pauler írta:
1.Korinthus 1.1.-17.
Korinthus zsúfolt, erkölcstelen kikötőváros. Ebben a környezetben kell Isten gyülekezetének élnie, mégpedig úgy, mint megszentelteknek. Egy teljesen idegen környezetben kell buzgón segítségül hívnunk Jézus Krisztus nevét, aki miatt kegyelmet és békességet kapunk. Ő kapcsol össze a másutt élő hívőkkel (1–3). Őriznünk kell a gyülekezet szentségét. Hamar megjelenik a széthúzás. Még Krisztusra is lehet hamis módon hivatkozni (12). Pedig az ő keresztje megváltásunk és egységünk biztosítéka
Hogyan?
1 Korinthus 1:1-17.
Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szószthenész, a testvér, az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő Uruk és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelem-ért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősö-dött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz. Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: "Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé." Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? Hálát adok Istennek, hogy senkit sem kereszteltem meg közületek, csak Kriszpuszt és Gájuszt, nehogy azt mondhassa valaki, hogy az én nevemre keresztelkedtetek meg. Igaz, megkereszteltem még Sztefanász házanépét is, rajtuk kívül azonban nem tudom, hogy mást is megkeresz-teltem volna. Mert nem azért küldött engem Krisztus, hogy keresztel-jek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy a Krisztus keresztje el ne veszítse erejét.
János 3:30 Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.
KT!
Most, azon a vasárnapon, amelyen 1848 márc. 15.-ére fogunk emlékezni, de úgy, hogy közben saját világunk elrendezetlen kérdései és megoldatlan ügyei nyomasztják szívünket-lelkünket, mégis meg lehet talánunk, hogy mit üzen Isten a Krisztus Jézusban megszen-telteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett; mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő Uruk és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják. Ezért is emlékeztetem kedves Tesvéreimet az év elején kiválasztott igére, amelyet Keresztelő János mondott Jézus Krisztusról: Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. - És miránk vonatkoztatva ez bizony azt is jelenti, hogy világunk válságai, életünk nyomorúságai nem forradalom után, hanem megtisztulás után kiáltanak, nem felkeléssel lehet rendezni ezeket, hanem magunkba szállva, s nem a fegyverek, vagy a karhatalom, netán a pénz-hatalom fogja végsőképpen eldönteni életünk alap-kérdéseit, hanem egyedül az, ha hagyjuk Istent naggyá válni saját életünkben is – s engedjük, hogy az Ő segítségével váljunk késszé és képessé arra, hogy magunkat kisebbnek tartsuk, s ne csak böjt idején tartózkodjunk a nagyravágyástól, önzéstől, hanem egész életünkben.
„Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizony-ságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.“ - írta Pál apostol a korinthusiaknak.
És ezzel arra az egyetlen növekedésre utalt, amely mégis meg van engedve számunkra: a Jézus Krisztusban való növekedésre és megerősödésre. Aki azokkal a mennyei kincsekkel gazdagodik, amelyekkel Jézus ajándékozza meg, amikor betölti szívét és vezeti életútját – az nem lesz bolond gazdaggá, aki a hiábavalóságnak gyűjtötte mulandó kincseit, és nem fenyegeti az a veszély sem, hogy az egész világhoz ragaszkodva, éppen lelkében valljon kárt.
„Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.“ - folytatta Pál apostol, megkezdett gondolatai sorát. És valóban az Isten örök és nem változó hűsége az az egyetlen alap, amire építhetünk – erre alapozhatjuk reménységünket, és ennek alapján bátorodhatunk fel arra a teljes engedelmességre is, amellyel mindenestől atyai kezébe tesszük le életünket, és teljes egészében Jézus Krisztusra bízzuk sorsunk vezetését – számítva az Ő megjelenésére: arra is, hogy ma és holnap is mellettünk lesz, vizsgálva hitünket, és segítve engedelmeskedésünket – és Ő fog mégegyszer dicsőségének teljességében megjelenni, hogy akkor meg is jutalmazza majd azokat, akik Őrá építették fel életüket.
És ehhez való segítség gyanánt mondta azt Pál a korinthusiaknak – és velük együtt mondja nekünk is: „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz.“
Mit is jelent ez – immár a mi számunkra? - Elsősorban azt, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni jelen való világunk felbolydult félelmeitől és indulataitól. Mert ma, amikor az egyik Magyarországon élő ember rettegve fél a másiktól – és viszont -, s félelmei következtében fogcsikorgató indulattal és összeszorult ököllel, meg összeszorult gyomorral tekint rá – és viszont – ebből nem fog születni semmi olyan dolog, ami akár távolról is emlékeztethetne az 1848 márciusában történt eseményekre.
Hiszen amíg „fortélyos félelem vezet bennünket“ - akár egymástól, akár másoktól féljünk is – ennek egyetlen, nagyon komoly és nagyon szomorú következménye lesz: Krisztus keresztje -igaz, hogy csak látszólag – de mégis sok ember szemében e l v e s z í t i e r e j é t. Ami azzal jár – hogy mi magunk erőtlenedünk meg: elveszítjük Jézus szeretetének jóra vezető és arra késztető erejét, s saját önzésünk tétovasága és ezzel együtt járó kiúttalansága nemcsak elkeseredést szül, hanem nekikeseredett indulatokat is! Elveszítjük Jézus Igéjének útbaigazító és életre segítő világosságát, s a sötétben bolyongva és lábunk alatt szakadékot érzve, nemcsak balgaságok szalmaszálaiba kezdünk ész nélkül belekapaszkodni – hanem irigységünk is fellobban az iránt, akiről azt hisszük, hogy az ő lába talán biztosabb talajon áll.
De éppen ettől a rossztól, a saját magunkba botlástól, vagy a testvéreinkkel való meghasonlástól óvhat meg, ha komolyan vesszük azt, amire Keresztelő János tanított minket is.
Hiszen miért beszéltek így a korinthusi gyülekezet tagjai: "Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé." ? - És miért lett ennek eredményeként széthúzás és megoszlás közöttük? - egyszerű erre a kérdésre a válasz: Mert nem kisebbé akartak válni, hanem nagyobbá. Legelsősorban a m á s i k n á l nagyobbá – és eközben még azt sem voltak hajlandóak észrevenni, hogy Pál, Apollós, Kéfás és maga az Úr Jézus Krisztus nem arra valók, mint a fehér csillagok a katonai egyenruhán – hogy kire minél többet varnnak fel ezekből, annál feljebb valóvá válik, s ő parancsolhat az alatta állóknak, még a nála kevesebb csillagot viselőknek is.
Aki nem maga akar naggyá válni – és nem is aggat magára ilyen idegen tollakat és hamis csillagokat – mert a más hitével, vagy eredményeivel magamnak büszkélkedni, ez nem az igaz ember magatartása! - hanem meg tudja alázni magát, annak életében és szívében Krisztus keresztje nem veszíti el az erejét!
1848 március 15-ének résztvevőit nem az hajtotta, hogy maguk gazdagodjanak meg, maguk üljenek a Habsburgok trónjára – hanem az, hogy hazájuknak és honfitársaiknak segítségére legyenek.
Pál apostolt sem az hajtotta, hogy ő váljon olyan naggyá, aki majd mindent jobban tud az eltévelyedett korinthusiaknál, s majd ő mondja meg nekik, hogy merre hány méter...!
„ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyőződéssel igazodjatok egymáshoz“ - azt jelenti ez – Pál apostol reménysége és e szavakat a szívébe író Szentlélek sugallata szerint, hogy nem a magamat különbnek tartó érzéssel és nem a magamat a másik fölé helyező meggyőződéssel lehet megtalálni helyemet a gyülekezetben (ahol élek) és az Úr Jézus Krisztussal való közösségben (ahol élni szeretnék...). Hanem azt kell átéreznem, hogy Jézus Krisztus maga növekszik bennem...arról kell meggyőződnöm, hogy tényleg Ő válik fővé az életemben – s akkor a másik tesvéremmé válik. Jobban, mint '48 márciusában válhattak testvérekké az egy ügyért küzdők. Sokkal jobban, mint amennyire ma tesz egyenlőkké bennünket a közös gond és közös félelem. Mert Jézus szeretete legyőzi félelmeinket – keresztje áthidalja bűneink szakadékát – és értünk átszögezett kezét nyújtja felénk, hogy mindannyian belé kapaszkodjunk; mindannyian Tőle kapjunk megváltást és segítséget – s így váljunk egyenlőkké és testvérekké egymással – a Krisztusban.
Ámen.
-------------------------------
nem mondom, hogy "nos, pölö így..." - de talán segít???
- elmehettek ti...én "krisztusi" vagyok - dejszen Ő az abszolút Főnök - nemde??
a konkrét kérdésfölvetés helyett az előbb hivatkozott általánosítás (a kérdésed kiterjesztése) egyik válaszát:
- ilyenkor mindig indián törzsfőnek érzem magam(=más tollával ékeskedem