Szia Pau!
Sajnos idióta a munkabeosztásom, 6 napos heteim vannak, így az esetek 50%-ban dolgozni kell vasárnap.
Amikor meg nem dolgozom, általában Pestre megyünk, hogy a fiúkat vihessük IT-re. No meg még mindig nem sikerült elszakadnom régi gyülimtől. Nem tudok ellenálli, ha oda hívnak valami programra (legutóbb tiszteletbeli lányként lányhétvégén voltam, rá egy hétre pedig ifjúházas körön), mert ott vannak a barátaim, így az itteni beilleszkedésünk még mindig döcög.
Az együttes Bibliaolvasás pedig a kezdetektől nem megy. Persze, ha van valami olyan dolog, ami megérintett, vagy van egy téma az ige fényében azt is meg tudjuk beszélni, illetve van, hogy egymás után sebtiben elolvasunk egy keresztyén témájú könyvet, és ezekről jókat tudunk dumálni. (Most én fogom olvasni A csendes bolygót.) Nem tudjuk, hogy miért nem megy együtt a Bibliaolvasás, de sajnos sehogy nem megy.
Szia Erika!
Én is sóhajtottam, de nem kicsit, nagyot.
Itt elég bicebócának érzem magam, és nagy megkönnyebbülés számomra, hogy visszakerülünk haza. Igaz, hogy itt a többség magyar, de akkor is frusztrált a helyzet. Gondolok itt orvosra, hivatalos dolgokra, mindig az én drága férjecskémre voltam utalva. Sok elemet, szokást, szót átvettem a felvidéki kultúrából, de kiérezték mindig, hogy mégsem vagyok közülük való. Persze férjem sajnálja, hogy feladja felvidéki múltját, és hogy így a gyereke nem lesz felvidéki magyar, de majd meglátjuk neki hogy fog menni az itteni beilleszkedés. Neki könnyebben szokott menni.
Egyébként olyan vicces, hogy arról beszélgetünk, hogy két km-rel arrébb költözünk.
Hát igen, csak az a határ...
