Mint a mókus fent a fán.....

néha nyújtózkodjunk egy naaaagyot!jót tesz a megfáradt csontoknak

Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon.

Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki,

szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,

kegyeletből, irgalomból -
tán még egyszer földorombol.

pihengetek, napozgatok......

A bajbajutottnak az igaz barát, biztos sziget.

Szép Ernő: Virágok

Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.

Túrmezei Erzsébet Rezedaszív

A rezeda illatot lehel
akkor is, ha rátaposnak.
Jóért rosszal fizetni ördögi.
Jóért jóval fizetni emberi.
Rosszért jóval fizetni isteni.
Új szív, "rezedaszív" kellene,
hogy jóval tudjuk fizetni a rosszat!
Hisz a rezeda illatot lehel
még akkor is ha rátaposnak.

Hol van már a régi pompa?
Őszi dér int nyugalomra.
Őszi tájon, őszi ének
Elszunnyad a szép természet.

Áldás Békesség!

Wass Albert:Erdélyi fák között


Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, – mikor a hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezőkre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, – de kétszer hullanak a levelek...

Avarok útja

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
Lármázva jő, vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebben
S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.
A bús zarándokraj merengve szárnyal
Erdőkön, ólmos óceánon által
És a vezérük olykor tűzbe jő,
S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.
A karaván szétgombolyul elül,
Mint két szalag s egyszerre szétterül
Szárnyas háromszögük a láthatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
Terelgeti egy rongyos, árva gyermek
És lassan ingnak, mint nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,
Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik
A vadludak iramló szökkenésit
És vágynak ők is szállni messze-messze.

Pipacsos réten szökellve lépek
Hajlik a szára, hamar feléled
Reggel még gyűrött sziromszoknyáját
Nappal simítja piros ruháját
Mező virága a szélben táncol
Öleli lábam magához láncol
Hullámzunk együtt, boldogan teszem
Hajolnak előttem, bóknak veszem

Uram mily szépek teremtményeid a sasok
Közeledben szállnak és oly boldogok
Uram, csendben várlak és hallgatok
Mert én csak egy kis hóbagoly vagyok.

Tudod, elmúlik a bánat
és tenéked szól a fákról
a sok csicsergő, kicsiny madár.
Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár.
- Ugye szép a Világ?

Hallgasd, elmondják a máról,
hogy ezernyi fényben táncol
a mosolyodtól a külvilág!
Hagyd el hát, eleget búslakodtál!
- Figyelj, szép a Világ!