Zelda írta:
Kedves FM!
A kérdésem, a napokban meghalt 8 éves kisgyermekre irányult.(a gumivár összedőlésekor). Ahogy Net is írta, az Úrnak van hatalama megbocsájtani a bűneinket. Egy 8 éves kisgyermeknek mi bűne volt?
Miért veszi el az Úr tőlünk, azokat akiket szeretünk?
Üdv.
Kedves Zelda!
Átérzem a kérdésed súlyát, hiszen én is feltettem valamikor ezeket a kérdéseket.Bemásoltam Neked egy hosszabb választ. Remélem, hogy érthetőbb lesz számodra, hogy miért történnek ilyen dolgok.
Egy kicsit hosszú, de hidd el megéri elolvasni, sok kérdésre megkapod a választ.
Üdvözöllek szeretettel cilla
Wilhelm Busch: és Isten hogyan nézheti?
Borzalmas dolgok történnek világszerte.
Nemcsak a bírósági tárgyalások tárták föl a haláltáborok szörnyűségeit, nap mint nap írják az újságok, mondja a rádió, mutatja a televízió a megrendítő eseményeket; lezuhant egy repülőgép, senki sem maradt életben...; földrengés pusztított, ezrekre rúg a halottak és sebesültek száma; beomlott egy bánya, maga alá temetett sok munkást...; – de tudomásunkra jutnak másféle történések is; pl. lángszóróval támadt egy elmebeteg az iskolásgyermekekre, tízen meghaltak, sokakat életveszélyes sérülésekkel vittek kórházba... – gyermekek! Gyermekek gyilkosság áldozataivá válnak! Védtelenek ... megkínozzák őket...!
És ilyenkor valaki mindig kimondja a kérdést:
– De hát Isten... – Ő hogyan engedheti meg ezeket?
– Miért nézi el, miért hallgat? Miért nem akadályozza meg, miért nem lép közbe?
– ...vagy ilyenekkel szemben Ő is tehetetlen? Esetleg... talán... nincs is?!
Komoly emberek megrendülten gondolnak erre, sokan azonban felületesen, meggondolatlanul mondják ki, mintha ezzel akarnák magukat menteni amiatt, hogy ők nem törődnek Isten létével!
Már maga a kérdés fölvetése is zsákutca. Mintha Istent kérdőre vonhatná, vádlottak padjára ültethetné az ember! Ez lehetetlenség!
Ember soha nem ülhet bírói emelvényre, hogy onnan vádakat szórjon Isten felé! Őt – akármilyen megbántottnak, szomorúnak érzi is magát az ember – nem vonhatja kérdőre! Aki ezt megengedi, olyan Isten nem létezik! Aki megengedné, hogy mi ítélkezzünk fölötte, az nevetséges, nyomorúságos Isten lenne!
De él a szent, az élő ISTEN, aki maga ül a bírói emelvényen, és mi ülünk Őelőtte, a vádlottak padján.
...a két világháború közötti mozgalmas időkben egyszer valahogyan egy viharos gyűlésbe kerültem. Amint a szónok megpillantott, fölkiáltott:
– Tessék! Nézzétek; itt van egy pap! Jöjjön csak előre!
Odamentem. Az előadó így szólt hozzám:
– Ön biztosan azt állítja, hogy van Isten! Ha pedig van, akkor halálom után biztosan találkozom vele...
Szó nélkül bólintottam, ő pedig folytatta:
– Ezt a pillanatot várom! Akkor ugyanis oda fogok menni ehhez az Istenhez, és a szemébe mondom; te tudtad, hogy gyermekek halnak éhen, míg másoknak mindenük megvan, és nem tettél semmit! Megengedted a háborúkat, amelyekben ártatlanok szenvedtek, akik nem voltak ennek okozói, akik pedig vétkesek voltak, nevetve sütögették a pecsenyéjüket... Nem volt egy szavad sem a sok nyomorúság és igazságtalanság ellen! És az elnyomást és kizsákmányolást is megengedted! – és tudja, mit mondok még én ennek az Istennek? Nos azt, hogy: „el veled! Le arról a trónról, takarodj!”
Ez a beszéd már engem is kihozott a sodromból, és a szavába vágtam:
– Helyes! Annak az Istennek én is csak azt mondhatom...
Egyszerre nagy csend lett.
A szónok csodálkozva nézett rám, azt gondolhatta, hogy tévedett, és én talán nem is vagyok lelkész. Elképedt mindenki. És ezzel a légkör hirtelen megváltozott, most már lehetett értelmesen beszélni egymással. Az ilyen alkalmat pedig nem szabad elszalasztani. Azt mondtam tehát:
– Értsék meg, valóban nevetséges az olyan isten, ki hagyja magát így lehordani. Igaza van, ilyen isten – nincs! Ilyen csak az ön fejében létezik. Akit ön felelősségre vonhat... nem! Ilyen isten csak zavaros fejekben lehet, az ilyennel le kell számolni egyszer és mindenkorra!
– De hiszen ön lelkipásztor... – dadogta a szónok értetlenül.
– Igen, az vagyok, és éppen ezért azt szeretném mondani önnek... – és fölemeltem a hangomat, hogy mindenki tisztán hallhassa – igen, arról akarom biztosítani, hogy létezik a másik, az igazi Isten! Őt nem vonhatja felelősségre, hanem Ő ítél meg bennünket. És ha Ővele áll majd szemben, akkor önnek torkán akad a szava! Mert olyan Isten nincs, akinek ön azt mondhatná: „takarodj!”, van azonban egy szent, élő ISTEN, aki önnek mondhatja, hogy takarodjon...
Azóta is sokszor jut eszembe ez az epizód, valahányszor méltatlankodó kérdéseket hallok emberektől. Rossz úton járunk, nagyon rossz úton az ilyen kérdésekkel, amelyekre egészen bizonyos, hogy nem kapunk választ.
Isten nem dajkája az emberiségnek!
A kérdést, hogy „miért engedi meg Isten?” leginkább hozzánk, keresztyénekhez intézik az emberek. Mintha azt mondanák:
– ...kérlek, válaszoljatok, hiszen a ti Istenetekről van szó, Őt vádoljuk, mit tudtok felhozni a mentségére?
Hogyan?
Istent mentegetni... megvédeni...? – Micsoda elképzelése van a világnak Istenről, amikor ilyenre gondol? Minek képzelik Őt? Talán a világ dajkájának? Akinek az a feladata, hogy rend legyen? Hogy helyretegye azt, amit a „gyerekek” elrontottak? Hogy amikor – mondjuk – egyik gyerek kiesik az ablakon, összefussanak, és őt okolják: miért nem vigyázott rá? Azt gondoljuk, hogy neki kötelessége gondoskodni arról, hogy az emberek dolgai, a világ eseményei valamennyire rendben menjenek a földön, különben nem sokat törődnek vele, mint ahogyan egy nagy házban sem sokat törődnek egy – dajkával...
*
Kicsoda kötelezhetné Istent arra, hogy az emberi gonoszság, elvetemültség, őrültség világában rendről gondoskodjék?
Ő az ÚR!
Nem tagadhatjuk le!
Bármerre tekint az ember, mindenütt szörnyűségeket lát, hall. Isten pedig hallgat. És sokan ebből csak arra képesek következtetni, hogy: nincs! Nincs Isten! Nincsen, aki a világ ura lenne, aki mindent lát és hall, mindent tud... – Nincs!
Azt gondolja az ember, hogy egyszerűen eltörölheti Istent az életből. Még mondja is:
– Ám, lássák a teológusok, hogyan birkóznak meg a problémával! – Úgyis tudományt csináltak belőle...
Ilyesmit azonban nem lehet biztonsággal kijelenteni, mert a bizonytalanság ott lappang minden kijelentés mögött: – és ha mégis van? Lehet úgy elintézni a kérdést, hogy egyszerűen tagadjuk a létét?
*
Mi pedig határozottan hirdetjük: ISTEN ÉL! ISTEN ITT VAN!
Erre azonban megkérdezik tőlünk:
– Honnan tudjátok ezt olyan biztosan?
Akkor így válaszolunk:
– Kijelentette magát! Eljött hozzánk; Fiában, Jézus Krisztusban. Hozzánk, emberekhez.
AMIÓTA JÉZUS KRISZTUS A VILÁGBA JÖTT, ISTENT MÁR NEM LEHET LETAGADNI! Azóta az istentagadás tudatlanságból vagy gonoszságból fakad. Mert Isten gondoskodott arról, hogy az emberek kezébe kerüljön az írott bizonyság: a Biblia!
A Biblia világszemlélete
Ha valamennyire is érteni akarjuk a világot, először tudomásul kell vennünk a Szentírás világszemléletét, különben nem birkózunk meg sem az életünkkel, sem a problémáinkkal.
Azt olvassuk a Bibliában – azt tanítja nekünk –, hogy a világ a teremtő Isten kezéből csodálatos harmóniában jött ki. A teremtés koronája pedig az ember volt. Isten magasra emelte, társának választotta. Ez azonban csak teljes szabadságban volt lehetséges.
Az emberiség történetének kezdetén azonban bekövetkezett az őskatasztrófa: a bűn. Az ember visszaélt szabadságával, szembeszállt Istennel, nem engedelmeskedett neki, mert maga akart a saját istene lenni!
És mind a mai napig az akar lenni!
A Biblia már a legelső fejezetében beszámol az ember bukásáról, a bűnbeesésről.
Bukásával az ember magával rántotta az egész teremtett világot. Mintha egy zsilipet húztak volna föl: bűn, halál, szenvedés, könny, nyomorúság és igazságtalanság tört be a világba. Ezzel azt fejezi ki a Biblia, hogy már nem úgy élünk a világban, ahogyan Isten elgondolta; bukott világban élünk, amelyben a bűn uralkodik, és ahol az ördög, a „hazug”, az „embergyilkos” akkora hatalmat kapott, hogy a Szentírás egyenesen „e világ Istené”-nek nevezi.
A Biblia világszemlélete tehát korántsem „ideális”, hanem nagyon is józan, és teljesen megfelel a valóságnak.
Ám azt is tudjuk a Szentírásból, hogy Isten nem kényszeríti rendre a világot erőszakkal. Be fogja fejezni a maga választotta pályáját. Minden irtózatnak, szörnyűségnek és gonoszságnak meg kell érnie – amíg Isten véget nem vet neki, és „új eget és új földet” nem teremt.
*
Isten azonban nem hagyta mégsem egyszerűen magára a világot. Elküldte ide, ebbe a bukott világba Fiát, az Úr Jézus Krisztust, és ezzel az „új” már a bukott világban megkezdődött. Isten Fia a kereszten a bűnösökért halt meg, de ez nem legyőzetés volt, mivel feltámadt a halálból! Aki hisz Krisztusban, és befogadja az Ő lényét, az Ő Igazságát az életébe, abban elkezdődik az új! Valami egészen más, mint ami eddig volt, ez már a „jövő” világa!
Azok az emberek, akik hisznek Isten Fiának, azok az övéi, és bizonyságot tehetnek arról, hogy általa szabadította meg őket Isten a sötétség, a bűn hatalmából, s átvitte őket Fiának tiszta, szent országába (Kolossé 1,13).
Akik hisznek Krisztusnak, azok az Ő tanítványai, és őáltaluk akar Isten vigasztalást hozni a bukott világ nyomorúságába. Békességet és szeretetet.
Ők már nem kérdezik: „hogyan nézheti el Isten mindazt, ami a világban előfordul”? Ők tudják, hogy a bukott világ nem lehet másmilyen. De készek segíteni a világnak, amennyire tudnak, éppen azért, mert ők „új eget és új földet” várnak, amelyben békesség lakik majd!
Térjünk azonban vissza az indító kérdéshez: „hogyan engedheti meg Isten ezt a sok szörnyűséget?” Mert még ha egyet is értünk azzal, hogy a rettenetes események a bukott világhoz tartoznak, mégis kínoz bennünket is a kérdés, különösen azokat, akiket valamilyen esemény személyükben érint. Mint azt a fiatal házaspárt, akik szívük teljességével csüngtek kisfiukon, és egy nap holtan hozták haza a gyermeket. Egy ittas vezető gázolta el.
Az talán természetes, hogy bennük keserűen tört fel a kérdés: miért engedte meg ezt Isten?
Megérthetjük-e Isten útjait?
Az az Isten, akit az ember fel tud fogni, meg tud érteni – szerintem – nem Isten! Csak ember lenne, ha emberi képességekkel föl lehetne fogni, és még mi azt képzeljük magunkról, hogy az Ő utait meg kell értenünk...!
Régi mesekönyvekben volt egy kissé abszurd, de jól érthető történet, ez talán ide kívánkozik:
...egyszer volt egy öreg remete, aki Isten útjai ellen sokat zúgolódott. Történt azonban, hogy álmot látott, és az teljesen lecsillapította. Íme az álom:
...meglátogatta őt valaki, aki azt mondotta, hogy őt Isten küldte hozzá, és hívta: menjen vele! Egy házhoz értek, ahol barátságosan fogadták őket, sőt a házigazda azt mondta nekik:
– Ma nagy nap van, azért maradjatok itt vacsorára! Ellenségem megbékült velem, és ennek a pecsétjeként ezt az aranykelyhet küldte...
Másnap tovább mentek, és a remete megütközve látta, hogy útitársa magával vitte a házigazda ajándék aranykelyhét... Felháborodottan éppen szólni akart miatta, amikor az leintette:
– Hallgass! Ilyenek az Isten útjai!
Nemsokára egy másik házhoz értek. Az a házigazda zsugori volt, kifejezte haragját a nemvárt vendégek láttán, semmi jót nem tett velük.
– Tovább kell mennünk – szólt hozzá a remete útitársa, és neki ajándékozta az ellopott aranykelyhet. Persze, hogy a remete ezt sem értette, de háborgását az útitárs így csillapította le:
– Hallgass! Nem érted az Isten útjait!
Estére egy férfival találkoztak, aki nyomorult kis háza körül dolgozott volna, és elpanaszolta nekik, hogy szinte üldözi a balsors, nem megy semmire, bárhogy igyekszik...
– Bízzál, Isten megsegít! – mondta neki az álombeli útitársa, és elmenőben fölgyújtotta a házát. Erre már valóban fölháborodott a remete, de újból azt hallotta:
– Hallgass! Mit érted te az Isten útjait?!
Végül egy sötét tekintetű, hallgatag emberrel találkoztak, aki csak a kisfiához szólt barátságosan, csak azt szerette. Mégis kérték, kísérje el őket, nem ismerik az utat, mire azt felelte:
– Nem kísérhetlek el benneteket, de a fiam elmehet veletek a hídig. Vigyázzatok rá...
– Isten megőrzi! – válaszolta az útitárs, és elindultak. Amint azonban a hídhoz értek, hirtelen belelökte a fiúcskát a folyóba...
– Te képmutató ördög! – háborodott föl a remete. – Még talán erre is azt mondanád, hogy... ezek az Isten útjai!
Az útitárs abban a pillanatban fényes angyallá változott, és magyarázatba kezdett:
– Ide figyelj! Az aranykehely mérgezett volt! A barátságos ember életét mentette meg, hogy elvittem tőle! Az a zsugori viszont a halált itta belőle... Az a szegény ember a fölgyújtott háza romjai alatt munkája közben kincset talált, éppen eleget ahhoz, hogy újból talpra álljon... Nos és az az ember, az utolsó? Nagy bűnös volt az, ha a fiát fölnevelte volna, hasonló gonosz, sőt gyilkos lett volna belőle az ő hatására. Viszont az egyetlen gyermek elvesztése a szívét megtörte, bűnbánatra, megtérésre indította, a gyermek viszont jó helyen van! Látod, most bepillantottál az Isten bölcsességébe és igazságosságába. Ne zúgolódj útjai ellen, ha nem érted őket...
Hát... régen ilyenféle történeteket írtak a mesekönyvekbe, az emberek pedig gyermekkorukban megértettek valamit abból, hogy Isten gondolatai sokkal magasabbak az övéiknél, Őt mi emberek nem érthetjük meg, de ostobaság zúgolódni ellene. És akik hasonló történeteken nőttek föl, azok nem is mondják ki egyhamar a vádló kérdést: „Hogyan nézheti el az Isten...?” Még ha mi nem is találkozunk angyallal, aki mindent töviről hegyire elmagyaráz, olykor sötét életszakaszokon kell átmennünk, és birkóznunk a gondolattal, hogy nem értjük Isten utait, és bár nem értjük, mégis bízzunk benne!
Ézsaiás által ezt ki is fejezte Isten a Bibliában: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti útaitok nem az én útaim – így szól az ÚR” (Ézsaiás 55,8). És magyarázatképpen még azt is írja: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útaim a ti útaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” (9. v.).
A hívők tudnak várni
Isten nem nevezett ki bennünket titkos tanácsosoknak, itt a földön sok nehéz kérdésre nem kapunk választ, és hittel kell elfogadnunk azt, hogy az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Azt is tudjuk azonban, hogy nem maradunk mindig ilyen értetlenségben, az örökkévalóságban minden rejtély megoldódik. Ezt is kifejezték már többen, példával magyarázva, mint például azzal, hogy egy hímzett díszpárna visszáján sem tűnik elő a munka, csak szálak kuszasága látszik, érthetetlen szövevény... – a jobb felén azonban csodálatosan szép a minta!
A látszólagos zűrzavar is jelenthet szép, nagy, tervszerű rendet.
Ebben a világkorszakban az eseményeket sokszor érthetetlennek, visszásnak – valóban a visszájáról – látjuk. Majd az örökkévalóságban színről színre minden másképpen jelenik meg. Ámulunk majd, milyen tervszerűek voltak Isten útjai!
Még egy hasonlat: az autóvezető, aki éjszaka utazik, hiába szeretne látni valamit a tájból is, azt sötétség takarja, neki pedig csak az útra szabad figyelnie, annyi világossága azonban van, amennyi feltétlenül szükséges a vezetéshez. Autójának fényszórói megvilágítják előtte az utat.
Mi emberek sok mindent szeretnénk megérteni, tudni, szeretnénk bepillantani Isten terveibe, sejteni, miért enged meg bizonyos dolgokat... Itt a földön azonban sok minden rejtve marad előttünk. De az Ige ad annyi világosságot, hogy meglássuk a helyes utat. Az Ige: a törvény és az evangélium fényszóróként világítja meg előttünk azt, amit látnunk kell! Csak azzal törődjünk! A két erős fényszóró: Isten parancsai és az Úr Jézus Krisztus evangéliuma mutatja az egyetlen utat, amely az örök célba vezet.
Valóban jó a hasonlat: az éjszaka utazó autóvezető, aki nem látott semmit, reggel, amint fölkel a Nap, csodálkozva látja, mi vette őt körül.
Az örökkévalóságban fölkel életünk fölött a Nap, megismerjük azt, ami itt rejtve volt előttünk, ott már tudni fogjuk, hogy „miért engedte meg Isten mindezt...”
*
Nos igen: embereket talán kérdőre vonhatunk, Istent azonban nem! Az embereket gyanúsíthatjuk azzal, hogy igazságtalanok, Isten azonban nem követ el igazságtalanságot, hiszen Őmaga az igazság!
Ám ha mégis erősködünk, és bár komolyan és alázatosan, de mégis fölvetjük a kérdést, „hogyan engedheti meg Isten?” – adhat a Szentírás olyan választ, amit nem szívesen hall az ember. A kérdés, amellyel az ember Istent tenné vádlottá, a válaszban úgy fordul elő, hogy egyszeriben bennünket tesz vádlottakká.
Egy-egy megrendítő esemény
egyben figyelmeztetés, hívás...
Evangéliumában Lukács, az orvos olyan történetet ír le, amely közelről érint bennünket is. Felháborodott, izgatott emberek mentek az Úr Jézushoz, és félelmetes eseményről számoltak be. Áldozati ünnepet ültek Jeruzsálemben. A római helyőrség mindig ideges lett, ha ilyenkor sokezres tömeg gyűlt össze... senki sem tudja megmondani, hogyan kezdődött, csak annyi volt bizonyos, hogy a szabadságszerető Galileából néhányan fölkeltették a római katonák figyelmét. Összetűzésre került a sor, amely – vérfürdővel végződött. A rómaiak rendezték a galileaiak között... (Lukács 13,1.2).
Amikor erről beszámoltak az Úr Jézusnak, ott rejtőzött a ki nem mondott kérdés: „hogyan engedhette meg ezt Isten?” Ez vonatkozott a másik eseményre is, amely valamivel korábban ejtette rémületbe az embereket. Hirtelen összeomlott egy nagy, szilárdan megépített torony, és tizennyolc embert temetett a romok alá. – Nem mondták ki, de riadt szemükből olvasható volt a kérdés, sőt valaki azt vélte, hogy azok talán gonosz emberek voltak...? Mert az ember mindig érteni akarja a dolgok hátterét is...
Az Úr Jézus Krisztus tud a ki nem mondott kérdésekről is, de ilyenféle válaszokról tudni sem akar, hogy „utolérte őket az Isten büntetése...” – Kijelenti, hogy Isten titkait nem fejthetjük meg semmiféle teológiával, azután mond valamit, ami nekünk is, mint azoknak, a csontjuk velejéig hatolt:
– Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el! (Lukács 13,3).
Ezzel pedig nyíltan kimondja, hogy a szörnyű események minden érthetetlensége ellenére Isten figyelmeztetése és hívása a világ számára, azoknak is szól, akik Isten nélkül élnek.
És nekünk nincs-e szükségünk ilyen figyelmeztetésekre?
Nézzük Isten parancsolatait:
„Én, az ÚR, vagyok a te Istened! Ne legyenek más isteneid mellettem!” – Mit tettünk ezzel a parancsolattal? Nincsenek isteneink? A pénzünk, az autónk, a munkánk, az egészségünk, a gyermekeink... nem őket szolgáljuk elsősorban...?
„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg...” – Hány vasárnapunk múlik el Isten Igéje nélkül?
És a szülők? Akiket tisztelnünk kell? – Na igen: öregek – mondjuk, és lenézzük őket.
Vagy az a parancsolat: „ne ölj!” – Mit csináltunk az emberi élettel? – Csak senki ne vesse közbe, hogy ő ártatlan, ő nem ölt embert...! – A Biblia kimondja, hogy aki gyűlöli a testvérét – embertársát – az gyilkos! Ha ez igaz – márpedig igaz – akkor sok eltitkolt gyilkosságot követünk el... otthon és a munkahelyen!
„Ne paráználkodj!” – Mennyi válás, házasságtörés! A tisztaságot kinevetik, mint maradiságot. Szexuális nyomorúságról beszél az ember, ahelyett, hogy komolyan venné Isten parancsát.
„Ne lopj!” – A kölcsönkért könyvekkel kezdődik, amelyeket nem adunk vissza. Ha minden jogtalanul nálunk levő tárgy kiabálna, otthonainkat nagy lárma töltené el...
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” – Mit tettünk ezzel a parancsolattal? A közéletet és a magánéletet megmérgezi a rágalom. Mintha sárral dobálná egyik ember a másikat. Az irigységről nem is szólva, a társadalmi életnek úgyszólván ez lett a mozgató rugója.
Hogyan is mondta a mi Urunk? „Ha nem tértek meg, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el!”
*
Ebben is Isten cselekedett: szétszakította a mennyet, és odaadta az embereknek Fiát, hogy Őáltala bűnbocsánatot, örök életet nyerjünk. – És mit tesz az ember? Eldobja ezt az ajándékot. Kijelenti, hogy az élet problémáiban nem tud vele mit kezdeni.
Ne azt kérdezzük tehát balga módon: miért engedi meg Isten ezt a sok szörnyűséget? – hanem halljuk meg végre a figyelmeztetést, és azon túl a kegyelem hívását, és forduljunk meg, úgy, ahogyan a tékozló fiú megfordult...!
Isten – kegyetlen lenne?
Azt is vélhetné valaki, emberi logikával, hogy: „ha a szörnyű események Isten figyelmeztetései, akkor ezek Őtőle jönnek, tehát Ő felelős értük...” Mit válaszolhatunk az ilyen vélekedésre:
– Igen, így van! A Bibliában ezt is olvashatjuk: „Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?” (Ámos 3,6)
Emlékszem arra a szörnyű órára, amikor a 2. világháború idején az első nagy légitámadás érte Essen-t. Égő házamban álltam, körülöttem lángolt az egész világ. A tüzet nem lehetett oltani, mert a vízvezetékek tönkrementek. De abban a pillanatban, amikor kétségbe akartam esni, Ámos próféta szaval jutottak eszembe: „Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?” – És nagy nyugalom fogott el: nem vagyok kiszolgáltatva sem az embereknek, sem a véletlennek, hanem egyedül Jézus Krisztus Atyjának, aki az én mennyei Atyám is!
Ugyanakkor értettem meg azonban azt is, hogy Istenről általában hamis elképzeléseink vannak, és el kell dobnunk ezeket az elképzeléseket! Arra kell figyelnünk, ahogyan Ő jelentette ki magát! Gyenge, gyerekes, giccses és buta elképzeléseink – hogy Isten az öreg, kedves nagyapó... – ezt az embert képzelte el Istennek az emberiség, és mivel a kép már nem egyezik meg a valósággal, akkor kimondjuk: nincs Isten! Elvetjük, pedig hamis elképzeléseinket kell elvetnünk, mert ISTEN-t nem vethetjük el! Ő vethet el bennünket!
(Amikor a materialista világnézet lett úrrá sok országban, az agymosó szemináriumokon Istent egyszerűen „időjárás-felelős”-nek emlegették!)
Hol áll a Bibliában, hogy Isten azt mondta volna Önmagáról, hogy Ő egy „Jóisten”? Sehol! Olyasmit azonban olvashatunk, hogy félelmetes, féltőn szerető, elrejtőző Isten, akinek szava van hozzánk: „Felharsan az ÚR hangja Sionból...” (2Sámuel 22,14); az Újszövetségben pedig ilyent olvashatunk: „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsidók 10,31); az Úr Jézus pedig azt is mondta, hogy „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában!” (Máté 10,28).
*
Már Salamon megírta, hogy minden bölcsesség kezdete az Úrnak félelme. És ha a Biblia utolsó könyvét nyitjuk ki (Jelenések Könyve), amely az eljövendő világtörténelmi eseményekről szól, elvész minden elképzelésünk arról, hogy Isten amolyan kedves öreg nagyapó. Onnan megtudjuk, milyen iszonyúan kemény, mert igazságos! Nem hallgatja el, nem „nézi el” a bűneinket, Őmaga az igazság! Parancsolataira pedig vigyáz.
Kegyetlennek látszik a mi szemünkben?
Nos, Isten nem igazodik a mi elképzeléseinkhez! Nekünk kell alkalmazkodnunk az Ő valóságához! Aki nem akarja tisztelni Istent, az az ítélet napján jön rá, mit eredményezett saját magatartása!
Sokan mondják, hogy egyáltalán nem hisznek abban, hogy lesz utolsó ítélet. Csakhogy ez nem számít. Az Ige tanúskodik Isten ítéletéről. „Tudd meg és lásd meg, milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad Istenedet, az Urat, és nem félsz engem!” (Jeremiás 2,19). A kérdésnek tehát, hogy „miért és hogyan engedheti meg Isten a sok szörnyűséget”, a hamis Istenkép az alapja!
Még egyszer: kegyetlennek tűnik a mi szemünkben? – Isten nem akarja a mi pusztulásunkat, Ő azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön és az igazság ismeretére eljusson! Azért küldte el Fiát a világba, hogy megmutassa a valóságot! Azért halt meg Isten Fia – helyettünk és értünk – a kereszten. És ezért támasztotta fel Őt Isten a halálból, ezért olvashatjuk a vigasztalást: „Akié a Fiú, azé az élet!” (1János 1,12).
Tőlünk függ, hogy megragadjuk-e az üdvösséget és gyermekei leszünk-e a hatalmas Istennek, gyermekei, akiknek már nem kell félniük tőle, hiszen bűnbocsánatot kaptak!
Isten nem kegyetlen: meg akar bennünket menteni! Ezért figyelmeztet Igéje – és megrázó események – által: térjünk meg és menjünk Őhozzá a világ minden tájáról, hogy megmeneküljünk!
Mert azt is kijelenti a Biblia, hogy: „Isten szeretet” (1János 4,8-10). És ez egészen más, mint egy semmitmondó „Jóisten”.
Ezt az igazságot ismét egy eseményből értettem meg: az előző napi bombatámadás után éppen egy betemetett bunkert ástak ki Essenben, és halottakat emeltek ki a romok alól. Ott feküdtek körülöttem, hetven ember, nagyrészüket ismertem; öregemberek, asszonyok, akiket a háború magával sodort. És gyermekek, aranyos kisgyerekek, ott feküdtek mind, halottak. Lelki szemeim előtt más kép jelent meg: a gyermekek virágos, napfényes réten játszanak... – és akkor ez...!
A szívem fölsikoltott: – Istenem! Hol voltál? Hol vagy? Miért engedted meg ezt?
Válasz nem érkezett. Az esti szélben csak egy leszakadt ereszcsatorna nyikorgott.
De akkor egy másik kép merült föl előttem: Jézus Krisztust láttam a kereszten. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” (János 3,16). Úgy láttam mindezt, hogy Isten a keresztet, mint valami világító fáklyát állította föl, az Ő szeretetének fáklyáját ebben a szörnyű világban. Nem értem az Ő útjait, de Krisztus keresztjéből fény sugárzik, és azon át belelátok Isten szívébe: így szeret engem, szereti azt, aki Őhozzá megy, amikor szeretete magához akarja vonni...
Mi célból?
Ha valami félelmes csapás kimozdítja életünket a megszokott kerékvágásból, már nemcsak elméletben tesszük föl a kérdést; hiszen éget, mint a tűz. Miért, mi célból történt ez velem?
Kétségbeesetten keressük a választ. – Egyszer nagyon sokat segített nekem egy bányász – Antalnak hívták – a válasz megtalálásában.
Nagy, erős ember volt, aki sem Istennel, sem ördöggel nem törődött. És egy nap ott maradt az omlás alatt. Később hallottam, hogy teljesen megbénult. Elhatároztam, hogy meglátogatom.
Tolókocsiban ült. Körülötte néhány társa. Amikor megjelentem az ajtóban, pokoli lárma tört ki:
– A pap? Mit akarsz te itt? Hol volt a Jóisten, amikor rám omlott a kő? Menj a pokolba a fecsegéseddel!
Olyan rettenetes volt, hogy egy szó sem jött ki a torkomon. Elmentem csöndesen.
Néhány bányász azonban – igazi keresztyének voltak – törődni kezdett vele. Valamiképpen megmutatták neki az utat Krisztushoz, és ezen át Isten új élettel ajándékozta meg. Nagy változás ment végbe benne. Bűnbocsánatot kapott, és teljesen megbékült Istennel.
Egyszer ismét meglátogattam. Lakása előtt, az utcán ült tolókocsijában. Azután igen jó barátok lettünk, egészen közel kerültünk egymáshoz, tegeződtünk. Leültem mellé a lépcsőre. Láttam rajta, hogy valami fontosat akar mondani.
– Tudod – kezdte –, úgy érzem, hogy nem sokáig leszek már itt a földön. De hiszem, sőt tudom, hová megyek, ha lehunyom a szemem. És ha Isten elé állok, leborulok előtte, és megköszönöm, hogy eltörte a hátgerincemet...!
– Antal! Mit mondasz? – kiáltottam.
Mosolyogva magyarázta meg:
– Ha ez nem történt volna velem, akkor a pusztulásba vezető úton egyre távolabb kerültem volna Istentől, egészen a pokolba! Istennek keményen kellett közbeavatkoznia, hogy Fiához, a Megváltóhoz vonjon engem. Iszonyúan nehéz volt, de örök üdvösségemet szolgálta!
Szünetet tartott, majd hozzátette:
– ...Jobb, ha nyomorékon megyek a mennybe, mintha két lábbal ugranék a pokolba...
Antal iskolája nem volt hiábavaló. De hányan mennek keresztül nehézségeken, és nem hallják meg bennük Isten hívását!
A nehézségekben a „miért”-nél jobb kérdés az, hogy „mi célból?”. Ahogyan egy énekíró kifejezte:
Hol szeretetben, hol szenvedésben
látogattál meg, Istenem,
hogy szívem elkészítsd egészen,
s mindenestől a Tied legyen!
Hogy feléd vigyen minden vágyam,
amit Te akarsz, azt kívánjam.
Ezerszer és ezerszer áldom
irgalmad ezért, nagy Királyom!
És találó magyarázatot mondott egyszer egy idős, tapasztalt keresztyén, akinek valaki panaszkodott sok nehézsége miatt:
– Biztosan láttál már juhnyájat? Mindig vannak közöttük olyan állatok, amelyek önállóak akarnak lenni, ott akarják hagyni a nyájat, a pásztort. Ő azonban utánuk küldi a kutyáját. A kutya ugat, vadul rohan utánuk, kerülgeti őket, megijeszti a juhokat, és azok visszamenekülnek a pásztorhoz. Látod, minden szenvedés Isten juhászkutyája! Megijeszt bennünket, félelmet kelt bennünk, pedig csak Jézus Krisztushoz, a jó Pásztorhoz akar terelni...
Minden szenvedés túlmutat önmagán
El sem tudom képzelni, hogyan birkózik meg az élet nehézségeivel az olyan ember, aki nem az Úr Jézus Krisztusé! Ha nem megy minden zökkenőmentesen, elfogja a keserűség, vádolja Istent és az embereket... – pedig ezek helyett azt kellene belátnia, hogy önmagában gyenge, csődöt mond, nem képes megoldani a problémáit.
Jézus Krisztus az örök élet reménységével ajándékozza meg a benne hívőket. Ha a világ egyre fenyegetőbb lesz, egyre jobban megtanul az örök célra nézni. Ezt így fejezte ki egy énekíró:
Mit oly könnyen feledünk,
ne feledjük soha:
hogy a mi szegény földünk
nem lelkünk otthona!
Erre némely olvasó mosolyoghat, és azt mondhatja:
– Kibújt a szög a zsákból: végül majd a mennyországgal vigasztalnak...
Erre ismét egy apró történet jut eszembe: Évekkel ezelőtt egy nagy bányavidéken voltam lelkész. Egyszer egy nagy születésnapi ünnepélybe csöppentem családlátogatás alkalmával. Fülsiketítő zaj hallatszott ki, és amikor beléptem az ajtón, egy pillanatra csend lett, de máris fölordított valaki:
– A pap? Mit keres itt? Nekünk ne beszéljen! A mennyet átengedjük neki, meg a verebeknek!
– Valamit nem értek – Igyekeztem megtartani a nyugalmamat –, az ember csak azt engedheti át másnak, ami az övé. Attól tartok, hogy nincs olyan mennyország, amit ön átengedhetne nekem! A maga útja inkább a pokol felé vezet...
Egy pillanatra zavarba jött, majd azt mondta:
– Na jó, a papok mindig a mennyországgal vigasztalják az embereket. Maga is azt akarta?
– Dehogy – válaszoltam –, miért vigasztalnék a mennyel olyanokat, akiknek semmi joguk hozzá?! Inkább arra akartam figyelmeztetni, hogy ne menjen tovább a pokol felé! Meg szeretném hívni a Megváltóhoz, mert akik Jézus Krisztust befogadják, azokat ajándékozza meg Ő a mennyországgal.
Az örök élet reménysége kiváltság! Kegyelmi ajándék azoknak, akik Jézus Krisztust befogadják.
Azok azonban nem kérdezik, miért enged meg Isten valamit? Ők is éppen úgy szenvednek, mint a többi ember, és amennyire tőlük telik, segítenek a szegény világnak. De szenvedésben és örömben egyaránt az hangzik a szívükben:
Otthonomba igyekszem
hazatartó úton,
hol Atyám mérhetetlen
megvigasztal, tudom...
Viszont Nietzschének is van egy verse, amely így hangzik:
Varjak húznak most károgó
seregben a város felé tova,
hamarosan lehull a hó,
Jaj annak, akinek nincs otthona!
Ezzel nagy igazságot mondott ki: korunk igazi nyomorúsága az, hogy az emberek úgy mennek keresztül a sok szenvedésen, mint a hontalanok. Jaj annak, akinek nincs örök hazája!
Viszont az Úr Jézus biztosította az Övéit: „Az én Atyám házában sok lakóhely van!” (János 14,2).
