figyelő írta:
Kedves Tulip!
Mondandó elég bővizű, nincs módom mindenre reflektálnom, de szükségtelen is, mert nem mindennel állok vitában. Nézzük azt, ahol „ellentmondásba keveredésemet” érzékeled, majd mindjárt egy kérdésedet hozzám:
(Egy pont ahol elértük az értelmes/értelmetlen határát:
egyszer ezt írod:
Így azután Isten - s így a Szentlélek is - van annyira gáláns, önérzetes "szerető", hogy mindent ENGED.
máskor ezt:
Egyáltalán nem beszéltem "abszolúte szabadjára engedésről.")
A kérdés továbbra is az, hogy lemondtál-e már arról a szabadságodról, hogy Istent elhagyd, vagyis végleg rábíztad-e már magad. Ha igen, akkor a következő kettősség érvényes rád: [itt hiányzik egy lezárás, mert innentől jött figyelő válasza]
Elöljáróban – úgy vélem egyetértően – megállapíthatjuk; Isten nem egy fogalom, jelenség, képlet, stb. amit teljességgel leképezhetünk, laboratóriumilag kikísérletezve megállapíthatunk, modellezhetünk, kiszámíthatunk. Ha minderre képesek lennénk, mi volnánk az Isten, s ő az alárendeltünk. A titkok az Úréi. Mi csak alázatosan agyalhatunk, s igyekezhetünk a magunk értelmi korlátai közt az Ő igazsága felé tapogatózni.
Mind a két, általad idézett állításom igaz. Ahogy analógként a szülő esetét, felelősségét említettem. Isten joga eldönteni azt, hogy ki számára az „önállótlan csecsemő, kisded, akire vigyázni kell, akit nem lehet (még) a saját lába, feje után szabadjára engedni. Ő szuverén Úr, de ugyanakkor nem személyválogató, nincsenek „liblingjei”. Ellentmondásosnak tűnik, de nem az: Isten arra várna, hogy mielőbb felnőtt-keresztyén, önálló felelősséggel bíró és élő legyen minden megtért-újjászületett gyermeke. Ennek az állapotnak az a jellemzője, hogy engedelmes, alárendelt Isten akaratának. A saját akaratát „nem üzemelteti”, az „talonban van”. De létezik, bármikor visszaveheti. (S ez is megy végbe minden bűnbeesésnél!)
Az előkészített jócselekedeteket is úgy képzelem el, hogy azok a bennünk élő Úr, a Szent Szellem késztetései, ösztökélései. Tehát megint csak a hívőn múlik, hogy realizálódik-e az a jótett, vagy „porba hull”. Ez az, amiről Jakab ír: „aki tehetné a jót, de nem teszi, bűne az annak.”
Ezt írod: Nem arról írtam, hogy a Szentlélek megakadályozza, hogy bűnt tehessen a hívő, hanem azt, hogy megakadályozza, hogy ne tegyen jót.
Ez számomra szófacsarást jelent, kínos játékot a szavakkal, de valójában ugyanazt jelenti mindkettő. A Szentlélek segít, de nem akadályoz abban, ha nem akarok „együttlépni” Vele. A fenti, jakabi Ige is ezt bizonyítja.
A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük.(5Móz29,29)
Érdekes dolog hát, hogy amikor a kijelentett dolgokról van szó, akkor van aki azzal próbál hárítani, hogy a titkok az Úréi. Agyalásról szó sincs. Sokkal inkább keresésről, mélyebb és mélyebb megérteni akarásról. Megérthetjük Isten dolgait, hiszen bennünk Krisztus értelme van.
Isten nem passzívan várja, hogy gyermeke felnőjön, hanem aktívan vezeti. Aki elkezdte bennetek a jó dolgot be is végzi azt, Krisztus Jézus napjáig. A megtért ember akaratával már Isten törvényében gyönyörködik. Nagyon is üzemeltetné, csak éppen még nincs hozzá elég ereje. Pál mondja: Miközben a jót akarom tenni, ... (Róm7,21) Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint … (Róm7,22) … Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének. (Róm7,25) Ez áll szemben azzal, - a tényleg agyalással -, amit írtál: „A saját akaratát „nem üzemelteti”, az „talonban van”. De létezik, bármikor visszaveheti. (S ez is megy végbe minden bűnbeesésnél!)”
Az se lehet igazán mit kezdeni, hogy Isten elkészít egy jó cselekedetet, de a hívőn múlik, hogy végrehajtja-e. Olyan ez, mintha a jó magról nem azt olvasnánk, hogy 30-100-szor annyi gyümölcsöt terem, hanem, hogy ha akar akkor terem gyümölcsöt. Ha rajtunk múlna, akkor Pál szavai igazzá válnának, akaratom meg van hozzá, de a véghezvitelt nem találom. S itt jön Jézus válasza: Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Van egy csomó helyzet, amikor azt tapasztalhatjuk, hogy tehettünk volna jót, de nem tettünk. Ez tényleg a bűnünk. Arra példa, hogy a mi akaratunk kevés. Amikor viszont megtettük, akkor jó ha tudjuk, ez nem a mi érdemünk. Azért tehettük meg, mert Isten által volt előkészítve, s ő járt előttünk, és velünk.
A szófacsarást szintén azért látod, mert elfeledkezel arról a tényről, hogy a megtért ember akarata már a jót akarja. S igen is nagy különbség van aközött, hogy a gyümölcstermés a mérce, vagy a bűnmentesség. Az előbbi esetben az üdvözül, aki gyümölcsöt terem, akármilyen bűnöket is követ el közben, a másik esetben az aki megtérése után már nem követ el bűnt. Az előbbi a biblikus. Az utóbbi a perfekcionisták hamis tanítása. Akinek akár lightos formában is perfekcionizmust hirdetnek, az vagy szemellenzős lesz, s észre se veszi mennyi bűnben él, vagy nem tud a bűnökkel mit kezdeni, s letargiába zuhan. A megoldás az, hogy ne forogjunk önmagunk körül. Tudatosítsuk, hogy megtérten is a bűn testébenb élünk, de mi immár nem erre, hanem az Úrra figyelünk. Agohy Pál is e témáról Róm7 végén, azonnal áttér az Isten felőli megközelítésre. (Róm8). Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. (Róm8,1)
(Az önérzetes ember szokott berzenkedni az ellen, hogy nem az ő felnőttségére alapoz Isten. Ez nem más min az ateista gőgje, hogy csak a gyengéknek van szüksége mankóra, ő maga is képes helytállni, vállalja tettei következményeit. Vegyük azonban észre, hogy pont ez a gyerekes viselkedés. A gyerek nem képes felfogni, hogy milyen terhet is vállal. Elbagatelizálja a feladatot. Isten azonban tudja, hogy elhordozni csak ő képes. Ha ezt megértjük nem fogunk hözöngeni, hogy önérzetünkben sérteget.)
