Egy olyan könyvet ajánlok olvasásra, ami azért nagyon érdekes, mert a szerző egy zsidó férfi, akinek írásán keresztül bepillantást nyerünk a zsidók mindennapjaiba, istentiszteleti szokásaikba, és személyes sorsát végigkövetve látható, hogyan jut el Jézus megismeréséig, elfogadásáig.
Jakov Damkani: Miért pont én?
- részletek -
A falu zsinagógájában
(Milyennek látta ezt Jakov gyermekkorára visszanézve) :
„A zsinagógához úgy száz hívő tartozott, akik Perzsiából és Irakból települtek vissza. Szüleink a héber nyelvet csak törve beszélték. (…) Ám amikor az imádságra került a sor, a felnőttek mindig ámulatba ejtettek minket, hogy a törve beszélt konyhanyelv ellenére milyen gyorsan tudták az imádságokat olvasni. Olyan jól ismerték imakönyveiket, hogy – nekünk úgy tűnt – a zsinagógába csak egy gyorsolvasási verseny kedvéért jöttek. (…)
Gyakran éreztem valami késztetést arra, hogy szándékosan lelassítsak, mert meg akartam érteni, mit jelentenek az imádság szavai. Végül azonban a közösség nagyobb ereje kerekedett felül, én pedig megtanultam, hogy együtt rohanjak a versennyel és úgy olvassam végig a szent könyveket, mint mindenki más.
Irigyeltem fiatal éveim hősét, Dávid királyt. Vajon, ha Dávid egyszer eljött volna a mi kis zsinagógánkba, ő beállt volna-e az Álénu [záró áldó imádság] célpontja felé száguldó versenybe? (…) Sajnos a zsinagóga népe engem inkább Saul királyra emlékeztetett, mint Dávidra, mert Saul volt az, aki még mindig dicsőséges múltjához ragaszkodott, és nem vette észre, hogy az Úr elhagyta őt. (…) megfigyeltem, hogy a modern judaizmus vallásos gondolkodásában központi szerepet tölt be az ősatyák érdemeibe vetett hit. (…) szülőfalum zsinagógájának népe nem volt tudatában annak, hogy atyáik Istene élő és soha meg nem változó Isten, akinek van hatalma arra, hogy a ma élő hívőkkel éppúgy jót tegyen, mint ahogyan ezt a régmúltban tette. (…) Azokban az időkben nem ismertem az Urat úgy, ahogyan ma ismerem Őt, de valahogyan már akkor volt egy furcsa és mély benyomásom, hogy Isten nem siet és nem rohan sehova. Megsejtettem, hogy Isten szeret, és közelebb akar vonni Magához bennünket, de mi éppen az ellenkező irányba futunk. (…)
Elegendő-e a cicit és a kippa viselése, vagy a pajesz és a szakáll megnövesztése? (…) Úgy éreztem, hogy Isten inkább a szívemet kívánja, és nem annyira a ruháimat, ceremoniális kézmosásaimat vagy bármi más rituális szokásomat, de akkor még nem tudtam, hogyan adhatom Neki a szívemet. (…)
A zsinagógából üresen és csalódottan jöttem ki, mint az az ember, aki hosszú utat tett meg, hogy szeretett barátjával találkozzon, de az valamilyen oknál fogva elfelejtett eljönni. (…)
A sabbath szentsége hirtelen szakadt félbe, mintha egy kard vágta volna el. Mindenki hazafelé indult, és Istent – úgymond – bezárta ládájába, és felöltöztette az arannyal hímzett oroszlánok és ezüst gránátalmák által díszített bársonykabátkába, hogy addig börtönében várakozzon, míg majd ők visszatérnek az esti imádságra. Ám a Mindenható Isten nem lakik emberkézzel épített szentélyekben. Emberi lények szívében akar élni, akiket saját képére és hasonlatosságára teremtett.
Lassacskán kezdtem megérteni, hogy a zsinagóga nem volt más, mint a társasélet egyik színhelye, ahol a klub tagjait egy közös dolog köti össze: a vallásos megszokás. Ha Isten valóságát ezzel sikerült távol tartania magától, az ember szívesen merül másodlagos vallásos szokásokba, vagy bármi más, figyelmét elterelő külsőségbe, és így inkább kikerüli, hogy Őt szellemben és igazságban imádja. Rájöttem, hogy ez áll a zsinagógai gyorsolvasási versenyek mögött is: a hívek féltek attól, hogy lecsendesítsék szíveiket, nehogy meghallják Isten csendes, szelíden és szeretettel dorgáló hangját. (…)
Valószínűleg szívesebben estünk túl a minimálisan szükséges külsőségeken, elsuttogtuk az imákat, betartottuk a rituális törvényeket, hogy ezzel letudjuk színlelt tiszteletünket. De mindez utálatos az Úr előtt, mert nem vesz benne részt az ember szíve. Az emberi szív valóban gonosz és velejéig romlott, mert képes bármilyen vallásos szertartásban részt venni, csak ne kelljen az élő Isten előtt megalázkodnia. (…)
Valahogy megsejtettem, hogy Istent imádni sokkal többet jelent a vallásos ritusoknál. Felmerült bennem a gondolat: „Nem esne-e jobban Istennek, ha a zsidók abbahagynák a napi háromszori, számukra is alig érthető nyelven való csacsogást? Nem örülne-e jobban, ha gyermekei egyszerű szavakkal fordulnának Hozzá, szabadon, saját, szívükből fakadó, igaz őszinteséggel? Szerettem volna mindezt hangosan szétkiáltani. De ugyan ki hallgatott volna egy egyszerű gyerek ostobaságaira?”
Jakov mély gondolatokban bővelkedő gyerekkorát, nyugtalan, kereső kamaszkor váltotta fel. Tizenhat évesen elszökött otthonról, rövid ideig hippik között élt, huszonkét évesen elhagyta Izraelt, Európába, majd a Bahama-szigetekre került, végül New Jersey-ben kötött ki, ahol ékszerboltot nyitott. A zsidó hittől nagyon távol került, nem olvasta az Írást, célja a meggazdagodás volt.
Ekkor nyúlt utána Isten egy „pogány” [nem zsidó] hívőn keresztül:
„Jeff váratlanul, terveim és cselszövéseim kellős közepén kezdte megszállni az életemet, éppen akkor, amikor összes energiámat arra fordítottam, hogy mindent megkaparintsak, amit csak felkínál az élet. (…) Jeff mindig jól kiszámítottan, záróra előtt jelent meg az üzletben.”
Jeff nagyon jól ismerte az Ó- és Újszövetséget, kicsit még héberül is tudott. Első beszélgetésükből egy részlet:
„Meglehetősen durván vágtam a szavába:
- Álljunk csak meg egy percre! Tényleg azt akarod mondani, hogy nem vagy zsidó?
- Nem, sajnos nem vagyok zsidó – ismerte el Jeff őszintén – de Jésúa miatt nagyon szeretem a zsidókat.
Most rajtam volt a sor, hogy meglepetten felvonjam szemöldökömet.
- Még soha nem hallottam olyan pogányról, aki szereti a zsidókat! De mi köze van a Jesunak ehhez az egészhez?
Jeff nem váratott a válasszal:
- Az, hogy Jésúa az Isten Fia és Izrael Messiása!
Ezt komolyan, a hitében szilárd ember bátor magabiztosságával jelentette ki. Valószínűleg nem feltételezte, hogy lehetnek olyanok, akik másképpen gondolkodnak.
- Isten Fia?! – újra feldühödtem. – Mióta van Istennek fia?
- Hát, nagy újságot kell mondanom – válaszolt Jeff mosolyogva. – Nemcsak azt, hogy Istennek van Fia, hanem az Ő Fia tökéletes zsidó is, a zsidók Királya, Dávid házából! – Aztán, témát váltva, hirtelen megkérdezte:
- Olvastad már a B’rít Hádását [Újszövetség héberül]?
- Dehogy olvastam! Isten őrizzen! – hirtelen rémület kezdett úrrá lenni rajtam. – Nekünk, zsidóknak ahhoz a könyvhöz hozzá sem szabad érnünk! Az egy pogány írás, és a kezünket sem szabad beszennyeznünk vele!
- Elég szomorú, hogy egy olyan könyvet becsmérelsz, amit még nem is láttál. – Ekkor Jeff angolra váltott. – Hogyan lehet ilyen hajthatatlan véleményed valamiről, amiről semmit sem tudsz? (…)Nem gondolod, hogy nézeteidet előítéleteid, sőt, ami még ennél is rosszabb, mások előítéletei alakították ki, anélkül, hogy egyszer is megvizsgáltad volna a tényeket?
- Miféle tényeket? – valahogyan ez az egész kezdett kiváncsivá tenni. – Én kicsi korom óta azt tanultam, hogy a Jesu a gojoké, a pogányoké!”
Jeff türelmesen válaszolgatott a kérdéseire, ő is felvetett kérdéseket, amiken Jakov elgondolkodott
„…ez a goj elkezdte felkelteni az érdeklődésemet, hiszen saját héber Bibliámat nálam százszor jobban ismerte.”
Miután Jeff elment
„Bárhová is kanyarodtak a gondolataim, be kellett látnom, hogy Jeff előnyben van hozzám képest. Ő tudott valami olyat, amit nekem kellett volna tudnom. Valami olyan tudással rendelkezett, amiről azt volt a gyanúm, hogy eredetileg az enyém volt, de valahol nyomorultul eltékozoltam. Odaadtam volna a világ minden kincsét azért, hogy megtudjam, mi ez a „valami”. Ugyanakkor azonban halálra is rémültem, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy meg akarom találni a feleletet, mert éreztem, hogy ez a válasz felelősséget és elkötelezettséget róna rám, és erre akkor nem voltam készen.”
(…)
A világban való bolyongásaim során nagyon sokféle emberrel találkoztam. Azt a nyilvánvaló életörömöt és derűt azonban, ami Jeffből áradt, még soha, senkiben sem tapasztaltam. Türelmes megértése is megnyert, amivel hite elleni minden éles és rosszindulatú támadásomra felelt. Bár ez a Jésúa-ügy olyan távolt állt tőlem, mint a napkelet a napnyugattól, mégis örültem Jeff látogatásának, mert éreztem, hogy még nagyon sokat tanulhatok tőle. Valóban érdekelt, mi olyat tud még mondani nekem a Bibliáról, amit sem a zsinagógában, sem a szülői házban, sem az iskolában nem hallottam.”
Jeff többször meglátogatta Jakovot, és minden alkalommal hosszan beszélgettek.
Jeffel való utolsó beszélgetése: „ Jeff megint sok olyat mondott, amin el kellett gondolkodnom. A gyomrom is összerándult, ha arra gondoltam, hogy Izrael egész népe valahol utat tévesztett, és eddig a napig én is szörnyű tévedésben éltem az életem. Lehet, hogy az összes rabbi és bölcs tévedett, és csak Jeff, ez a goj látja az igazat? Ennek még a leghalványabb lehetőségétől is kirázott a hideg. (…)
Minden ember életében eljön az idő, amikor egyedül kell szembenéznie az Igazsággal, és legszemélyesebb életének Jabbok patakjánál úgy kell megküzdenie az Isten Angyalával, mint annak a hajdani Jákóbnak és onnan neki is győztesen kell kijönnie a maga Penieljénél. (1Móz.32:22-30)”
Jakov imádkozott Istenhez, és végül elfogadta Jézust, mint Messiást.
|