremén.
Bob ismét eszméletlenül feküdt a csónakban. Bill és Fred meregették a vizet. Az ismeretlen férfi keményen húzta az evezőket.
Ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás hangzott fel a sötét éjszakában. A csónakban lévők szinte megkövülten álltak meg.
- Van még valaki a roncson? - kérdezte megmentőjük.
- Dick - préselte ki magából Fred. - Azt gondoltuk, hogy belefulladt a folyóba.
- Már nem tudunk több embert felvenni - sóhajtott a férfi. De meg kell próbálnunk!
- Akkor mind elsüllyedünk, nézzétek már most milyen mélyen van a csónak!
- Igaza van - mondta Bill fáradt hangon -, nem tudjuk magunkkal vinni. Talán valaki érte tud jönni, miután partot értünk. Nincs értelme mindannyiunk életét kockára tenni.
- Segítsetek nekem! - kiáltotta Dick. Nem tudhatta, mi játszódik le a csónakban, azt azonban észrevette, hogy haboznak megfordulni. Majd a kis fény újból távolodni kezdett. Elmennek nélküle!
- Nem, ne menjetek el! - kiabált kétségbeesetten. - Isten szerelmére, segítsetek!
Mozdulatlanul ültek a férfiak a himbálódzó csónakban. "Isten szerelmére" - ismételte elgondolkodva az idegen. Hirtelen megfordította a csónakot, és evezni kezdett a roncs felé.
- Mit csinál'? - kiáltotta Bill megrökönyödve. - Hisz maga mondta, hogy nem megy. Nem kockáztathatjuk meg!
A férfi csak hallgatott. Az imbolygó viharlámpa fényében jól látszott az arca. Megmentőjük erős, idősebb ember volt, tekintete elszántságot tükrözött. A roncs mentén a farokig küzdötte magát a csónakkal, majd amikor megpillantották Dicket, ügyesen a repülőgép fémszegélyéhez kormányozta a csónakját. A férfi átadta Frednek az evezőket, és átmászott a süllyedő gépre. A szél belekapott a dzsekijébe és felfújta, mint egy léggömböt, miközben a repülő farkán állva kiemelte a fedélzeti mérnököt a vízből. Dicknek jártányi ereje sem volt már, az idegen cipelte el a csónakig. Egy hibás lépés, egy erős széllökés a végüket jelentette volna. De sikerült mégis. Barátai segítségével Dick is a csónakba került.
- Túl sokan vagyunk, és egyre több a víz a csónakban! - kiáltotta Bill.
- Ezért ne is maradjatok itt tovább - válaszolta nyugodtan a férfi, és eltaszította a csónakot a roncstól. - Kormányozz egyenesen a part felé. Ott megtaláljátok a házamat.
- Nem hagyhatjuk itt magát! - kiabálta Bill. - Utána értem jöhettek.
- És ha nem sikerül? Ha túl késón érkezünk?
- Sikerül, itt várok rátok. Meg aztán nekem van Megváltóm, hatalmas Megváltóm, én meghalhatok, de a barátotok nem.
7.rész
- Nem, szó sem lehet róla, nem hagyhatjuk egyszerűen itt! - kiáltotta Fred.
Bill Fred vállára tette a kezét, és megszólalt:
- Evezz! Én merem a vizet. Nincs más választásunk.
Az idegen nem szólt többet. A repülőgép vízszintes vezérsíkján állva szoborként magasodott a roncson. Dzsekije a géptörzsét verte. Szótlanul meredtek rá a férfiak, míg el nem tűnt a szemük elől a sötétben. A férfiak az árral küszködve keresték a partot. Mióta hánykolódhatnak már a folyón? Úgy tűnt, hogy már órák teltek el, mióta elhagyták a roncsot az idegennel. Dick is merte a vizet a csizmájával. Olykor-olykor felegyenesedett, és abba az irányba nézett, ahol a repülőgépet sejtette. Elöl a csónakban Bob feküdt, és halkan sóhajtozott. Egyikük sem beszélt. A vihar nem csillapodott. Tombolva támadt a kis csónakra, mint egy vadállat, akinek a karmai közül kiszökött az áldozata. És ekkor teljesen váratlanul megpillantották a partot. Megmenekültek, élhetnek!
Bill és Fred biztonságba helyezték Bobot, Dick azonban a csónakban maradt, és merte tovább a vizet.
- Gyere, Dick- szólalt meg végül Fred, aki sejtette, mi játszódik le társában. - Kérlek, gyere! - Féltette a barátját; mire készülhet? Dick arckifejezése nyugtalanította. Ekkor Dick elhajította a csizmát, megragadta az evezőket, eltaszította a csónakot, és eltűnt a sötétben.
- Dick, megőrültél? Gyere vissza! - ordította Fred.
Választ azonban nem kapott, csak a szél gúnyos süvítése hallatszott.
Dick visszafelé evezett. Mindazok ellenére, amin ezekben az órákban keresztülment, mintha elfújták volna a fáradtságát. Erős csapásokkal hajtotta a csónakot a tajtékzó vízen. Vissza kell jutnia, vissza az idegenhez. Tudni sem akart a fáradtságról. Elűzte azt a gondolatot is, hogy semmi értelme az egésznek. Nem szállhat addig partra, amíg a férfi a repülőgépük szárnyán áll. Ez a férfi, aki olyan bátor volt, hogy kockára tette érte az életét! Teljesen felbőszítette az a gondolat, hogy társai már feladták a reményt, hogy megmenthetik az idős embert. Vagy még inkább az, hogy talán helyesen ítélték meg megmentőjük túlélési esélyeit.
Vissza kellett eveznie! Teljesen elveszítette az időérzékét. Hirtelen elcsendesedett a szél, alig vett róla tudomást. Csak egy gondolat űzte: Vissza a roncshoz, elhozni azt, akinek az életét köszönheti!
Mindenütt sötétség honolt. Csupán a viharlámpa égett, az egyetlen fénysugár a fekete elhagyatottságban. Csak egy kicsit Ienne világosabb! Kétségbeesetten gondolt arra, hogy ebben a sötétben akár el is evezhet a roncs mellett, anélkül hogy észrevenné.
Megfordította a csónakot. Lehet, hogy visszafelé evezett? Fogalma sem volt, merre tart. Ki tudja, hogy nem köröz-e már régóta egy helyben? Vesztett ügyért küzdött, de nem akarta beismerni magának. Meg kell találnia a férfit. Nem adhatjuk fel. Harcolni fog a vihar ellen, a víz ellen, az éjszaka vad erői ellen! A csónakban már magasan állt a víz, de nem törődött vele, nem volt ideje kimeregetni.
Keleten már készülődött az új nap. Dick tudta, hogy lassan elhagyja az ereje. A karjait már alig érezte, a háta fájt. Egyre erőtlenebbül húzta az evezőket.
Ám ekkor a reggel gyér világosságában, amikor a szél elűzte a víz felett megülő ködöt, megpillantotta a repülőgépet! Már csak az oldalkormány csúcsa meredt ki a vízből. Az idős ember eltűnt belefulladt az örvénylő folyóba. Dick imbolyogva állt a csónakban. Vereséget szenvedett. Zokogott, mint egy kisgyerek.
Az idős ember kockára tette az életét érte. Néhány órával ezelőtt - vagy talán néhány napja is van már - felszólította Fredet, mutasson neki valakit, aki igazán bízik Istenben. Hát most találkozott egy ilyen emberrel.
Halkan csapkodta a víz a csónak oldalát. Olyan volt, mint egy suttogó hang. A folyó hangja, amely egy titkot akar feltárni előtte.
- Ó Istenem - suttogta Dick, és a kezébe temette az arcát. Legyőzöttnek, bűnösnek, nyomorultnak és kicsinek érezte magát. Kimondhatatlan bánat égette a szívét. A szívét, amely irgalom, megváltás, bocsánat és békesség után vágyakozott. Igen, kereste a békességet Istennel. Istennel, akinek a jelenlétét érezte, amikor körülvette a halál sötétsége. lstennel, akihez félelmében kiáltott, és aki kapaszkodót adott neki a gyilkos áradatban. Istennel, aki olyan messze volt, és mégis oly közel.
”Hatalmas Megváltóm van" - az öreg hangját hallaná vagy csak a szél susogását és a víz csapdosását? Honnan jön ez a hang'? Régi, jól ismert szavak ezek. Talán a szívében szól?
Vajon nem volt-e Betlehemben is hideg? Nem volt-e rideg és szegényes az istálló?
Ki választotta a durva jászolt lsten Fiának bölcső gyanánt? Magányos csónak sodródott a folyón. Egy férfi ült benne. Egy férfi, aki végkimerülésig küzdött és végül megadta magát lstennek. lsten eljött megkeresni az elveszetteket, hogy nyugalmat adjon azoknak, akik elfáradtak az élet terhe alatt és akiket az összeroppanás fenyeget. Azért jött, hogy bűnösöket mentsen meg.
A jászolnál kezdte, majd továbbment a keresztig, és győzelmet aratott! A világ Megváltója kopogtatott az ajtón, és Dick kinyitotta előtte. A betlehemi gyermek, a golgotai férfiú - csak Ő ad békességet, Ő készít igazi ünnepet.
Néhány óra múlva Bill és Fred rábukkant végre a csónakra és benne az eszméletlenül fekvő Dickre.
- Szegény fickó - sóhajtotta Fred.
Nem tudhatták, hogy barátjuk szívében karácsony lett.
De a mennyben, Isten dicsőségében, egy idős ember talán ujjongva énekelt az angyalokkal.
Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!
|