Sajnos a román emberek közül kevés barátságossal találkoztam. Csak egy idős román néni volt szivélyes. Amikor kérdeztem nagyon kedvesen eligazított. A román emberek átlagban viszont nem voltak vendéglátó tipusúak. Igaz én sem vettem nagyon a szívemre, hogy az út melletti büfében csak a mi tonikunkhoz nem adtak poharat. Én meg borravalót nem adtam.
A román fiataloktól eleve angolul érdeklődtem, erre hajlandók voltak válaszolni, de különben eléggé lekezelőek voltak velem a román emberek. Még a nagy barkács áruházban is kekeckedett velem a román eladónő, pedig majdnem színmagyar területen van az üzlet. Láttam, hogy a magyar vezetőt is bosszantja a dolog, hiszen potenciális vevőt is veszíthettek, de nem inthette arra a beosztottját, hogy beszéljen magyarul. De ez csak mellékzönge volt, az élet velejárója.
Érdekes, hogy hagyományos dolgok maradtak életben, amelyek nálunk elmaradtak. Például lehet venni a szeletelt kenyér mellett igazi kerek, kemencében sűlt házikenyeret. Ezt onnan lehet tudni, hogy a kenyér aljában apró szénszemcsék is besültek. A székely boltos először hülyének nézett, hogy veszem a szénsavmentes ásványvízet (a lányomat nem lehetett lebeszélni róla), majd amikor tejet kértem nem tudott adni, merthogy az romlandó, meg nem is jó, de elküldött a szomszédba, a szabó foglalkozású bácsihoz, akinek van tehene, és eladó háziteje. Még langyos volt a tej, gyerekkorom óta nem ittam ilyen finomat. Különben minden volt a boltban, ami itthon van.
Főleg a Duna tv-t nézik arrafelé, legalábbis akivel erről beszélgettem ezt mondta, nem pedig a sok baromságot, ami a kereskedelmi csatornákból ömlik. Szóval úgy tűnik, hogy a hagyományok valahogy megőrződnek a modern dolgok mellett. Nekem nagyon nagy dolog volt, hogy ott lehettem, de az egész családomnak élmény volt.
Bocs, hogy ennyi élménybeszámolót írtam, igérem ezután már jön a politika!
, teszek fel a képekbe Erdélyről.
