|
Wilhelm Busch: „Aki megnyitja…”
Politikailag zűrzavaros időben történt. Fáradtan és kissé leverten bandukoltam az utcán. Fiatal lelkész voltam Essenben, egy teljesen hitetlen munkásnegyedben, olyan fanatikus és elkeseredett emberek között, akik Jézusnak még a nevét sem bírták hallani. Magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam a zsúfolt bérkaszárnyák árnyékában. Előttem néhány lépésre két fiatalember haladt. Egyikük a Vörös Frontharcos Szövetség szürke egyenruháját viselte. Élénk vitát folytattak egymással. Engem az gyötört: hogy lehet megközelíteni az ilyen fickókat? De máris jött a következő gondolat: miért ne tehetne Isten csodát és adna nyitott ajtót ezekhez az emberekhez? Hiszen Ő maga mondja a Jelenések könyvében: „Én vagyok, aki megnyitja és senki be nem zárja.” Azonnal odafordultam a jelen levő Megváltóhoz: „Ó, Uram, hadd lássam a Te csodádat! Nyiss utat ezekhez az emberekhez!” Persze, sejtelmem sem volt, hogyan történhet ez.
Gyorsítottam a lépteimet. Utolértem a két fiatalt. Elmenőben hallottam, hogy az egyenruhás megkérdi a másikat: „Nem tudsz valami olvasnivalót adni?”
Azonnal felöltöttem az udvariasságot. Itt a nyitott ajtó! Odafordultam a kérdezőhöz: „Ha valami olvasnivalóra van szükséged, gyere hozzám.”
Meghökkenve rám nézett, és csodálkozva, bizalmatlanul kérdezte: „Hát te meg ki vagy?”
„Pap vagyok.”
A fiú nagyot nevetett: „Én is Papp vagyok.”
„Ember, ne mesélj butaságot. Kizárt dolog, hogy pap vagy.”
A fiú még hangosabban hahotázott: „Fogadjunk?”
Szóval kiderült, hogy Pappnak hívják. Papp Vilmosnak.
„Hallottak már ilyet? Az én nevem is Vilmos, és pap, vagyis lelkész vagyok.”
Úgy tűnt, hogy vidám beszélgetés alakul közöttünk. Vili azonban hirtelen rám meredt, szinte riadtan. „Mikor kereshetnélek fel holnap?” – kérdezte aztán. Megadtam egy időpontot, ő pedig megígérte, hogy jönni fog. Utána gyorsan távozott. Különös izgalom látszott rajta.
Másnap ott ült a szobámban, és mesélni kezdett. „Tavaly egy délelőtt a Weber téren jártam. Nagy csomó ember özönlött a templom felé. A férfiak ünnepélyesen, kalappal a fejükön. ’Na, nézd csak, itt történik valami’ – gondoltam. Kíváncsian felmentem a lépcsőkön, hogy benézzek a templomba. Tódultak utánam az emberek, és előre sodortak. Jó világ, de régen nem voltam ilyen helyen! Miért ne nézhetnék egy kicsit körül benne? A nóta vége az lett, hogy teljesen beszorítva ott álltam elől, a padok között. Ki akartam menni, de akkor felhangzott az orgona, és az emberek rám szóltak, hogy maradjak nyugton. Így történt aztán, hogy akaratom ellenére részt vettem egy istentiszteleten.”
„Na, és hogy tetszett?” – vetettem közbe. Beszéde alatt rájöttem, hogy az esemény saját beiktatásom alkalma volt. S ami azt illeti – őszintén szólva – ez kínosan talált. Arra az istentiszteletre nem szívesen emlékeztem vissza. Ahogy általában a dolgok összefutnak: előző nap érkezett a bútorszállító kocsi, és fél éjszaka a könyveimet rendeztem. 27 éves voltam, fiatal, és dagadtam a reménységtől, hogy másnap alkalmas pillanatban valami majd csak eszembe jut.
Lelki szemem előtt most újra megjelent a zsúfolásig megtelt templom. Az oltár előtt álltak a különböző egyletek zászlótartói. Palástos lelkészek, presbiterek, jöttek az orgonaszámok, hosszú liturgia, valaki beszédet mondott, aztán egy másik, utána még egy. Már eltelt egy óra, majd egy további félóra, a zászlótartók aggasztóan dülöngéltek, a zsúfolt templomban hiányzott a levegő. És akkor kellett felmennem a szószékre. Az emberek már olyan fáradtak voltak! Nekem egy napsugár állandóan a szemembe tűzött, úgyhogy alig láttam valamit. Nyilván mindenki megérti, hogy még az a kevés is elszállt az emlékezetemből, amit mondani akartam. Ott álltam boldogtalanul a magas szószéken, és örültem, amikor lejöhettem.
Ahogy leültem, kedves fiatal feleségem megjegyezte: „Szégyellheted magad a prédikációd miatt.”
Igen, így történt. És most itt ül előttem egy fiatal, éles eszű kommunista, és meséli, hogy „akarata ellenére” részt vett ezen az istentiszteleten. Másodszor fogom tehát hallani, milyen nyomorúságos „bizonyságtevő” voltam. De hirtelen könnybe lábad a szemem, ahogy az ember folytatja a mondanivalóját. Sejtelme sem lehet, mi az, ami megindított.
„Ott álltam tehát, és kétségbe voltam esve. Mert az egész história sehogy nem akart véget érni. S amikor még egy alak felment a szószékre, megpróbáltam a kijárathoz préselni magam. Lesz, ami lesz – gondoltam. De akkor észrevettem, hogy ott fenn egy egészen fiatal ember áll. Korombeli lehetett. ’Ezt még meghallgatom – adtam meg magam. – Kíváncsi vagyok, mit tud.’ És akkor – igen, akkor a beszéde belém hasított, ahogy még semmi meg nem rázott. Azt sem tudom, hogy kerültem ki a templomból. Csak arra emlékszem, jó sok időre volt szükségem, hogy elfelejtsem a benyomást, amit az a beszéd tett rám. De hát – végül is meggyőződéses ateista voltam. Nem engedhettem, hogy elbutítsanak.” A fiú szünetet tartott. Feszülten várakoztam. „Egész őszinte akarok lenni – folytatta aztán. – Nézd, én vagyok a Vörös Front fúvószenekarainak a körzeti főnöke. Az egész Ruhr-vidék összes karvezetője alám tartozik. Minden születésnapon játszunk. Persze ilyenkor folyik az ital. Én nem nagyon bírom. De mit csináljon az ember, muszáj a többiekkel tartani. Ebből adódik aztán, hogy szinte minden másnap részegen megyek haza. Tönkremegy a házasságom, és zűrzavaros az egész életem. Pár napja állandóan az forog a fejemben: csak találnék valakit, aki más, új utat mutatna nekem. Igen, ez a vágy űz napok óta. És akkor….pontosan akkor történik, hogy megszólít az utcán az az ember, akinek a beszéde egyszer szíven talált. Hát ha ez nem különös…!”
Igen, mindketten ámultunk. Ő úgy vélte, hogy különös „véletlenről” van szó, én azonban megmagyaráztam, hogy itt más Valakinek a keze volt a játékban.
A fiú kedves munkatársam lett. Az Úrnak adta a szívét és szolgálatát. Mivel határozott vonzalmat érzett a fúvósok iránt, nálam is alapított egy zenekart.
Soha nem felejtem el, ahogyan első alkalommal kivonult: elöl óriási lárma, utána férfiak vézna kis csapata menetelt, és traktátust osztogattak. Az én halott kerületembe így tört utat az evangélium.
|
