Ez Betty Baxter igaz története. Haldokló nyomorék volt, de volt hite arra, hogy Jézus meggyógyítja. Jézus teljesen meggyógyította őt, miután napra és órára pontosan kinyilatkoztatta, hogy Ő ezt megteszi. Akkor felvállalta azt a küldetést Istentől, hogy az egész világon elmondja a történetét.
Ezt a történetet, már több mint egy millióan hallották, és ennek a web-oldalnak -
www.geocities.com/bettybaxterstory/story7.html - is az a küldetése, hogy terjessze a Örömhírt minél több embernek.
BETTY BAXTER TÖRTÉNETE
Ahogy ő maga elmondja:
Amennyire csak vissza tudok emlékezni sohasem voltam olyan „normális”, mint a többi fiú, vagy lány. A testem ki volt csavarodva, nyomorék és torz volt. Úgy hiszem, hogy sosem fogom elfelejteni a reménynélküliség borzasztó érzését. Tudom milyen érzés, mikor a család orvosa belenéz a szemembe, és azt mondja: „Betty, nincs remény”. Azt is, mikor kórházról kórházra visznek, és a specialisták a fejüket rázva mondják: ”Az orvostudomány nem tehet semmit”.
Gerincgörbülettel születtem. Egy csigolya sem volt a helyén, a csontok eltorzultak, és összekuszálódtak. Amint tudjátok, az idegek a gerincnél összpontosulnak. A röntgen-vizsgálat azt mutatta, hogy a csontok eltorzultak, és összekuszálódtak, ezért az idegrendszer tönkrement.
Egy nap, mikor Minneapolis-ban (Minnesota állam) az Egyetemi Kórházban feküdtem egész testemben elkezdtem remegni. Először ez egyfajta remegés volt, de hamarosan a fejem búbjától a lábujjam hegyéig fájdalmasan rázkódtam. Berohant az orvos, és visszatett az ágyra. Azt mondta: „Ez az, amit vártam. Most már rájön a Vitus-tánc. Nincs mit tenni, haza kell őt küldeni.”
Hoztak széles szíjakat, és leszíjaztak az ágyhoz. Ez nem akadályozta meg a reszketést, de megóvott attól, hogy leessek az ágyról. Éjjel és nappal leszíjazva tartottak, csak akkor vették le rólam hosszabb időre, amikor a nővér fürdetett. Amikor világra jöttem a szívem nem volt normális, és az erős gyógyszerek még tovább gyengítették. Végül körülbelül hetente szívrohamom volt.
Aztán a szervezetem annyira hozzászokott az erős gyógyszerekhez, hogy azok már nem hatottak teljesen. Számat összeszorítottam, hogy ne sikoltsak, amíg az injekció nem hatott, és amikor a fájdalom nem múlt el, másik injekcióért visítottam. Csak két-három injekció után könnyebbedtem meg valamennyire a kínzó, gyötrő fájdalomtól.
Emlékszem arra a napra, amikor az orvos elvette tőlem ezt az erős gyógyszert. Azt mondta az mamámnak. „Baxter asszony, ez nem tesz neki jót. A szervezete teljesen hozzászokott.” Mindent eltávolított az ágyamból, és azt mondta: „Sajnálom Betty, nem adhatok több morfin injekciót neked. Ez minden, amit tehetek.” Csak kilenc éves voltam akkor. Ó, mennyire hosszúak voltak az éjszakák, ahogy feküdtem a fájdalomtól elkínzottan! Sokszor forgolódtam az ágyban, hogy megkönnyebbüljek és éreztem, hogy eszméletemet vesztem. Akkor órákig ájultan feküdtem.
Keresztény otthonban nőttem fel. A szüleim nem teljes evangéliumi keresztények voltak, mint én ma; hanem nazarénusok, de szerették Jézust. Mióta vissza tudok emlékezni, mama tanított nekem Jézusról. Az édesanyám hitte a Bibliát, és azt mondta, hogy Jézus ma is ugyanaz a Megváltó, mint amikor Galilea homokos partjain sétált, és hogy még ma is gyógyít, ha az emberek hisznek, és van hitük Őbenne.
Mielőtt tovább haladnék a történetemben, el akarom mondani, hogy a legnagyobb csoda, ami megtörtént az életemben nem az, amikor Jézus meggyógyította az én nyomorék, kicsavarodott, torz testemet, hanem az amikor megmentette a lelkemet a bűntől. Amíg Jézus van a szívemben, a Mennybe mehetek még akkor is ha testem nyomorék és torz. De akkor nem, ha nem lennék megváltva Jézus vére által.
Megtérésem akkor történt, amikor csak kilenc éves voltam, azután, hogy hallottam a nazarénus pásztorunkat, Davis testvért elmondani „a világ legnagyobb sztoriját” - ahogy ő nevezte. A világ legrégibb története volt, mégis újra meg újra új: Jézus története.
Davis testvér elmondott egy csodálatos történetet kezdve Jézus születésével a jászolban, befejezve a kereszttel és a feltámadással. Elmondta, hogyan érintette meg az Ő drága kezeivel a vak szemeket, és azok láttak; hogyan érintette meg a süket füleket, és azok megnyíltak; hogyan tisztította meg a leprást; hogyan lakatta jól a sokaságot egy kisfiú ebédjével; lábai hogyan vitték át Galilea forró homokján, ami felhólyagosítja a talpat, mialatt prédikálta az Evangéliumot az embereknek; hogyan járt a vízen anélkül, hogy elsüllyedt volna.
Elmondta, hogy mindezek után az emberek fogták Jézust, és két drága kezét átszegezték, lándzsát döftek az oldalába, és amikor kihúzták vér és víz buggyant ki az oldalából, lefolyt a lábaira, és a királyi vér a földre folyt. Elmondta, hogy ennek a vérnek ma is van ereje, hogy megmentsen a bűntől, és meggyógyítsa a testünket a szenvedésből.
A legjobb történet volt, amit valaha is hallottam. Elkezdett énekelni csodálatos tenor hangon:
„Jézus szelíden és gyöngéden hívogat,
Hív téged és engem;
Lásd az ajtónál várakozik és figyel,
Vigyáz rád és rám.
Gyere haza, gyere haza,
Te, aki meg vagy fáradva, jöjj haza.
Komolyan, gyöngéden hív Jézus;
Hív, ó bűnös jöjj haza.”
Könnyek kezdtek csorogni az arcomon. A térdeimen találtam magam, és kértem Jézust, hogy váltson meg engem.
Ahogy térdeltem, láttam egy látomást a szívemről: óh, fekete volt. Tudtam, nem juthatok a Mennybe bűnnel telt, fekete szívvel.
Aztán láttam egy látomást egy hegyről a messzeségben egy öreg göcsörtös kereszttel. Láttam kiformálódni a kereszt felett fényes, villódzó betűkkel ezeket a szavakat, amit elolvastam:
Ő meghalt érted
Azt mondtam: „Jézus most már tudom, hogy megtetted, és azt akarom, hogy válts meg a bűneimből”
Láttam magam előtt egy nagy szív alakú ajtót. Jézus lépett oda ahhoz az ajtóhoz és hallgatózott. Nem volt rajta forgatógomb, vagy kilincs kívül. (Neked kell kinyitni az ajtót!) Aztán Jézus egyszer bekopogott és hallgatózott, aztán másodszor, és amikor harmadszor kopogott, az ajtó kitárult; Jézus belépett, és tudtam, hogy meg vagyok váltva. Éreztem, hogy a bűn hatalmas terhe legördül rólam. Jézus még ma is a szívemben van, mert ha eltávozott volna, tudnék róla.
Azt mondtam Davis testvérnek, hogy evangélista leszek. Azután gyengéden rátette a kezét a kezemre és megáldott. Később azt mondta a szüleimnek: „Soha ne engedjék, hogy ez a lány eltávolodjon Isten elhívásától. Sosem láttam ilyen korú gyermeket úgy megtapasztalni az Urat, ahogyan ő.”
De a szenvedés elkezdte megrövidíteni az életemet. Az egyedüli enyhülés az édesanyám imáin keresztül érkezett. A papámnak nem volt olyan hite, mint a mamámnak, hogy Jézus meggyógyítja a testem, de jó apa volt és, sosem akadályozta a mamámat abban, hogy értem imádkozzon.
Édesanyám nagyon szerette Jézust. Hiszem, hogy jobban megértette Jézust bárkinél, akit valaha is ismertem. Úgy tűnt, tudja hogyan ébressze fel a Benne való hitem arra, hogy Ő egy napon meggyógyít.
A legsötétebb óra akkor jött el, amikor a kórház folyosóján toltak egy hordágyon. Odajött az orvos, megállította a hordágyat, lenézett rám, és azt mondta: „Betty, megröntgeneztük a gerincedet, Egy csigolya sincs a helyén, a csontok el vannak torzulva és összekuszálódtak. Szükséged van új vesére is, ameddig a régi vesék megmaradnak, fájdalmaid lesznek.”
Apa azt mondta: „Nem, mindent meg fogok tenni ami az erőmből telik annak érdekében, hogy a gyermekem újra jól legyen, de kés sose fogja érinteni.” Sohasem operáltak meg annak az esetnek a kivételével, amikor Jézus végezte el az operációt, és Ő nem hagyott semmiféle heget. Milyen csodálatos, amikor Jézus tesz meg nekünk valamit; az mindig tökéletes és soha sincs semmilyen káros hatása.
„Nos Baxter úr” - mondta a doktor- „Semmi remény nincs arra, hogy Betty testének csontjait kibogozzuk. Vigyék haza, és hagyják, hogy olyan boldog legyen, amennyire csak lehetséges.”
Akkoriban 11 éves voltam, és eszembe sem jutott, hogy az orvos meghalni küldött haza. Ránéztem, „Igen doktorúr, de egy napon Isten meg fogja gyógyítani a testem. Akkor egészséges és erős leszek.”
Akkor már hittem, mivel a mami olvasta nekem Isten Szavát, beszélt nekem Jézusról, úgyhogy a hitem erős volt. Azokban a napokban a mami kedvenc igeverse a következő volt: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” valamint „az Istennek semmi sem lehetetlen”
Hazavittek, ahol az orvos azt mondta, hamarosan meg fogok halni. Rosszabbul lettem. Az a fájdalom amitől azelőtt szenvedtem, semmi sem volt ahhoz képest, amit hazatértem után kezdtem érezni.
Megvakultam, és hetekre nem láttam. Megsüketültem, és nem hallottam, megnémultam és nem beszéltem. A nyelven megdagadt, aztán lebénult.
Aztán elhagyott a vakság, a süketség és a nyelvem megbénulása. Úgy tűnt, hogy valami megragadott, valami rettenetes erő megpróbált elpusztítani. De a mami minden nap imádkozott velem, és mondogatta, hogy Isten meg tudja gyógyítani a testemet.
Nem számított, hogy nap nap után csak a papát, mamát és az orvost láttam. Ahogy ott feküdtem az elhagyatottságnak azokban az éveiben, a világtól elszigetelten rájöttem egy dologra: az orvosok el tudnak szigetelni téged a szeretteidtől, eltávolíthatják a barátaidat az ágyad mellől, de nem tudnak elválasztani Jézustól, mert Ő megígérte: ”el nem hagylak, el nem távozom tőled”
Így hát az elhagyatottságnak azokban az éveiben megismertem a királyok Királyát és az uraknak Urát. Sokan azt mondták: „Betty, miért nem gyógyított meg téged Isten akkor, amikor kisgyermek voltál, és olyan nagy hited volt?”.
Nem tudom. Isten útjai, nem a mi útjaink. Isten útjai a legjobbak. Egy dolgot azonban tudok – a magányosságnak és a fájdalomnak azokban a szörnyű éveiben igazán megismertem Jézust. A Halál völgyében élt, Ő volt a Völgy Lilioma, és megtalálod Őt, ha keresed. Az árnyékban maradva meg fogod látni Jézust.
Mami fürdetett reggelente, aztán magamra hagyott. Míg süket voltam, néha mintha csendes járkálást hallottam volna az ágyam körül, és kíváncsi voltam, hogy nem a mami jött-e be a szobámba. Aztán hallottam egy szelíd hangot, amit megtanultam felismerni. Nem a papa hangja volt. Nem a mama hangja volt, Nem az orvosom hangja volt, Jézus beszélt hozzám.
Amikor ez először megtörtént, háromszor szólított a keresztnevemen nagyon szelíden. Ő tudja a neved, és hogy hol élsz:
"Betty!"
"Betty!"
"Betty!"
Háromszor szólított meg, mielőtt válaszoltam. Azt mondtam: „Igen Uram, maradj itt és beszélj hozzám egy kicsit, mert annyira magányos vagyok.”
Ott maradt, és beszélt hozzám? Igen, megtette. Sok mindenről beszélt, de egyet sohasem fogok elfelejteni. Hiszem, hogy azért mondta mindig nekem ezt, mert Ő tudta, hogy ez örvendeztet meg a leginkább. Ez az, amit mindig mondott: „Betty, szeretlek.” Jézus lenézett rám, az én nyomorult állapotomra, ami olyan nyomorék és torz volt, hogy amikor a papám felállított, akkor csak olyan magas voltam, mint a négy éves kisöcsém. A gerincemen nagy csomók nőttek, az első a nyakamnál, majd egyik a másik után végig a gerincemen. A karjaim bénák voltak a vállamtól a csuklómig. Csak az ujjaimat tudtam mozgatni. A fejem el volt csavarodva, és a mellkasomra hajlott. Amikor vizet ittam, akkor egy csövön keresztül kellett innom, mert nem tudtam felemelni a fejemet. Mégis, ebben az állapotban Jézus azt súgta nekem, hogy szeret. Azt mondtam: „Jézus, segíts nekem, hogy türelmes legyek, mert tudom, hogy bármit meg tudok tenni addig, ameddig tudom, hogy szeretsz engem.” Sokszor súgta: „Emlékezz gyermek, soha el nem hagylak, el nem távozom tőled.”
Barátom, én meg vagyok győződve arról, hogy Ő ugyanannyira szeretett engem, amikor nyomorék és a világtól elhagyatott voltam, mint amennyire most szeret, amikor egészséges és erős vagyok, és képes vagyok arra, hogy szolgáljak Neki.
Emlékszem, amint Jézus megállt az ágyamnál, azt kérdeztem tőle: „Jézus, tudod, hogy az orvosok nem adnak nekem morfiumot a fájdalom csillapítására? Kíváncsi vagyok, tudod-e milyen éles a fájdalom a hátamban, ahol a csomók vannak?”
És Jézus azt mondta: „Ó igen, tudom. Nem emlékszel? Egy napon, amikor az Ég és a Föld között függtem, ott magamra vettem az egész világ fájdalmát és betegségét.”
Ahogy múltak az évek, feladtam a reményt, hogy valaha is jobban leszek orvosi segítséggel. Végül, bejött a papám, karjaiba vette nyomorék testemet, és leült az ágyam sarkára. Rám nézett, és kövér könnycseppek csorogtak le markáns arcán. Azt mondta: „Drágám, nem tudod, fogalmad sincs arról, hogy mi a pénz, de mindent feladtam, mindent elköltöttem, többet is, azért hogy egészséges legyél. Betty, az apukád olyan messzire ment, amennyire csak tudott. Többé nincs remény.”
Elővette a zsebkendőjét, és letörölte a könnyeit. Aztán rám nézett, és azt mondta: „Nem hiszem, hogy Jézus hagy téged tovább szenvedni. Elvisz a Mennynek nevezett helyre, és amikor bejutsz oda, ott állsz, és mindenkit látsz, aki belép. Egy nap látni fogod a papát, amint áthalad azokon a kapukon. Nem tart sokáig. A doktorok azt mondták, hogy hamarosan meglesz.”
Itt kell elmondanom, hogy bár már régen feladtam reményt, ami az emberi segítséget illeti, Istenben mégis volt hitem.
Egy nap, éppen naplemente előtt olyan kibírhatatlan fájdalom tört rám, hogy elvesztettem az eszméletemet. Három órával később a mamám észlelte, hogy a légzésem túl lassú, és alig van pulzusom. Orvost hívott. A vizsgálat után az orvos azt mondta: „Ez a vég. Sohasem nyeri vissza az eszméletét.” Négy nap és négy éjjel feküdtem eszméletlenül. Behívták a családomat, és elkezdtek virrasztani.
Emlékszem, az ötödik nap reggelén kinyitottam a szemem. A mamám áthajolt az ágy felett, és hideg kezét rátette a lázas homlokomra. Úgy éreztem, mintha valami égne a belsőmben. Metsző fájdalom járta át a gerincem. Mami azt mondta: „Betty, a mama van itt, megismersz?” Nem tudtam beszélni, de rámosolyogtam. Felemelte a kezét a Menny felé, és elkezdte dicsérni az Urat, mert kereste az Urat, és válaszolt az imáira, és visszaadott engem neki.
Amint ránéztem ott fekve, azt gondoltam: „Mi lenne jobb – itt maradni a mamával és a papával, vagy elmenni arra a helyre, amiről a mama olvasott nekem, ahol nincs fájdalom.”
Emlékszem, a mami mondogatta: „Betty, a Mennyben nincsenek nyomorékok. A Mennyben mindenki tud járni”. Azt is mondta, hogy a Mennyben nincs betegség, vagy halál és Isten elővette nagy zsebkendőjét, és letörölt vele minden könnyet.
Aznap úgy imádkoztam, ahogy gondolom sokan mások imádkoztak: „Jézus, tudom, hogy meg vagyok váltva, és kész vagyok arra, hogy a Mennybe menjek. Most Uram, évekig, azért imádkoztam, hogy gyógyuljak meg, és el lettem utasítva. Uram, utam végére értem, nem válogatom meg, hogy mit tegyél. Kérlek, jöjj, és vigyél a Mennybe.” Amint imádkoztam, sűrű sötétség telepedett rám. Hidegség járta át a testem. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy elborít a hideg és a tökéletes sötétség. Gyermekként mindig féltem a sötétségtől, így hát elkezdtem sírni. „Hol vagyok? Mi ez a hely? Hol van a papa? A papámat akarom!”
De barátom, van egy hely, ahova a papa nem mehet veled. Van, amikor a mama nem mehet veled. Ott állnak, és nézik, hogy az utolsót leheled, de Jézus veled van a halál völgyében.
Ahogy elborított a sötétség, láttam egy hosszú, sötét, keskeny völgyet a sötétségen keresztül. Bementem ebbe a völgybe. Felsikoltottam. „Hol vagyok? Mi ez a hely? A távolból felismertem a mami hangját lassan beszélni, „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy”.
Emlékszem, hogy mondtam: „Ez biztos a halál völgye. Imádkoztam, hogy meghaljak, és úgy hiszem Jézushoz érek, ha átmegyek rajta”, és elkezdtem átkelni ezen a sötét helyen.
Barátaim, olyan biztos, mint hogy éltek, közületek mindenki meg fog halni, és amikor a halál hatalmába ejt, akkor át kell mennetek ezen a völgyön. Biztos vagyok abban, hogy ha nincs Jézusotok, egyedül fogtok menni a sötétségben.
Éppen hogy bementem, amikor ezt a helyet napfény világította meg. Éreztem, hogy valami erősen és szilárdan megragadja a kezem. Nem kellett, hogy lássak. Tudtam, hogy ez Isten Fiának erős, szögekkel átszegzett keze, aki megváltotta az én lelkem. Megfogta a kezem, és szorosan tartotta, és én átkeltem a halál völgyén. Többé nem féltem. Boldog voltam, hogy most már hazamegyek. A mami azt mondta, hogy a Mennyben új testem lesz. Olyan, ami egyenes a hajlott, eltorzult és nyomorék helyett.
Végre zenét halottam a távolban, a legszebb zenét, ami valaha halottam. Meggyorsítottuk a lépteinket. Elértünk egy széles folyóhoz, ami elválasztott bennünket attól a csodálatos földtől. Átnéztem a másik oldalra, és zöld füvet láttam, mindenféle színű virágot, csodaszép virágokat, melyek sohasem hervadnak el. Láttam az élet folyóját kanyarogni Isten városán keresztül. Partjain olyanok álltak, akiket a Bárány vére váltott meg, és énekeltek, „Hozsanna a Királynak”. Néztem őket, és egyiküknek sem volt csomó a gerincén, vagy fájdalomtól eltorzult arca. Azt mondtam: „Néhány perc múlva csatlakozom ehhez a mennyei csapathoz, és abban a pillanatban, amikor a lábamat a másik partra teszem, kiegyenesedek, egészséges és erős leszek.”
Aggódtam az átkelés miatt. Tudtam, egyedül nem tudok átkelni, csak ha Jézus velem lesz. De ugyanabban a pillanatban meghallottam Jézus hangját, és „vigyázzba álltam”, mint mikor a Mester hangját meghallom. Nagyon szelíden és kedvesen Jézus azt mondta, „Nem Betty, ez még nem a te időd az átkelésre. Menj vissza, és töltsd be az elhívást, amit kilenc éves korodban adtam neked. Menj vissza, és az őszön meg fogod kapni a gyógyulást.”
Ahogy ott álltam, és hallgattam Jézus szavait, meg kell vallanom, hogy csalódott voltam. Emlékszem azt mondtam, miközben könnyek csorogtak az arcomon: „Amikor olyan közel vagyok a boldogsághoz és az egészséghez, miért kell Jézusnak elutasítania engem. Soha nem volt egy jó napom se az életben, és most, amikor olyan közel vagyok a Mennyhez, miért nem mehetek be?”
Aztán azt gondoltam: „Ó, mit is mondok?”
Jézushoz fordulva azt mondtam: „Uram, sajnálom. A Te utad jobb, mint az én utam. Visszamegyek.”
Lassan visszanyertem az öntudatom. Akkor az orvos azt mondta, hogy nem élem túl a nyarat. Hetek teltek el, hogy nem tudtam beszélni. A csomók nagyobbak lettek. Hallottam, ahogy a mama azt mondta a papámnak: „Nézd a csomók olyan kemények, és egyre nagyobbak. Biztosan szenved.”
Nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire szenvedek éppen, mert a szavak nem jöttek. Tudom, mit jelent olyan fájdalomban lenni, hogy az ajkamat harapom, hogy ne sikítsak a fájdalomtól, hogy a mama tudjon egy kicsit aludni.
Eljött a nyár, Minnesota állam Martin megyéjében mindenki tudta, hogy a kis Baxter lány haldoklik. Szentek és bűnösök egyaránt jöttek az ágyamhoz, de én az idő nagy részében eszméletlen voltam. Amikor magamnál voltam, megveregették a vállamat, és mondtak néhány kedves szót, és továbbmentek.
De azokban a pillanatokban, amikor eszméletemnél voltam, sose adtam fel a reményt. Nem tudtam hangosan beszélni, de a szívemben azt mondtam: „Uram, amint eljön az ősz, meg fogok gyógyulni, ugye Jézus?” Sose kételkedtem, mert Jézus sose szegi meg az ígéretét. Jézus szavatartó. Folyamatosan hittem abban, hogy ősszel Ő eljön, és meggyógyít engem.
Azon a nyáron, augusztus 14-én újra tudtam beszélni. Hetekig nem tudtam beszélni, és most azt kérdeztem: „Mami, milyen nap van ma?”
Azt felelte: „Augusztus 14.”
Délben bejött a papa. Azt mondtam: „Hol van a nagy szék? Kérlek, tegyél bele párnákat, és ültess ki.” Csak egy módon tudtam megülni egy székben, hogy a fejemet a térdemen nyugtattam, és a karjaim oldalt lelógtak. Azt mondtam: „Papa, mikor kimész, csukd be az ajtót. Mondd meg a mamának, hogy ne jöjjön be egy ideig, egyedül szeretnék lenni.” Hallottam, hogy a papa hangosan zokog, amint elhagyja a szobát, és nem kérdezett semmit. Tudta, hogy miért akarok egyedül maradni. Találkozóm volt a Királlyal.
Barátom, el akarom mondani neked, hogy bármikor találkozhatsz Jézussal, amikor beszélni akarsz vele, Nappal, vagy éjszaka, bármikor készen áll arra, hogy beszéljen veled.
Hallottam, hogy a papa bezárja az ajtót. Elkezdtem sírni és zokogni. Nem tudtam, hogyan imádkozzam. Csupán annyit tudtam tenni, hogy beszéltem Jézushoz, de ezt megtettem. Azt mondtam: „Uram, emlékszel, hogy pár hónappal ezelőtt majdnem bementem a Mennyek országába, de Te nem engedtél be. Jézus, megígérted, hogy ha visszajövök, akkor az őszön meg fogsz gyógyítani engem. Ma reggel megkérdeztem a mamát, hogy milyen nap van ma, és azt mondta, hogy augusztus 14. van. Jézus, úgy hiszem, hogy te ezt nem még tekinted ősznek, mert még rettenetesen meleg van, de Uram tudni szeretném, hogy ennek az évnek az őszét mondtad, és jössz, és meggyógyítasz engem? A fájdalom annyira rossz – Jézus – olyan messzire elmentem, amennyire csak tudtam. Nem bírom tovább a fájdalmat. Tudni szeretném, hogy ennek az évnek az őszét mondtad, és jössz, és meggyógyítasz engem?”
Hallgatóztam. A Menny csendes volt. De nem adtam fel. Úgy gondolom, hogy másként imádkoztam, mint egyesek. Ha nem hallod a Mennyet, imádkozz addig, míg Jézus válaszol. Jó ideje figyeltem. Amikor nem volt válasz, elkezdem újból sírni. Azt mondtam: „Uram, elmondom neked, hogy mit fogok tenni. Kössünk üzletet. Jézus, kérlek most figyelj rám. Üzletet fogok kötni veled. Jézus, ha meggyógyítasz engem, és kívül-belül egészséges leszek, akkor elmegyek, és minden este prédikálni fogok kilencven éves koromig, ha úgy akarod.”
Isten tudta, hogy őszinte voltam. Újból imádkoztam: „Uram, még ennél többet is megteszek. Ha meggyógyítasz engem, hogy tudjak járni, tudjam használni a kezeimet, és erős, és normális leszek, akkor neked adom az egész életemet. Többé nem Betty Baxter-hez fogok tartozni – a Tied leszek, egyedül a Tied.”
Miután megfogadtam ezeket, újból hallgatóztam. Ekkor elnyertem a jutalmamat. Hallottam Jézus hangját tisztán hozzám szólni. Ezeket a szavakat mondta: „Augusztus 24-én, vasárnap délután 3 órakor teljesen meg foglak gyógyítani.”
A remény és a várakozás érzelemhulláma söpört végig az egész testemen és lelkemben. Isten megmondta nekem a napot és az órát. Ő mindent tud, ugye?
Az első gondolat, ami feljött bennem az volt, hogy „Mama boldog lesz, amikor elmondom neki. Gondold csak el, milyen boldog lesz, amikor elmondom neki. Gondold csak el, milyen boldog lesz, amikor elmondom neki, hogy tudom a napot és az órát.” Aztán Jézus újra szólt, és azt mondta nekem: „Most ne mond el ezt, amíg el nem jön az én időm.”.
Azt gondoltam: „Sosem titkoltam el semmit a mami elől. Hogy fogom ezt eltitkolni előle?”
Mielőtt meggyógyultam, szelíden járultam az Úr elé, nehogy valami olyat tegyek, ami megharagítja Őt. Féltem megmondani a maminak, hogy tudom a napot és az órát.
Miután Jézus kijelentette ezt nekem, új személynek éreztem magam. Többé nem törődtem az éles fájdalommal, vagy a megnagyobbodott szívem heves dobbanásával. Augusztus 24 hamar eljön, és én megkönnyebbülök. Halottam, hogy kinyílik az ajtó, és bejön a mama. Letérdelt a szőnyegre, és felnézett az arcomba. El akartam mondani neki, amit Jézus kijelentett nekem. A legnehezebb dolog, amit valaha is tettem az volt, hogy ezt eltitkoljam előle.
Ránéztem a mamira. Azt gondoltam: „Valami történt a mamival. Olyan csinos és fiatalos ma.” Aztán arra gondoltam, hogy azért néz ki ma annyira másként, mert tudom a titkot, hogy következő vasárnap meggyógyulok. Újból ránéztem, és még inkább meg voltam győződve arról, hogy valami történt vele. A szemei sohasem ragyogtak így azelőtt. Aztán váratlanul rám hajolt, a hajamat lesimította a homlokomról, és azt mondta: „Drágám, tudod, hogy mikor fog az Úr meggyógyítani téged?” Ó igen, tudtam, de nem engedték meg, hogy elmondjam. Nem mondhattam, hogy „nem”, mert akkor nem mondtam volna igazat. Így azt mondtam: „Mikor?”
A mami mosolygott, és azt mondta: „Augusztus 24-én, vasárnap délután 3 órakor.”
Azt mondtam: „Mami, honnan tudod? Kicsúszott a számon, és elmondtam neked?”
Azt felelte: „Nem, ugyanaz az Isten beszélt hozzám, mint aki hozzád szólt.”
Amikor a mama ezt mondta, kétszeresen biztos voltam abban, hogy Isten meg fog engem gyógyítani augusztus 24-én, és egészségessé tesz engem. Azt mondtam: „Ki fogok egyenesedni? A göbök el fognak tűnni?” Rám nézett, és azt mondta: „Nem Betty, minden nap egyre hajlottabb leszel, és a göbök egyre nagyobbak lesznek.”
Azt mondtam: „Mami, még mindig hiszed, hogy Isten meg fog engem gyógyítani augusztus 24-én?”
Azt mondta: „Biztos vagyok benne: Minden lehetséges annak, aki hisz.”
Sokan megkérdezték, hogy honnan tudta a mamám azt a napot, amikor meg fogok gyógyulni. Mialatt az Úr hozzám beszélt, a család többi tagja az ebédlőben étkezett. A mamám éppen egy villányi ételt emelt volna a szájához, ami hangos csörömpöléssel esett vissza a tányérra. Akkor hallott egy belső hangot – Isten hangját -, ami azt mondta: „meghallgattam az imáitokat, és meg fogom jutalmazni a hiteteket. Augusztus 24-én, vasárnap délután 3 órakor meg fogom gyógyítani Betty-t. Ő is tudja ezt, mivel már elmondtam neki.” Tehát, amikor a mama bejött a szobába, már tudta, hogy az Úr kijelentette nekem a napot és az órát, amikor meg fogok gyógyulni.
ÚJ RUHA
Azt mondtam: „Mami, figyelj rám! Kislány korom óta nem volt rajtam ruha, vagy cipő a lábamon. Ezeket a pizsamákat hordom évek óta. Mami, amikor Jézus meggyógyít engem vasárnap délután, akkor este szeretnék elmenni a gyülekezetbe. Az üzletek be vannak zárva vasárnap. Mami, ha valóban hisszük, hogy Jézus meggyógyít engem, akkor ma délután elmész a „Fairmont”-ba és veszel nekem új ruhát? Ugye, mami?
A mamám megmutatta a hitét, az ő cselekedeteiben. „Tényleg, ma bemegyek a városba, és veszek ruhát, amit vasárnap este felvehetsz”- mondta.
Amint elhajtott, a papa megállította: „Hová mész?”
„Bemegyek a városba” – felelte.
„Miért” – kérdezte.
„Nos, új ruhát és cipőt veszek Betty-nek” – mondta.
„Mama, tudod, hogy most nem vehetünk új ruhát neki, amíg félre nem teszünk, ne is gondolj rá!” – mondta a papa.
„Ó nem, kijelentést kapott Jézustól, hogy meg fogja őt gyógyítani 24-én, vasárnap délután, és én is ezt a kijelentést kaptam. Megyek a „Fairmont”-ba, és veszek neki új ruhát.”
A mama hazahozta a ruhákat, és megmutatta nekem. Azt gondoltam, hogy ez a ruha a legszebb, amit valaha is láttam. A cipők lakkbőrből voltak, és csinosak voltak.
Elrakva a kincseimhez, egy öreg láda aljára, ami anyám Iowa-beli otthonából való, még ott fekszik az a régi kék ruha.
A gyógyulásom után addig hordtam, amíg nem lett egy lyuk rakja ott, ahol a szószék kidörzsölte, amikor prédikáltam.
Azt mondtam: „Mami, gondolod, hogy csinos leszek, amikor kiegyenesedem, és fel tudom venni ezt a ruhát és ezeket a cipőket?”
Amikor jöttek meglátogatni, azt mondtam: „Mami, tedd ki a ruhát és a cipőket, és hagyd, hogy megnézzék a barátaim”. Rám néztek, azután a ruhára és a cipőkre, azután a mamámra. Tudtam, hogy furcsának tartanak, de én pontosan tudtam, hogy mi fog történni augusztus 24-én.
Igen, nagyon sokan vannak, akik azt mondják: „Ha láthatok egy csodát, hinni fogok.” De ha nem hiszel azelőtt, mielőtt meglátnád, akkor kifogásokat fogsz keresni, amikor a csoda megtörténik. Mondtam az egyik szomszédunknak, aki nem volt keresztény, hogyha magasnak és egyenesnek akar engem látni, akkor jöjjön át hozzánk vasárnap délután 3 órakor, mert Jézus jön, és meggyógyít engem. Rám nézett, és azt mondta: „Betty, azt akarom mondani neked, hogyha eljön az a nap, amikor látom, hogy ki fogsz egyenesedni, akkor nem csupán keresztény leszek, hanem pünkösdi is.” Még ma sincs üdvössége.
Eljött augusztus 23. A mami mindig az én szobámban aludt, így közel volt hozzám. Azon az éjjelen elrendezett, és elaludtam. Néha felébredtem az éjjel. A Hold besütött az ablakon az ágyam lábáig. Hallottam valakit motyogni, és kíváncsi voltam, hogy a vajon a papa beszélget a mamival a szobámban. Aztán láttam egy alakot térdepelni karjait magasba emelve a holdfényben. A mami volt az, könnyek patakzottak az arcán. Imádkozott: „Úr Jézus, megpróbáltam jó anyja lenni Betty-nek. Minden erőmmel próbáltam Rólad tanítani őt. Most Jézus, sose voltam távol tőle, de ha Te meggyógyítod őt, akkor mindenhová elengedem, ahova Te akarod, hogy elmenjen, akár viharos tengeren át, mert holnap Te megteszed azt, amit senki más nem tudott megtenni neki. Ő a Tied, Jézus. Holnap a napja. Meg fogod őt szabadítani, ugye Jézus?”
Újból elaludtam. Nem tudtam fennmaradni, hogy imádkozzam, de mami helyt állt. Az ő hite miatt hiszek ma Istenben, és gyógyultam meg a testemben.
Eljött a vasárnap reggel. A papa elvitte a testvéreimet a vasárnapi iskolába. Imádkoztak értem összetört szívvel, és elmondták az embereknek, hogy sokkal rosszabbul vagyok, és meg fogok halni, ha Isten nem avatkozik közbe.
Megkértem a pásztorunkat, hogy jöjjön el aznap délután 3 órakor, de azt mondta, hogy van egy előre megbeszélt bemutatkozó szolgálata Chicago-ban, és csak abban az időszakban tud elmenni, de táviratozzunk, ha megkapom a gyógyulásomat.
A mamám meghívott néhány barátunkat azt mondván: „Feltétlenül legyél itt fél háromra, mert három órakor lesz itt az ideje.”
Két órára jöttek. Azt mondták: „Baxter asszony, korán jöttünk, de tudjuk, hogy történni fog valami, és nem akarunk lemaradni róla.” Ilyen légkörben volt körülöttem, mikor meggyógyultam. Háromnegyed háromkor a mami odajött az ágyamhoz. Azt mondtam: „Mami, mennyi az idő?”.
Azt felelte. „Már csak 15 perc, és Jézus jön, hogy meggyógyítson.”
Azt mondtam: „Vegyél fel, és helyezz el a nagy székben.” Átvitt, és elhelyezte az én kicsavarodott testem a székben, és megtámasztott párnákkal. Láttam, hogy az emberek letérdelnek a padlóra a székem körül. Láttam a négy éves öcsémet, és ráeszméltem, hogy annyira meg vagyok görbülve, hogy csak olyan magas vagyok, mit ő. Letérdelt mellém, és azt mondta: „Nővérkém, nemsokára magasabb leszel, mint én.”
Három előtt 10 perccel a mamám megkérdezte, hogy mit akarok csinálni. Azt feleltem: „Mami, kezdjünk el imádkozni. Imádkozni szeretnék, amikor Jézus jön.” Hallottam, amint zokog, és imádkozik Jézushoz, hogy tartsa meg az ígéretét, és jöjjön, és gyógyítsa meg a testem.
HOGYAN JÖTT JÉZUS
Nem veszítettem el az eszméletemet, hanem elmerültem Isten Szellemében. Láttam magam előtt két fasort magasan és egyenesen állva. Amint néztem, láttam egyet középen, hogy elkezdett meghajolni addig, amíg a hegye a földet nem érintette. Kíváncsi voltam, hogy ez az egy fa, miért hajolt meg. Aztán az úton lent megláttam Jézust. Áthaladt a fák között, és a szívem megremegett, mint mindig, amikor meglátom Jézust. Jött, és megállt a meghajolt fa előtt. Megállt, és ránézett egy pillanatra, és kíváncsi voltam, hogy mit fog tenni. Aztán rám nézet, elmosolyodott, és rátette a kezét a meghajolt fára. Hangos roppanással és recsegéssel az kiegyenesedett úgy, mint a többiek. Azt mondtam: „Rendben, ez én vagyok. Ő meg fogja érinteni a testem, a csontok recsegni és ropogni fognak, és egyenesen felállok, és egészséges leszek.”
Váratlanul nagy zajt hallottam, mintha vihar támadna. Hallottam a szelet üvölteni. Megpróbáltam túlharsogni a zajt. „Ő jön. Nem halljátok Őt? Végre jön!”. Aztán hirtelen elült a lárma. Minden nyugodt és csendes volt, és tudtam, hogy Jézus ebben a csendességben fog megérkezni. Csüggedt nyomorékként ültem a nagy székben. Annyira vágyódtam meglátni Őt. Hirtelen megláttam egy nagy fehér habos felhőformát. Nem a felhőt vártam. Azután a felhőből kilépett Jézus. Ez nem látomás volt, nem álom volt, láttam Jézust. Ahogy lassan közeledett hozzám, ránéztem az arcára. A legszembetűnőbb dolog Jézusban az Ő szeme. Magas és széles volt, ragyogó fehér palástba öltözött. A haja barna volt, középen elválasztva, hullámosan leért a válláig. Sosem fogom elfelejteni a szemeit. Sokszor, amikor a testem kimerült, és megkérnek, hogy Jézusért tegyek meg valamit, szeretnék nemet mondani. De amikor visszaemlékszem az Ő szemeire, azok arra kényszerítenek, hogy menjek ki az aratás mezejére, hogy lelkeket nyerjek meg.
Jézus kinyújtott karokkal lassan közeledett felém. Észrevettem a szögek csúnya nyomát a kezein. Minél közelebb jött, annál jobban éreztem magam. Amikor egészen közel jött, nagyon kicsinek és gyarlónak éreztem magam. Nem voltam más, csak egy torz és nyomorék, elfeledett kislány. Akkor hirtelen rám mosolygott, és többé nem féltem. Ő volt az én Jézusom. A szemembe nézett, és ha valaha is láttam szépséggel és részvéttel teli szemet, az Jézusé volt. Nem találkoztam sok olyan emberrel, akinek Jézushoz hasonló szemei voltak. Amikor látok egyet, akinek az a szeretet és részvét van a szemében, azt kívánom, hogy bárcsak a közelében maradhatnék. Így éreztem Jézus iránt; olyan szoros közelségben szeretnék élni Vele, amennyire csak tudok.
Jézus jött, és megállt a székemnél. Köntösének egyik része bő volt, és belógott a székembe, és ha a kezeim nem lettek volna bénák, megérinthettem volna a köntösét. Azt gondoltam, hogy amikor jön meggyógyítani engem, elkezdek beszélni hozzá, és megkérem, hogy gyógyítson meg engem. De nem tudtam egy szót se szólni. Csak ránéztem, szemeimet ráfüggesztve az Ő kedves arcára megpróbáltam elmondani, hogy mennyire szükségem van rá. Ő lehajolt, belenézett az arcomba, és szelíden szólt. Még most is hallom minden egyes szavát, mer az beíródott a szívembe. Szelíden azt mondta: „Betty, türelmes voltál, jóságos és kedves.”
Ahogy ezeket a szavakat mondta, úgy gondoltam, hogy még 15 évig szenvednék, ha láthatnám Jézust, és hallhatnám Őt újra beszélni hozzám.
Azt mondta: „ Azért jöttem, hogy egészséget, örömet és boldogságot ígérjek neked.” Láttam, hogy kinyújtja a kezét, és vártam. Aztán éreztem, hogy a keze átfut a gerincemen lévő csomókon. Az emberek azt mondják. „sosem fáradsz bele abba, hogy elmeséld a gyógyulásodat?” Nem, mert minden alkalommal, amikor elmondom, újra érzem az Ő kezét.
Rátette a kezét pontosan a gerincem közepére, az egyik nagy csomóra. Hirtelen egy melegség, ami olyan volt mint a tűz, hullámzott át a testemen. Két meleg kéz megfogta a szívemet, és összeszorította, és amikor azok a meleg kezek elengedték a szívem, életemben először normálisan tudtam lélegezni. Két meleg kéz átdörzsölte a hasam szerveit, és tudtam, hogy a szervi bajom meggyógyult, és nem lesz szükségem új vesére, és meg fogom tudni emészteni az ételemet, mert Ő meggyógyított engem. A melegség átfutott a testemen. Aztán ránéztem Jézusra, hogy lássam, vajon itt hagy-e, éppen hogy csak meggyógyultam a bensőmben. Rám mosolygott, és éreztem kezeinek nyomását a csomókon, és az Ő kezei ránehezedtek a gerincem közepére. Ez egy bizsergő érzés volt, mintha elektromos vezetékhez értem volna. Úgy éreztem, mintha elektromos áram lenne, és rögtön lábaimra álltam olyan egyenesen, mint ahogy ezen a pódiumon ma este beszélek hozzátok. Kívül-belül meggyógyultam. Jézus 10 másodperc alatt meggyógyított, és minden tekintetben éppé tett. Néhány pillanat alatt megtette számomra azt, amit ezen a világon az orvosok nem tudtak megtenni. A Nagy Orvos megtette, és Ő ezt tökéletesen cselekedte meg.
Azt mondjátok: „Betty, hogyan érezted magad, amikor felugrottál a székből?” Sosem tudjátok meg, hacsak egyszer nem lesztek csüggedt nyomorékok. Sosem tudjátok meg, hacsak nem ücsörögtök remény nélkül egy székben. Odarohantam a mamához, és azt mondtam: „Mami, érzed, elmúltak a csomók?”
Végigtapogatta a gerincemet, és azt mondta: „Igen, elmúltak! Halottam a csontokat recsegni, ropogni. Betty, meggyógyultál! Meggyógyultál! Dicsőség Neki érte!”
Körbefordultam, visszanéztem az üresen maradt székre, és könnyek gördültek le az arcomon. A testemet mindenütt könnyűnek éreztem, mert sehol nem éreztem fájdalmat, pedig azelőtt mindig voltak fájdalmaim.
Magasnak éreztem magam, mert azelőtt kétrét voltam görnyedve, úgy hogy a fejem a mellkasomra hajlott, a csomók elmúltak, és a gerincem kiegyenesedett. Felemeltem a karjaimat, és megcsíptem az egyiket. Éreztem őket, többé nem voltak bénák.
Azután körülnéztem, és megláttam a négyéves öcsémet a szék előtt. Nagy könnycseppek gördültek le az arcocskáján. Felnézett rám, és hallottam, hogy azt mondja: „Láttam a nővérkémet kiugrani a nagy székből. Láttam, hogy Jézus meggyógyítja a nővérkémet.” Nagyon fel volt indulva. Felkaptam a széket, felemeltem a fejem fölé, és azt mondtam: „Figyeld, mit tud tenni Isten, akit én szolgálok!”
Jézus még mindig ott ált a kisöcsém mögött. Végignézett rajtam a talpamtól a fejem búbjáig. Egyenes és normális voltam. Szemeimet reá függesztettem, Ő elkezdett lassan beszélni, és elmondom, hogy mit szólt: „Betty, megadtam a szíved vágyát, hogy meggyógyuljál. Normális és egészséges vagy. Most már van egészséged. Teljesen jól vagy, mert meggyógyítottalak téged.”
Egy pillanatra abbahagyva fürkészően rám nézett, és kedves hangjának hatalmával azt mondta: „Most jusson eszedbe, minden nap nézd a felhőket, és figyelj. Amikor legközelebb látni fogsz engem felhőben eljönni, akkor nem hagylak itt, hanem elviszlek magammal, hogy örökre velem legyél.”
Barátom, Ő újra vissza fog jönni.
, 
