Ma délelőtt Rákoscsabán voltam ifjúsági istentiszteleten. És nagyon jó volt. Képzeljétek, a textus megint olyan volt, amit épp két napja olvastam. Olyan hihetetlen. Még furább, hogy egyre kevésbé lepődöm meg ezen. Belegondoltam, hogy ugyanabban a templomban, ahol ma ültem, mennyire sötéten és intenzíven hülyének néztem mindenkit, aki a természetfölöttivel jött...

. Asszem azért nem megyek gyakrabban a régi gyülimbe, mert szégyellem az arcomat. A Máté evangéliumából volt az a rész, mikor Jézus megkérdezi a tanítványaitól, hogy ők kinek tartják őt. És azt mondta a lelkész (fiatal, és mivel rég voltam, számomra új segédlelkész srác, aki abba a suliba járt, ahol én dolgoztam, érdekes volt őt is 'tiszteletesúr'-ként viszontlátni), hogy erre a kérdésre Jézus nem a jó választ, hanem az őszinte választ várja. És hogy ezt nem lehet kikerülni, hogy erre válaszoljunk, ha meg válaszolunk, annak nincs mese, következményei lesznek. Kicsit ostorozósra is vette, de láthatóan megtehette, mert van annyira jó kapcsolata a hallgatósággal. Ez pedig nagyon jó hír egy gyüliről, azt hiszem.
Az éneklős része is jó volt, én is énekeltem, még itt a fülemben a dal, amit Ági megtanított - merthogy nem csak odanyomták az ifjúsági éneket az idősebb generáció orra alá, hanem követhetővé tették, megtanította Ági-Jenny a gyönyörű énekhanjával. Megható volt felismerni az éneklők között egyik-másik majdnejfelnőtt, komoly fiatalembert és ifjú hölgyet, akik kis lököttke korukban a gyerekóráimon rosszalkodtak. Volt, akit csak akkor ismertem meg, mikor megmondták, hogy ő az, mert ovis korában láttam utoljára...
Elgondolkodtam ezen is, hogy a saját gyülimben eszembe nem jutna alkalom után bárkinek gratulálni, hogy milyen jó volt a zenei rész, pedig jó szokott lenni. Nem tudom, miért van ez így. Azt hiszem, az van, hogy az egyik helyen már nem érzem otthon magam, a másik helyen meg még nem.