A másik topicba akartam beírni, hogy mi is van a lelkészekkel, a hitvallással, egyáltalán a hittel, az igyekezettel, főleg velünk, de jobb lesz itt, ez a topic nem érdekli az aateistákat:
Idézet:
Mindnyájan találkoztunk olyan pappal, akivel az istentisztelet, vagy egy beszélgetés, a Jézussal való közösséget adta. No meg találkoztunk olyannal is, akivel istentisztelet után kínosan mosolyogva fogtunk kezet, merthogy annyira problémás volt az ő megnyilvánulása. Lehet persze, hogy akkor csak egy rossz napja volt az igehirdetőnek. Sok esetben ez szimpla rokonszenv-ellenszenv dolga. De olykor megállapítjuk, hogy vannak olyan lelkészek, akik be vannak oltva sajnos ez ellen a hivatás ellen. És most nem azokról a lelkészekről beszélek, akik adott esetben megélhetési lelkészek. Azokról beszélek, akik hívő, tiszta lelkű egyházi emberek, de jobb lett volna, ha maradnak a teológiánál, hiszen szemmel láthatóan nem értenek a hívek nyelvén.
Nekünk hívőknek persze nagyon könnyű a dolgunk. Mi kényelmes széket, padot kapunk, és értő szemmel figyeljük, hogy a lelkész megteremti-e azt a közösséget az alkalmon, amire joggal számítunk. Hiszen ez az ő feladata. Ezért fizetjük.
Mérlegre tesszük minden szavát, érvelését. Vizslatjuk, hogy nem zavart-e a viselkedése, nem repked-e a tekintete, kellő tekintéllyel képviseli-e az Úrat. A hanghordozásával minden rendben van-e és még számos más dolgot. Az öltözéket, a borotváltságot, de akár a gesztusok frissességét, a motiváltságot és az idős korban is ifjúi lelkesedést, a találékonyságot, a fogalmazási készséget. Körbe járja-e jó református módjára a témát. Végül, hogy mindezekkel miként támasztja alá a tartalmat.
A fiatal, a középkorú, az öreg, a nő, a férfi, a társas, a magányos, a boldog, a boldogtalan, a hitben járó, a gyenge hitű, a megtért, a kételkedő mind azt várja sokszor ölbe tett kézzel, mint amit a Colosseum közössége várt a pályán lévő gladiátortól, hogy meggyőzze őt arról, hogy az alkalom vége felé a hüvelykujjunkat felfelé mutatva bizalmat szavazhatunk a papnak. OK!
Nehéz ám ezeknek az elvárásoknak megfelelni, talán nem is lehet. Minden igénynek lehetetlen eleget tenni.
Persze sokszor éppen azok a papok ébresztenek rá pofátlan és gátlástalan önzésünkre ott a kényelmes padokon, akik első pillantásra teljességgel alkalmatlannak látszanak a lelkészi hivatásra. Amikor beszédük hatására a szívünkre rárakódott háj kezd felolvadni és az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy fordítva ülünk már megint a lovon, akkor döbbenünk rá, hogy nem is annyira a pappal van gond, hanem magunkkal. Már megint teljesen más köti le a figyelmünket, mint aminek kellene, talán ideje lenne újra felebaráti módon rendezni a gondolatainkat, lelki életünket.
A tanulság a fenti összegzésből számomra az, hogy ne üljünk be hájas szívvel az istentiszteletre, ha egy mód van rá. Ha érző, tiszta szívvel ülünk ott, biztos, hogy még az esetlen, béna antilelkészt is segítően támogatjuk figyelmünkkel a munkájában. A Szentlélek ott munkál majd bennünk.
Ha sajnos a szívünkön ott a háj, amiről természetesen önnön bűnösségünk miatt nem tudunk, akkor imádkozzunk hogy vegyük észre az állapotunkat, és imádkozzunk, hogy jöjjön valaki, akiből a sugárzó Szentlélek felolvasztja a szívre rakódott hájat.
Annyira ki van találva a liturgia, ott vannak az imára fordítandó percek, amelyet sokszor csak átdarálunk a lelkésszel együtt. Használjuk ki ezeket a perceket az elmélyült imára, hogy fel tudjon olvadni a szívünkön a háj. És a Szentlélek ott munkál majd bennünk.
Ennyit az igyekezetről...
