|
Az ökumenizmus téveszméje
Ahol emberek élnek, ott előbb-utóbb nézeteltérés is támad. Nyilván nem véletlenül a latin „vita” szóból, ami életet jelent – alakult ki a vitatkozás fogalma. Nincs ez másként többnyire – sajnos – a vallásos, a hívő embernél se. Sajnos annyiban, hogy gyakran nem egymás meggyőzése, hanem legyőzése volt/van az elérendő célban. Ez se enged, az se hagyja, nem az Igazság a mérvadó, hanem az én igazam. Kevéssé jellemző a nyitottság a saját meggyőződés felülvizsgálatára is.
Az egyháztörténelem se mentes ezektől a kenyértörésig menő nézeteltérésektől. Üdvtörténeti szempontból is ennek legfontosabb eseménye a reformáció. Persze amíg a vita nem fajul veszekedéssé, amíg a felek készek a másik érveit meghallatni, mérlegelni – addig az élet, a fejlődés velejárói ezek. Különösen, ha valamelyik fél rosszul csinál valamit, hibás útra téved, ám a másik részéről történő szembesítéshez jól viszonyul, kész belátni és kiigazítani. Nos, mint tudjuk, Luther Márton idejében a nyugati egyháztest vezetése, a római katolikus egyház erre nem volt hajlandó. (A továbbiakban nem kívánjuk használni ezt a kifejezést, mert a „katolikus” egyetemest, általánost jelent. Ezért is értelmetlen a görög, szír, kopt egyetemest, azaz katolikust mondani. A Biblia szövegétől és szellemiségétől, vagyis Isten Igéjétől való önkényes eltérésük sokkal inkább a szektásság jegyeit hordozza magán. Ezért a „pápa fennhatósága alá tartozók”, a „római egyház”, a „vatikáni világegyház” megjelölést alkalmazunk).
A reformációt követő egyházszakadás nem állt meg. Napjainkra a protestáns egyházak alig-számontartható mértékben további, szinte folyamatos leválásokat, új és új gyülekezetek létrejöttét figyelhetjük meg, hiszen ki-ki a Biblia valamely kijelentését megfogalmazását hangsúlyosabbnak véli a másiknál, emez meg azzal nem ért egyet, már is létrejön, létrejöhet egy újabb felekezet, független gyülekezet.
Hogy mennyire volt tudatos, vagy tudat alatti az „egységben az erő” elv alapján az egymás kezének keresése, az együtt-munkálkodás lehetőségeinek felismerése (ha már mindannyian Krisztusra hivatkozunk) – aligha nyomozható. Mindenestre két-három évtizede kezdődött „csírázni” az ökumenizmus, mint olyan. A fogalom az „oikosz” görög szóból ered, ami házat jelent, vagyis olyan helyet, ahol emberek laknak, akik összetartoznak.
A „legalább mi ne bántsuk egymást” és „keressük azt, ami összeköt bennünket” mentén, az Úr Jézus békéjével szembesülő lelkiismeretek ilyen-olyan formákat, egységtörekvéseket hoztak létre. Ezeket nemes egyszerűséggel kirakatpolitikának minősíthetjük, amik a világ- és a vallásos tömegek szemében – roppant felületes szemlélettel – valamilyen magasztos, „istenes dolog”-nak tűnhetnek.
A szocialista-kommunista évtizedekben a nem-hitvalló, csupán vallásos állóvízben „templomozó” (mert vértanúságát elszabotáló, egyszersmind árulóvá lévő) egyházak kapva kaptak az állam, a párt által engedélyezett Egyházak Világtanácsának megalakíthatásán, 1948-ban. Ma már minden gyerek tudja: kirakatpolitika volt ez a javából. A szervezet tagjai nem csupán a reformált egyházak voltak/lehettek, de trójai falóként az orosz ortodox egyház is. Annyira respektálták a jelenlétüket, hogy az EVT egyik főtitkári posztját is az ortodoxok kapták, akiről később kiderült, hogy a KGB ügynöke. Ez azért egy csöppet blama, nem?
De voltak korábbi, kevésbé félresikerült kísérletek is, mint pl. az evangéliumi Alliance (=frigy, szövetség) mozgalom, ami az 1850-es évektől az egyházak nemzetek feletti szabad, testvéri kapcsolatát szorgalmazta. A szövetséghez tartozó csoportok ún. Alliance imahetet hirdettek meg minden év januárjának első felére.
Az 1800-as évek utolsó évtizedében kezdődtek hazánkban, a református egyház szervezésében az ökumenikus, egyetemes összejövetelek, január utolsó hetére időzítve. Résztvevői a szervezőkön kívül előbb az evangélikusok, majd a baptisták. (Az ún. történelmi egyházak és a kisebb protestáns közösségek kölcsönös bizalmatlansággal – talán leszámítva a pünkösdi felekezetet – nem kértek egymás társaságából. Így szóba sem kerülhetett valamilyen együtt imádkozó program. Ettől eltérő, nem „felülről irányított” hozzáállás helyi szinteken, személyes kapcsolatok mentén volt tapasztalható)
A pápa fennhatósága alá tartozó egyház bekapcsolódása az ökumenikus mozgalomba – pontosabban az egyetemes imahétbe – az 1980-as évekre tehető. Ha volt is eladdig értelme, értéke a felekezetek feletti, azoktól függetlenedett együtt-imádkozásnak, a római egyházzal vállalt közösség meggyalázta azt. Nem indulatos dühvel, de a Bibliai igazság, Isten Igéje iránti félő engedelmesség ki kell, hogy mondassa – mégoly bárányszelídséggel is bár -: a pápa és „népe” bálványimádók. (a zárójeles rész törlendő)
Az elmúlt tízegynéhány évben alakult ki a katolikus egyház önálló kezdeményezése a közös imádkozás apropóján, sőt ürügyén. Ez a világvallások kapcsolatfelvétele a kölcsönös megbékélés céljából. A pápa Assisibe hívja visszatérő rendszerességgel a világ összes vallásának vezetőjét, hogy együtt könyörögjenek (kihez? hogyan?) békéért a Föld népei számára. (Közbevetőleg: ezen az alapon én is lehettem volna pápa, hiszen évtizedeken át érdekelt, melyik világvallás miből áll, hogyan végzik istentiszteleti szertartásaikat, ha létezik azokban olyasmi. Dédelgetett álmaimban szívesen részt vettem volna iszlám, sintoista, buddhista istentiszteleten. Nem túl régen szembesültem az Úr kegyelméből vele, hogy ez bűn, istenkáromlás a féltőn szerető, egyedüli Teremtő Istennel szemben. Meg is bántam, meg is tagadtam.) Ám a pápa – noha tudatlanul – „vígan” káromkodik. Allah-hoz, Sívához, Buddhához, XY totembálványhoz és az Úr Jézus Atyjához miként lehet egy szellemben és igazságban együtt imádkozni? „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában” (2Kor 6,14) – szólít fel Pál apostol által Isten Igéje. Mire mond igent, áment, a woodoo varázsló a pápai ima végén és viszont, amikor kölcsönösen tévelygőnek tartják egymást? Isten gyűlöli a bálványokat! A pápának ez nem számít? Vagy ő jobban tudja, mint a Biblia? Ha Jézus Krisztus ugyanaz, tegnap, ma és mindörökké, akkor nyilvánvalóan az Atyában sincs semmiféle változás.
Az imaközösség a legbensőségesebb egység-kapcsolat. Miféle szellemiséggel vállal közösséget hát a Vatikán? A Sátán örömtáncában vesznek részt, abban segédkeznek? Igen, a Pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Jézus mindhiába mondta: „senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”? A pápa tud egyszerűbb, vagy kerülőútról? Lehet, hogy II. János-Pál nem ismeri a Bibliát?
Kell-e még a költői kérdés: mi a gond az ökumenizmussal, mitől is az Ördög csapdája ez? Még ha a fenti vatikáni sajátosságtól eltekintenénk is, akkor is tudathasadásos a protestánsok részéről egy szellemben közösséget vállalni azokkal, akikről köztudott, hogy Szűz Máriához, a szentekhez imádkoznak, hisznek a tisztítótűz létezésében, és un. szent hagyományokat gyakorolnak a Biblia tanítása helyett. Kivédhető talán az által ez a kikerülhetetlen, elviselhetetlen probléma, ha azt mondom nekik: ezeket, amikkel én nem értek egyet, hagyjátok otthon? Részese az elferdült, megcsalt szellemiségnek mindaz, aki közösséget vállal képviselőjével. És aki korpa közé keveredik, azzal a sertések végeznek!
„Részigazságok vannak” – szoktuk volt mondani. Ám, ha minden viszonylagosan igaz, akkor összességében nem egy egész jön létre, ami mindenki számára ugyanúgy valóság, hanem egy általánosan relatív, azaz részekből alkotott, sajátos délibáb, vagyis hazugság! De gondoljuk csak meg, milyen is az, amikor egy alkalmi vendéglátás, vendégeskedés megy végbe! Az eltérő stílusú, érdeklődésű résztvevők bizonyos feszélyezettséggel „viselkednek” egymás jelenlétében, vigyázóan kerülve még a látszatát is a másik megbántásának. Így az egész program, együttlét őszintétlen, természetellenes lesz. Ha nem adhatom egész önmagam, mert az a másikat zavarná, sértené, akkor az a közösség mesterkélt, álságos, valamilyen érdekből elszenvedendő, de semmi köze az „oikosz”-hoz, az otthonhoz. Az ökumenizmus résztvevői ki szokták hangsúlyozni: „szó nincs szinkretizmusról” (vagyis olyan vallási keveredésről, ahol mindenki „beadja a közösbe” a maga értékeit, és így létrejön egy sajátos egyveleg, amit táplálkozástanilag mosléknak hívnak röviden, noha a mákos-tészta, a bécsi szelet, az uborkasaláta és a puding önmagában még csak-csak – de összeöntve..), mindenki sajátosságát megőrzi, erősíti. Így viszont mi az, amit ki-ki beadhat a közösbe? Nem sokkal több, mint hitvallás a Szentháromságról. Erre viszont a Sátán is képes. Akkor ő is ökumenikus?
Úgy tetszik, a különböző felekezetekre tagoltság sokakban rossz lelkiismeretet képez. A mások másfélesége elbizonytalanítja a kellően meg nem alapozott öntudatot. Bárhogy is legyen, mondva csinált pótcselekvésnek tűnik az egész ökumenikus együttlét, az egyetemes imahetek. Csaknem lehetetlen mindenki által ismert és használt közös éneket találni. Néhány zenei és versmondó „produkció” mellett, olyan-amilyen igehirdetésekkel találkozunk, a Szent Szellem szabadsága helyett „központilag előírt téma” köré csoportosítva. Életszerű bizonyságtételek alig jellemzőek, pedig hát az „egymás hite által épülünk”-nek kellene jellemeznie az alkalmakat.
Igen fontos, hogy szóljunk az ökumené egyik sajátos vetületéről, a taizéi közösségről. Karácsony-szilveszter környékén a társaság vándorló fiataljai családokat és egyházakat keresnek fel elszállásolási kérelemmel, 2001-ben a közösség szerzetesrendi vezetőivel Budapestre látogatott. A média kiemelt figyelmet szentelt nekik. Mit kell tudni róluk? Franciaországban, Taizében van a központjuk, Vezetőjük Roger Schütz perjel. Programjuk tetszetősnek tűnik, hiszen néhány napra a közéjük bárhonnan érkező fiatalokkal mindennapos ének és ima mellett gyakorolják a szeretet-közösség önellátó módját. Évenkénti „vándorlásaik” célja: hirdetni és keresni a világbékét. Tanításuk, hitvallásuk, liturgikus gyakorlatuk döntően katolikus tartalmú. Elismerik a pápa fennhatóságát, tisztelik a szenteket és Szűz Máriát, hiszik az oltáriszentségben valóságosan jelen lévő Krisztust stb. Már ennyi is elég lenne a távolságtartáshoz, sőt a bibliai felelősség alapján (Ezékiel 3,17-19 és Galata 6,1) ki kell mondanunk: tévelygők, bűnben élő bálványimádók ők is, akikkel a közösségben levést tiltja az Úr (vö. 2Korintus 6,15). Csak egyetlen példa hitértelmezésükből. (idézet ifj. Alföldy Boruss Dezső: Taizé a Biblia mérlegén c. könyvének 17. oldaláról):
„A levél a katakombákból című felhívásában beszámol a taizéi szerkesztő arról, hogy a perjel 1982-ben Libanonba utazott, többek között azért is, hogy az imádság csendjében azzal a 22 éves libanoni szeminaristával élje meg a közösséget, akit egy szenteste öltek meg Csádjához hazatérőben.” Mi ez – kérdezzük immár mi -, ha nem okkultizmus, ami nem más, mint sátáni, titkos tudomány.
Elmondhatjuk, beláthatjuk: a bibliai prófécia „egy akol és egy pásztor” (János 10,16c) tekintetében az Úr ítélete és végzése szerint megy végbe, azt semmilyen emberi „bedolgozás” nem hozhatja létre. Arra viszont „jó” az ökumené, hogy a missziói parancsot szükségtelenné tegye!?
(egy mondat törlése) A Krisztus Testét kiábrázoló, Őt szellemben és igazságban imádó hívők közössége (bárhol is legyenek a Földön), akikért, mint menyasszonyáért jön majd vissza az Égi Vőlegény. Ez egy létező valóság, szellemi közösség az Ige szavai szerint. Az ebben a létben és várakozásban közösséget élők testvériségét, egyetemességét a jelmondattá nemesült zsoltárvers fejezi ki legigazabban: „Társuk vagyok mindazoknak, akik félnek Téged, és akik határozataidat megtartják” (Zsoltárok 119,63).
Mi az ökumené? Egy sátáni tanítás, mert szervezeti egység szellemi közösség nélkül teljes és biztos zsákutcát jelent, mert nemcsak a keresztyénséget, hanem az „egész lakott Föld’’ vallásait kívánja egyesíteni. (Gondoljunk csak Hans Küng törekvéseire „A világvallások megbékélése” jelmondat alatt). A Krisztus Testének a Gyülekezetnek nincs szüksége se „igazi’’ sem pedig „ hamis’’ ökumenizmusra, mert az ökumené fogalma a Bibliában nem fordul elő.
Kiáltó Szó Közösség
1375 Budapest Pf. 41.
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
