Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (8.) részlet -


"Az erős ember megkötözése

Furcsa zajra ébredtem az éjszaka kellős közepén. Nem volt túl hangos vagy közeli, mégis olyan hátborzongatóan hangzott, hogy libabőrös lettem tőle. Carol szintén. Felkeltem, és kimentem. A házban minden árny és sötét sarok fenyegetőnek tűnt.
Sötét éjszaka volt, a hold sem világított, csak néhány távoli csillag látszott. A különös hang – valami magas, kísérteties, monoton kántálás a férfiak házából jött a hegyről. Hallgatóztam, de egy szót sem értettem belőle. Szétnéztem, hátha megpillantok egy tűzjelet, de semmit sem láttam. Csak egy irtózatos jelenlét volt érezhető, valami dermesztő gonoszság járta át ezt a hangot.
Átfutott a hideg a hátamon, imádkoztam az Úr oltalmáért, és visszamentem aludni.
Csak néhány hete tértünk vissza a szabadságunkról. Carol a szokásosnál is nagyobb szükségét érezte a folopa népért való imádságnak, különösen szellemi téren. Gyakran beszélgettünk erről. Most már én is kezdtem érteni, miről volt szó.
Másnap láttam a sámánt. Nem volt Fukutao állandó lakosa, egy másik faluban élt, a hegyen túl. Bár úgy tisztelték, mint „a gyógyítót”, elég ironikusan pont az ő faluja majdnem teljesen kipusztult – megtizedelte a kór. Magam is láttam a férfiak házát. Borzasztóan elhanyagolt állapotban volt – majdnem összedőlt, mivel hiányoztak a férfiak a faluból.
- Te voltál az tegnap éjjel? – kérdeztem.
- Igen.
- Mit csináltál?
Mormolt valamit, amit nem értettem. Nem is lett volna jelentősége, nem volt szavahihető ember. Később rájöttem, mi történt.
Owarape Ali, az öreg vezér térdéről volt szó. Ő volt az, aki annak idején annyira értetlenül fogadta letelepedési szándékunkat. Már régóta voltak problémái a térdével, és mindig bottal járt. Én is kezeltem, amikor megkért. Tanácsot kértem egy orvostól, és antibiotikum-injekciókat adtam neki. Mivel azonban nem járt rendszeresen a kezelésre, így az soha nem használt. Azóta már átadtuk gyógyszereink nagy részét és néhány kezelési módot a falubelieknek. Fontos, hogy el tudják látni ezeket a dolgokat, és a legtöbb területen képesnek is mutatkoztak rá.
Néhány nap múlva láttam Owarape Alit. A botjára támaszkodva jött felfelé. A térde felé intve megkérdeztem:
- Most már jobb?
Megcsóválta a fejét.
- Egy disznódba került?
Owarape Ali csak mordult egyet, és továbbsántikált.
A disznó mint áldozat arra szolgál, hogy tőrbe csalja a rossz szellemet, aki a bajt okozza. A disznót levágják, a vérét és zsírját felajánlják a szellemnek, így csapják be, hogy kielégítsék mohó étvágyát az emberi lélek iránt. A disznó maradéka a sámánnak jár fizetségül.
Márk evangéliuma harmadik fejezetét fordítottuk. Jézus bement a zsinagógába, ahol egy elszáradt kezű ember megállította. Tudva, hogy mindenki figyeli, különösen a vallási vezetők, akik a szombaton végzett munka közben akarták rajtakapni, megparancsolta az embernek, hogy nyújtsa ki a kezét. Amint a férfi engedelmeskedett, a keze teljesen meggyógyult. Nem volt kántálás, sem kísérteties siránkozás az éjszaka közepén, nem voltak jelen baljóslatú sötét erők, és nem volt szükség levágott disznóra sem. De ilyen egyszerűen, ahogy ez megtörtént, a farizeusoknak nem tetszett, és összeesküvést szőttek ellene, hogy megölik őt.
Megvádolták: „Belzebub van benne! Az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” (Márk 3:22b)
Ez az érvelés még csak ésszerű sem volt. Jézus így válaszolt:
„Hogyan űzheti ki a Sátán a Sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat meg az az ország.” (Márk 3:23-24)Folytattuk a fordítást.
„Ha tehát a Sátán önmaga ellen támadt, és meghasonlott, akkor szintén nem maradhat meg tovább, hanem vége van. Viszont senki sincs, aki egy erős ember házába hatolva el tudná rabolni annak javait, ha csak előbb meg nem kötözi azt az erős embert; akkor kirabolhatja a házát.” (Márk 3:26-27)
Azt gondoltam, hogy a betörés analógiája tökéletesen beleillik majd a folopa kultúrába. De tévedtem. Amikor leírtuk a szavakat, és felnéztem, nem láttam a megértés csillogását a szemükben.
- Miről van itt szó? –kérdezték.
- Jézus magáról beszél – magyaráztam. – Azért jött, hogy visszavegye azt, ami jogosan elsősorban őt illette meg. Egy erős ember elvette az ő tulajdonát, és addig magánál fogja tartani, amíg Jézus, aki még erősebb, meg nem érkezik. Meg kell kötöznie azt, aki uralja a házat, mielőtt visszavehetné a tulajdonát.
- Hmm – bólogattak, de még mindig nem értették.
- Amikor még harcoltatok – próbálkoztam -, soha nem kötöztetek meg embereket annak érdekében, hogy elraboljátok az értékeiket?
- Nem – válaszolták. – Vittünk el dolgokat, de soha nem azért mentünk. Mindig ölni mentünk!
Már láttam, hogy ez nehéz lesz. Senkit nem fegyvereztek le azért, hogy kirabolják. Ez tőlük idegen volt. A lefegyverzés egyetlen módja, amit ismertek, az élettől való megfosztás volt.
Bár a lopás és a kisszerű tolvajlás elterjedt ezeken a területeken, egy folopa sem kötözne meg soha egy másik folopát azért, hogy ellopja annak értékeit – függetlenül attól, ki birtokolta azokat először. Errefelé mindenki ismer mindenkit, s aki az áldozatát életben hagyná, biztos lehetne abban, hogy a bosszú utoléri, amit a megkötözött ember elárulja őt a törzstestvéreknek.
Egy másik metaforára volt szükségünk.
Ekkor Awiame Ali megszólalt:
- Olyan ez, mint a pitonok.
- Pitonok?!
- Igen, amikor elkapjuk őket.
- Mire gondolsz?
- A piton veszélyes – magyarázta -, és nagyon erős. Amikor elkap egy disznót, minden csontot eltör a testében. Mikor vadászunk rájuk, először meg kell őket kötöznünk, csak aztán tudjuk foglyul ejteni.
A kígyók gyakran szóba kerülnek ezen a vidéken. A folopák távolról sem iszonyodnak úgy a kígyóktól, mint mi, civilizált emberek. Mégis minden legendában és mítoszban a gonosszal azonosítják őket. Az igazság azonban az, hogy az óriáskígyók jobban félnek a folopáktól, mint ők a kígyóktól, így tisztes távolságot tartanak a falutól. A folopák élelemszerzés céljából vadásznak rájuk. Errefelé a pitonok 3-4,5 méter hosszúra nőnek, és néha 46 cm is lehet a körfogatuk. Ez elég ahhoz, hogy egy család jóllakjon belőle az egész rokonsággal együtt.
Ahhoz, hogy az óriáskígyót elfogyaszthassák, élve kell elfogniuk. Itt nincs hűtőszekrény, nincs tartósítás, és ha egyszer a kígyót elpusztítják, a húsa nagyon gyorsan megromlik. A hús frissen tartásának egyetlen módja az, hogy életben tartják.
A kígyóvadászat afféle verseny a folopák között. Olyan, mint egy izgalmas játék, amit nagy téttel játszanak. Nagyon szeretnek múltbeli vadászatokról beszélgetni, és hajdani történeteket feleleveníteni. Különösen azokat élvezik, amikor egy hajszálon múltak a dolgok.
A piton el tudja törni a csontodat – folytatta Awiame Ali, a fogai hegyesek, mint több száz tű, és mind visszafelé, a torkába mutat. Ha a kezedet bekapja, onnan már nincs visszaút – azonnal letépi.
Ezenkívül okos is. Ismeri az erdőt. Ismeri a többi állat összes csapását, a fakengurukét, a wallaby kengurukét, és tudja, hogy hova mennek éjszaka vízért. Elbújik, és tökéletesen mozdulatlanul, tátott szájjal vár. Amikor az állat arra megy, lecsap rá. Megragadja a fogaival, körbefogja a gyűrűivel, és addig szorítja, míg a csontjai összeroppannak. Ezután, mikor az áldozat már halott, a kígyó otthagyja, és elmegy vízért. Addig iszik, amíg fel nem puffad. Visszafelé menet felfelé kell tartania a fejét és a farkát, hogy ne veszítse el a vizet. Végül az egészet kihányja az elpusztult állatra, hogy csúszóssá váljon, és fuldoklás nélkül le tudja nyelni.
- Néha rábukkanunk egy-egy összeroppantott állatra, amíg a kígyó vízért megy. Mindig meg lehet állapítani egy állatról, hogy piton ölte meg. Akkor nemcsak halott, de az alakja is megváltozik. Megnézzük, merre ment a kígyó, és várunk. Amikor visszaér, és az állat félig már a torkában van, megfogjuk. Így két legyet ütünk egy csapásra.
Élvezettel hallgattam Awiame Ali előadását, s kíváncsian vártam, hogyan kapcsolódik mindez az „erős ember megkötözéséhez”. Úgy tűnt, a többiek már tudták.
- Általában napközben vadászunk – folytatta -, amikor a pitonok alszanak. Az ürüléküket keressük. Egyszerre figyelünk felfelé, a fák irányába, és a földre, ahol összetekeredve alszanak, fejüket a gyűrűik alá dugva. Amikor tudjuk, hogy közel vagyunk, néhány levelet dugunk az övünk hátuljába, így.
Megmutatta nekem, bár nem lett volna szükséges – részt vettem már néhány pitonvadászaton megfigyelőként.
- Ezenkívül néhány tekercs kis indát is viszünk a fogunk között. Amikor meglátjuk az alvó pitont, nagyon csendben közelítjük meg. Majd így csinálunk…
A körmeivel kattanó hangot hallatott.
- Azt hiszi, egy állatot hall, amint gallyra lép, és felemeli a fejét a gyűrűi alól, hogy megnézze. Pontosan ebben a pillanatban ragadjuk meg.
Awiame Ali illusztrációként egy villámdöfést mért a levegőbe.
- Ha eltéveszted, vége. Amikor elkapjuk, megkezdődik a harc. Örvénylően tekereg, megpróbálja körbevenni a vadászt. Ekkor kell gyorsan rászorítani a leveleket.
Awiame Ali képzeletbeli leveleket rántott elő a háta mögül, és ráerősítette őket a képzeletbeli piton fejére, szorosan fogva azt. Majd a következő mozdulatsort végezte el: a szájából indát vett ki, többször körbetekerte a fejet, ezzel erősen rászorította a leveleket.
A többiek rendkívül élvezték a pantomimjelenetet, így szórakoztatóbb – kígyó és veszély nélkül.
- Elfordult már, hogy elvétettétek? – kérdeztem.
- Egyszer Isával megesett – mesélték. – Fent volt egy fán, éppen becserkészett egy kígyót, mi többiek pedig egy kicsit arrébb voltunk. Amikor megragadta a nyakat, nem szorította rá időben a leveleket. A kígyó kihasznált a pillanatnyi előnyt: a hatalmas gyűrűk lecsaptak rá, és elkezdték szorítani. A nyakánál kapta el a kígyó, és olyan hirtelen összepréselte, hogy már kiáltani sem tudott. De a legjobbat tette. A maradék erejével pillanatok alatt lemászott a fáról, és odarohant hozzánk. Hárman tudtuk csak lehúzni róla a kígyót.
- Megöltétek azt a kígyót? – kérdeztem.
- Nem, akkor még nem. Végül sikerült rákötözni a fejére egy levelet. Ha ezt sikerül megtenned, győztél; a kígyó ezután nem tudja, mi történik körülötte. Olyan, mintha elveszítené az erejét, és ettől kezdve könnyen kezelhető. Feltekerjük egy botra, és hazavisszük.
Láttam, hogyan csinálják. Fognak egy hatalmas Y alakú faágat, amelynek rövid szára van. Ehhez a szárhoz kötözik a farkát indával – olyan erősen, hogy majdnem elszorítja a keringést. Majd oda-vissza több nyolcas alakzatban feltekerik az Y-ra a kígyót. A tetején odaerősítik a fejet az egyik oldalra.
Amilyen veszélyes volt a kígyó néhány perccel korábban, most inkább olyan, mint egy tehetetlen féreg. Az erős ember megkötözve. Vállukra emelik, és hazaviszik. Mielőtt otthon feldolgoznék,fogják a fejsze bunkós végét és fejbe vágják vele.
Az emberek a Biblia-házban élvezettel mesélték a vadászkalandjaikat. Mindent szeretnek, ami veszélyes. Ezenkívül mindez a lefordítandó részt is sokkal világosabbá tette. A folopák nem kötöznek meg más embereket – ennek nem látják értelmét -, viszont a pitonokat megkötözik. Ez vérre menő párviadal, egy nagyon veszélyes ellenféllel szemben – amit azonban többnyire az emberek nyernek meg. Úgy győzik le, hogy megkötözik és tehetetlenné teszik az ellenfelet.
A fejezetben szereplő ördögök fejedelme és a folopák által említett kígyó közötti összefüggés első pillantásra teljesen véletlenszerűnek tűnt. Vagy mégsem?
Természetesen sokan voltak és még mindig vannak olyanok abban az országban, akiket erős és gonosz hatalmak tartanak fogva. Időről-időre újra halljuk a hátborzongató, siránkozó kántálást éjszaka. Ilyenkor mindig végigfut a hátunkon a hideg.
De a folopák megismertek egy erősebb hatalmat. Ő képes arra, hogy megkötözze az ellenségét."

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (9.) részlet -


"Az Urat féljétek!
(Lukács 12)

„Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól!” (Lukács 12:1)
Nem alkottunk megszámlálhatatlan sokaságot, de mikor Lukács evangéliumát fordítottuk, sokan eljöttek a munkaalkalmakra.
A 12. fejezetnél tartottunk. „Óvakodjatok…” Amint ennek a kifejezésnek a szabatos megfogalmazását kerestük, élénk mozgolódás támadt a földön ülő hallgatóság között. Jól ismerték – különösen az idősebbek – milyen az, amikor az ember „résen van”. A következő vers fordításakor még feszültebben figyeltek.
Megrémültek, amikor Jézus azt mondta:
„Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Lukács 12:2)
Volt két idősebb férfi, akik akkoriban gyakran megfordultak a Biblia-házban. (…) Bölcs meglátásaik néha elnémították a fiatalabbakat.
Ez a két ember különösen közel állt hozzám. A falubeliek egyszerűen az én „apáim”-nak titulálták őket. Az egyikük „hallgatott a Beszédre”, és keresztény volt, a másik nem. Nagyon szerették a történeteket, különösen azokat, amelyekben veszélyes helyzetekről volt szó. Amikor izgalmasabb részhez érkeztünk, a két öreg abbahagyta a vakarózást, és így szólt:
- Félek.
Mikor az öregek ezt mondták, mindenki tudta, hogy a hallottak üzenete célba ért. Ha féltek is, semmit sem tettek ellene. Úgy nőttek fel, hogy hozzászoktak a félelemhez.
Gyakran emlegették a régi csatákat. (…) Úgy kezdődött, hogy valaki hirtelen meghalt Fukutaoban – mesélte. (…) Elhatároztuk, hogy Sete egész faluját megesszük. Megesküdtünk, hogy ezúttal alapos munkát végzünk, és semmit sem hagyunk meg belőle.
Amikor elérkezett a nap, a falu összes férfija összegyűlt. Kifestettük magunkat a gyilkoláshoz – faszén borította az arcunkat, melyet fehér mésszel még hangsúlyosabbá tettünk, az orrunk szélét piros festékkel mázoltuk be, fejünkön gyöngysorok díszelegtek, a hajunkba hosszú fekete kazuártollakat tűztünk, a bicepszünkön karpántok voltak, a mellkasunkon nagy kagyló, és disznóagyar az orrunkban. Úgy öltöztünk, hogy ellenségeink halálosan megrémüljenek a látványunktól; gyilkoláshoz díszítettük fel magunkat.
(…) A hajnal első sugarainál körbevettük Setet, majd amikor az egyik harcosunkat felfedezték, a csata elkezdődött. Ezúttal mi voltunk előnyben. Rávetettük magunkat Setere, és mindenkit megöltünk, aki a szemünk elé került – férfiakat, nőket, gyermekeket, disznókat és kutyákat.
Borzalmas volt. A lakosság fele elmenekült, ők később Woposaléban tűntek fel. A többiek mind áldozatul estek. Mielőtt eljöttünk, kifosztottuk a falut, fejszéket, gyöngyöket zsákmányoltunk. Ezután felégettük az összes házat, leromboltuk a kerteket, még a fákat is kivágtuk. A holttesteket felnégyeltük, s a zsákmánnyal visszamasíroztunk Fukutaóba. Hazaérve a feldarabolt emberi maradványokat megfőztük, és egy ünnepi lakoma alkalmával felszolgáltuk a gyászolóknak.”
Amikor Awiame Ali befejezte, fürkészően rám nézett, mint aki olvasni próbál rezzenetlen arckifejezésemről. Azelőtt már hallottam ehhez hasonló rémtörténetet, és magam is láttam, milyen vad külsőt kölcsönöz a férfiaknak a harci dísz, amit ünnepségek alkalmával ma is szívesen magukra öltenek.
- Iszonyú volt – tette hozzá. – Alig tudom elhinni, hogy mindezt mi tettük.
- Mivel a bosszú beteljesedett, nem volt szükséges újra csatába szállni és ölni – legalábbis ebben az irányban nem. Csupán arra kellett vigyáznunk, hogy Sete nehogy ismét megerősödjön, vagy Woposale felkarolja az ügyét, és bosszút álljon. Ez bármikor, bárkivel megtörténhetett.
***
Ilyen volt élet és halál körforgása századokon át Pápua Új-Guineában. Ennek következtében a lakosság létszáma alacsony maradt, a közösségek szétszóródtak és elszigetelődtek. A faluközösségek közötti kommunikáció hiányában a nyelvek egyre inkább eltértek a közös gyökerektől.
A bosszú soha nem érte el Fukutaót. Nem sokkal ezután jöttek az ausztrálok, és bár nem viseltek harci díszt, és az arcukat sem festették be, mégis nagyobb riadalmat okoztak a folopák között, mint az összes addigi ellenségük. Awiame Ali egyszer ezt is elmesélte nekem.
- Amikor az első két kormányzati járőr megjelent Fukutaóban – mesélte, mindenki az erdőbe menekült. Azt gondoltuk, szellemeket látunk. A normálistól teljesen eltérően fehérek voltak, és úgy néztek ki, mint hamuszürke kísértetek az alvilágból. Azt hittük, hogy halott őseink tértek vissza, hogy üldözzenek, megcsonkítsanak és megegyenek bennünket.
A fehérek ötven kocsit tartalmazó oszlop élén jöttek, karabélyokkal felszerelt őslakos rendőrök kíséretében. Ők legalább feketék voltak, bár igen különös ruhákat viseltek, amelyek nem kéregből készültek. De az elöl álló két fehér ember tartott minket igazán rettegésben – a hajuk moha volt; az arcuk, a karjuk és a lábuk színtelen és holtsápadt. A talpuk barna volt, és úgy tűnt, összevarrták a lábujjaikat. Azelőtt még sohasem láttunk cipőt vagy cipőfűzőt.
Mikor a fehérek megszálltak a faluban éjszakára, kiderült, hogy valóban félelmetesek. Tolmácsok segítségével kihirdették, hogy ezentúl új törvény lép életbe a földünkön. A háború és az öldöklés többé nem megengedett. Továbbá az sem, hogy kiszedjük a halottak csontjait, vagy megegyük a hullákat. Attól kezdve a holtakat két napon belül föld alá kellett temetni, különben börtön – vagyis a rokonoktól és törzstestvérektől távoli helyen álló ketrec – várt mindazokra, akik figyelmen kívül hagyták ezeket a törvényeket.
Elrettentésül az idegenek vásároltak egy disznót a falutól. Mindenki szeme láttára úgy ötven méterrel arrébb odakötözték egy póznához, fogták a karabélyaikat, és tüzet nyitottak. A hangra az emberek rémülten elrejtőztek. A disznó holtan terült el, tele lyukakkal. Az ausztrálok utasították a falubelieket, hogy vágják fel a disznót, és nézzék meg, milyen kárt tesznek az ő „nyilaik”.
Ettől kezdve megszűnt a kannibalizmus, és véget értek a bosszúhadjáratok. A „harcos napok” a múlt ködébe vesztek, de annak az időnek az emléke még mindig él, különösen az idősebbek fejében. Az emberek tudják, hogy eljön még egy végső visszafizetés ideje. Lehet, hogy az ország új törvénye visszaszorította ezt, de ennél több van a dolgok mögött.
***
Otthon, a fordítóasztalnál a farizeusok és a törvény tanítói még mindig ellenszegültek Jézusnak, és „csak azt lesték, hogy beszédében valamin rajtakaphassák.”. „Óvakodjatok a farizeusok kovászától”, figyelmeztette a követőit Jézus. Más szóval: „Ne legyetek képmutatók! Ne legyen az életetek más, mint a szavatok! Végül úgyis mindenre fény derül.” Mikor itt tartottunk, a két öreg, akiket a többiek „apáim”-nak hívtak, felkapta a fejét. Mindig felfigyeltek a Szentírás figyelmeztetéseire, és olyankor úgy megmerevedtek, mintha törökülésben odafagytak volna a földhöz.
Továbbhaladtunk a fordítással.
„Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lukács 12:3)
- Félek – mondta az egyikük.
- Van is mitől félned – dörmögte oda neki a másik. – Öreg vagy. Hamarosan meg fogsz halni, és nem hallgatsz a Beszédre. Mi lesz veled?
Az első megborzongott. A tekintete a mennyezet egyik sarkába vándorolt, és nem szólt többet.
Bár a rajtaütésszerű gyilkolásoknak vége, a varázslat még mindig jelen van. A régi felfogás makacsul tartja magát. A bosszút, mint életvitelt, nehéz kiirtani. Valójában az esetenkénti nyilvánvaló gyilkosságok kivételével minden halált a varázslat számlájára írnak. A bizonyíték egyszerű. Ha egy személy megbetegszik, de meggyógyul, akkor csak beteg volt. Ha azonban meghal, akkor igézet áldozata lett.
A félelem állandó útitársa a folopáknak, és generációk óta ez húzódik meg szinte minden tevékenységük mögött. Még mindig meghatározó életszemléletként él sokakban – az ország újonnan életbe léptetett törvénye ellenére is.
Még a hívők is elbizonytalanodnak, ha a varázslatról van szó. Túl sokáig éltek vele, túl sok embert láttak különös halállal meghalni. Tudják, hogy hatalom van mögötte. Hogy ez okozza-e az összes halált, vagy sem, továbbra is kérdés számukra. Ők azonban nem maradnak remény nélkül, tudják, hogy bármi is okozza a halálukat, várja őket a menny. Hogy Isten milyen eszközt használ arra, hogy az ember odavigye, az az Ő kezében van. Ez most vigaszt jelentett számukra.
Lefordítottuk a következő verset:
„Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak!” (Lukács 12:4)
Ekkor az az idős férfi, aki hallgat a Beszédre, megszólalt:
- Nincs mitől félni – jelentette ki. A többiek ránéztek, de ő csendben maradt, így hát fordítottunk tovább.
„Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azon felül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek! (Lukács 12:5)
Ugyanaz az öreg ismét felnézett megszokott helyéről, a földről.
- Istent féljük – mondta, miközben kezét a torkára helyezte azzal a klasszikus folopa testbeszéddel, ami a legmélyebb igazságokat szokta kísérni. – És Isten félelme minden mástól való félelmünket elűzi. Ez egy csodálatos beté."

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)
- (10.) részlet -

Kinek szól az ima?

Az imádságon dolgoztunk. Igaz, hogy minden imádság munka – de ezúttal az imádság fogalmának mélyebb megértésére törekedtünk, ugyanúgy saját magunk, mint a folopák számára.
David Hynum az ország másik részéről jött, hogy segítsen nekünk az ellenőrzés munkájában. Ilyenkor kell meggyőződnünk arról, hogy az újonnan lefordított szöveg pontosan érthető-e. David nyelvész és bibliafordító egy másik pápua új-guineai nyelven. Bár nem ismeri a folopa nyelvet, jól beszéli a pidgint, amit néhány falubeli is ért. Ez a közös nyelv lehetővé tette, hogy az adott helyzethez szükséges mértékben kommunikáljanak egymással.
Valójában egy folopáról angolra történő „visszafordítással” dolgoztunk, amit Carollal együtt végeztünk el, hogy megmutassuk, mi áll szó szerint a folopa fordításban. Miközben a férfiak felolvasták a folopa szöveget, David időnként megállította őket, és rákérdezett bizonyos kifejezések jelentésére. Az eljárás neve kulcsszóellenőrzés, ami igen hatékony módja a valódi megértés ellenőrzésének. Egy bizonyos versnél megállt, és további magyarázatot kért a hoso, azaz „imádság” szóra.
A hoso szót Kirapareke ideje óta használják ebben az értelemben. Ő vezette be az imádság fogalmát. A szó maga régi eredetű, csak a hozzáfűzött fogalom számított újnak. Mielőtt megismerték volna az Urat, nem volt kihez imádkozni – mikor azonban szükségük volt erre a fogalomra, a hozzá legközelebb álló szóval jelölték, ami akkor az eszükbe jutott.
Az igazság az, hogy én is sokat törtem a fejemet, mikor a fordítóasztalnál először kellett az imádság szót használnunk. Abból, amit a hoso szó eredeti jelentéséről tudtam, úgy tűnt, hogy inkább valamiféle igézéshez van köze, így felmerült bennem a kérdés, hogy alkalmas-e ez a szó az imádság keresztény fogalmának kifejezésére. Azt javasoltam, hogy inkább a moma szót használjuk, amit már hallottam máskor is. Ők azonban elvetették ezt, mondván, hogy túl szorosan kapcsolódik a szellemekkel való érintkezéshez. Emellett akkorra már megszokták a hoso használatát, és egyébként is a szavak idővel új jelentést vesznek fel.
David azonban tovább tapogatózott. Tudta, hogy a szavak eredetének nagy jelentősége van, ezért a mélyére akart hatolni ennek a kifejezésnek.
Megkérdezte őket:
- Hogyan használtátok ezt a szót, mielőtt elkezdtétek az Istenhez való imádságra vonatkoztatni?
- Akkor használtuk, amikor veteményeztünk a kertünkben vagy amikor vadásztunk – hangzott a válasz.
- Hogyan végeztétek a hosot? – kérdezte David.
- Különbözőképpen – felelték -, a helyzettől függően. De a hosonak szigorú szabályai voltak.
- Ez mit jelent?
- Nos – folytatták -, amikor azt akartuk, hogy egy disznó nagyra nőjön és egészséges legyen, közel hajoltunk a disznó nyakához és füléhez, és elismételtük a mondásokat.
- Volt egy bizonyos meghatározott szövegetek?
- Igen. Pontosan kellett mondani, újból és újból el kellett ismételni ugyanazt a szöveget.
- Hogyan használtátok még?
- Sokféleképpen. Az ültetvényezés mindegyik stádiumában megtettük, kezdve a kert bekerítésével. Ha nem készítesz egy jó kerítést, ami kívül tartja a disznókat, azok behatolnak, és megesznek mindent előlünk. Ahhoz, hogy jó kerítést készítsünk, először a fejsze nyelét körbetekertük egy bizonyos fajta levéllel, és egy odaillő hosot mondtunk el fölötte, mielőtt megépítettük. Majd amikor a talajt készítettük elő, egy másik mondást alkalmaztunk. Ugyanezt tettük, amikor yamot ültettünk, vagy bármit plántáltunk a földbe. Később, az első hajtások láttán közelhajoltunk a palántákhoz, és elmormoltunk egy hosot. Miközben beszúrtunk egy póznát a földbe, hogy a kúszónövény felfuthasson rá, körbetekertük egy bizonyos levéllel, és egy másik hoso következett. A palánta növekedése közben volt egy másik hosonk, hogy megvédje a betét a föld alatt, ahol a bogarak és a rovarok elérhetnék és megehetnék még az aratási idő előtt.
- És ez segített? – kérdezte David.
- Ki tudja? – vonták meg vállukat. – Az emberek mindig így tettek. Ez volt az egyetlen módszer.
- Vannak, akik még mindig gyakorolják ezt a szokást? – érdeklődött tovább David.
- Néhányan – felelték -, mások imádkoznak.
De ahogy ezt mondták, ugyanazt a szót használták: hoso. Csak a megkülönböztetett hanglejtés, az irányított tekintet, és az a bizonyos „érted-mire-gondolok” bólintás hordozott más jelentést. Ez a megkülönböztetés jól működik a szóbeli kommunikáció során, a nyomtatott szövegben azonban nem jelenik meg, így további pontosításra van szükség. Erre akart David kilyukadni.
- Hogyan használtátok még ezt a szót másképpen?
- A vadászatainkon – válaszolták.
- Hogyan?
- Különbözőképpen, attól függően, mire vadásztunk, vagy hogy csapdákat állítottunk-e fel.
- Például?
- Ha csapdákat használtunk, hosot mondtunk, amikor készítettük őket, akár szúrócsapdákról, hurkokról vagy vadcsapdákról volt szó. Majd amikor azt akartuk, hogy az állatok ne érezzék az emberszagot, és odamerészkedjenek a csapdákhoz, ismét elmondtunk egy hosot, hogy essen az eső.
- És ez működött? – David tudatában volt a kérdésében rejlő iróniának. Az országnak ezen a részén az év háromnegyed részében mindennap esik az eső.
- Hát persze, hogy működött – felelték mosolyogva.
- És a csapdákon is bevált?
- A csapdák mindig beválnak – válaszolták - …előbb-utóbb.
- És mi történt, amikor íjjal és nyílvesszővel vadásztatok?
- Erre is volt egy hoso. Először is megkerestük, hogy hol vannak az állatok – a vaddisznók, a kazuárok, a fakúszó kenguruk vagy a cuscus. Mindnek meg van a maga szokása például jellegzetes csapást hagynak maguk után, vagy jeleket a fák alján. Így csak figyelnünk kell a csapásukat, de nem akarunk örökké ott ülni és készenlétben várni. Ráadásul amikor jönnek, olyan gyorsan elhaladnak, hogy egy lövést sem tudsz leadni. Ezért tőrbe csaljuk őket.
- Hogyan?
- Letörünk egy kis ágat, és odatesszük az állat csapására. Mikor arra jön, észreveszi, hogy van ott valami új; az ismeretlen illat megállítja, és ez a pillanatnyi tétovázás éppen elég arra, hogy rálőjünk.
- És ahhoz, hogy ne kelljen sokáig várni, hosot használtok.
- Igen.
- Még mindig?
- Néhányan még mindig, mások pedig hosot használnak – mondták egy bólintással, és megint ugyanott voltunk. A férfiak kezdték megérteni, mire akarja David rávezetni őket.
David megkérdezte tőlem, hogy van-e másik szó, mire én megemlítettem neki a moma kifejezést. Ekkor David ezen a területen tapogatózott tovább. Menet közben ő is ráérzett a folopák bizonytalanságára e szó használatával kapcsolatban, mégis úgy tűnt, az imádság valódi jelentését ez adja vissza pontosabban.
A moma szó régen olyan beszédre utalt, amit erős szellemi lényekhez intéztek, különösen eltávozott emberek lelkeihez. Ebben az esetben nem kántálásról volt szó, és nem a „módszeren” volt a hangsúly, ez az „ima” sokkal spontánabb volt, az adott helyzethez és szükséghez alkalmazkodott. A keresztények azonban idegenkedtek a szótól, nem az ige által kifejezett cselekvéstől, hanem attól, akit a moma megszólított.
- Mi a két fogalom lényege? – kérdezte David.
- A hoso betéje a szavakban rejtőzik, és abban, hogy pontosan kell azokat mondani – válaszolták. – A moma betéje más: itt a lényeg a megszólított lélek erejében van.
- Az utóbbi jobban hasonlít az igazi imádságra, amikor az Atyához imádkoztok. Igy van?
Még soha nem gondoltak erre így, és ennek megvolt az oka. A lelkekkel való kommunikáció hagyományosan kizárólag rossz szellemekre korlátozódott, hiszen a múltban csak ilyeneket ismertek.
Most azonban már tudták, hogy Isten is Lélek, és hogy Őt lélekben és igazságban kell imádnunk. Az igazság a szívből jön, és nem zárható be néhány gépies varázsigébe.
Daviddel később arról beszélgettünk, hogy a világon sokan imádkoznak a Sátánhoz, ennek azonban nem lenne szabad elrettentenie azokat, akik szeretik Istent, attól, hogy az imádság szót használják és éljenek annak erejével.
Néhány szó azonban túlságosan is terhelt, és erősen rögzült képzettársítást illetve jelentéstartalmat hordoz. A saját kultúránkban és nyelvünkben is vajon hányan értelmezik egészen másképp az imádság szót, mint amire Isten szánta azt, amikor gondoskodott a vele való kommunikáció eszközéről? Vajon milyen gyakran fordul még elő, hogy a modern ember gépiesen „elmond egy imát”, s közben azt hiszi (vagy éppen nem is gondolkozik rajta), hogy ezzel mindent megtett annak érdekében, hogy Isten közelébe kerüljön?
***
Abban az időben mi magunk is mélyebben megértettük az imádság jelentését. Bár egész idő alatt az imádságra – pontosabban az imára válaszoló Istenre – bíztuk az életünket, de nem sokkal a letelepedésünk után olyasmi történt, aminek kapcsán még mélyebben megtapasztalhattuk az ima erejét.
Akkoriban a gyermekeinknek szörnyű rémálmaik voltak. Heather és Dan sokszor felriadt az éjszaka közepén, annyira rémülten, hogy még sírni is alig tudtak. Azt sem tudták megmondani, hogy pontosan mit is álmodtak, legalábbis úgy nem, hogy az érthető legyen számunkra, bár mindent megtettünk, hogy megnyugtassuk őket. Magunkat pedig azzal nyugtattuk, hogy gyerekeknél gyakran előfordul ilyesmi. De hiába mondogattuk nekik, hogy nem kell félni, és senki sem fogja őket bántani, rövid idő múlva újra kiáltozni kezdtek.
A helyzet állandósult. Esténként együtt imádkoztunk velük azért, hogy ne féljenek. Ez némileg megnyugtatta őket, de az álmok mindig visszatértek. Végül Carol felismerte, hogy valóságos szellemi elnyomással állunk szemben, amely a leggyengébb pontunkon támad bennünket – a gyermekeinken keresztül.
Carolnak eszébe jutott néhány Afrikában élő barátunk, akik ugyanezt tapasztalták, és az, amit ők tettek ekkor: sokkal közvetlenebb módon kezdtek imádkozni, és megparancsolták a szellemeknek, hogy távozzanak. Így mi is ugyanezt a módszert alkalmaztuk. Amikor Heather vagy Dan felsírt éjszaka, odamentünk, megdorgáltuk a gonoszt, és megparancsoltuk a szellemeknek, hogy távozzanak, az Úr Jézust pedig megkértük, hogy jöjjön, és maradjon mellettük az éjszaka hátralevő részében. Azt tapasztaltuk, hogy az ilyen imádság után a gyerekek elaludtak, és a továbbiakban zavartalanul telt az éjszaka.
Egy időben minden éjjel sor került erre, míg végül szokásunkká vált, hogy így imádkoztunk már lefekvés előtt, még mielőtt bármi történt volna. Mindig is imádkoztunk a gyermekeinkkel alvás előtt, de nem ezen a szinten. Itt határozottabb fellépésre volt szükség. Ahogy ezt kitartóan gyakoroltuk, a rémálmok megszűntek.
Mindez elmélyítette az imádságról alkotott fogalmunkat. De ugyan ki az közülünk, akinek nem lenne sok tanulnivalója e téren? Az Istennel való kapcsolat azzal kezdődik, hogy megismerjük Őt, és az ígéreteit, majd azzal a szükségérzettel együtt mélyül el, amivel a mindennapi életben szembesülünk, különösen lelki téren.
Minden azon múlik, hogy helyes fogalmunk van-e az imádságról. A folopák akkor kezdték megérteni az imádság lényegét, amikor egy olyan kifejezéssel jelölték, amely közelebb vitte őket annak igazi jelentéséhez: ahhoz, hogy az erő a címzettben van, nem pedig a kifejezésmódban, ahogyan elmondják.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (11.) részlet -

Ő az Atya, és Ő jó
(Lukács 11)

Lukács 11. fejezetét fordítottuk, melyben az egyik tanítvány megkéri Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor mondta el Jézus a „Mi Atyánk” kezdetű imádságot, amely azóta minden ima mintájául szolgál.
Mikor ezen dolgoztunk, egy idős férfi és egy gyermek kopogott az ajtón. A Biblia-ház már így is tele volt, de azért beléptek, néhányan pedig összébb húzódtak, hogy helyet szorítsanak nekik a padlón. Akkortájt többen akartak jönni, mint ahány embernek helyet tudtunk biztosítani. Amikor elkezdtük Lukács evangéliumát fordítani, negyven férfi jelent meg a Biblia-házban, ami mindössze 36 négyzetméter alapterületű volt.
Ki kellett találnom valamit a zsúfoltság megszüntetése érdekében, ezért készítetem egy nagy táblázatot. Felírtam rá az emberek nevét, és azt, hogy mely napokon jöhetnek, ügyelve arra, hogy a legélesebb eszűek kis csoportja mindig ott legyen. A létszám napi tizenkettőre történő visszaszorítása biztosította azt, hogy sohase legyünk tizenhatnál többen. Az idősebbek közül néhányan kivételként kezelték magukat az ilyen szabályok alól, és a kijelölt napoktól függetlenül is megjelentek.
Voltak, akiket csupán a történetek vonzottak. Néhány idősebb férfi azért jött el, mert egyedül ez jelentett számukra valami érdekes tennivalót a faluban. A korukra való tekintettel kiérdemelték azt a jogot, hogy visszavonuljanak a kertészkedéstől és a vadászattól. Egész nap a faluban tartózkodtak, vigyáztak a gyerekekre, és őrizték az otthon maradottakat. Mások, mint például Awiame Ali, azért jöttek, mert semmiről sem akartak lemaradni.
- Elepedek azért, hogy itt lehessek! – mondogatta.
Amikor gyerekeket hoztak, megpróbáltam elérni, hogy ne zavarjanak. Játszottak a padlón, az asztal alatt, vagy éppen a tetején, ami meglehetősen zavaró volt. Gyakran megéheztek és nyűgösek lettek. A gyerekek szeretnek rágcsálni valamit, de nem akadt ennivaló a Biblia-házban. Ugyanígy a folopa háztartásokban sincsen semmi harapnivaló napközben. Nincs kamra, se hűtőszekrény, sem pedig csomagolt élelmiszer. A nagyobb gyerekek egész ügyesen értenek az élelemszerzéshez, azok a kicsik pedig, akik nem az édesanyjukkal vannak a földeken, korgó gyomorral várják, hogy anyjuk hazaérkezzen.
Néhány igeverset lefordítottunk, amikor két újabb gyermek jött be – az egyikük valami ennivalóért könyörgött az édesapjának, a másik egyszerűen kipréselte az életet egy szöcskéből, és bekapta.
Megpróbáltam mindezt figyelmen kívül hagyni. Lefordítottuk Lukács 11:9-et.
„Kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek!”
Isten országa tárt kapukkal vár mindenkit – gondoltam -, de itt már be kellene zárnunk az ajtót.
Továbbmentünk. A tizenegyedik versben Jézus egy képet állít elénk.
„Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle?”Mikor lefordítottuk ezt a mondatot, a férfiak meglepetten néztek rám.
- Miért ne? – kérdezte valaki.
- Mit miért ne? – kérdeztem vissza.
- Miért ne adna neki kígyót?
- Isten jósága miatt – magyaráztam. – Amikor valami olyan dolgot kérsz, ami jó neked, Ő nem fog olyat adni, ami ártalmas. Bízhatunk benne. Ő az apánk. Ő jó hozzánk.
A folopák között, ahogy Pápua Új-Guinea minden társadalmában, a családi kötelékek nagyon erősek. A szülők rengeteg időt és odaadást szentelnek gyermekeiknek. Őszintén szeretik őket. Gondosan ügyelnek tanításukra és irányításukra. Inasévekre emlékeztető időszak ez. Ahogy megtanulnak járni, a szülők bevonják a kicsiket a saját életükbe. Semmiből nem zárják ki a gyerekeket, minden tevékenységben megvan a szerepük. A kisfiúk, amint lépést tudnak tartani a felnőttekkel, mehetnek vadászni. A kislányok felfedezőútra mennek édesanyjukkal az erdőbe. A nők különösen jól értenek egy bizonyos fajta mezei egér elfogásához, amire megtanítják lányaikat éppúgy, mint arra, hogy lehet mindenféle finom falatot gyűjtögetni.
Úgy tűnt, hogy a szülői szeretetnek és gondoskodásnak ezzel a mintájával a bibliai felfogás Istenről mint Atyánkról tökéletesen beleillik a folopa kultúrába.
A folopa hagyomány azonban egészen más képet fest Istenről. Boporowae-nek hívják Istent, aki távoli és közömbös, és cseppet sem hasonlít egy apához, különösen nem egy jó apához.
„Hogy csinál-e valamit egyáltalán – mondják -, azt nem tudjuk, …kivéve, hogy lent tartja a földet.”
- Ő teremtette a világot? – kérdeztem egyszer.
- Ó, igen, valószínűleg, de ezzel senki nem foglalkozik. Egyáltalán nem avatkozik bele az emberi dolgokba. Csak üldögél a világ fölött, és a könyökével a helyén tartja azt. Mikor elzsibbad a karja, kinyújtózik; ilyenkor a föld morajlik és megremeg. Ezenkívül nem sokat tesz.
A jelenlévő férfiak mind tisztában voltak azzal, hogy a régi felfogás Istenről mint Boporowae-ről elévült. Azt viszont nem értették, hogy miért ne adhatna egy jó apa a fiának kígyót hal helyett.
A folopák számára a kígyó olyan fenséges étel, mint nekünk a hálaadás napi sült pulyka. Gyűrűbe tekerik, mint egy óriási édes zsemlét, és banánlevelekkel fedett forró kövek között párolják. Mivel a kígyó szíve és mája végigér szinte az egész testén, majdnem minden szelet tartalmaz egy falatot ezekből az ínyencségekből.
Másrészt viszont folopa vidéken a halak nagyon aprók. Meg sem kottyan a belőlük készített étel. Mindegyik csak egy falat. Hálóval, tölcsérrel, vagy derris gyökér mérgével fogják őket. (Ennek a kúszónövénynek a mérge elkábítja és felszínre hozza a halakat, az ily módon elpusztított hal húsa azonban nem árt az embernek.) Bambuszcsőbe tömik, majd tűz fölé fektetve megsütik, de így sem biztosít kiadós étkezést.
Sejtettem, hova akarnak kilyukadni.
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok?” (Lukács 11:13)
Miért ne adhatnánk kígyót hal helyett?
A különbség persze a két kultúra eltérő szemléletéből fakadt a kígyókkal és azok hasznával kapcsolatban. Jézus hallgatói nem fogyasztottak kígyót. Abban a társadalomban a kígyó tisztátalannak minősült. És az is volt. Semmi üdvös nem volt benne. Az azonban minden kultúrára nézve érvényes igazság, hogy egy jó apa soha nem adna a fiának ártalmas dolgot, ha az valami jót kér.
Tovább dolgoztunk ezen az igeversen. A végső verzió valahogy így hangzott: „Ha a fiad éhes, és kér egy halat, nem dobsz neki oda egy élő kígyót abból a fajtából, amelynek a marásától az emberek meghalnak.”
Átnéztem, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez a megfelelő fordítás. Mindenesetre akkor ez tűnt a legmegfelelőbb fordításnak, ami a jelentést sértetlenül megőrizte.
A lényeg mindenesetre nem a hal vagy a kígyó volt, hanem a „mennyivel inkább”. Isten a mi Atyánk. Mennyivel inkább tud a mi mennyei Atyánk jó ajándékot adni, mint mi, emberek. Arra vár, hogy kérjünk tőle, és mikor megtesszük, örömmel ad valami sokkal jobbat, mint amit kértünk. Szomorú, hogy sokan a nyugati világban – olyanok is, akiknek jóval régebb óta van Bibliájuk,mint a folopáknak – még mindig úgy gondolnak Istenre, mint a közönyös Boporowae-ra, és soha semmit nem kérnek az Ő nevében.
Még mindig nem tanulták meg azt, hogy Ő az Atya, és Ő jó.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (12.) részlet -


Ki a felebarátom?
(Lukács 10)

Tizenhét folopa falu található elszórtan több mint 3800 négyzetkilométernyi egyenetlen, hegyvidékes dzsungelben. E falvak mindegyike körülbelül háromszáz főnyi lakossággal rendelkezik. Védelmi okokból csaknem kizárólag meredek hegyhátak tetejére települtek. Az ilyen helyek nehezebben elérhetők. Mindegyik falu egyfajta „parancsnoki központként” működik, melyet a „hosszú ház” irányít, ahol a férfiak laknak. Régebben a folopa falvak rendszeresen harcoltak egymással, esetenként másik nyelvcsoportbeliekkel. Ugyanakkor szövetségeseik is voltak a környező folopa, illetve más nyelvű falvak között.
Pápua Új-Guinea minden társadalmára jellemző a jól nyomon követhető rokoni kapcsolatok hálója. A kisgyermekek hamar megtanulják, hogy kivel állnak rokonságban, és azt is, hogy ez mivel jár – ajándékokkal, menyasszonypénzzel, segítséggel, védelemmel, vagy bármilyen egyéb felelősséggel. Ha egy lánytestvér egy másik törzsbe megy feleségül egy másik faluba, ez olyan területre terjesztheti ki a rokoni kapcsolatokat, ahol addig még nem voltak jelen. Ez pedig majd egy napon egy tál ételt, szállást, esetleg még ennél is többet jelenthet.
A baráti szomszédok – folopa nyelven be whi -, és az ellenségek – bóe whi – megkülönböztetése régebbre nyúlik vissza, mint hogy bárki is emlékezhetne rá. És bár új törvényt vezettek be az országba, amely pontot tett a háborúk és rajtaütések végére, amelyek kétheti gyakorisággal fenyegették a falvakat, az évszázados gyűlölködések nem halnak ki könnyen.
Woposaleban van egy kis repülőgép-felszállópálya, ezért rendszeresen érkezik a faluba rizs, konzervhal vagy ruhaféle, amivel feltölthetik apró üzletüket. Woposale egynapi járóföldre van Fukutaotól. Egyenetlen, meredek ösvény vezet oda, a fukutaoi férfiak mégis inkább visszatérnek a falujukba, minthogy ott töltsék az éjszakát. Ha mégis rákényszerülnek, mindig a lelkésznél kérnek szállást. Woposale valamikor ellenséges falu volt, illetve az a szövetséges, ahova Sete lakosságának maradéka menekült, amikor a fukutaoiak kiirtották a falujukat még a kormány beavatkozása előtti időkben.
Néha a fukutaoiak elmennek egészen Eraveig, hátha sikerül eladniuk egy kazuárt valakinek, aki értékeli a tollait. Három napig tart az út, és két különböző nyelvcsoport – Samberigi és Pole – területén át vezet. Az első néhány falu, amelyen át kell haladniuk, hagyományosan ellenséges falvak voltak. A következőben van néhány szövetségesük. Mikor végre elérik Eravet, sosem tudják, mit fognak ott találni.
Erave a körzet központja. Van egy felszállópályája, egy egészségügyi ellátó állomása és egy nagy üzlete. Ennek köszönhetően a falu találkozóhellyé vált a környék falvaiban lakók számára – akik közül néhányan régi ellenségek. Természetesen a kormány felügyeletével a felszínen is megjelenő ellentétek általában a minimálisra csökkentek, de a varázslat fenyegetése még mindig ott lebeg a fejük felett. A látogatók felkeresik a helyi szövetségeseiket, szükség esetén náluk szállnak meg, s mindent megtesznek, hogy elkerüljék a találkozást az ellenségeikkel. Ha az Úr csak ennyit mondott volna: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet” (Máté 5:43) – ezek az emberek teljes szívükből egyetértettek volna. A folytatás azonban: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket”, meglehetősen forradalmian hangzott a folopák számára éppúgy, mint bárki másnak.
Egyszer nehezményezték, hogy barátságosan fogadtam néhány régi ellenséget, bár nekem sejtelmem sem volt, hogy kikkel állok szemben (és természetesen akkor sem tettem volna másképp, ha tudok róla).
Néhány idegen ment keresztül Fukutaon, és bekopogtak a házunkba, hogy kérjenek néhány szál gyufát. A környékbelieknek szinte soha sincs szüksége gyufára, hiszen a főzéshez való tűz folyamatosan ég a falvakban. Vagy legalábbis a mély parázs bármikor feléleszthető. Egyedül akkor lehet valakinek szüksége gyufára, ha az erdőben akar éjszakázni. Még akkor is tud tüzet gyújtani gyufa nélkül, de gyufával kevesebb munkába kerül. Akkor nem gondoltam erre, csak később értettem meg, hogy az idegenek kéréséből nyilvánvalóan következett, hogy az éjszakát az erdőben fogják tölteni – tisztában voltak azzal, hogy Fukutaoban nem számíthatnak vendégszeretetre.
Adtam nekik gyufát. Az egész faluban elterjedt ennek a híre, és később az egyik idős ember figyelmeztetett, hogy nem volt helyes, amit tettem. Mikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy azok a férfiak Hala faluból jöttek, ami ősidők óta ellenségük volt.
Ilyen környezetben éltünk, amikor Lukács 10. fejezetéhez értünk, és az irgalmas samaritánus történetét kezdtük fordítani.
Nehezen küzdöttük át magunkat ezen a szakaszon. Bár könnyűnek ígérkezik az elején – mindössze egy egyszerű párbeszéd egy törvénytudó és Jézus között -, hamarosan nagy nehézségekkel találtuk magunkat szemben.
„Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: ’Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?’ Ő pedig ezt mondta neki: ’Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?’ Ő pedig így válaszolt: ’Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat!’
Jézus ezt mondta neki: ’Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz!’ Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: ’De ki a felebarátom?’” (Lukács 10:25-29)
Eddig a pontig nem okozott problémát a párbeszéd lefordítása. Itt azonban, amikor Jézus belekezd a példázatba, világosabbá kellett volna tennem, hogy egy újabb történet kezdődik a történeten belül. Lehet, hogy ez csak egy finom utalás formájában történik, de minden nyelv rendelkezik valamilyen eszközzel, amellyel jelzi az elbeszélés szintváltását, például a témaváltást, vagy azt, hogy újabb történet következik. Az angolban vagy a görögben többnyire elegendő a szövegkörnyezet (bár még így is tapasztalhatunk félreértéseket). A folopában viszont minden ki kell mondani. Az irgalmas samaritánus példázatának fordításakor azonban ezt elmulasztottuk.
A folytatás így hangzott:
„Válaszul Jézus ezt mondta neki: ’Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.’”Azt már tisztáztuk, hogy más kultúrákban az emberek néha kirabolják egymást, de nem ölik meg.
„Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte.”
Ezen a vidéken az út fogalma szinte ismeretlen, az ösvények viszont olyan keskenyek, hogy az asztalnál ülő férfiak képzeletében a papnak komoly erőfeszítésébe került a kirabolt áldozatot megkerülni. Megbirkóztunk a fordítással, majd folytattuk.
„Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte.”Már beszélgettünk azelőtt a lévitákról, akik egy olyan „törzs” tagjai voltak, melynek különleges vallási megkülönböztetése és szerepe volt.
„Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.”Itt meg kellett állnunk, hogy tisztázzuk, kik is voltak a samaritánusok, a szomszédos Samária polgárai – és beszélnünk kellett arról az ellenségeskedésről is, amely már hosszú idő óta fennállt e két csoport között.
„Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat.”Hirtelen megakadtunk. Nem ismertem a seb szó megfelelőjét, és csak hosszas magyarázkodás után sikerült rátalálni. Így próbálkoztam: „Egy olyan valami, ami fájdalmas, mint egy gyulladás, de nem az; olyan, mint a sérülés, de nem balesetből származik.”Megpróbálták felfogni. „Olvasd újra!” – kérték. Így hát újból elolvastam, s közben magyaráztam.
- A rablók ráugrottak – fejtegettem -, így ő most a földön hever, ott fekszik ezekkel a …sérülésekkel…ezekkel a rajta elkövetett támadás eredményeivel. De mi ez a szó?
- Mit használtak nála?
- Nem tudom. Miért fontos ez?
- Tudnunk kell, hogy mivel támadták meg, különben nem tudjuk megmondani a szót.
- Miért?
- Mert minden ettől függ. Ha lándzsát döftek bele, azt mondjuk: „ahol a lándzsa beleállt”; ha nyílvesszővel lőtték meg, azt így hívjuk: „ahol a nyílvessző állt”; ha fejszével ütötték le, úgy fejezzük ki: „ahol a fejsze állt”. Ha megmondod, mit használtak nála, megmondjuk a szót.
Nyilvánvalóan nem volt egyetlen, általános szavuk a „sebre”, de az Írás nem beszél arról, hogyan történt. Az eredeti elbeszélésben ez nem játszott fontos szerepet.
Így hát megpróbáltuk kitalálni.
- Mondjuk, hogy lándzsa volt – ajánlottam.
- És mégis életben maradt a férfi? – kérdezték az idősebbek, akik ezen a téren a legtöbb tapasztalattal rendelkeztek.
- Igen – válaszoltam.
- Akkor nem lehetett lándzsa. A lándzsától minden valószínűség szerint meghalt volna.
- Lehet, hogy egy nyílvessző volt – próbálkoztam.
- Nem, ha nyílvesszőt használtak volna, utána ki kellett volna húzniuk. Van ott szó nyilak kihúzásáról?
- Nincs. Mit gondoltok a tőrről?
- Nem lehetett – rázták a fejüket -, azt sem élhette volna túl.
- És a fejsze?
- Lehetetlen. Ha fejszét használtak volna, azonnal szörnyethal.
- Akkor lehet, hogy csak a puszta kezükkel megverték – javasoltam végül.
- Nem – tiltakoztak -, akkor csak dudorok és ütésnyomok maradtak volna rajta, de ezek nem nyíltak, nem olyanok, amibe a samaritánus gyógyszert önthetett volna.
- Akkor ti mondjátok meg nekem, mire gondoltok.
- Nos, ott feküdt az úton, félholtan, vérezve, de még mindig életben. Biztosan bunkósbottal verték meg.
Általános egyetértés fogadta ezt a változatot, amit rögtön leírtam: nópuli daayale tiki, „ahol a bunkósbot állt”. Továbbolvastunk.
„Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked!” (Lukács 10:34-35)
Ez sem volt könnyű. Mikor felnéztem, felfigyeltem arra a jól ismert üres tekintetre a körülöttem ülők szemében. Valamit ismét nem értettek. Akkor jöttem rá, hogy mi lehet az, amikor a „fogadó” szóhoz értünk. Ebben a társadalomban egyszerűen nincs ehhez fogható. Míg a barátok és törzstestvérek iránti vendégszeretet fontos és természetes, egy hely elkülönítése az idegenek elszállásolására tőlük teljesen távol álló gondolatnak tűnt. Az pedig, hogy pénzt fizetnek a vendéglátásért, fényévnyi távolságra állt attól, ami valaha is eszükbe jutott.
De tovább kellett haladnunk. Mivel nem volt szavunk a fogadóra, körül kellett írnunk a jelentését. Ezt írtam: „egy ház, ahol úton levő személyek megalhatnak, és ahol ezért fizetniük kell”. Nem valami gördülékeny, de mit lehet tenni?
Végre eljutottunk a történet csattanójához:
„Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?”Várakozóan néztem a körülöttem ülőkre, azt hittem egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutnak, mint a törvénytudó, de tévedtem.
Awiame Ali megkockáztatta:
- A fogadós?
Látva zavaromat, valaki megszólalt:
- A törvénytudó!
Ekkor jöttem rá, hogy azért nem értették a példázatot, mert itt egy keretbe ágyazott történetről van szó, ami nem volt világos számukra. A történet három szereplője: a pap, a lévita, és a samaritánus. A példázat csupán függeléke a Jézus és a törvénytudó közötti párbeszédnek, ahhoz azonban,hogy ezt mindenki megérthesse, ezt nyelvtanilag is jeleznünk kellett.
Ezután lefordítottuk az utolsó verset: „Ő így felelt: ’Az, aki irgalmas volt hozzá.’ Jézus erre ezt mondta neki: ’Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!’”Végre elkészültünk. A Biblia-házban most már minden jelenlevő tudta, hogy ki mit mondott, kinek és mikor, miféle sebe volt az embernek, milyen hely volt az, ahol megszállhattak a vendégek, és miért fizetett a samaritánus pénzt a fogadósnak. Az utolsó mondatot volt a legkönnyebb lefordítani, de a legnehezebb megvalósítani.
A legtöbb folopa szívesen elbújt volna a törvénytudó által feltett kérdés mögé. De talán mindannyian emögé bújunk. Ki a mi be whink, „felebarátunk”, és ki a bóe whink, „ellenségünk”? Jézus egyértelművé tette, hogy az ellenségünk is a felebarátunk, vagy – az adott helyzetre alkalmazva – felebarátunk az is, aki minket még mindig ellenségének tart, mi mégis barátként közeledünk hozzá.
***
Ugyan ki az közülünk, aki ezeket az alapvető, ugyanakkor magasztos eszméket maradéktalanul követi? A hívők között azonban határozott fejlődést tapasztaltam. Mikor ellenséges falvakon kell áthaladniuk, barátságosan viselkednek, és Istenre bízzák magukat. Emlékszem egy alkalomra, amikor befejeztük az Apostolok cselekedeteinek vázlatos fordítását, és ellenőrizni akartuk az érthetőségét. Hosszú utat tettünk meg folopa földön faluról falura járva, ahol még nem tudtak olvasni, és alig hallottak valamit a Bibliáról. Ezek főként ellenséges falvak voltak. A csoportunkban levő férfiak mégsem féltek, sőt nyitottak és közvetlenek voltak. Szívesen olvastak fel a Bibliából, és beszélgettek arról bárkivel, aki érdeklődött.
Teljesen természetes lett volna, ha valamilyen varázslatra gyanakodva megijednek, mégis bátrak voltak, és nem riadtak vissza attól, hogy egy régi ellenség felé kifejezzék szeretetüket.
Ez pedig az evangélium betéje.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (13.) részlet -

Meggyötört testek

(Márk 5:7-8; Márk 10: 33-34)

„Ejtettetek már foglyul ellenséget?”
Tétováztak. Ugyan hova akarok kilyukadni? Miért akarom felemlegetni a múltat?
A Biblia-házban levő tizenkét ember közül néhányan régebbi évjáratúak voltak. Akadtak, akiket „hadvezérként” ismertek annak idején. Ott volt Owarape Ali meg Eleké Whi Ali, akiket még most is a „nagy emberek” megkülönböztetéssel illetnek szerte a faluban.
A szobában többen is hallgattak a Beszédre. Néhányan nem – de még ők is elámultak az ember Jézus jellemének, tanításának és cselekedeteinek tökéletességén.
Mire elérkeztünk Márk evangéliuma ötödik fejezetéhez, addigra Jézus már összegyűjtötte a tanítványokat, betegeket gyógyított, lecsendesítette a vihart, és nyilvánosan is felfedte a kilétét. Még a szellemek is bizonyságot tettek arról, hogy ki Ő.
A folopáknak nagyon tetszett az a bátorság, amellyel Jézus megközelítette a gadarai sírboltok között élő megszállottat. Az az ember olyan volt, mint egy „vadállat”. Senki sem tudta megfékezni, még a láncok sem tarthatták fogva; éjjel-nappal kiáltozott, és kövekkel vagdosta magát. De az erejének, s ugyanakkor a kínjainak igazi forrása akkor lepleződött le, amikor odafutott Jézushoz, leborult előtte, és hangosan felkiáltott:
„Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne gyötörj engem! Jézus ugyanis ezt mondta neki: Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Márk 5,7)
Ennek az igének a felénél jártunk, amikor elakadtunk; nem volt szavunk a „gyötrésre”. Ekkor kérdeztem meg tőlük azt, hogy ejtettek-e már foglyul ellenséget.
A válasz „igen” volt.
Tovább tapogatóztam.
- Amikor elkaptátok tőket, megvertétek őket pálcával vagy valami hasonlóval?
Ekkor már majdnem felnyársaltak a tekintetükkel.
Végül Hapele rájött, hogy mire szeretnék kilyukadni, és megkockáztatott néhány példát. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, különösen az idősebbek, s egyre jobban belemelegedtek a borzalmasnál is borzalmasabb kínzások szemléletes leírásába… Például amikor odatartották a fáklyáikat a fogoly bőréhez, amíg az fel nem hólyagzott, vagy (…)
Most rajtam volt a sor, hogy a tekintetemmel átszegezzem őket.
Nyilvánvalóan sokkal jobb volt azon nyomban meghalni a harcosok kezétől, mint foglyul esni, majd lassú kínhalállal elpusztulni. A bosszúgyilkosságok sorozata újra és újra felizzította a gyűlöletet azok ellen, akik utoljára támadtak rá a falura, és ölték meg annak lakosait. A kegyetlenségnek nem volt határa.
Megdöbbentem. Kikkel dolgozom én együtt? – töprengtem. Mindössze egy szót akartam megtalálni, de úgy tűnt, elfordítottam egy kulcsot, amivel egy feneketlen mélységet tártam fel. Nem csoda, hogy először megütközéssel fogadták a kérdésemet. Igen, volt szavuk a gyötrésre, susupu eratapó. És ha a Márk 5-ben emlegetett démonoknak bármi ilyesmi forgott a fejükben, nem csoda, hogy féltek – hiszen mindez a szörnyűség az ő sugallatukra történt.

***

Egy hét múlva újra felvetődött ez a téma. Már Márk 10. fejezeténél jártunk. Ezúttal nem démonokról volt szó, akik a gyötréstől féltek; most Jézusról olvastunk, aki megjövendölte, mi fog történni vele.
„Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de három nap múlva feltámad.” (Márk 10: 33-34)
Ismét elakadtunk. Nem tudtam, hogy fejezzem ki a „megkorbácsol” szót.
- Hogy mondjátok azt – kérdeztem -, amikor valaki megüti az ellenségét valami kötélféleséggel?
Nem értették, mire gondolok. A kötéllel való ütlegelés számukra idegenül hangzott, de mivel pontosan ez történt Jézussal, és szorosan a szöveghez tartozott, ezért megpróbáltam másképp bemutatni a szó jelentését. A pillantásom egy darab nádindára esett, amely a zsúptető kötözéséből maradt meg. Az öreg fatűzhely mellett hevert. Az inda úgy kilencven centi hosszú volt, és olyan vastag, mint a kisujjam. Az asztalt megkerülve felvettem, és megkértem a férfiakat, hogy képzeljék el, hogy az inda egy darab kötél, a tűzhely pedig Jézus háta. Ezután teljes erőmből ütni kezdtem a tűzhely vastetejét.
Abban a pillanatban Owarape Ali – vad tekintettel és kitágult orrlyukakkal – felkiáltott:
- Ez nem kötéllel való ütlegelés, hanem fokosó sirapó!
Felháborodva nézett fel rám a földről, ahol ült.
Fokosó sirapó. Visszasétáltam az asztalhoz, és leírtam a szavakat.
- Beszéljetek nekem erről a szóról! – kértem.
De amikor felnéztem, elrévedve bámultak rám. Úgy tűnt, mintha nagy messzeségbe néztek volna.
- Várj csak! – szólalt meg valaki. – Úgy érted, hogy EZT tették Jézussal?
- Igen.
- De itt csak azt mondta, hogy meg fogják tenni. Valóban megtették vele?
- Igen.
Csend telepedett a szobára. Végül Eleké Whi Ali szólalt meg:
- Mi is ezt tettük régen az ellenségünkkel, mielőtt megöltük őket.
- Igen – bólintottam -, itt is ez következik.
Lehorgasztották a fejüket. A sarkokban az idős emberek elkomorodva néztek maguk elé, miközben fülükben lógó kagylófülbevalóik előre-hátra billegtek. A fokosó sirapó, a „korbácsolás” emléke túlságosan élénken élt még az emlékezetükben. Csak sejtelmem lehetett a szörnyű kegyetlenkedésekről, melyek emlékeik között kísértettek. És hogy ez történjen Jézussal…akit mindannyian úgy megszerettek és tiszteltek. Ő olyan Ember volt, aki kisgyermekeket ültetett az ölébe, aki megkereste és meggyógyította a szükségben lévőket, és akinek nem is lehetett ellensége. Ezek az emberek jól tudták, hogy mit jelent a kínzás és a korbácsolás. Az, hogy Jézusnak is így kellett szenvednie, mélyen megrendítette őket.
Aznap délelőtt nem tudtunk többet dolgozni.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (14.) részlet -


"A keresztre feszítés ábrázolása

Mivel Jézus keresztre feszítését mindegyik evangélium megörökíti, jó néhányszor átvettük a történetét. Minden alkalommal újabb mozzanatokra figyeltünk fel. Még én is, aki pedig annyiszor elolvastam, számtalan igehirdetést hallottam róla, láttam filmen, ünnepeltem a húsvétot, és rendszeresen részesültem az úrvacsorában – még én is találtam benne újdonságot, ami elgondolkodtatott. Annál is inkább, mivel az egészet folopa szemmel és nyelven éltem újra.
A megfeszítés szónak nincs folopa megfelelője, hiszen ez a kivégzési mód teljességgel ismeretlen a folopa kultúrában. Valahányszor szóba került, mindig újabb téveszméket kellett tisztáznunk. Bár Jézus kereszthaláláról már jóval azelőtt hallottak, hogy mi odaköltöztünk volna, az erről alkotott elképzeléseik több ponton is kiigazításra szorultak.
A keresztre feszítés gyakorlata a mi kultúránknak sem része ugyan, de az evangéliumok révén bekerült a köztudatba. Úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, mit jelent: a kivégzésnek az a formája, mikor a vétkest rászegezik egy hatalmas fapóznára vagy cölöpre, amelyre keresztbe egy másikat erősítenek a karok számára, és otthagyják őt szenvedni mindaddig, amíg meg nem hal. Mindez teljesen új volt a folopák számára. Még a kínzások és öldöklések hosszú sorában sem létezett semmi ehhez hasonló, s amikor először hallottak a keresztre feszítésről, alaposan félreértették. Úgy gondolták, azt jelenti, hogy miután megölték az áldozatot, a holttestét felakasztották egy keresztre. Mindaddig azt hitték, hogy ez történt Jézussal, amíg először el nem olvastuk ezt a részt a bibliafordítás során.
Ekkor figyeltek fel arra, hogy Jézus beszélt, amíg a kereszten volt, sőt ivott és imádkozott. Ezek mint „mellékes” részletek, addig elkerülték a figyelmüket. Valójában a halál, de különösen a feltámadás valósága semmit sem jelentett a számukra – annak ellenére, hogy ez fejezi ki az Istentől származó üzenet lényegét, nevezetesen azt, hogy az Ő Fia eljött a földre az emberekért.
Mindenesetre látnunk kell, hogy a kijelentés fokozatos kibontakozásáról van szó – a történelemben ugyanúgy, mint a folopák számára. Az evangéliumokban pusztán a keresztre feszítés és a feltámadás leírását olvashatjuk. Mindennek a magyarázatára és értelmezésére csak később kerül sor – a Cselekedetek könyvében és az apostoli levelekben. Ebben a tekintetben a folopák úgy szemlélték mindezt, mint az első szemtanúk, akik látták ugyan, de nem értették a történteket. De a szemtanúk legalább tudták, mit jelent a keresztre feszítés. A folopáknak hosszú időbe tellett, mire egyáltalán el tudták képzelni. Ott például, ahol az Írás azt mondja, hogy két latrot is megfeszítettek Jézussal, egyiket a jobb, másikat a bal oldalán, világossá kellett tennem a szövegben, hogy három kereszt van. Sokan úgy képzelték, hogy Jézus és a két lator ugyanazon a kereszten függött.
A megértés kulturális hézagjai mindkét irányban működtek. Mivel Carol és én nem a folopa kultúrában nőttünk fel, nem tudtuk, hogy a folopák mikor értelmeznek egy-egy bibliai eseményt teljesen másképp, mint mi. A feltámadás fogalmának megértése például különösen hosszú időt vett igénybe. Ez is egy olyan kifejezés, melynek a folopában nincs szó szerinti megfelelője. Az evangéliumok csupán magáról az eseményről adnak hírt. Később aztán a magyarázat hangosan és világosan tör elő – az üres sírról, Jézus testi feltámadásának jelentőségéről, és arról az ígéretről, hogy ugyanez vár mindazokra, akik hisznek. Mikor a folopák végül ráébredtek ezekre az igazságokra, azok sokkal mélyebben érintették őket, mint ahogy azt a mi kultúránkban tapasztaltuk.
A feltámadás ténye az újdonság erejével hatott. A hagyományos folopa hit szerint, amikor egy személy meghal, a lelke elhagyja a testét, és a falu körül kóborol egy darabig. Mivel ezek a szellemek nemcsak barátságossá, de rosszindulatúvá is válhatnak, nem árt velük jóban lenni. Különböző dolgokat lehet tenni ennek érdekében, míg végül a szellem eltávozik a faluból, és egy Siki Ao nevű helyre megy. Nem sikerült sokat megtudnunk erről a helyről. Úgy tűnik, maguknak a folopáknak sincs világos képük róla; csupán annyit tudnak, hogy oda távoznak a szellemek, amikor befejezik a dolgukat a falu körül. Azoknak a lelkét, akik nemrég távoztak el, és akiknek még emlékeznek a nevére, a sámánok megidézése által vissza lehet hívni. Azokat azonban, akiket már elfelejtettek, és ily módon névtelenek lettek, nem lehet megidézni.
Siki Ao egy sötét hely, és akik ismerik, nem szívesen beszélnek róla. Különösen szűkszavúak voltak velünk szemben, akik egy másik Lélek és a testi feltámadás hírét hoztuk, s a mennyről beszéltünk, ahol a hívők örökre megdicsőülnek. Az ő kifejezésük a mennyre a Talene Be, ami kétféleképpen fordítható: vagy „az Úr helye”, vagy „a tulajdonos otthona”. Az a gondolat, hogy ez egy otthon, ahol nem lesznek egyedül, hanem család, szeretet és fény veszi őket körül – sötétség, magány és gonoszság helyett -, teljesen új volt számukra.
Mindennek tudatosulása mélyen megindította a folopákat.
Aligha tagadható, hogy ez a világon a legcsodálatosabb ingyen ajándék. Mégis sokan vannak, akik ezt túl szépnek tartják ahhoz, hogy elhiggyék. De az Írás ezt tanítja, pontosabban azt, hogy valójában az ajándék nem volt ingyen. Ára volt, amelyet ki kellett fizetni, és mivel emberi eszközökkel kifizethetetlen volt, Isten magára vállalta az Ő Fiának áldozati halála által. A kivégzés módja rendkívül súlyos volt, de ugyanígy a bűntett is. Jézus mindenki bűnéért megfizetett. Idővel a folopák is megértették, hogy milyen lényeges különbség van a lassú és gyötrelmes kereszthalál és aközött, hogy valakit a halála után tesznek ki a keresztre közszemlére.
Azok a férfiak, akik együtt dolgoztak velünk a fordításon, jobban megértették mindezt, de az egész falura kiható áttörés akkor történt, amikor kaptunk egy filmsorozatot az evangéliumi történetről. Lukács evangéliumának drámaian élethű ábrázolását a gyülekezeti teremben mutattuk be huszonnégy napon át minden este, miután elkészültünk a fordítással. Az emberek bezsúfolódtak és leültek a földre, szokásaiknak megfelelően a terem egyik felében a férfiak, a másikban a nők és a gyerekek.
Óriási várakozás előzte meg a vetítést. Mivel azelőtt még sosem láttak filmet, nem győztük hangsúlyozni, hogy az csak újbóli eljátszása valaminek, ami régebben történt. A filmben szereplő emberek nem az igazi személyek – csak színészek. Csupán beöltöztek, hogy úgy nézzenek ki, mint a sok-sok évvel ezelőtt élt emberek, azért, hogy mi jobban megismerhessük, milyen is volt az akkori élet.
Minden este felolvastuk az evangélium soron következő fejezetét folopa nyelven, majd levetítettük az arról szóló filmrészletet. Mivel a film nem volt folopa nyelvre fordítva, miközben nézték, emlékezniük kellett arra, amit előtte olvastunk. Ez nem okozott különösebb nehézséget. A nehezebben érthető részeket a végén megbeszéltük. Nagy hatással volt rájuk az ötezer ember megvendégelése, és az a jelenet, mikor Péter olyan sok halat fogott, hogy a hálók szakadoztak.
De semmi sem volt fogható ahhoz a hatáshoz, amit a keresztre feszítés látványa keltett.
Mély csend telepedett a gyülekezeti teremre, amikor a katonák ráfektették Jézust a keresztre. Még élt; ezt mindenki láthatta. Ám ez a csend vihar előtti csend volt. Az első kalapácsütésnél, amikor a szeg Jézus tenyerébe fúródott, az asszonyok fájdalmas jajveszékelésben törtek ki. Ez még szörnyűségesebbé tette a jelenetet a vásznon. A másik oldalon ülő férfiak megpróbálták lecsendesíteni az asszonyokat, de ők nem hallgattak el.
- Ez nem igazi! – kiabálták. – Ez nem az igazi Jézus!
Az asszonyok azonban nem voltak erről meggyőződve. Olyan volt, mintha Jézus a szemük előtt haldoklott volna.
A kultúrájuknak megfelelő válaszreakció volt ez. Bizonyos értelemben hasonló, mint amikor a moziban megtapsolunk egy jelenetet, bár maguk a színészek nincsenek jelen. Az a tény, hogy Jézust felszegezték a fára, majd magasra emelték, hogy mindenki jól láthassa, ki a győztes, és ki a vesztes, még hátborzongatóbbnak tűnt, és talán valóságosabbnak is a nők keserves siránkozásával kísérve. Maradandó hatást tett Carolra is és rám is.
Végül a lárma közepette Jézus kimondta azokat a szavakat, amelyeket az elején olvastunk: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
Ezek a szavak minden eddiginél nagyobb hatást gyakoroltak a gyülekezeti teremben ülőkre. Valami módon, bár teljes egészében senki sem értheti ezt meg igazán, az Atya meghallgatta azt az imádságot, és megbocsátott – nem csak a kereszthalálért, de az által is. Ez egy újabb beté felfedezését jelentette – mindennek a gyökerét.
Azokon az estéken a falubeliek elgondolkodva tértek haza kunyhóikba. Úgy tűnt, a keresztre feszítés közelebb került mindannyiunkhoz – a szívünk pedig közelebb került Istenhez.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (15.) részlet -

„Visszafizetés

(Lukács 22:19-20)

Fukutaoban való tartózkodásunk kezdetén egyedül Isten kegyelme őrzött meg engem a tudatlanságom következményeitől. Ez azóta sem változott, de az évek során megtanultam néhány dolgot.
Letelepedésünk után nem sokkal első kézből tanultam valamit a visszafizetésről. Még nem sokat tudtam arról, hogy mi zajlik körülöttünk. Természetesen felkészítő tanfolyamaink és előzetes tájékozódásunk részeként lelkiismeretesen megcsináltuk a házi feladatainkat, és sokat olvastunk, de ez teljesen más, mint ha saját tapasztalatainkon keresztül szerezzük ismereteinket.
A házunkat építettük, és én fent voltam a tetőn. Még nem volt rajta a zsúpfedél, és én éppen az egyik túlságosan kinyúló szarufát vágtam le. Odalent nagy nyüzsgés volt, sokan csak nézelődtek, mások segítettek, én pedig lekiáltottam, hogy valaki adjon fel egy fejszét. Egy másik faluból való férfi, Wei Ali felvett egy fejszét, és odanyújtotta. Ahogy felhúztam, beleakadt valamibe, és kicsúszott a kezemből, végig a tetőn, majd túlszaladt a tető szélén, és éppen Wei Alira esett. Hála Istennek, csak meghorzsolta őt, az ingén azonban jókora szakadás tátongott.
Egy szempillantás alatt minden felbolydult. Az emberek kiabáltak, hadonásztak, hol Wei Alira néztek, hol vissza rám. Nyilvánvaló volt, hogy szörnyű dolog történt, amit én okoztam.
Lemásztam a tetőről, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy megvizsgáljam a fejsze okozta sérülést. Egy kicsit vérzett, de nem volt veszélyes. Elővettem az elsősegély felszerelésemet, fertőtlenítő kenőcsöt tettem a sebre, és gondosan bekötöztem. Egykettőre gyógyuló seb volt, ezt mindenki tudta; ezek az emberek sokkal rosszabbat is láttak már.
De a kedélyek mégsem higgadtak le. Az emberek ide-oda szaladgáltak, feszülten és nyugtalanul vártak még valamire. Nem értettem eléggé a nyelvüket, és fogalmam sem volt, mit kellene még tennem.
Wei Ali továbbra is ott állt felkavarva, új kötésével és szakadt ingével. Ránéztem az ingre. Soha sem lehetett egy remekbe szabott darab, és úgy tűnt, meglehetősen régóta szolgálja már a gazdáját. Most azonban nem csak egyszerűen kopott volt, hanem szakadt is.
- Talán, ha kifizetném – gondoltam -, attól megnyugodna. Minden szem követte mozdulataimat, amint odamentem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy pár kinát (a Pápua Új-Guineában használt pénzt), és a kezébe nyomtam.
Mihelyt ezt megtettem a körülöttünk állók szeme láttára, egyszeriben minden megváltozott. Wei Ali arcán széles mosoly jelent meg, és mindenki megnyugodott. Az igazságszolgáltatás nyilvánvalóan megtörtént. Ennél jobbat nem is tehettem volna. Minden elrendeződött, és a szokott mederben folyt tovább.
Én mindössze annyit tettem, hogy megfelelő gondoskodást nyújtottam. A sebnek ellátásra volt szüksége, hát elláttam. Az inget ki kellett cserélni, adtam rá pénzt. De számukra ez ennél sokkal többet jelentett.
A balesetek nem csak úgy megtörténnek errefelé, vagy legalábbis nem lehet olyan könnyen napirendre térni felettük. Minden károkozást – legyen az szándékos vagy véletlen – jóvá kell tenni valamilyen módon, a kártérítés nem maradhat el.
Ez volt az első találkozásom a visszafizetéssel, a hagyományos melanéziai társadalmak egyik legalapvetőbb működési elvével. A múltban ez képezte a törzsi háborúk alapját – a vérbosszú gyilkos hagyományának ördögi körét. A „szemet szemért, és fogat fogért” elve működött ezekben a társadalmakban. Amikor sebet ejtettem, nem csupán kárt okoztam, hanem megszégyenülést is, így fizetnem kellett. A pénz nem is annyira az ing kicseréléséhez kellett, mint inkább a dolgok megnyugtató elrendezéséhez. Erkölcsi jóvátételre volt szükség.
Ebben a gondolatrendszerben az emberek könnyen belátják, hogy helyreállítás szükséges akkor is, amikor Isten a sértett fél. Lehet, hogy az egyik ember vétkezik a másik ellen, a bűn azonban végső soron Isten ellen szól. Ő mondta: ne hazudj, ne lopj, ne kövess el házasságtörést. Amikor megszegjük ezeket a törvényeket, valahogy jóvá kell tennünk, de nem csak a sértett fél kártérítésére van szükség; Isten felé is rendezni kell a törvényszegést.
Mi erre képtelenek lennénk, Isten azonban a segítségünkre sietett, és elküldte az Ő Fiát, hogy megtegye ezt helyettünk – ez az evangélium lényege. A folopák is tudják ezt, legalábbis azok, akik hallgatnak a Beszédre. Jézus halála visszafizetés a mi törvénysértéseinkért. Ő fizette meg azt az árat, ami bárki másnak túl nehéz lett volna. Jézus szenvedése és halála, és az, hogy mindezt önként, magát nem kímélve tette, mélyen megindítja a folopákat. Sokkal érzékenyebben fogadják ezt az igazságot, mint mi.
A Lukács 22. fejezetét évekkel azután fordítottuk,hogy először találkoztam a visszafizetéssel. Nehezen boldogultunk ezzel a szakasszal. Jézus utoljára vesz részt a húsvét ünnepén tanítványai körében. Amegölt húsvéti bárány minden szimbóluma hamarosan beteljesedik majd saját halálában. Ő lesz az engesztelő áldozat az emberek bűneiért.
A régi jelképek helyett újakat bízott tanítványaira, amelyek emlékeztetőül szolgálnak. A kenyér jelképezi az Ő testének megtöretését, míg a bor az Ő kiontott vérét.
„És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az újszövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lukács 22:19-20)
A test szó okozott némi nehézséget, mert mindenáron minek, azaz húsnak akarták fordítani. A lelkész, aki előttünk itt volt, így beszélt róla, állították.
Az úrvacsora a folopák számára igen komoly és ünnepélyes alkalom. Mivel sem szőlő, sem pedig kenyér nem áll rendelkezésükre, édes krumplival és citromlével helyettesítik. Nekik ez van, és ez megfelel számukra.
Fordítás közben elmagyarázták nekem, hogy a citromlé a vért jelképezi, az édes krumpli pedig a húst. Ez a magyarázat számukra kielégítőnek tűnt.
Értettem az álláspontjukat, de nem értettem vele egyet, mivel a Biblia nem ezt mondja. A Biblia testről beszél, nem húsról, a testre pedig a tiki a megfelelő szó.
Hosszasan megvitattuk ezt a kérdést. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna a „hús” szót alkalmazni, és elfogadni, hogy az tökéletesen ideillik. Különös tekintettel arra, hogy Pápua Új-Guineában a húsevésnek – az emberhúst is beleértve – ősi hagyománya van. Így aztán kézenfekvőnek tűnhetett volna a mi szó használata. Ez azonban nem az a jelentés, amire Jézus gondolt, amikor ezt mondta: „Ez az én testem.”
Ő testi valójában szolgált, szenvedett és halt meg. Mindez az Ő egész személyiségének a cselekedete volt – értelme, akarata, érzelmei és lelke is részt vett benne. Az egész lénye elszenvedte a büntetést a mi bűneinkért.
Magára vette a büntetésünket. Testestül-lelkestül Őt sújtotta bűneink következménye.
A „vér” szó nem okozott problémát. A vér az vér. A Bibliában a vér az élet jelképe, ugyanakkor a szövetség jele is.
A „szövetség” szót ezzel a kifejezéssel fordítottuk: „összekötő egyezség”. De nem volt könnyű megmagyarázni, miért a vér volt az egyezség kötőanyaga.
A folopák nem értették, hogy a vér fogalmának mi köze lehet az összekötő egyezséghez, ezért nehéz volt lefordítani Jézusnak ezt a mondását: „E pohár az új szövetség az én vérem által”. Hogyan valósulhat meg egy egyezség „a vér által”?
Az Úr eredeti hallgatóságának ez nem jelentett gondot. A „szövetség vére” kulturálisan és történelmileg is értelmezhető volt számukra.
De hogy mondjuk ezt folopául?
Elég sok időbe került, mire rájöttünk. Nehezítette a dolgunkat, hogy a folopák már évek óta éltek az úrvacsorával anélkül, hogy megértették volna a lényegét. Végül az eratapó, „létrehoz” szó mellett döntöttünk. Ez volt a vér és a szövetség közötti hiányzó láncszem. A vér hozta létre a szövetséget. Az erősítette meg, és az tette megtörténtté.
A folopákat mélyen foglalkoztatja az a tény, hogy Jézus valóban élt, szenvedett és meghalt értük. Leginkább akkor gondolnak erre, amikor úrvacsorát vesznek – bár sokáig nem értették annak mély összefüggéseit. Most azonban ezt is sikerült tisztázni – a vér nem csak az élet halálba adását jelképezte, hanem az Istennel való szövetség szimbóluma is volt.
Egyezséget általában két ember között kötnek – itt ember és Isten szövetkezett egymással. Mivel azonban az ember esendő, és nem tartotta magát a megegyezéshez, Istennek saját magával kellett szövetséget kötnie a Fián keresztül.
Isten Fiának vére által a szövetség örökre fennáll. Ennek jelentősége kezdett felragyogni a folopák előtt. Az úrvacsorában nem csupán Jézus fizikai kereszthalálára emlékezünk, hanem újra szemléljük azt a szövetséget, amit Isten kötött az Ő Fiával miértünk.
A visszafizetés tehát maradéktalanul megtörtént. Ez forradalmian új igazság minden társadalomban, de különösen abban, amely a visszafizetés elvére épül.
Ez pedig beté – a legmélyebb értelemben.”

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (16.) részlet -


Váltságdíj

Jézus meghalt, de a halála nem volt hiábavaló.
Váltságul halt meg sokakért. Halála előtt többször is szólt erről Jézus. Beleszőtte a tanításába, mikor arról beszélt, hogyan kell a tanítványainak élni, ami szinte mindig az ellenkezője annak, amit a természetes érzékünk diktál. Ez derült ki abból a szakaszból is, amit Márk evangéliumából fordítottunk.
„Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött,hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Márk 10:43-45)
Váltság, váltság – gondolkoztam -, vajon mi rá a megfelelő szó?
Ez az evangélium szíve – az egész üzenet betéje.
Az asztal körül ülő férfiak üres tekintete valószínűleg az enyémet tükrözte vissza. Mintha azt gondolták volna: Na tessék! Megint keres egy szót! Vajon mi lehet az?
Ez gyakran előfordult. Ilyenkor barkochbáztunk.
- Gondolok valamire, és nektek kell megmondani, mi az.
- Kapunk valami útmutatást?
- Megpróbálom – feleltem. – térjünk vissza a harcos időkhöz! Ejtettetek foglyokat, igaz?
- Igen.
- Volt olyan eset, amikor felajánlottátok, hogy élve elengeditek a foglyot – mondjuk elcserélitek bármire, amit kaptok érte, például kagylókra, disznókra vagy bármi másra?
A kérdés abszurdnak tűnt számukra, sőt mulatságosnak találták, így elbizonytalanodtam, hogy jól kezdtem-e hozzá. Ez a fajta anyagiasság távol állt tőlük. Háborúik és gyilkosságaik kiváltó oka mindig a vérbosszú volt. Az ellenség által okozott veszteséget mindig meg kellett torolni, míg helyreállt az egyensúly.
Hapele azonban erősen gondolkodott, és úgy tűnt, érti, mire szeretnék kilyukadni.
- Van valami hasonló szokásunk – szólalt meg -, de mi soha nem az ellenséggel tesszük ezt, hanem a törzsek egymás között. Duputapó a neve.
Ismertem ezt a szót. Azt jelenti: „kereskedés”.
- Beszéljetek róla! – kértem.
- Tudod – kezdte -, a dolgokat mindig egyensúlyban kell tartani. De néha ezt nem lehet megtenni, amikor a saját népedről van szó. Ez olyan, mint ami Wótale-vel történt.
- Mi történt vele? – kérdeztem.
- Nos – folytatta -, nemrég egy új kertet készítettünk, és Wótale éppen az egyik nagy fát vágta ki. A hegy aljában egy asszony dolgozott a ságóval. Tudtak egymás jelenlétéről, és Wótale lépten-nyomon figyelmeztette őt, hogy menjen arrébb, de az asszony haladni akart a munkával. Tudta, hogy egy akkora fa kivágásához idő kell, így nem zavartatta magát.
Amikor Wótale befejezte az alávágást, ismét odakiáltott az asszonynak, de az még mindig nem ment arrébb. Azután hirtelen – korábban, mint bármelyikük gondolta volna – a fa hatalmas reccsenéssel dőlni kezdett. Az asszony felsikoltott és futásnak eredt, de nem volt menekvés. A fa pontosan rázuhant, összetörte a koponyáját, és ő szörnyethalt.
Óriási felháborodás követte az esetet. Wótale olyan gyorsan elmenekült, ahogy csak tudott; elrejtőzött a saját törzse férfi házában, míg az elhunyt asszony törzséből a férfiak azonnal mentek az íjaikért, nyílvesszőikért és fejszéikért. Egy emberként vonultak fel Wótale hosszúházához, és a ház körül állva üvöltöztek, kiabáltak és igazságtételt követeltek. Wótale életét akarták az általa megölt asszony életéért cserébe.
- Hiszen csak baleset volt! – tiltakoztak törzstestvérei a hosszúházból.
- Nem számít. Ő tette! – üvöltötték.
- De figyelmeztette az asszonyt! – kiáltották ki.
- Mégis meghalt! – kiabálták.
Wótale nem jött ki, a törzstestvérei azonban előmerészkedtek, különböző dolgokat vittek ki magukkal és leszórták a földre. Olyan tárgyakkal kezdték, mint például kéreganyag, kina „abalone” kagylók, piros textil, fejszék, bozótvágó kések, só. Ezek mind olyan kincset jelentettek számukra, amelyektől csak végszükség esetén voltak hajlandók megválni. Majd cölöpöket vertek a földbe, és disznókat kötöztek ki hozzájuk.
Bár a földön heverő dolgok készlete egyre nőtt, az asszony törzstagjainak fenyegető üvöltözése nem hagyott alább, Wótale emberei pedig egyre-másra visszakiabáltak. Az egész alkudozás és civakodás arról szólt, mennyit kell fizetni egy életért. Teljes hangerővel folytatódott mindez, amíg valaki az asszony törzséből el nem kiáltotta magát: Supó.
Supó azt jelenti: „elég”.
Ekkor a férfiak házának vezetője szólalt meg: Duputapó.
És ezzel az üzletet megkötötték. A gyászoló törzs felszedte az összes értéket a földről, és a disznókat kötélen vezetve elindultak hazafelé. Ekkor Wótale kijött a házból, visszanyerte a szabadságát, és nem kellett további megtorlástól tartania.
- Mi lenne, ha ezt a szót használnánk ebben az igeversben? – kérdeztem. Felolvastam a nyers változatot. – Életveszélyben voltunk, de Jézus eljött,hogy üzletet kössön. Odaadta az életét helyettünk, hogy mi szabadok lehessünk.
- „Duputapó.” – bólintott Hapele. – Isten pedig azt mondta: „Supó”.
- Így van.
Az egyik idős ember élénken figyelt. Előrehajolt, miközben egy nagy kina kagyló ringott meztelen mellkasán.
- Ezt nehéz elhinni – rázta a fejét.
- Mit? – kérdeztem.
- Azt, hogy a duputapó egy személy volt. A múltban rengeteget adtunk egy törzstestvérért cserébe. Rengeteget. De embert soha nem adtunk. Senki sem áldozta volna fel magát!
Körülhordozta tekintetét a többieken, beesett szemgödrében világított a szeme fehérje. Egy sóhajtással hátradőlt, mintha ez meghaladná felfogóképességét. Majd kimondta azt, amit akkor mondanak, amikor valami nagyon mélyen érinti őket:
- Elepedünk ennek a beszédnek a finomságától!

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (17.) részlet -

Ha meg nem gyűlölöd…
(Lukács 14:25-26)

- Ez jó – dicsértek -, nagyon jó…
Szívesen biztattak egy-egy lefordított szakasz után. Ezúttal azonban éreztem, hogy egy „de” következik.
Lukács evangéliumán dolgoztunk. Jézus népszerűségének csúcsán volt. Hatalmas tömeg követte Őt nagy lelkesedéssel, bár néhányan közülük nem őszintén tették ezt, vagy legalábbis nem gondoltak az árra, amit fizetni kell. Egy alkalommal feléjük fordult, és így szólt:
„Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lukács 14:26)
Éppen ezt fordítottuk folopára, mikor a fenti dicséret elhangzott.
- Nagyon jó – mondták elismerően -, de van egy kis dolog, amit meg kell változtatni. Csak egy apróság. Egyetlen szó. Minden más jó, de ezen az egy ponton muszáj javítani.
- Rendben – helyeseltem –, melyik az?
Mosoly suhant át az arcukon.
- Felcserélted a jelentést. Így fordítottad: „Ha valaki nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit és mindenkit, nem lehet az én tanítványom.”
- Igen – válaszoltam.
- Ehelyett ezt kellett volna írnod: „Ha valaki meggyűlöli…, nem lehet az én tanítványom.”
Azt hiszem, előre fel kellett volna készülnöm erre az ellenvetésre, de nem figyeltem oda eléggé. Értettem, mire gondolnak. Ekkor már eleget tudtak az evangéliumról ahhoz, hogy lássák, a kulcs a szeretet, és nem a gyűlölet.
A szeretet, vagy legalábbis a hűség mint alapvető érték nem újdonság számukra. Ezen a vidéken a törzsi és családi kapcsolatok minden köteléknél erősebbek. Ez mindig is így volt.
Minden folopa kultúrában rendkívül szoros a testvérek közötti kapcsolat. Ez kiterjedhet más rokoni kapcsolatokra is, például az unokatestvéreket is olyan szoros szálak fűzhetik össze, mintha édestestvérek lennének. Minden rokoni kötelék szigorú elvárásokat és kötelezettségeket von maga után. Például senki sem haragudhat a testvérére, hanem kötelessége, hogy jó kapcsolatot ápoljon vele, és békességre törekedjen. A testvérek mindig megosztják egymás között az élelmet és minden egyebet, és mindig egymás rendelkezésére állnak, ha szükség van rájuk a vadászaton, a kertészkedésben vagy a házépítésnél. A fiútestvér végzi a lánykérést fivére választottjánál, és vezeti a vadászatokat, hogy beszerezzék a menyasszonyért járó ajándékot. Ha összetűzésre kerül sor, ő tartja vissza a testvérét, nehogy kárt tegyen valakiben.
Amikor egy férfi meghal, a testvére fejezi ki a legmélyebb gyászt és haragot. Addig nem nyugszik meg, amíg személyesen ki nem deríti a halál okát (például azt, hogy kitől származik a varázslás), és nem gondoskodik a bosszú végrehajtásáról. Legalább egy évig szokás gyászolni az elhunyt testvért.
Minden egyes családi kapcsolat elvárásokat von maga után, melyek olyan régtől fogva léteznek, hogy senki sem emlékszik az eredetükre. Minden ilyen kötelezettségnek megvan a maga szerepe, melynek áthágása íratlan törvények megszegését jelenti. Ennek a kultúrának a hátterén kellett értelmeznünk Jézus kijelentését.
- Igazatok van – válaszoltam. – Természetesen nem lehetsz tanítvány, ha gyűlölsz valakit. Ez nyilvánvaló. De az Úr valóban így fogalmazott: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, nem lehet az én tanítványom.” Nem hibás a fordítás.
Tanácstalanul néztünk egymásra, egyikünk sem tudta, hogyan lépjünk tovább.
Meg voltak róla győződve, hogy tévedtem. Könnyű lett volna helyreigazítani, hiszen csak a hónitepa („ha nem gyűlölöd”) szót kellett volna kicserélni arra, hogy hótepa („ha gyűlölöd”).
Biztosak voltak benne, hogy hibáztam – én pedig tudtam, hogy nem hajlandók továbbmenni addig, amíg ki nem javítom a hibát. Ezzel egy két napig tartó metafizikai párbeszéd vette kezdetét, ami bármilyen társaságra ösztönzően (vagy frusztrálóan) hatott volna.
Kemény küzdelem árán ugyan, de végül sikerült meggyőznöm őket, hogy ebben az esetben nem nyelvi problémáról van szó. Jézus valóban azt mondta, amit lefordítottunk – de nem úgy értette, ahogy ők gondolják.
- Akkor pontosan mit értett ezen? – szegezték nekem a kérdést.
- Nos, ez nem azt jelenti, hogy bárkit is gyűlölnünk kell – magyaráztam -, még kevésbé azt, hogy ha eléggé gyűlöljük az embereket, akkor lehetünk tanítványok
- Te mégis azt állítod, hogy ezt mondja az Írás! – vitatkoztak.
Nehéz dolgom volt Minden elérhető kommentárt és fordítói kézikönyvet átnéztem, hogy megfelelő magyarázatot találjak a folopák számára. Mint mindig, most is utánanéztem, hogyan hangzott el pontosan az eredeti kijelentés a maga környezetében.
Bárhogyan is próbáltam elvenni az élét, nem sikerült. Hiába próbálkoztunk efféle variációkkal: „Ezeket a rokonokat és törzstestvéreket csak egy kicsit kell szeretni, vagy nem kell annyira szeretni, mint Istent.” Lépten-nyomon ez jött ki belőle: „Ha csak egy kicsit nem szereted az embereket, akkor lehetsz az én tanítványom.” Egyiknek sem volt semmi értelme.

***
Azokban a napokban a falu belekeveredett egy bírósági ügybe Woposale lakóival szemben. Egy ember meghalt Fukutao területéről. Megbetegedett, és amikor rosszabbra fordult az állapota, néhány férfi levitte őt Woposaleba az egészségügyi ellátó központba. Mivel már annyira rosszul volt, hogy ott sem tudtak rajta segíteni, Mendibe szállíttatták repülővel. Ez a negyedórás út húsznapos gyaloglástól kímélte meg, amit a férfi soha nem élt volna túl. A költségeket a kormány állta, ahogy ez ilyen esetekben szokás. Ugyanez volt a helyzet az operációval is. Az orvos Mendiben vastagbélsipolyt végzett, de mindez túl későn történt. A beteg a műtét után a kórházban meghalt. A holttestet a szokásnak megfelelően hazaszállították – először repülővel, majd a woposalei leszállópályától hordágyon vitték a meredek kaptatókkal tarkított úton, amely gyalog egy napig tartott.
- Legalább békés halála volt – jegyezte meg valaki, aki vele volt a kórházban.
Ez azonban nem volt elég a fiainak. Nem hagyhatták annyiban; felelősséggel tartoztak. Meg kellett tudniuk, ki ölte meg az apjukat. A dolog nem volt nehéz, hiszen a sámán éppen ugyanabban a hosszúházban élt. Hozzá fordultak hát, hogy megtudják az ügy betéjét.
Tudvalevőleg a sámán nem sokáig űzhetné foglalkozását, ha nem ismerné a választ ezekre a kérdésekre, így hát varázslatával kikutatta, hogy ki volt a felelős. Megállapította, hogy mérgezés történt, mégpedig egy woposalei személy követte el.
Az, hogy valóságos mérget használtak, vagy valamilyen okkult praktikát, nem sokat számított. A lényeg az volt, hogy kiderült, ki a vétkes; már csak a bosszúállás volt hátra.
Pápua Új-Guinea vidéki területein a bíróság a falvak vezetőiből áll, melynek tagjait a falusiak választják ki, és a nemzet kormánya hagyja jóvá. Tanácsosoknak hívják őket. Egy-egy köztiszteletben álló személy képviseli az egyes falvakat, elnöknek pedig azt a tanácsost jelölik ki, aki a szóban forgó üggyel kapcsolatban a lehető legkevésbé elfogult.
Ezek a bíróságok alaposan ismerik saját kultúrájukat, és amikor egy méreggel vagy mágiával történő gyilkossági eset kerül eléjük, mindent alaposan mérlegelnek.
Megvizsgálják a közvetett bizonyítékokat, és minden lehetséges indítékot számba vesznek. Ebben az esetben vallomást kértek a Mendiben dolgozó orvostól, aki azt állította, hogy megtett minden tőle telhetőt. A műtét után a beteg állapota átmenetileg javult, majd nemsokára romlani kezdett. Az orvos elmondta, hogy adott neki gyógyszert, a kór azonban erősebbnek bizonyult.
Ez nem volt elég a bíróságnak, vagy inkább a vádemelőknek. Egyikük alá akart íratni egy kijelentést az orvossal, miszerint a halál oka mérgezés volt. Az orvos erre nem volt hajlandó, így a hangulat egyre feszültebbé vált. Fukutaoban néhány férfi már készítette a fegyvereit, sőt a lándzsáit is – a helyzet komolyságát jelezve.
Éppen ezekben a napokban vitatkoztunk azon az egy igeversen.
- Nem arról van szó, hogy Jézus azt akarja, hogy ne szeressünk mindenkit – magyaráztam újra és újra -, azt akarja, hogy mindenkit szeressünk.
Igen, ezzel mindenki egyetértett.
- Arról van itt szó, hogy amikor választani kell, hogy kihez ragaszkodunk jobban, Istennek kell győznie. Amikor az a kérdés, hogy kié a végső szó az életemben – a legközelebbi törzstestvéremé, vagy Istené -, mindig Istent kell választanom.
Bólintottak.
- Azért fogalmazott így Jézus, mert lesznek idők, amikor a tetteid miatt úgy fog tűnni a családod és törzstagjaid szemében, hogy gyűlölöd őket. Pusztán azért, mert Isten akaratát teszed, és nem az övékét.
Végül Wheare szólalt meg azzal a világossággal, amit már régóta kerestünk.
- Jézus nem azt mondta, hogy gyűlöljük a családunkat vagy a törzstestvérünket vagy bárki mást – fejtegette -, hanem arra figyelmeztetett, hogy az Ő követésében lesznek idők, amikor a cselekedeteink alapján azt hiszik, biztosan gyűlöljük őket, mert Isten akaratát követjük az övék helyett.
A lehető legvilágosabb folopa megfogalmazásban fejtette ezt ki. A férfiak egymásra néztek, és végre úgy tűnt, a felhők kezdenek eloszlani. Ezek azonban igazán sűrű felhők voltak. A társadalom alapjait érintő kérdésekről volt szó. Működhet-e egy társadalom ilyen igazságokkal? A testvérnek ott kell állnia a testvére mellett, akár igaza van, akár nincs. De vajon mindig helyes ez? Kétségtelen, hogy sok visszásság volt a fennálló rendszerben, ellene fordulni azonban az egésznek a megtagadását jelentette. Nem lehetne könnyebb utat találni a tanítványsághoz?
Ez egy újabb beté – jelentette ki Wheare. – Ez a tanítványság betéje. És ez szemben áll mindazzal, amit eddig betének tartottunk.

***
Odakint egyre jobban felerősödött a harcra hergelő beszéd. Bár a Biblia-házban a legtöbben keresztények voltak, mégis elvárták tőlük, hogy ők is részt vegyenek a harcban – ez a törzsi összetartozás velejárója.
Már mindenki kiment, Wheare azonban gondolataiba mélyedve a helyén maradt.
Végül megkérdezte:
- Menjek?
- Hova?
- Woposaleba az emberekkel – válaszolta.
- Hiszel a sámán szavának? –kérdeztem.
- Nem.
- Varázslat hatására halt meg az a férfi?
- Nem tudom… - mondta, majd hozzátette – Nem. A sámán a gonosz oldalán áll. Gyűlöli a Beszédet, és ellene dolgozik. Ha megyek, csak őt igazolom.
- Szóval?
- De az ember, aki meghalt, a törzstestvérem volt. Mit fognak gondolni, ha nem megyek? Azt hiszik majd, hogy nem szerettem, és nem érdekel a halála. Még azt is feltételezhetik, ha nem veszek részt, hogy közöm van a halálához.
Felemelte a papírköteget, amelyen addig dolgoztunk, és olvasni kezdte:
„Ha valaki nem gyűlöli meg a testvérét…”
Szája elkeskenyedett, tekintete fátyolossá vált.
- Mennem kell – határozta el. – Lehet, hogy a fegyvereim nélkül megyek. De akkor azt fogják hinni, hogy puhány vagyok. Mit tegyek?
Némán néztem rá. Ez az ő harca volt.
Végül elment. Utólag hallottam, hogy látványos erőfitogtatás történt indulatos kirohanásokkal. Az igazságot keresték, és haragos fellépésükkel akarták érvényre juttatni. De semmi sem történt. Másnap, mikor visszajöttek, megkérdeztem Wheare-t, hogyan zajlott le az egész.
- Rosszul – hangzott a válasz -, nem sikerült a tárgyalás.
- Miért?
- Semmi sem történt. A tárgyalás feloszlott. Egy másik faluból származó tanácsos bejött, és kijelentette, hogy nincs elég bizonyíték. Felszólított minket, hogy távozzunk.
- Így végződött?
- Igen.
Megállt egy percre. Nem látszott valami jókedvűnek.
- Mi a baj? – érdeklődtem.
- Semmi értelme az egésznek – mondta. – Nem lenne szabad a sámánra hallgatnunk. Az ő szava gonosz forrásból fakad. Ördögi körben tart minket, ahol minden a bosszúállás körül forog, és nincs megállás. Én is elmentem – folytatta -, de nem vittem a fegyvereimet. Arra gondoltam, talán békét tudok majd teremteni, de nem lehetett. Senki sem tehetett semmit. Az egész megbukott. Hazafelé mindenki el volt keseredve. És engem kedveltek a legkevésbé.
- Miért?
- Te is tudod. Azért, mert nem voltam igazán velük.
- Majd kiheverik! – vigasztaltam.
- Biztos. De nem is ez a legrosszabb.
- Nem? Hát mi?
- Olyan ez, mint amit az Úr mondott. Nem járhatsz két úton. Nem lehet megalkudni. Választani kell.

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (18.) részlet -

Vízválasztók
(Ap.Csel. 2-5)

Mikor 1973-ban megérkeztünk Fukutaoba, a falubeliek valósággal özönlöttek a gyülekezetbe. A kis épület mindig zsúfolásig megtelt, sokat énekeltek, és mindenki lelkes volt. Egy napon azonban egy Feléri nevű fiatalember titokzatos körülmények között meghalt. Felesége és egy kisgyermeke volt, és az egyik legelkötelezettebb keresztény hírében állt. A halála mindenkit megdöbbentett. Nem értették, hogyan történhetett ilyesmi.
Többször hallották már a yonapei lelkész tanítását: ha hívő vagy, meghalhatsz, de semmi ok az aggodalomra, hiszen a mennybe jutsz.
Néhányan azonban kételkedtek ebben. Feléri remek alanya lesz a próbának, gondolták, hiszen ha valaki, ez a fiatalember komoly hívő volt. Ezért a temetés után bizonyos idő elteltével elmentek a sírjához, és kiásták a testét. Látva, hogy a holttest még mindig ott van, kijelentették: „Az egész hazugság!”
Ezek az események, egy odaszánt életű hívő halála, majd a testének felfedezése azok által, akik tudatlanok voltak hitük valódi jelentése felől, egy olyan korszak kezdetét jelentette, amelyben a gyülekezet létszáma megcsappant. Jelentős számban maradtak el az emberek. Egy idealizált kép élt bennük a kereszténységről, amely nem felelt meg a valóságnak. Mindent ígért, de semmit sem követelt.
A lelkész igyekezett megmagyarázni a történteket: „Van itt egy kis félreértés. Nem teljes a kép. Azt mondtam, hogy a keresztény a mennybe megy, és ez az ember valóban odament. A test, amit megtaláltatok a sírban olyan, mint a kígyó bőre, amit levet. A test ott van, az igazi lénye azonban a mennybe ment.”
Ők azonban nem voltak vevők erre. Ez nem felelt meg a filozófiájuknak. Számukra a test és a lélek szorosan összefonódott egység volt, amely különösen a csontokban egyesült. Ezért volt szokásban náluk az emberi csontok körbe hordozása. Így hát, mikor megtalálták a halott csontjait a sírban, arra következtettek, hogy neki még mindig ott kell lennie.
Ez az eset éppen akkor történt, amikor először megérkeztünk, és azt hiszem, nem volt hiábavaló. Legalább némileg tisztázódtak a dolgok – mindkét oldalon. A keresztények is kezdték megérteni, hogy a valóság összetettebb, mint gondolták.
Azóta sokkal érettebbé váltak. Ma már nem ásnának ki egy tetemet, hogy megnézzék, felment-e a mennybe. Ugyanakkor sok fogalom még mindig tisztázatlan számukra, és fennáll a veszély, hogy kézzelfogható magyarázat hiányában teljesen összezavarodnak.
***
A teremtéstörténettől kezdve az Apostolok cselekedeteiig egyre nagyobb érdeklődést tapasztaltunk a fordítási folyamat iránt. Az első időkben két ember ült mellettem az asztalnál, később tizenkettőre, majd tizenhatra emelkedett a létszám. Feljebb már nem akartam menni, de olyan sokan szerettek volna részt venni a beté megfejtésében, hogy végül már negyven főnél tartottunk – a Cselekedetek könyvénél pedig negyvennyolc érdeklődő látogatta a Biblia-házat.
Nagyon élvezték. Mindennap eljöttek, hogy kövessék az eseményeket. Izgalommal várták a drámai történések kibontakozását, s erőt merítettek az apostolok példájából – ahogy ők a Szentlélektől nyertek erőt. A pünkösdi események lendülete napról napra erősödött, mikor Péter kiállt a tömeg elé, és bátran hirdette az igét, a zsidó vezetők jelenléte ellenére, akik az egész mozgalmat ki akarták irtani. Egy nap háromezren tértek meg. Az apostolok csodálatos jeleket és csodákat vittek végbe, ami mindenkit ámulattal töltött el.
A férfiak nagy lelkesedéssel hallgatták mindezt. A Biblia-házban az apostolok tekintélye napról napra, sőt óráról órára nőtt. Amikor látták, hogy Péter és János egyszerű, tanulatlan emberek voltak, mégis ilyen bátorságot tanúsítottak a vallási vezetők szeme láttára, még inkább a szívükbe fogadták őket.
Nyilvánvalóan versengés zajlott. Az egyik oldalon az írástudók és a farizeusok álltak, a másikon pedig a tanítványok. Nagy volt a tét, de kétség sem fért ahhoz, hogy ki fog nyerni. Az apostolok a csodákkal és a váratlan pillanatokban érkező angyali segítséggel verhetetlenek voltak.
Kitartóan fordítottunk tovább. Nem siettünk, minden részt megbeszéltünk, és igyekeztünk a legpontosabban visszaadni, ugyanakkor hajtott a drámai események lendülete. Ha valaki nem tudott eljönni egy-két napig, megkérte egyik társát, hogy tájékoztassa őt a történet újabb fejleményeiről, hogy lépést tartson velünk.
Egy napon, amikor az apostolokat kiengedték a börtönből, visszamentek a többiekhez imádkozni. Amint befejezték az imádkozást, a hely, ahol együtt voltak, alapjaiban megrendült. A Biblia-házban lévők számára ez újabb jele volt annak, hogy ezek a keresztények legyőzhetetlenek voltak. Az erejük egyenesen Istentől származott. Nem veszíthettek!
Amikor Anániás és Szafira be akarta csapni az apostolokat, Péter átlátott rajtuk, és azon nyomban holtan estek össze. Ilyen lelki hatalommal voltak felruházva. Nagy félelem szállta meg a korai gyülekezetet. A kíváncsiskodók bizonyos távolságot kezdtek tartani, bár a keresztények iránti tisztelet folyamatosan nőtt. Az emberek elhozták a betegeiket, és matracokra fektették őket az úton, hogy hátha legalább Péter árnyéka rávetődik valamelyikükre, amint arra megy. Ahogy haladtunk a fordítással, Péter személye óriási mértékben megnőtt a folopák szemében.
Akkor értünk egy pillanatnyi mélyponthoz, amikor a tanítványokat tömlöcbe vetették. A folopáknak van némi ismeretük a börtönről, és tudják, hogy nem valami jó hely. Sötétség, bezártság, mindenféle tűz vagy melegség nélkül, mindez nagyon kevés élelemmel – mindannak a megvonását jelentette, amit a folopák szeretnek és fontosnak tartanak. Mikor azonban az apostolok természetfeletti módon kiszabadultak, mintegy megszégyenítve a vallási vezetőket, a Biblia-házban mindenki nevetett és ilyeneket mondott: „Ezek az emberek tényleg hatalommal bírnak!” „Van betéjük!” „Ugye te sem szeretnél összetűzésbe kerülni az apostolokkal?”
A templomőrség parancsnoka és szolgái elővezették az apostolokat, mikor nyíltan tanítottak, és a nagytanács elé állították őket. „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét” – mondták. Amikor Péter és a többiek védekeztek, és újból bizonyságot tettek Jézusról és az Ő halálból való feltámadásáról, a vének olyan dühösek lettek, hogy meg akarták ölni őket. De egy Gamáliél nevű farizeus, aki tiszteletben álló törvénytudó volt, óva intette őket ettől, és azt tanácsolta, hogy hagyják őket elmenni.
„Ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltok” – jelentette ki.
A Biblia-ház hallgatósága számára ez volt a végső kijelentés. Aki az apostolok ellen harcol, az Isten ellen harcol! Vakmerőség lenne vállalni ezt a küzdelmet. A végeredmény nem lehet kétséges. Úgy tűnt, a zsidó vezetők végre észhez térnek. Emberek meggyógyulnak; mások holtan esnek össze; mikor az apostolok imádkoznak, a ház megremeg, mikor tömlöcbe vetik őket, kiszabadulnak. Semmitől sem félnek. Legyőzhetetlen óriások. Az ellentábor mellettük apró szöcskének tűnik. Alapvetően ebben állt Gamáliél bölcsessége: Ha az ügy betéje emberektől származik, magától darabokra fog hullani, de ha Istentől való a beté, jó lesz vigyázni!
„Azok hallgattak rá”, fordítottuk tovább, mire mindenki egyszerre kiáltotta: „Ez az!”
A következő versben azonban ez áll: „előhívták az apostolokat és megverették őket.”
Hirtelen az eddigi diadalittas kiáltozást és izgalmat mély csend váltotta fel.
- Megverték?
- Igen.
- Az nem lehet! – rázták a fejüket. – Biztos vagy benne, hogy jó szót használtál?
- Igen – mondtam. – Fokosó salepó, „megver”, múlt idő.
Ellenőrizték, hogy a megfelelő szót használtam-e, de továbbra sem hitték, hogy illik ide. Megdöbbentek. Az még hagyján, hogy börtönbe zárták őket, na de megverni?
***
Későre járt már aznap, de nem a napszak miatt borult sötétség a szobára. A küzdelem állása a legdrasztikusabb módon megváltozott. Az apostolok egészen eddig fölényesen vezettek, míg a farizeusok, szadduceusok és főpapok semmit sem tudtak felmutatni. A férfiak eddig élvezettel szurkoltak legyőzhetetlen barátaiknak, és most tessék!
Az emberek elképedve ültek. Csend telepedett a szobára. Néhányan felkeltek, hogy távozzanak. Mások gondolatban már el is mentek.
- Várjatok – mondtam végül -, van még itt egy igevers.
Azt reméltem, hogy a hátralevő vers az egészet megmagyarázza majd. Sebtében lefordítottam a Cselekedetek 5:41-et: „Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az Ő nevéért.”
Számomra ez megvilágította az egészet, őket azonban csak még jobban összezavartam, és most már semmit sem értettek az egészből. Más megfogalmazással próbálkoztam, hogy pontosan értsék, miről van szó, de mindhiába. Először is alig tudták elhinni, hogy hőseiket megverték – hogy Isten, akit ezek az apostolok szolgáltak, megengedi, hogy ilyesmi történjen. De hogy ezek után ők örömmel, sőt megtiszteltetésként fogadták a bántalmazást, az már túl soknak bizonyult.
A megverés nem megtisztelés, hanem szégyen. Ez a két dolog annyira nem fér össze, mint két mágnes északi pólusa. Taszítják egymást. Ha érdemesnek bizonyulsz valamire, előléptetésben részesülsz; megbecsülnek vagy megjutalmaznak. De miféle méltóság van a megszégyenítésben? Ezt azok érdemlik, akik valami rosszat tettek.
Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kifejezzem, amit az Írás mondott. Szükségem volt arra, hogy velem együtt gondolkozzanak, ahhoz, hogy megtaláljam a helyes folopa kifejezéseket. Kísérleteim a szóról-szóra történő fordítással nem győzték meg őket. Azt gondolták, valahol biztosan becsúszott egy hiba. Ahhoz, hogy megmagyarázzam, körbe kellett járnunk az egészet.
- Tulajdonképpen – kezdtem – Isten pontosan tudja, hogy milyen fából van faragva az ember. Ugye?
Bólogattak.
- És tudja, mi a célja – folytattam. Még több bólogatás. – És Istennek terve van azzal is, ha valaki megszégyenítést szenved, mert akkor Jézus Krisztus szenvedéseiben részesül, akit szintén megaláztak.
Tudták, hogy Jézus megszégyenítést szenvedett, és bár nem tetszett nekik, az valahogy mégis más volt.
- Tehát – folytattam – amikor mi, Jézus követői, ugyanabban a bánásmódban részesülünk, mint Ő, az megtiszteltetés.
Ismét üres tekintetek meredtek rám.
- És ha soha nem ér gyalázat, az azt jelentheti, hogy nem vagyunk méltók rá.

***
Nem sok fény gyulladt ki a fejekben délutáni szünetünk kezdetén. Imádkoztunk, majd mindannyian hazamentek.
Végül ez a téma bizonyult az egyik legkeményebb diónak, amit valaha is megvitattunk a fordítóasztalnál. Értettem, hogy mi volt a problémájuk. Egy paradoxonnal álltak szemben. Mintha a tanár ezekkel a szavakkal adná át a bizonyítványt: „Nagyon jól teljesítettél, tehát elhatároztam, hogy megbuktatlak.” Vagy mintha a főnök azt mondaná a beosztottjának: „Remekül dolgozik; ki van rúgva.”
Kissé elbátortalanító volt mindez, de azt hiszem, jót tett. Hiszen az igazi kereszténység is erről szól. Nem állandó magaslatokból áll, de a nehéz idők is a javunkra válnak. Megmutatják, kik vagyunk. Szembesítenek minket azzal, hogy hol állunk.
Sok tekintetben hasonlított ez az érkezésünk utáni első vízválasztóra. Alapjaiban rázott meg mindent. A Cselekedetek első fele olyan dicsőséges, fennkölt és bátorító volt mindenki számára, aki eljött. De rögtön aztán következett a keserű pirula. Az apostolokat megverték. Egyértelmű tehát, hogy a keresztények nem mindig nyernek. Gyakran előfordul, hogy veszítenek. Legalábbis látszólag. Voltak, akik ezután már nem jöttek vissza. Sajnáltam, hogy nem hallhatták a következő verset: „és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus Jézust a templomban és házanként.” (Cselekedetek 5:42)
Az apostolok megpróbáltatást szenvedtek, de örömnek tartották. A forrás valahonnan nagyon mélyről fakadt.

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (19.) részlet -

A ti költőitek
(Apostolok Csel. 17:16-34)

Piros betűs ünnepnap köszöntött ránk. Ezt akkor még nem tudtuk, de rendkívüli és nagy jelentőségű nap volt.
Az ilyen napok többnyire mindenféle bejelentés nélkül érkeznek. A naptári dátum természetesen nem pirossal van bejegyezve. A folopák amúgy sem igen foglalkoznak a naptárral.
De ezen a napon…ezen a napon…valami történt.

***
A Mars-hegyen voltunk. Valójában körülbelül tizenhatezer kilométer távolságra voltunk a Mars-hegytől, de a Cselekedetek 17. fejezetén dolgoztunk, amely leírja, mi történt, amikor Pál ott tartózkodott. Tizenhatan ültünk a Biblia-házban, és Pál szavaira figyeltünk, ahogy a görögök is, ott a Mars-hegyen. Ott hagytuk abba, hogy Pált leküldték délre, miután Béreában túl feszültté vált a helyzet. A Theszalonikában élő zsidók nem elégedtek meg azzal, hogy a városukból kiűzték Pált, még Béreába is utánamentek, hogy ott is fellázítsák ellene a sokaságot. Mint a Cselekedetek könyvében általában, itt is drámai jelentek váltották egymást. A Biblia-házban jelenlévő folopáknak nehezükre esett nyugodtan ülni, és kivárni, mi történik legközelebb.
Pálnak is nehéz volt. Amíg várakozott Timóteusra és Szilászra, akik csatlakozni készültek hozzá, lejárt a zsinagógába vagy a piactérre, és beszélgetett az emberekkel. Háborgott a lelke, mert látta, hogy a város hemzseg a bálványoktól, az a város, amely a kifinomult eszmék és a tudomány híres központja volt. Néhány filozófus is vitába bocsátkozott Pállal, majd felvitték őt az Areopágoszra, ahol idejük java részét töltötték a legfrissebb elméletek megvitatásával.
Pál ekkor is bátran hirdette üzenetét, de az adott helyzetnek megfelelő összefüggésbe ágyazta azt. Hallgatóságának gondolatmenetéből indult ki, és az ő érvrendszerükhöz alkalmazkodva vitatkozott velük. Ez alapelv a bibliafordításban is. Valójában a mi munkánk is erről szól.
Nem volt könnyű szakasz; azok a kifejezések, amelyek oly ismerősen csengtek a görögöknek, teljesen idegenek voltak a folopák számára. És ha egy fogalom nem ismert, vagy nem fontos egy adott nép kultúrájában, akkor az azokat jelölő szavak egyszerűen nem léteznek.
Az Areopágoszon Pál így kezdi beszédét:
„Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket” (Csel. 17:22)
Rögtön az elején falba ütköztünk. A folopában nincsen szó a „vallás” fogalmának kifejezésére, legalábbis nincs egy találó kis szó rá. Egyrészt számukra az egész élet vallásos cselekedet, hiszen életük minden területét áthatja a szellemi világ létének tudata. Másrészt mivel a szellemeknek kedvezni kell, nehogy ártsanak az embereknek, a „vallásos” kategóriába tartozó dolgokat nem tartják pozitívnak – még kevésbé örömtelinek.
Miután alaposan megvitattuk ezt a részt a szövegösszefüggéssel együtt, végül ebben állapodtunk meg: „Látom, hogy nagyon buzgón imádkozó emberek vagytok.” De ez még csak a kezdet volt.
Pál így folytatja: „Mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket (NIV: hódolatotok tárgyait)…”(Csel. 17:23a)
Puff! Megint elakadtunk. Pál diplomatikusan a „hódolat tárgyainak” nevezte a görög bálványokat, de hogyan hivatkozzunk rájuk mi? Nem volt megfelelő szavunk a hódolatra. Van ugyan a folopában néhány szó, amely a hatalom iránti tiszteletükről árulkodik. A legmarkánsabb kifejezést szó szerint így fordíthatnánk: „elismerni feljebbvalóként, és meghalni alatta”. Ez a hatalmi helyzetben levőkre vonatkozik, mint például a rendőr, az ország törvénye vagy a szülő. Alapvetően azt jelenti: behódolni, tudomásul venni és elfogadni, hogy a másik felsőbbrendű. Amit azonban nem foglal magába ez a kifejezés, az a megbecsülés, a szeretet és az imádat. Tulajdonképpen mielőtt az evangéliumot megismerték volna, a folopa gondolkodásban fel sem merült, hogy ezt a két fogalmat egyesíteni lehetne – egyetlen szóban. Mégis ezt a szót választottuk, mert ez tűnt pillanatnyilag a legmegfelelőbbnek.
Ami a hódolat „tárgyát” illeti, a következő kifejezést használtuk: „egy halom kő felállítva”. Erre gondoltak leginkább, amikor a görögök által használt szót hallották.
Folytattuk: „Találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK.” (Csel. 17:23b)
Lépten-nyomon falakba ütköztünk. A folopában nem volt megfelelője az „oltár” szónak. Ismét magyarázathoz folyamodtunk: „felállított kövek, amelyeket imádkozásra használtak, és állatokat égettek rajtuk.”
A feliratra sem volt szavuk, így azt írtuk: „írás, amelyet kőbe véstek”
A cselekmény lelassult, amit egyre-másra nyelvi akadályokba ütköztünk. Úgy tűnt, minden kifejezés számos problémát vet fel. Felnéztem, hogy lássam, elveszítettem-e a hallgatóságomat. De nyugtalanságnak vagy türelmetlenségnek nyoma sem volt az arcukon, sőt nagy érdeklődéssel követték az eseményeket.
Így hát küzdöttünk tovább, csakúgy, mint Pál. A kozmosz és a föld történetéből kiindulva a görögök által kedvelt eszmefuttatással folytatta.
„Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Az Isten, aki teremtette a világot, és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait.” (Csel. 17:23c-26)
Nagy nehezen végigküzdöttük magunkat ezen is. Kemény munka árán, de jól haladtunk. Pál gyakorlott szónok volt. Tudta, hogy Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban imádják Őt, és azt is, hogy a görögök ettől távol álltak. Meg volt győződve arról, hogy az athéniak nem az igaz Istent imádták. És bár hallgatólagosan elismerték, hogy létezhet egy „ismeretlen Isten”, nem úgy közeledtek, hozzá, ahogyan az Isten számára elfogadható lett volna. Ő maga gondoskodott a hozzá vezető útról Fia halálán keresztül.
A folopa férfiaknak szemmel láthatóan felkeltette az érdeklődését ez a rész, de nem igazán értettem, miért. A várakozás feszültsége tükröződött a tekintetekben, amit sokszor láttam már, mikor egy-egy drámai eseményről olvastunk. Itt azonban nem történt semmi rendkívüli – legalábbis semmi mozgalmas esemény. Eltöprengtem ezen. Már a teremtéstörténet óta tudják, hogy Isten teremtette az emberi fajt, mely elterjedt az egész földön. De most úgy tűnt, mintha valami az újdonság erejével hatott volna rájuk.
Javasoltam, hogy tartsunk szünetet, ők azonban hallani sem akartak róla, tehát rátértünk a következő versre.
„…hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem.” (Cselekedetek 17:27)
Ismertem a „keres” szavukat, de nem tudtam, hogy van az, hogy „kitapint”. Felálltam, hogy eljátsszam nekik: becsuktam a szememet, és úgy tapogatóztam a fal és az asztal mellett, mintha keresnék valamit. Rögtön rájöttek, mire gondolok. Gyakran kerülnek ilyen helyzetbe a férfiak házában, amikor az éjszaka közepén – mindenféle fényforrás nélkül – valamilyen okból fel kell kelniük.
Megtaláltuk a megfelelő szavakat: sisité kutu beterapó. Pontosan kifejezte Pál mondanivalóját: Isten nélkül sötétben bolyongunk, Ő azonban gondoskodik arról, hogy aki keresi Őt, az megtalálja. Soha sincs messze tőlünk.
Továbbléptünk.
„…mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.” (Csel. 17:28 )
Az emberek bólogattak, némelyek az állukat vakargatták, vagy az ujjaikat a homlokuk közepére tették, a gondolkodás klasszikus jeleként. Itt azonban újra elakadtunk. Nem volt szavunk a „költőre”.
Valóban nagyon távol voltunk az első századi görögöktől, akik bővelkedtek költőkben – itt még csak szavunk sem volt rá. Ahogy dadogva próbáltam elmagyarázni, ki is az a költő, egyértelműen bebizonyítottam, hogy én magam nem vagyok az – legalábbis nem folopául.
- A költő olyan ember, aki jól tud beszélni – magyaráztam. – A beszéde hatásos és szépen hangzik. Az emberek szeretik hallgatni, mert az élet alapvető dolgairól beszél, ami számukra fontos és érdekes.
- Persze – ismerték fel -, vannak ilyen embereink. Ők szokták elmesélni a régi legendáinkat és történeteinket. Mindet ismerik, és jól tudják előadni. Azért szeretjük hallgatni őket, mert amit mondanak, az finom.
Mivel nem találtunk rá egyetlen szót, így körülírtuk: Beté tué muturaalu fo fosod u betere whi. Érdekes volt látni, hogy a beté szó hogyan ágyazódik be ebbe a hosszú kifejezésbe. A költő ismeri, és ki is tudja fejezni az alapvető dolgokat.
A Biblia-ház ismét elcsendesült.
Minden szem rám szegeződött, és a szavakra, melyeket a papírra vetettem.
Egyedül a ceruza sercegése törte meg a csendet.
Körülnéztem. Még mindig nem értettem, hogy mi van rájuk ilyen nagy hatással, de nagy levegőt vettem, és nekiláttunk a következő résznek:
„Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészeti alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” (Csel. 17:29-31)
Nekiláttunk. A férfiak állandó lépéselőnyben voltak, és több információval halmoztak el, mint amennyivel néhány pillanat alatt meg tudtam birkózni, így mindig egy kis időbe telt, míg utolértem őket. Amíg én az utolsó simításokat végeztem, például finomítottam a nyelvtanon, addig ők elkezdtek beszélgetni egymás között. Félfüllel hallottam, amint a hupu képiről, és a wusikiről beszélgetnek, két kígyófajtáról, amely azon a vidéken él. Az én tudásom szerint egyik sem tartozott különösebben a témánkhoz, de végül is mindenkinek szüksége van néha egy kis kikapcsolódásra.
Lefújtam a radírmorzsákat a papírjaimról, és hozzákezdtünk a fejezet utolsó verseinek fordításához.
„Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. Pál ezután eltávozott közülük. Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett: közöttük az areopágita Dioniziosz is, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások.” (Csel. 17:32-34)
Befejeztük. Letettem a ceruzámat. Ismét egy tömör evangéliumi üzenet állt előttünk, melyet Pál mesterien alkalmazott a hallgatóságához. Kultúrák közötti kommunikáció volt ez a javából. Az Isten-központú, zsidó Pál számára ugyanúgy érthető volt, mint a görögöknek, akik kifinomult eszmefuttatásaikról és filozófiai elméleteikről voltak híresek. De vajon nem bizonyul ez túl nehéznek ahhoz, hogy még egy kulturális határt átlépjen? Megérthetik ezt a folopák is, kétezer évvel később, a föld egyik legeldugottabb szegletében?
***
Miközben az utolsó kifejezéseket írtam le, és átfutottam a jegyzeteimet, hogy lássam, vajon ki tudok-e majd igazodni a macskakaparásomon, egyre erősödött körülöttem a zsongás. Többen felálltak. Egymás szavába vágva beszéltek, olyan izgatottan, hogy egy szót sem értettem belőle. Mielőtt észbe kaphattam volna, mind a tizenhatan fennállva kiabáltak, mintha éppen most örököltek volna ötven disznót!
Körbenéztem és vártam. Túlságosan is elszabadultak a kedélyek ahhoz, hogy megérthessem, mi zajlik. Végül odafordultak hozzám, és megkérdezték:
- Héto Ali, tudod, miről van szó?
Halvány sejtelmem sem volt.
- Arról beszélünk, amit éppen most fordítottunk le – magyarázták.
Rámutattak az előttem heverő papírhalomra.
- A két kígyó legendájáról beszélünk.
- Miről? – kérdeztem elképedve.
- A két kígyóról – ismételték.
Teljesen összezavarodtam. Most én tapogatóztam a sötétben, és rájuk várt a feladat, hogy engem felvilágosítsanak.
- Itt nincs is szó kígyókról – mondtam.
- De van – állították. – Nem ismered a két kígyó legendáját?
- Nem.
- Szeretnéd hallani?
Persze, hogy szerettem volna. Így mindenki leült, és Apusi Ali lett a szóvívő.

(folyt.)

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

- (20.) befejező rész -

(...)

- Mi, fiatalok, akik itt vagyunk – kezdte -, nem tudjuk, de az idősek, akik igazán ismerik a régi hagyományokat, és az ősi történeteket, azt mondják, hogy az idők kezdetén, a kezdetek kezdetekor, élt két kígyó, akik tudtak beszélni.
Az egyik neve hupu képi volt, és ezt a szót ismételgette: Kepaayako, kepaayako, amit azt jelenti: „élj tovább, élj tovább”.
A másik wusiki volt, ő pedig ez az egyet mondogatta: Sinako, sinako, melynek jelentése: „halj meg, halj meg”.
De valahányszor wusiki azt mondta: „halj meg”, hupu képi arcon vágta, és azt mondta: „Ne mondj ilyet!” Félrecsapta az állkapcsát, és a mai napig is, amikor egy ilyen kígyót fejjel lefelé felemelünk, az állkapcsa félrecsúszik. Az idősebbek szerint ha wusiki nem mondta volna azt, hogy „halj meg”, nem lennénk halandóak.
Apusi Ali átható tekintettel rám nézett, majd kijelentette:
- Mi azonban meghalunk.
Bólintottam, de még mindig nem értettem az összefüggést.
- A halál gyakran meglátogatja falunkat – folytatta. – És valahányszor a szeretteinket: a gyermekeinket, testvéreinket, feleségeinket viszi el tőlünk, keserves és nehéz időszak köszönt be. Amikor ilyesmi történik, az egész falu megérzi. A halál állandóan a közelünkben van. Szörnyű valóság és szörnyű emlékeztető: halandók vagyunk.
Megállt egy pillanatra. Ellentétben a néhány perccel ezelőtti hangzavarral, a szobára halálos csönd telepedett, mintha maga a kicsavarodott állkapcsú wusiki siklott volna végig a földön, és senki sem lenne képes megállítani.
- De…ez az – mondta végül. – Amit éppen most fordítottunk le, amit Pál hirdetett az Areopágoszon a feltámadásról – ez az!
Ahogy emelkedett a hangja, úgy csatlakoztak hozzá újra a többiek, mind a tizenhatan.
Ismét egyszerre beszélt mindenki, s közben várták, hogy megértsem végre. E még mindig nem értettem.
- Miről beszéltek? – kérdeztem végül. – Mit találtok olyan izgalmasnak ebben a részben?
Az összes eddig lefordított rész közül ezt tartottam a legkevésbé érdekesnek a folopák szempontjából. Igen távoli és tőlük idegen világban történt eseményről ad hírt, ráadásul tele van tűzdelve filozofikus, elvont és az egykor élt görögök számára érthető kifejezésekkel.
- Ebben minden benne van! – állították. – Ott van benne!
Az angol Bibliámra mutogattak, és a jegyzetfüzetemre, mely ugyanazt az üzenetet tartalmazta folopa nyersfordításban.
- Mi van benne? – kérdeztem. – Mi van ezekben a szavakban, ami olyan izgalommal tölt el benneteket?
Ekkor visszaültek a helyükre, és tizenhat tanár próbált meg óriási türelemmel megértést önteni egyetlen diák fejébe. A jegyzeteim segítségével újra végigvezettek az aznapi szakaszon. Írás közben én csak arra figyeltem, hogy megtaláljuk a megfelelő kifejezéseket, ők azonban megragadták a lényeget a szavak mögött. Hirtelen ráismertek Pál beszédében kultúrájuk egyik sajátosságára, ami az én figyelmemet elkerülte.
Az „oltár” szóval kezdték: „felállított kövek, melyeket imádkozásra használtak”.
- Nekünk is vannak ilyen köveink – magyarázták -, a férfiak házának padlózata alatt. Nem tudsz róluk, de ott vannak. Régen az emberek imádkoztak hozzájuk. Néhányan még most is ezt teszik.
Ez teljesen új volt nekem.
- És nekünk is van egy legendánk arról, hogy a világ hogyan lett felosztva, és az emberek hogyan szóródtak szét.
Aha – gondoltam -, ezért volt hát a mély csend és az izgatott várakozás, amikor ezt a szakaszt fordítottuk!
- Utána a költőkről szóló szakaszon dolgoztunk, és láttuk, hogy Pál idejében is éltek emberek, akik szépen használták a nyelvet, úgy, ahogy nálunk is. Isten felhasználta, amit a görögök költői mondtak, hogy megmutassa, mindig is kijelentette magát nekik, bár ők nem voltak ennek tudatában. És most megértettük, hogy a mi költőink is ugyanezt teszik, bár sem mi, sem ők nem tudtunk róla.
Tágra nyílt szemekkel bámultak rám, s várták, hogy nálam is bekövetkezzen az áttörés. A köd lassanként feloszlott. Kezdtem érteni, mi izgatta fel őket annyira.
- Isten tényleg ismer minket – jegyezte meg valaki, mire a szoba ismét megtelt örömteli lármával.
- De mi van a kígyókkal? – kérdeztem.
- Nos – kezdte Apusi Ali -, ezt eddig mi sem értettük igazán. A költők nem mindig beszélnek világosan. Az idősebbek szokták emlegetni a kígyókat. Azt mondják, hogy ha wusiki nem mondta volna, „halj meg”, nem kellene meghalnunk. De hupu képi az erősebb kígyó, ő pedig azt mondta, „élj”. Megdorgálta wusikit, és megsebesítette. Tehát a legendában a jó kígyó diadalmaskodott. Az életben azonban nem. Továbbra is meghalunk, s végül még sincs remény számunkra. Valami felcserélődött – vagy még nem mondtak el mindent.
De amikor ahhoz a részhez érkeztünk, ahol Isten bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy a Fiát feltámasztotta a halálból, összeállt a kép. Isten ismer minket. Ismeri a legendánkat is. Most már van értelme a legendának, és ami az egészben a legjobb, mindez beteljesült abban, amit Isten tett Jézus Krisztus által.
Az izgalom ismét a tetőfokára hágott, és kiáradt a környékre is, míg valóságos csődület keletkezett a Biblia-ház ajtajában; mindenki látni akarta, mi zajlik odabent. Ezalatt én csak ültem az asztalnál, és tűnődtem. Soha nem hallottam ezt a legendát; azt sem tudtam, hogy létezik, s az volt az érzésem, hogy nem kis költői bravúrra volt szükség a fenntartásához. Számukra azonban mindez világos volt, mint a nap. Olyan volt, mintha Isten ugyanazt tette volna itt, mint amit elvégzett Pálon keresztül a Mars helyen – visszanyúlt a múltba, és új jelentést adott olyan jelképeknek, melyeknek eredete már a homályba veszett. Isten azonban ismerte őket.
***
Olyan volt, mintha egy nyílvessző repült volna be a Biblia-ház ablakán, és közöttük ért volna földet. Egy üzenetet hordozó nyílvessző volt; az üzenet pedig az ő nyelvükön szólt.
Attól a perctől kezdve, hogy ez a mélyreható felismerés felszínre tört – minden megváltozott. Új szemmel tekintettek mindarra, amit addig lefordítottunk, és mindent mélyebben megértettek, ami azután került sorra.
Szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire felvillanyozta őket az az átható felfedezés, hogy Isten végig velük volt – hogy ott is rátaláltak a lábnyomaira, ahol sohasem látták azelőtt. Ráébredtek, hogy a Biblia és annak üzenete nem holmi külföldi import, a fehérek vallása, hanem egészen személyes üzenetet hordoz számukra.
Attól a naptól kezdve a Biblia az „ő könyvük” lett.
***
Összegyűjtöttem a papírjaimat, és indulni készültem, de valaki azt javasolta, hogy énekeljünk. Így hát énekeltünk. Örömmel és hódolattal. A Biblia-házban mindenki a föld fölött lebegett. Amikor befejeztük az éneket, egy másikat akartak énekelni, majd egy harmadikat.
Majd azt javasolták, hogy imádkozzunk. Így is tettek, körbe álltak és mindnyájan egyszerre imádkoztak.
Végül az örömteli együttlét véget ért, és én hazamentem, hogy elmeséljem Carolnak és a családomnak mindazt, ami történt. Ahogy közeledtem, az egész kezdett kikristályosodni előttem. Visszaemlékeztem az első napokra, amikor azon tűnődtem, alkalmas vagyok-e a feladatra. Azután végiggondoltam, hogyan használt fel Isten engem – és mindannyiunkat! Beleborzongtam a felismerésbe, hogy része lehetek a folopák elérésére irányuló tervének.
Ahogy abban a szakaszban áll, amit éppen most fordítottunk le: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (Cselekedetek 17:30)
Történelmi távlat tárul fel előttünk. Lehet, hogy a múltra a tudatlanság volt jellemző, most azonban minden embernek megadatik a lehetőség arra, hogy megtérjen, és megtapasztalja a halottak feltámadását.
A feltámadás volt az a tanítás, amelynek hallatán a kifinomult gondolkodású görögök visszariadtak. Egyesek gúnyolódtak, mások azt mondták, majd máskor is meghallgatják. Néhányan pedig hittek.
Ez történt Görögországban, a Mars-hegyen, nagyon messze, hosszú idővel ezelőtt, és még annál is több kulturális kilométertávolságban a folopáktól. De ezen a napon, egy hegyen a Fukutao nevű faluban, mindenki hitt, aki jelen volt. Egyetlen kételkedő sem akadt a csoportban. Isten világosan és közvetlenül beleszólt a folopa történelembe, a folopa kultúrába és a folopa gondolkodásmódba. Szinte tetten érhető volt, hogy Ő milyen mélyen ismeri és szereti ezeket a világ eldugott szegletében élő embereket. Mindez a szemünk láttára történt, nem lehetett nem észrevenni.
Mindenki örvendezett.
Hazaérve boldogan osztottam meg a hírt a családommal.
Együtt örvendeztünk.
______

Epilógus

E könyv írásakor (1991) az Újszövetség fordításának első változata a végéhez közeledik. Nemsokára az egész könyvet átnézik, kijavítják és ismét ellenőrzik, végül pedig kinyomtatják. Bízunk abban, hogy Isten fel fogja azt használni az elkövetkező generációk életében.
Hosszú és nehéz volt az út, nem csak Carolnak és nekem, de azoknak a folopa embereknek is, akik végigjárták velünk az utat. Hálásak vagyunk annak a négy munkatársunknak, akik odaszánták magukat, hogy folyamatosan végezzék velünk a fordítási munkát. A pápua új-guineai Bibliafordító Társaság (BTA) támogatásával teszik ezt. Az országosan szervezett és működtetett BTA körülbelül huszonöt aktív fordítói programot felügyel, köztük immár a folopát is.
Ezeknek az embereknek a teljes Bibliára szükségük lesz majd, nem csupán az Újszövetségre. Már most is sokan szeretnék, ha meglenne. Idővel saját maguk is képesek lesznek a fordítás végzésére. Ez a távlati cél lebegett a szemünk előtt, mikor a helybelieket is bevontuk a munkába.
De a munkánk valódi gyümölcse az a változás, ami az életekben megjelenik. Ezt várja tőlünk Isten, és ezért fizetett olyan drága árat értünk. Minél tisztábban látjuk Őt, az Ő dicsőségét és szentségét, s megértjük, mit jelent az Ő tisztelete, annál inkább érte fogjuk élni az életünket – bármilyen nyelven is beszélünk.
Egy nap a férfiak házának tornácán üldögéltem. Néhány kiöregedett hadvezér történeteket mesélt a régi időkről. Jelen volt egy barátom és kollégám Ukarumpából, aki éppen látogatóban járt nálunk. Egy igen éles kérdést tett fel nekik.
- Visszavágytok-e néha azokba az időkbe, és szeretnétek-e úgy élni, mint régen?
Első válaszuk a döbbent csend volt. Komolyan beszél ez az ember? Végül kitörtek:
- Nem! soha nem mennénk vissza! Szörnyű idők voltak azok. Állandó félelemben éltünk. Soha nem volt nyugalmunk; öltünk, és minket is öltek. Az nem élet volt.
Most már ismerjük Istent, mindennek az igaz betéjét. Miért érnénk be ennél kevesebbel?

A befalazott Biblia

Mintegy száz éve, amikor a Szent-Gotthard alagút még nem volt megépítve, az Olaszországból Svájcba és a visszautazóknak gyalog kellett átmenniük a hágón, és ez sok időbe telt.
Az emberek gyakran csoportosan utaztak. Egyszer egy csapat kőműves utazott Lugano környékéről belső-Svájc felé, mert ott jobb volt a kereset. Volt köztük egy fiatalember, akit Antoniónak hívtak. Ez utazás közben szóba elegyedett egy idősebb hölggyel, aki az Úr Jézus értünk hozott áldozatáról beszélt neki.
Antonió azonban hallani sem akart róla, és azt mondta: „Van Máriánk és vannak papjaink. Ez elég.”
A hölgy Antoniónak egy szép, bőrbe kötött Bibliát ajándékozott. Elfogadta, de nem olvasott belőle.
Amikor Glarusba, a munkahelyére érkezett, egy nagy ház építésénél kellett dolgoznia. Ott könnyelműen belement társai durva kalandjaiba és velük káromkodott. Amikor az egyik falat vakolták, látott egy nyílást, amelyet még be kellett falazni. Hirtelen eszébe jutott a Biblia, amely hátizsákjában volt, és azt mondta társainak: „Fiúk, van egy remek ötletem. Nézzétek, van egy Bibliám, azt befalazom ebbe a nyílásba.”
A Biblia éppen belefért, csak a kötése sérült meg. „No, még egy kis maltert ide – mondta Antonió – és majd meglátom, ki az ördög veszi elő még egyszer!”
1861. május 10-én nagy tűzvész ütött ki Glarusban, 490 ház teljesen leégett. Az egész város rettenetes romhalmazzá vált, újra fel kellett építeni.
Egy Johannes nevű észak-olaszországi kőművest bíztak meg azzal, hogy egy házat, amely még új volt, de részben beomlott, megvizsgáljon. Kopogtatta kalapácsával az egyik épen maradt falat és hirtelen kiesett belőle egy törött malterdarab. Legnagyobb csodálkozására talált mögötte egy könyvet, amely a falba volt illesztve. Kihúzta: egy Biblia! Hogy került ez ide? Különös, neki is volt egyszer Bibliája, de azt elvették tőle. „No, ezúttal nem veszik el” – gondolta.
Szabad idejében szorgalmasan elkezdte olvasni. Először csak az evangéliumokat és a zsoltárokat értette. Belőlük megtanult imádkozni. Akik azonban őszintén vágyakoznak utána, azoknak Isten segítségükre siet.
Így azután nemsokára megértette, hogy bűnös, de azt is, hogy Isten szereti, és hogy csak az Úr Jézusban való hit által nyerheti el bűnei bocsánatát. Amikor ősszel ismét visszatért hazájába, rokonsága körébe, mindenütt elbeszélte felszabadult életének jó hírét.
Szabad idejében bibliákkal teli táskával járta a környék falvait és terjesztette az evangéliumot. Így jutott el arra a vidékre, ahol Antonió lakott. Egy országos vásáron felállította a sátrát és ott árulta a Bibliát. Antonió arra ment, megállt és azt mondta:
- Biblia? – köszönöm, nincs szükségem rá! Ha kell egy, csak el kell mennem Glarusba, ott van az enyém befalazva. És még mindig kíváncsian várom, ki az ördög veszi ki onnét.
Johannes szomorúan nézte a fiatalembert. Most már mindent értett, és így szólt:
- Vigyázzon fiatalember! Könnyű gúnyolódni, de mit szólna, ha megmutatnám magának azt a Bibliát?
- Engem ugyan nem csap be – mondta Antonió -, tüstént felismerném, hiszen megjelöltem. És az a véleményem: az ördög sem hozza ki onnét!
Johannes elővette a Bibliát és megkérdezte:
- Ismeri ezt a könyvet, barátom?
Antonió először szólni sem tudott, amikor meglátta a sérült Bibliát.
- Nézze meg jól! Ugye látja? De nem az ördög hozta elő, hanem Isten, hogy ön is megtudja, hogy Ő él. Önt is meg akarja menteni.
Ekkor előtört Antonió régóta palástolt gyűlölete Istennel szemben. Lelkiismerete megszólalt, de ő mégis így kiáltott barátaihoz: „Gyertek fiúk, mit keres itt ez az ember a bibliaárudájával?”
Néhány perc alatt szétrombolták Johannes sátrát. Őt pedig megverték. A tettesek aztán gyorsan eltűntek az összesereglett nép között.
Antonió gyűlölete Isten iránt egyre nőtt.
Amikor egy napon ismét túl sokat ivott munka közben, leesett egy 17 méter magas állványról, súlyosan megsérült és kórházba került.
Ezt megtudta Johannes. Küldött neki egy szép virágcsokrot, és meg is látogatta. Antonió szíve azonban kőkemény maradt, noha igen mély benyomást tett rá Johannes szeretete, aki minden héten meglátogatta; ő pedig lassanként olvasni kezdte a Bibliát, először unalomból, majd egyre növekvő érdeklődéssel.
Egyszer ezt olvasta a Zsidókhoz írt levél 12:5-ben: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged.”
Íme, ez mintha az ő balesetéről szólt volna. Tovább olvasta, és Isten Igéje elkezdett hatni Antonió szívében.
Megtanulta meglátni és megvallani bűneit Isten színe előtt. De megtanulta azt is, hogy bizalommal higgyen a kereszten elvégzett áldozat erejében. Lelke meggyógyult, de csípőjére megbénult. Korábbi munkáját nem tudta folytatni; könnyebb munkát talált és később boldog házasságot kötött Johannes lányával. Apósa egyúttal barátja is lett. Antonió már a mennyei hazában van, de gyermekei mint legdrágább örökséget őrzik az általa egykor befalazott Bibliát.”

A Parókia, Napló rovatában a következőket olvastam Visky Feri bácsitól (17. hét, 2008. április 20-26.): "Végül Jézus sebeit megérintve megadja magát: "Én Uram és én Istenem!"

A bibliai szakaszban ez áll: "Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: "Láttuk az Urat." Ő azonban ezt mondta nekik: "Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem."Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: "Békesség néktek!"Azután így szólt Tamáshoz: "Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő." Tamás pedig így felelt: "Én Uram, és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: "Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek."" (Jn 20,24-29)

Nos János leírása nem szól arról, hogy Tamás megérintette volna Jézus sebeit. A napokban találkoztam Caravaggio, Hitetlen Tamás című festményével (http://www.biblia.hu/muv_jkm/jkm_56.htm) amely Tamást ábrázolja, amint mutatóujját - még csak nem is hozzáérinti, hanem "belemártja" Jézus sebébe. Azonban mind ez az ábrázolás, mind az igehirdetők (mondom többesszámba, mert máshol is találkoztam) interpretációja zavar engem, mert a Szentírás bizonyságtétele szerint nem így történt. Bár a történet kulcsmondata a 29. versben található - Boldogok, akik nem látnak és hisznek - de az azt megelőző félmondat az én olvasatomban arról szól, hogy Tamás - habár kívánta azt - nem érintette meg Jézus a keresztfán szerzett sebét, hanem "elég" volt őt látnia.

Kíváncsi vagyok, hogy álltok ehhez a kérdéshez. Várom hozzászólásaitokat pro és contra!