Kedves Mindenki!
Először kezdem egy „hatalmas” bölcseleti megfogalmazással:
Minden alma gyümölcs, de nem minden gyümölcs alma. Hasonlóan; minden szinkretista ökumenikus, de nem minden ökumenikus szinkretista.
Amikor a bigott katolikusságomból „kiláttam” s körbenéztem, minden istenes dolog érdekelt. Így voltam kíváncsi a világvallások mibenlétére is. Ennek során az a mennyei boldogság vágya járt a fejemben: mindegyiknek szeretnék részese lenni. Ha nem is úgy, mint Germánusz Gyula, annál sokoldalúbban; mindenik felé teljes elkötelezettséggel és otthonossággal: hindu, muszlim, kínai univerzalista, buddhista, taoista, stb. Hiszen mindegyik Istent vallja, keresi imádja, mindegyikben van szépség, követésre méltó tartalom és/vagy megnyilvánulás. Ki tagadhatná, hogy a buddhisták szinte emberfeletti türelemmel rendelkeznek, ami még csak nem is fatalizmus? Miért is ne gyűjthetnénk össze mindegyik értékét?
(Rásegített erre nyilván Bulányi György, lelki-atyám – ahogy ott szokás mondani – többször hangoztatott nézete. E szerint ő az ideális /ima/közösségnek azt tartaná, ha abban minden vallás, felekezet helyet kapna, sőt ateista is lenne köztük. Így ismerhető meg kinek-kinek a saját felfogása, világlátása. Sok időbe tellett, amíg magamnak is képes voltam nemcsak felismerni, de be is vallani, és vele szemben képviselni, hogy a Bokor közösség liberális szemlélete „Isten ügyben” még kártékonyabb, mint a szimpla katolicizmus. Ha nem az információs bűvölet határoz meg bennünket, nem tetszelegni akarunk a mindenkinek a hitét ismerve, lelkébe belelátva, hanem az egyetlen cél vezérel: KRISZTUSRÓL TANÚSÁGOT TENNI, S EZ ÁLTAL MÁSOKAT IS AZ ÜDVÖSSÉG ÚTJÁRA SEGÍTENI - akkor időpocsékolás a más, akármilyen világnézetével, vallásával pepecselni. Zimányi Józsi bácsi említi egyik kazettáján, hogy a pénzhamisítók egyre precízebb munkát végeznek. De a pénztárosnak, bankárosnak nem a hamisak sokféleségét kell ismernie, hanem CSAK AZ IGAZIT, MERT AHHOZ MÉRTEN MINDEN MÁS HAMIS…)
Tudtam, hogy ez az ábrándom, miszerint bármelyik templomba, sztupába, dzsámiba betérhetek, mert ott is otthon vagyok – beteljesületlen marad. Nem voltam igeolvasó, még kevésbé tudtam Istennek a tiltásáról, amit választott népének adott, hogy ti. ne kutassák, ne ismerjék idegen népek idegen isteneit, mert ezt Ő bálványimádásnak minősíti. (Mai, kulturált módon szellemi paráznaságnak mondanánk).
NEMOSINEX!
Attól féltesz, hogy a templom falai közt maradok? Hogy életem itt folyik le és el? Ha erre törekedtem volna, ma is katolikus lennék. Ők aztán igazán ott folytatják „hitéletüket”. Én, mióta radikálisan szakítottam velük (ez nem jelenti a lenézésüket, szóba nem állást velük, de hitvitát folytatni, evangelizálni, rámutatni Ige-ellenes egész létükre aligha lehet, mert „hermetikusan” lezártak), több felekezetben megfordultam. Nem vendégként, s nem tudálékosként. Amikor valamire rájöttem, ami elmélet és gyakorlat közti éles ellentétet jelentett, akkor szóvá tettem. Többnyire távozni kényszerültem – már csak a megsavanyodott levegő miatt is.
Szó sincs arról, hogy dogmát, teológiát képviselnék, hangoztatnék. Pont ezek ellen emeltem fel a szavam számtalanszor; kezdve az apostolokra, akik ugyebár nem farizeusok és írástudók voltak, nem végeztek rabbiképzőt. A Biblia igazának radikális képviseletét hirdetem. Éppen ez az, ami a templomfalakon belül nem kelendő, mert, ahogy Derek Prince mondta: A hajó, ha úszik a tengeren – normális dolog. De, ha tenger mind jobban jellemző a hajóban – az katasztrófához vezet. (Vö. Egyház és Világ viszonya). Az egyházak a Róma 12,2-nek éppen az ellenkezőjét szorgalmazzák.
Az pedig fogalomzavar nálad, hogy mit jelent görögnek göröggé lenni. (A prostituáltak közti bizonyságtételhez nem kell szajhává lenni!) A misszionáriusok beszámoltak olyan nehézségről, hogy a bennszülött négerek soha nem láttak havat, így fogalmuk sem volt arról, mi lehet az. Ezért meg kellett találni a megfelelő hasonlatot Ézsaiás próféta taglalásánál.
Az Úr Jézust is veszélyeztette az a lehetőség, hogy „Egyszemélyes templommá” növi ki magát. Amikor elmondta a kemény beszédét, (vö. Jn 6,48skk) sokan elhagyták, sőt úgy tűnt, talán a tizenkettő is ezt teszi. Mégsem vett vissza mondandója radikalizmusából. A Golgotán be is következett az abszolút egyedüllét.
A langyosságnak kellemes vesszőparipája a „Krisztusi elfogadás”. A Szentírás tele van döntési felszólítással; „elődbe adtam a jót és a gonoszt” „Nem szolgálhattok két úrnak, térjetek meg!” stb. Igen, Jézus azért jött, hogy elmondja, megmutassa a bűnös embernek a szabadulás lehetőségét, útját, felkínálja megváltói kegyelmét. De azután már az Ő oldalán kell állni és szolgálni. Nem lehet egy életen át „félúton lenni”, átmeneti állapotban a bűn és a kegyelem közt. Aki az összes, Istentől kapott információ birtokában tévtanokat kreál, azt Krisztus nem tolerálja, azt nem fogadja be – különben skizofréniát gyakorolna.
Az ökumenénak semmi értelme. Önbecsapás, kirakatpolitika. Még a protestánsok bratyizása csak-csak (bár itt is eszembe jut; egy feleség mennyire tolerálná, hogy férje, aki áldott, jó ember, őt boldoggá teszi – hivatásának érzi, szolgálatának tartja, hogy a hozzá ragaszkodó 3-4 özvegyasszonyt is alkalmilag boldoggá tegye..?), noha ott is vannak hitvallási ütköző pontok. Gondoljunk a bemerítés kontra csecsemőkeresztség vagy a szabad akarat kontra predestináció kérdésére. Azt szokták volt mondani: NE TEKINTSÜNK A KÜLÖNBSÉGEKRE, CSAK AZT KERESSÜK, AMI ÖSSZEKÖT. Végül oda lyukadunk ki, nem marad más, mint a csupasz hit, annak is a csökevényes formája, ami nem több, mint Isten létének elismerése. Erre viszont az ördögök is képesek. (Újabb ökumenikus résztvevő!!)
Nehezen kapaszkodtam a ló innenső oldalán, amikor lelkes ökumenista voltam. Mire valahogy „nyeregbe kerültem volna”, kiderült; nincs nyereg, sőt a ló háta is be van kenve (nem mondom meg mivel). Így nem csoda, ha a másik oldalára kerültem az orvosi lónak.
De egyszer, sőt kétszer is részese voltam egy valódi ökumenénak. Nem célként, programként, hanem spontán. Az egyik, amikor szabadkeresztyénes koromban Miskolcon jártam barátoknál, akik a Keresztyén Testvérgyülekezet tagjai. Vasárnap senki senkit sem kérdezett, magától értetődően mentünk mindannyian az ő istentiszteletükre, ahol úrvacsorai közösségben és névszerinti üdvözlésben részesültünk.
A másik, egy korábbi alkalom volt, amikor még katolikusként hatodik gyermekünket házi mise keretében kereszteltük (szándékom ellenére). A katolikus pap nem csinált problémát (nyilván kevéssé is tudta, kik a jelenlévők, bár rémlik, hogy diszkréten megkérdeztem a „szentáldozás” témáját tőle), akárcsak barátaink Miskolcról és helyi baptisták is a „katolikus úrvacsora” vagyis az ostyaevés kérdéséből.
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|