Köszönöm szépen!

KERESTEM - RÁM TALÁLT

Gimnazista koromra datálom, hogy komolyan keresni kezdtem emberi példaképet, a korábbi magyar forradalmárok helyett, aki még többet jelenthet majd nekem. Abban az időben vált híressé Martin Luther King, afrikai származású, amerikai lelkipásztor. Elolvastam egy róla szóló könyvet, és nagyon megtetszett az élete, sajátságos erőszakmentes polgárjogi harca. Még egy versben is megemlékeztem róla:

Martin Luther King

Leteszem a fegyvert, az erőszakot,
levetem a harci orgiát:
legenda nélkül is hős vagyok.

Halkan lépdelek mögötted...
Harcunktól megbékél a világ,
ha megnyitunk átkos öklöket.

Napot csókolunk fekete égre,
nagy napot, lelkesen.

Diktatúra helyett nem
diktatúra kell, hanem béke.

A könyvből azt is megtudtam, hogy egyik nagy emberi példaképe Mahatma Gandhi volt. No, ez újra felkeltette az érdeklődésemet, ki lehet ez a nagy példakép: sikerült őróla is szereznem egy könyvet, azt is elolvastam, nagy érdeklődéssel.
Megtudtam, hogy Gandhi példaképe - Jézus volt.
Jézus Krisztus.
Zárult a kör.
Hívő családban nőttem fel, elindultam emberi példaképeket keresni, és kiderült, hogy akiknek a gondolkodása és élete megragadott, azoknak Jézus volt a példaképük.
Úgy jártam, mint a példázatbeli két szerzetes, akikről Görög Tibor: Csendes szobák - nyitott ablakok című könyvében olvashatunk:

"Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon.
E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld.
Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.
A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak,
hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel,
tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan,
de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyre tovább.
Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte.
Ott a küszöb, s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt,
szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.
Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat.
Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak.
Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára..."

Hamarosan elérkezett az az idő is, amikor Jézus rám talált. Megszólított. Nem tudtam nemet mondani. Azóta sem tudok, csak újra és újra igent mondani Neki.
...És megváltozott az életem. Már nem érzem magányosnak magam, hanem olyan boldog embernek, aki senkivel nem cserélne.
Úr Jézus Krisztus. Nem tudok jobbat.
Befejezésül még két kis vers Őróla:

Szenvedés

Elvették ruháját. Úgy, mint Bárány,
tűrte. Vére folyik majd, fázni fog,
szája kiszárad. Száz seb a hátán.
Ziháló bordái: ég-föld közt grádicsok.


Vallomás

Példaképet kerestem. Nem volt jobb
Tenálad. Most már nem csalódom.
Újra régi Könyvedben lapozok.
Mert célba visz, jó itt hajódon.

Kedves SZJ!

Köszönjük, hogy leírtad a megtérésed történetét!

Azon gondolkodtam, hogy a Boglárka nyitó hozzászólását:

Sziasztok!

Ez a topic arra ad lehetőséget, hogy leírjuk ide a megtérésünk történetét, remélve, hogy akik azon gondolkodnak, mi is a megtérés, miből áll? - kicsit közelebb kerüljenek ennek megértéséhez.

Mivel a topic indítónak illik példával elől járni, így nekem kellene kezdenem, de én már a régi fórumon leírtam ezt, és Admin kérte, hogy régi anyagot ne másoljunk be ide.
Az új fórum "Köszöntünk az új fórumon" témáján belül "A régi fórum"-ban olvasható -> "Újjászületésem (megtérésem) története" c. topic 1.hsz.-ban.

Csatlakozásra hívom azokat az új fórumtagokat, akiknek már van új életük Jézusban, meséljék el nekünk ennek történetét! Ne fogjátok vissza magatokat!

B.

ki kell egészíteni, ugyanis a régi fórum/nagy szívfájdalmam ellenére sem lehet már része ennek a fórumnak./, tehát azok a bizonyságtételek már nem elérhetőek. Ezért jó lenne, hogy akit az Úr indít, ossza meg velünk a megtérése történetét újra.

Sziasztok! Ahogy Erika említette, vannak olyan bizonyságtételek, melyek már nem elérhetők, mióta a régi fórum archív anyaga törölve lett.
A saját megtérésem történetét (illetve néhány testvéremét) tudom pótolni, kezdem tehát a magaméval :

Megtérésemről

A szüleim hittek Isten létezésében, de ez az életük mindennapjait nem szőtte át (Isten parancsolatait nem követték), templomba sem jártak, de a gyerekeiket – ahogy szokás – megkereszteltették, és később beíratták hittanra.
A hittan nem múlt el fölöttem nyomtalanul. Mélyen bevésődött a szívembe, hogy Isten szeret, és minden gondolatomat ismeri, kár is előtte titkolnom valamit. A tízparancsolatot még évekkel később is - amikor az Istenbe vetett hitem megingott – igyekeztem betartani; nagy védelmet jelentett ez számomra.
Mikor ingott meg a hitem? Amikor az iskolában tanultam az evolúcióról, számomra reálisabbnak látszott, mint az Ádám-Éváról, oldalbordáról szóló "mese" és hosszú időre zárójelbe tettem Isten létezését, mégis, továbbra is előfordult, hogy imádkoztam Hozzá.

Már dolgoztam, amikor – bár langyosan - újra elkezdett Isten személye, létezése foglalkoztatni, az egyik kolléganőm hatására, aki a teremtett világ tökéletessége, csodái alapján hitt Istenben.
Közben, a felnőttkor küszöbén, kerestem az életem értelmét - sok mindenben, csak épp Istenben nem. Foglalkoztam asztrológiával, agykontrollal, olvastam könyveket reinkarnációról, karmáról, tenyérjóslásról stb. Mivel Bibliát nem olvastam, nem voltam tisztában azzal, hogy ez bűn.
Eközben Isten küldött néhány embert, akik sokat beszéltek nekem Róla. (Most már tudom, ők sem ismerték Istent igazán, de akkoriban mégis többet tudtak Róla, mint én.)
Később ezek a barátok eltűntek az életemből, de nekem már hiányérzetem támadt Isten után. Egy magánéleti válság még közelebb vont Hozzá. Akkoriban kezdtem el újra templomba járni. Egy kis faluban éltem akkor, nem messze a református templomtól. Az igehirdetés minden szava személyesen nekem szólt, gyakran küszködtem a könnyeimmel.
Kevesen jártak ebbe a kis templomba, főleg vallásos, idős asszonyok, akik a családi hagyományokat követve voltak jelen. Jó lett volna valakivel beszélgetni Istenről, az Igéről, de istentisztelet után szétszéledtek, hazamentek.

Isten azonban meghallgatta a szívemben élő, ki sem mondott imádságot, és elvezetett egy élő hitű közösséghez, ahová azóta is járok; ez egy felekezetközi bibliaóra, ahol baptista, református, evangélikus felekezetűek járnak, testvérek az Úrban. Hetente egyszer találkozunk, és az evangélikus útmutató alapján aznapra kijelölt igék egyikéről beszélgetünk „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük." /Máté 18:20/, különben vasárnaponként mindenki a saját felekezete szerinti templomba jár.

Ebben a közösségben hallottam először arról, hogy szükséges újjászületni! Mivel azt állították, hogy ez a Bibliában van leírva, "leporoltam" a Bibliámat és elkezdtem olvasni.
Annyit már tudtam Istenről, hogy azoknak, akik kétkedőn boncolgatják, nem mutatja meg magát - ezért könyörögtem hozzá, hogy vegye el belőlem ezt a fajta hozzáállást, mert én szeretném megismerni.
A hívő testvérektől sok segítséget, szeretetet kaptam! Minden kérdésemet kimerítően megválaszolták, sok példát is hoztak a saját életükből.

/Közbevetőleg: évekkel ezelőtt, amikor Istent még nem ismertem, csak tudtam Róla, egy baráti társaságban arról beszélgettünk, honnan lehet tudni, hogy a mennyországba kerülünk-e? A két katolikus barátom nem tudta ezt határozottan megválaszolni akkor, és én sem. Ugyanakkor azt gondoltam, VALÓSZÍNŰLEG odakerülök, mert igyekeztem betartani a tízparancsolatot - és úgy általában jó embernek tartottam magam./

Amikor az előbb említett bibliaórás hívő közösségbe kerültem, valaki megajándékozott Trausch Liza: "...látni akarjuk Jézust" c. könyvével. Ebben volt két igehirdetés, amely alapján rádöbbentem, hogy NEM VAGYOK JÓ!, és az üdvösséghez egyedül Jézuson keresztül vezet az út!

Eleinte nehezen fogadtam el (hihetetlen volt), hogy az üdvösség nem cselekedeteken, érdemeken múlik, hanem "csupán" annyiból áll, hogy elfogadom Jézus váltságát (meghalt helyettem/helyettünk, elszenvedte a bűn büntetését helyettem/helyettünk).

Amikor jobban átgondoltam, megláttam: a váltság elfogadása nem is olyan egyszerű. Ahogy Jézus említette, hogy amikor valaki pl. építkezésbe belefog, előbb felméri a költségeket stb., hogy képes lesz-e véghezvinni - én is átgondoltam, vállalom-e az elfogadással járó feltételeket : ISTEN LESZ AZ ÉLETEM URA, NEM MEHETEK TÖBBÉ A SAJÁT FEJEM UTÁN. Esetleges üldöztetést, nélkülözést is vállalok Érte, hálából.

Már érlelődött bennem az elhatározás, amikor ún. "éves igeként" a következőt kaptam: "...és én megerősítem frigyemet veled, s megismered, hogy én vagyok az Úr." Mivel ekkor már jól tudtam, hogy a "megismer" szó a Bibliában nagyon szoros életközösségre utal, a "frigy" szó szintén, így biztos voltam benne, hogy abban az évben átlépek a „szoros kapun”… készültem rá lelkileg. Aztán eljött az a nap is: minden bűnömet, amire csak emlékeztem, megvallottam ("kisepertem") és behívtam Jézust az életembe egy imádságon keresztül. Nagy öröm lett a szívemben, és nem csak tudtam, éreztem is, hogy nem vagyok egyedül.

Nem hiszem már magam jónak, mégis BIZONYOSAN tudom, hogy Jézus érdeméért – örök életem VAN.
…
A Jézussal élés nem jelent probléma mentességet!, de csodálatos tudni, hogy az életem – minden örömével, bánatával, próbatételével – az Ő jóságos kezében van, semmi nem történhet a tudta nélkül.
„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8:28)

Az alábbi írás egy középkorú nőtestvérem története a megtéréséről

"Hívő szülők gyermekeként minden esélyem meg lett volna, hogy a jó úton haladjak, ha engedelmes vagyok, de az engedetlenség végigkísérte az életem, ami már gyerekkorban látható volt.
Volt bennem egy tudatos ellenállás, nem akartam elhinni, hogy csak ez az egy útja van a boldogságnak, és ehelyett kerestem a nagybetűs VILÁGban, ami teljesen eltávolított Istentől, annál is inkább, mert eközben bűnt bűnre halmoztam.
Így kötöttem házasságot is. Épp csak elkezdett kapcsolat, jött a gyerek… A társam szeretett, én nem voltam szerelmes, de elvártam, hogy boldoggá tegyen. Kötöttünk egy házassági szerződést – 1 évre! - az anyagiakra vonatkozóan és 3 feltétel mellett :
1. A múltamban ne vájkáljon, mert már volt
2. Tegyen meg mindent, hogy boldoggá tegyen, ha nem sikerül, engedjen a hívő közösségbe vissza!
3. Ha én úgy látom jónak, hogy menjen férfi hétre, akkor már most egyezzen bele, hogy elmegy

Ő elfogadta a feltételeket, és azt mondta, hogy neki ennyi idő elég ahhoz, hogy ezt az 1 évre „garanciált” házasságot tartós kapcsolattá alakítsa.
Három gyermekünk született, és – bár a férjem mindent megtett, hogy boldoggá tegyen - 9 év után úgy megromlott a házasságunk, erkölcsileg, mentálisan és érzelmileg is, ami kilátástalannak tűnt.
Ez idegileg megviselt, és a halál gondolatával foglalkoztam, hogy talán jobb lenne meghalni.

Ebben a mély nyomorúságban az Úr küldött egy hívő embert, aki érdeklődött felőlem és a családom felől. Ő ébresztett rá arra, hogy lelkileg nem tudok neki mondani semmit, mert semmi nem lehetett az enyém, amit Isten elkészített számomra.
Ez fájt, s akkor elővettem az útmutatót (az anyukám azt tanácsolta – aki időközben meghalt -, hogy minden évben vegyem meg magamnak, mert nem tudhatom, melyik pillanatban szól hozzám az Úr. Ezt az útmutatót vettem elő, abban az évben először), a napi ige ez volt:
„Mert ezt mondja az Úr: Veszedelmes a te sebed, gyógyíthatatlan a te sérülésed. Senki sincsen, ki megítéli a te ügyedet, hogy bekösse a te sebedet, orvosságok és balzsam sincs számodra.” /Jeremiás 30:12-13/
Pár sorral lejjebb :
„Mert orvosságot adok néked, és kigyógyítlak a te sérülésedből, azt mondja az Úr.” /Jeremiás 30:17/
Ezeket leírtam magamnak egy kis füzetbe, bár akkor azt gondoltam, nem nekem szól, hiszen nem voltam beteg.

Rá 3 hétre úgy ébredtem, hogy fáradt vagyok. Próbáltam kipihenni, de nem sikerült. Ez a fáradtság hétről hétre nőtt, és 11 hónap után olyan gyengeséggé vált, ami ágyban tartott, és a napi teendőimet sem tudtam elvégezni. Férjem ápolt, a gyerekek jártak a boltba, és munka után a férjem főzött és látott el mindent. Ez olyan kimerítő volt, amit nem bírt sokáig.
Így le kellett üljünk megbeszélni, hogyan tovább. Neki lelkifurdalása volt, mert én rá fogtam, hogy miatta vagyok beteg. Akkor felajánlotta, hogy ha úgy gondolom, ő inkább elmegy, ha ez a gyógyulásomat szolgálja. De akkor már tudtam, hogy nem őmiatta vagyok beteg, hanem a bűneim miatt! Egy könyvben olvastam, hogy „ha valaki megeszi a káposztát, nem a másik hasa fájdul bele”, és hogy ne mutogassak másra, mert a más bűne nem tesz tönkre, csak a magamé.
Így a férjem ott maradt, de tudta, hogy kb. 3 hetem van hátra, ha ilyen állapotban maradok. Felajánlotta a segítségét, de tudtam, hogy már nem tud tenni semmit, mert mindent megtett.

Ezen az éjszakán nem tudtam aludni a félelem és a reménytelenség miatt.
Az éjszaka csöndjében eszembe jutott a konfirmációs igém: „Ne félj, mert én megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy” /Ézsaiás 43:1/, s ennek az igének az erejével álltam az Isten elé imádságban, hogy Ő ismer engem, tudja, mi bajom van, és ha úgy látja jónak, akkor gyógyítson meg.
Másnap reggel elővettem megint az útmutatót, a napi igét keresve, és Isten válaszát kutatva, s ezt találtam: „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett?! Azért most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék.” /Ézsaiás 5:4-5/
Megrémültem, hogy az ítélet elhangzott felettem, mert tudtam, hogy ha így bánnak egy szőlővel, az elpusztul. Egész nap nem tértem magamhoz. De szembe kellett néznem Isten ítéletével, nem értettem, hogy miért, de tudtam, hogy komolyan mondja.
Este elbúcsúztam a gyerekeimtől (írtam egy búcsúlevelet a gyerekeimnek, s annyit mondtam, hogy ha valami történik velem, olvassák el), férjemtől is, és reggel arra csodálkoztam, hogy még élek. Nem értettem. Meg kellett volna halnom, és nem haltam meg.
Aznap megint Isten elé álltam, és csak azt kérdeztem Tőle, hogy miért. Akkor nem jött rögtön válasz, hagyott két napig a miértemben lenni, és két nap után az útmutató szerinti igében ez volt: „És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg.” /Ézsaiás 50:7/
Ez volt az első reménysugár hosszú hónapok óta. De a szívemben még mindig ott volt a „miért?”, és imádságban kértem, hogy mutassa meg, és egyszer csak látnom kellett, hogy Ő mindent megtett; gyerekkorban keresett, felnőtt korban tanácsolt, de én a tudatos engedetlenségemmel és az önfejűségemmel ebből nem kértem. Jöttek a bűnök is, a paráznaságok, irigységek, hazugságok….ezekkel kellett most szembenéznem. Ott, abban a csendben, saját magam előtt be kellett vallanom, hogy megérdemlem az ítéletet.
Kértem az Urat, hogy többet ne mutasson semmit, mert ez mind meggyőzött. El voltam keseredve, elveszettnek, tönkretettnek, reménytelennek láttam a jövőt.

Megüresedve, de vággyal a szívemben – a pici remény miatt – másnap reggel elővettem megint az útmutatót, mert vágytam Isten szava után. Az Ige ez volt :
„Íme itt van a kegyelem ideje, íme itt van az üdvösség napja.” /2Kor. 6:2/
Akkor tudtam, hogy lehetőséget kaptam a gyógyulásra, és mindent, ami terhelt, amit bűnként megmutatott, imádságban, térden állva elmondhattam az Úrnak, kérve az Ő bocsánatát. Minden kijött belőlem, és mikor felálltam, volt egy belső meggyőződésem, hogy a gyógyulásom elkezdődött.
Belülről éreztem, hogy jobban leszek. Este elmondtam a férjemnek, hogyan ítélt meg az Isten, és hogy kaptam bocsánatot, ő örült neki! Erre nem számított, sőt azokban a napokban mindig rettegett hazajönni, mire jön haza…

Azóta eltelt 5 év, amit hitben élek. A bűneim következményeit viszont viselem. Ez a felemás iga napi szinten rengeteg súrlódást okozott. Ebben is kértem az Úr segítségét. Azóta a teher az Úr vállán van. Belehaltam volna, ha nem kapok ebben segítséget.
Ebben a súrlódásban sok fájdalom volt, ami kihatott a gyerekekre is, de az Úr kegyelméből megadja azt, ami a mindennapi életünk békességét eredményezi.
A férjem Istennel nem tud mit kezdeni, de engem támogat mindenben, hogy az Úrral való kapcsolatom ne szakadjon meg, mert az áldások kihatnak őrá is, amire szüksége is van.
Hiszem, hogy a házasságunk 3. feltétele beigazolódik. Addig is szeretnék úgy élni mellette, hogy Ige nélkül is megnyerettessék.

Most minden vágyam, hogy amit Isten megmutat, abban engedjek, és az Ő tetszésére éljek, mert tudom, hogy a lehető legjobb történik velem.
A házasságomba igaz szeretet, szerelem nélkül léptem bele. Az elrontott kezdet után a szeretet, az egymás iránt érzett tisztelet most kezd kibontakozni a – 15 éve tartó – házasságunkban. Isten tartja ezt a házasságot kegyelemmel, igazsággal, szabad, boldog élettel, ami kihat a körülöttem élőkre is.

Isten alkotott, Ő ismer és tudja napi szinten, hogy neveljen, tisztogasson és szeressen. Ez a szeretet tesz boldoggá, szabaddá."

59 éves nőtestvérem bizonyságtétele megtéréséről

”A Katolikus Egyház keretein belül kereszteltek meg, és gyerekkorom óta vallásos voltam. Rendszeresen jártam misére, de az életem nem volt másabb, mint azoké a kortársaimé, akik nem jártak templomba.
Szüleim elváltak, amikor 15 éves voltam, és nagyon hiányzott az édesapám. Ekkor kezdődött az "udvarlás" időszaka az életemben. Kiegyensúlyozott életre vágytam, amit a szüleim életében, sőt a nagyszüleim életében sem láttam. Elkezdődött az álmodozás kora: gondolataimban nagyon szépnek színeztem a házasságot, amilyen majd az enyém lesz - ettől vártam a boldogságot.
17 éves múltam, amikor feleségül mentem az első férjemhez. Nagyon rövid időn belül rájöttem, hogy amit álmodtam, nem vált be, s még nyomorultabbul éreztem magam, mint amikor egyedül voltam. Mivel megfogadtam, hogy én nem fogok annyit tűrni, mint Anyukám tűrt, ezért igyekeztem megszabadulni a férjemtől. 10 nap híján 1 évig éltünk együtt, amikor elköltözött és elváltunk. De így sem volt jó. Kerestem a boldogságot, reménykedtem, hogy talán egy másik kapcsolatban? 1 év múlva újra férjhez mentem és ebben a házasságban is nagyon szenvedtem, mert ez sem az volt, amire vágytam. Ez a házasság 7 hónapig tartott.
20 éves koromra kétszeres elvált voltam. Nagyon nyomta a lelkemet az elrontott életem! Ez idő alatt is jártam a templomba, gyóntam, áldoztam. Továbbra is vágytam társ után, boldogság után. Ekkor kezdődtek a "kalandok" az életemben. Persze, mindegyik vége csalódás volt. Megtérésem előtt az utolsó kalandom az öngyilkosság szélére juttatott. Egy olyan férfivel ismerkedtem meg, aki nagyon tetszett, úgy gondoltam, ő a nagy szerelem az életemben. Két évig bolondított, titokban szexuális kapcsolatunk is volt, és nekem borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt emiatt. Mindenki előtt tagadtam és próbáltam a tisztességest játszani.
Egyre inkább láttam, hogy kettős életet élek és ebbe bele lehet bolondulni. Elmentem a templomba, meggyóntam - és utána folytattam ott, ahol abbahagytam. Kínlódásomban elővettem a Bibliát és keresni kezdtem: mit mond Isten Igéje? Egyre bűnösebbnek éreztem magam, abba akartam hagyni ezt az életet, de nem ment! Ha volt kapcsolatom, a lelkifurdalás gyötört, ha nem, akkor a vágy. Pokol lett az életem. Azt gondoltam, egy újabb házasság megoldaná a bajomat. Férjhez akartam menni ehhez a férfihez, aki az utolsó kalandom volt, de ekkor kiderült, hogy neki csak kaland voltam, semmi több. Elmentem újra a papnak meggyónni, s elmondtam, hogy nem tudok így élni, férjhez akarok menni! A pap - 80 év fölötti idős ember volt - teljesen felháborodott, kijelentette, ha férjhez megyek, nem járulhatok a szentségekhez. Ugyanakkor javasolta, hogy tartsak barátot, majd meggyónom, ő feloldoz[!], és akkor járulhatok a szentségekhez.
Ezek után nem tudom, hogy kerültem ki a gyóntatószékből, teljesen összeomlottam, hisz azt javasolta, amiből menekülni akartam.
Ekkor kerültem olyan lelkiállapotba, hogy az öngyilkosság merült fel megoldásként, mert eljutottam odáig, hogy ha becsületesen nem tudok élni, akkor nincs értelme az életemnek.

Azért jelentett a pap szava nagy csalódást, mert számomra a katolikus pap szava, Isten szavát jelentette.

Ez után történt, hogy egy este sírva mondtam Istennek: ha egyáltalán létezik, akkor vegye el tőlem ezt a borzasztó gyötrelmet, a lelkiismeret-furdalást, a vágyat, mert így nem tudok élni.
Bűnnek vallottam meg az egész addigi életemet és bocsánatot kértem Istentől mindenért. Ezután teljesen felszabadultam a gyötrelmek alól, és nem kellett tovább folytatnom ezt az életet. Volt két szórakozóhely a városban, ahol azelőtt minden szombaton és vasárnap törzsvendég voltam. Ettől kezdve ide sem kívántam menni.
Imádkoztam Istenhez, hogy küldjön hívőket az életembe. Kb. 5 hónap múlva találtam hívő testvért, aki a lelki anyám lett. Vele együtt is imádkoztam; a jelenlétében is megvallottam a bűneimet Istennek. Ez volt életem első igazi gyónása, amikor átéltem, hogy Isten megbocsátott, és ekkor döbbentem rá, hogy a bűnvallásom óta valóban megváltozott az életem.

Az eddig részletezett nyomorúságomon kívül volt más bűn is, ami terhelt, a családomban voltak spiritiszták, akik szeánszokra jártak, és rajtuk keresztül ezzel is kapcsolatba kerültem. Amit a szeánszon a médium elmondott, azt valaki leírta, és könyvben kiadták. Ez abban az időben tiltott dolog volt, de titokban terjedt, és így jutottak ebből könyvek hozzánk. Anyukámmal együtt olvastuk. Nagyon szépnek látszó imádságok is voltak benne, ezért nem tűnt fel, hogy ez nem az Isten útja. Mi Őt kerestük, de a Sátán, a nagy ellenség becsapott és megkötözött, olyannyira, hogy Anyukám az elmeosztályra került öngyilkossági kísérlettel és a diagnózis "következtetéses téveszme" volt. Senki sem biztatott, hogy ebből ki fog gyógyulni. Ekkor már a Bibliából sok történetet ismertem, csak azt nem tudtam, hogy Jézus ma is ugyanaz, mint amikor itt járt a földön, van hatalma meggyógyítani embereket ma is. Imádkoztam Jézushoz: "Ha van hatalmad megkötözötteket meggyógyítani, kérlek, hogy gyógyítsd meg Anyukámat!". Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy én is megkötözött vagyok. (Ez a megtérésem előtt volt 3 évvel.) Isten meghallgatta az imámat és – bár nagyon lassan, de - egyre jobb lett Anyukám állapota. 50 évesen hitre jutott, Jézus Krisztus neki is személyes megváltója lett. A megtérésemkor - miután bűnnek megláttam, hogy az ördögnek nyitottam kaput a spiritiszta könyvek olvasásával - bocsánatot kértem erre a bűnömre is. Kértem Jézust, hogy csukja be ezt a kaput, megtagadtam minden ilyen kapcsolatot, és teljes szabadítást kaptam az Úrtól. Valóság lett az életemben ez az Ige: "Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek." /János 8:36/
Minőségileg teljesen új életem lett. Nem hajtott a vágy, és megszabadultam a félelmektől! Kaptam az Úrtól testvéreket, és nem éreztem magam egyedül. Arról meg egészen lemondtam, hogy férjhez menjek, hiszen annyit vétkeztem a házasság ellen, hogy nekem Isten már biztosan nem ad társat - gondoltam.
Olyan jó volt megtapasztalnom, hogy Isten nem ember módra gondolkodik. Az Ige azt mondja, hogy a megvallott és elhagyott bűnöket Isten a tenger fenekére veti, és többé nem emlékezik meg róla. "...eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!" /Mikeás 7:19/
Isten nem gyönyörködik az övéi szenvedésében. 24 évi egyedüllét után Isten megajándékozott hívő házastárssal.

Édesanyám 1987 augusztusában meghalt, s 1 év múlva elkerültem Pécelre egy Bibliaiskolába. Ez a közösség nagyon családias volt. Ott találkoztam egy férfivel, aki először szimpatikus volt, majd később azon kaptam magam, hogy vonzódom hozzá. Ettől nagyon megijedtem. Isten elhívott szolgálatra, és tudtam, hogy csak azt tehetem, ami az Ő akarata, ha a Vele való életet, s a szolgálatot folytatni akarom. Jézushoz menekültem imádságban. Őszinte elszánással mondtam: „Te tudod, hogy nem akarok mást, csak azt, amit Te akarsz!” Megvallottam problémámat, vívódásomat, kértem az eligazítást, segítséget. Azon az estén sírva aludtam el. Másnap reggel elővettem az útmutatót, és olvastam a reggeli igét: „Megteszem ezt is, amit kívántál, mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” /2Mózes 33:17/
Ezt én az esti vergődésem válaszának láttam, s vártam, mikor lesz visszajelzés, hogy ez a férfi is megértette. Elmúlt egy hónap, több hónap, egy év, és nem történt semmi.

Azaz annyi, hogy hallottam másoktól, közben ő – a válását követő 26 év egyedüllét után – elhatározta, hogy megnősül újra, de nem rám, hanem egy másik hívő nőre gondolt.
Amit akkor nem tudtam: az udvarlásban megakasztotta egy ige. Nem értette, miért állította meg Isten, hiszen hívő nőről volt szó! Nem értette, de tovább várt Isten vezetésére.

Közben nekem megingott a hitem: talán nem jól értettem az igét.
Négy év múlva azonban még mindig ott volt ez a férfi a szívemben, s beszéltem erről az akkori lelkigondozómnak. Mire ő azt mondta, neki egyszer elég volt a házasság kérdését letenni és utána nem volt többé problémája ezzel; egyedül élte le az életét.
Ez a beszélgetés arra indított, hogy tegyem le egészen én is ezt a kérdést.

Nem sokkal ezután, egy lelki testvérem megkérte ezt a férfit, hogy jöjjön el, és segítsen a férjének valami szakmunkában, így augusztusban leutazott abba a városba, ahol éltem. Ekkor én nem voltam otthon, egyházi kiránduláson vettem részt Erdélyben, és teljesen elfelejtettem, hogy jönni fog. Egy hetet töltött a városunkban, közben én is megérkeztem.
Vasárnap, a református istentiszteleten ő is, én is részt vettünk. A lelkipásztor az 1Móz. 24 (Ábrahám feleséget hozat Izsáknak) igehely alapján prédikált, melyen elhangzott: lehet 40 éves kor után is házasodni.
A hazautazásának reggelén, amikor elővettem az útmutatót, döbbenten láttam, hogy ugyanaz az ige, mint 4 évvel előbb. Megrémültem, és becsuktam a Bibliám azzal, hogy nem akarok belemagyarázni semmit…
A vonat, amivel elutazni készült, a déli órában indult, én az állomás közelében dolgoztam egy cipőboltban, bejött, megkérdezte, nem kísérném-e ki az állomásra? Ebédszünetem volt, és elmentem vele. Láttam, hogy öröm van az arcán, és megkérdeztem, visszajön-e befejezni a munkát, amivel még nem végeztek. Azt válaszolta:
- „Igen, mert igét kaptam az Úrtól!”
Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a reggeli ige volna, de hozzátette:
- „Tudod, a reggeli ige.”
Akkor azonnal tudtam: neki most ugyanazt jelentette, mint nekem, 4 évvel előbb.
Szeptemberben visszajött, és feleségül kért. Miután igent mondtam, novemberben, a 44. születésnapomon kötöttünk házasságot. Ennek 14 éve.

A lelki testvéreim közül néhányan ellenezték a házasságunkat, voltak olyan lelki testvérek, akik a házasságkötésünket megtudva, elküldtek minket a péceli Bibliaiskola vezetőjéhez, hogy kérdezzük meg, ugyan milyen teológia alapján köthettünk házasságot elváltként? (Akkor voltunk 1 hónapos házasok.)
Amikor a lelkész meghallotta, miért fordultunk hozzá, a fejéhez kapott:
- Hát, mit akarnak magukkal, el akarják magukat választani?! Menjenek, és mondják meg azoknak, akik ide küldték magukat, hogy semmilyen teológia alapján nem köthettek volna házasságot, csak az Isten KEGYELME alapján!

A boldogságot, amit fiatal korom óta kerestem, Jézus Krisztusban találtam meg!, nem a házasság tesz boldoggá, bár harmonikus a kapcsolatunk. Jézus Krisztus váltságáért az Atya megbocsátotta a paráznaságomat, a házasságtöréseimet is. Ezért KEGYELEMBŐL kaphattam egy kiegyensúlyozott, boldog életet, aminek Jézus Krisztus az Ura. Ez azért is csodálatos, mert mindketten mélyre csúsztunk az élet lejtőjén - én a paráznaság vonalán, a párom pedig az alkohol vonalán -, mindkettőnk élete teljesen tönkrement és Isten újjá teremtette! Ezt a csodáját éljük meg naponta."

Anyámék elsős koromban beírattak katolikus hittanra, voltam elsőáldozó is, na a témára visszatérve elegem lett a katolikus hitből, és már harmadik éve református templomba járok, korábban végtelen ürességet éreztem szívemben és Jézust a szívembe fogadtam azóta boldog vagyok hogy terjeszthetem Jézus mindannyiunk bűneit felvitte a Golgotára és át szeretnék reformátusnak keresztelkedni, konfirmálni, és úgy tervezem hogy két év múlva a REFI-be megyek érettségizni, utána meg teológiára, mert református lelkész akarok lenni, de sajna a mai világunkba az van hogy csúnya szóval élve:"szentfazekaknak" nevezik a hívőket, pedig csak emberek vagyunk akik hiszünk Istenben.

Kedves "szentfazék" !
Ezen mindnyájan átesünk... így mondom, mert ez a csúfolódás "kijár" a hívőknek, és úgy látszik, a Sátán módszere eléggé sablonos, mert leginkább az ifjú hívőket célozza meg ezzel.- Az én tapasztalatom, hogy "később" ez elmúlik, persze, jönnek más kísértések.

Kedves Mirike ! Légy üdvözölve! Nagyon kedves a bizonyságtételed, és szívből kívánom Neked, hogy egyre több örömöt találj az Úr Jézussal való életedben!- Nagyok a terveid, de ami az Úrtól van, annak megvalósulásában Ő segít !

Az Úr áldjon meg és őrízzen meg téged!

Szeretettel
Loisz

Egy történet az internetről:

http://mindennapi.hu/cikk/egyhaz/mit-je ... 2-18/10821

Történet az internetről:

http://mindennapi.hu/cikk/blogok/mennye ... 2-22/11036

Egy megtérés története. Egyszerű és nagyszerű.

http://mindennapi.hu/cikk/egyhaz/a-kozo ... 1-01/11360

Szeretném elmondani, hogy miként éltem a világban, hogyan lettem vallásos, és ebből a vallásosságból hogyan jutottam élő hitre, és közösségre az Úr Jézussal.

Nem hívő családban nőttem fel,és gyermek koromtól egészen 23 éves koromig végig kísérte életemet az okkultizmus sok formája. Ezek között szerepelt a horoszkóp, jóslás, keleti vallások tisztelete és gyakorlása.Így hittem a lélekvándorlásban, gyakoroltam az autogén tréninget, meditációt, és több alkalommal részt vettem szellemidézésen. Szerettem a horror és fantasztikus filmeket, újságokat, könyveket, és a rock zenét.

De sok más bűn is szerepet kapott az életemben. Sokat hazudtam, csúfolódtam, paráználkodtam, és sok mindent és mindenkit bálványoztam.
Bíztam testem és lelkem épségében, a magam jóságában, és hittem abban, hogy jól irányítom az életem. Szabadnak éreztem magam a világban. Sokat jártam discokba és hasonló szórakozó helyekre. Ezeken az alkalmakon mindig rengeteget ittam.
Nagyon álmodozó típus voltam. Nagy terveim voltak, hogy leszek egyszer valaki, akire az emberek majd felnéznek.Hatalmas önbizalmam volt. Hittem abban, hogy mindent jól csinálok. Életem viszont egyre üresebb lett,és ráadásul tele lettem félelmekkel és szorongásokkal.

1997-ben mikor 23 éves lettem jött az első nagy fordulat az életemben. Egy betegségtől való félelem és rettegés miatt keresni kezdtem Istent. Elkezdtem Bibliát olvasni, és Cseri Kálmán igehirdetéseket hallgatni. Az egyik ilyen igehirdetés meghallgatása után megvallottam a bűneim, és átadtam az életem az Úr Jézusnak. Kidobáltam a más vallásokról,misztikus dolgokról és a bálványaimról szóló könyveim és újságaim.Ezt követően pedig naponta olvastam a Bibliát,rendszeresen imádkoztam,és gyakran hallgattam és olvastam igehirdetéseket illetve hitmélyítő könyveket.De rendszeresen jártam Istentiszteletre is,miután 1998-ban megkeresztelkedtem és konfirmáltam a helyi református gyülekezetben.

A félelmeim és szorongásaim viszont ezek után is megmaradtak,mert nem szakítottam minden bűnömmel,hanem tovább folytattam azokat.A legnagyobb bálványaim, a testépítő sport, a disco zene, és a betegségektől való félelem továbbra is meghatározó részei maradtak az életemnek.Jól jellemezte életemet Isten Igéje:
"félték ugyan az Urat,de tisztelték bálványaikat is."(2 Királyok 17,41)
Viszont "Senki sem szolgálhat két úrnak"(Mt 6,24)-mondja Jézus.
Ezért nem volt igazi közösségem és élő kapcsolatom Jézussal,mert Őt nem lehet fél szívvel követni,csak egészen és minden áron.
Ennek okán maradt a békétlen és örömtelen vallásos élet.

Mindez sajnos odáig vezetett, hogy 2004-ben újra disco-ba járni, és inni kezdtem.
2008-ban újból kapcsolatot létesítettem,majd együtt is éltem egy fiatalkori barátnőmmel. 2009-ben pedig egy karizmatikus vallást gyakorló személlyel voltam párkapcsolatban és közösségben.Közben újabb és újabb bálványok jelentek meg az életemben, amikbe rengeteg időt, pénzt és energiát fektettem.

Isten viszont nem hagyott végleg eltévelyedni,és kiemelt tévutaimból.Így az Ő mentő szeretetének munkája, hogy 2006-ban befejeztem a discozást és azzal együtt az italozást.2010-ben pedig elhagytam két legnagyobb bálványomat, a disco zenét, és a testépítő sportot.De párkapcsolataimat sem engedte elmélyülni, kihozott azokból, és megajándékozott az igazi társsal, Tőle rendelt feleségemmel.


Továbbá szintén az Úr nem hagyott eltévelyedni hamis vallási mozgalmakban.Mint amilyen a Pünkösdi, Adventista, Jehova Tanúi, karizmatikus és más hasonló felekezetek.Valamint ezek előfutáraiban sem,akik az előző századokban hirdették
a tökéletes megszentelődést és a szentlélekkeresztséget.

Valami viszont még mindig hiányzott. Bár mindennap imádkoztam, Bibliát olvastam, jártam gyülekezetbe,és bálványaimat is elhagytam,mégis hiány volt a szívemben.És hogy mi hiányzott, arra egy Joó Sándor igehirdetésben kaptam választ:"Tudod, mikor látod meg igazán Krisztust? Akkor, ha annak a nagypénteki magvetésnek a gyümölcsei benned is érni kezdenek, s megteremnek! Annak a szent magvetésnek a legelső gyümölcse a bűnbocsánat. Amikor valaki térden állva bemutatkozik az Úrnak, a bűnbocsánat fölszabadító erejében válik először valósággá, realitássá számára az élő Jézus Krisztus! Itt kezdődik a Jézussal való személyes megismerkedés, amikor azt mondja az előtte térdeplő embernek: „Megbocsáttattak néked a te bűneid!”
Ez hiányzott igazán, és ezt nem éltem át 1997-ben és utána sem, hogy valósággá váljék az én számomra is:Megbocsáttattak a bűneim! És ebből a bocsánatból hála fakadjon a szívemben: Jézus Krisztus megváltott és megbocsátott. Én hálából Vele akarok élni!
Mert a bűnbocsánat komolyan vételének és teljes elfogadásának hiánya folyamatos bizonytalanságot és félelmet keltett bennem.Ezért nem voltam bizonyos az üdvösségemben és az örök életemben sem.
Ezt követően szintén egy Joó Sándor igehirdetésben olvastam az alábbiakat: "Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket"(Jak 5,16)Ezért szerettem volna elmúlt életem minden engedetlenségét és bűnét Isten elé vinni és megvallani egy tanú előtt.Ennek okán felkerestem Horváth Géza református lelkipásztort Pasaréten.
Ott valóban megvallottam mindent és letettem az Úr Jézus kezébe. Kértem, hogy bocsásson meg, mert hiszem, hogy egyedül Ő szenvedte el az én halálos ítéletemet, és egyedül az Ő áldozatáért kaphatok bocsánatot, amit kész vagyok feltétel nélkül elfogadni. Majd kértem hogy Ő uralkodjon a továbbiakban bennem, mert én Vele akarom eltölteni földi életem hátra lévő részét, és az örökkévalóságot.

Miután mindezt megvallottam Horváth Géza arra kért, hogy tépjem össze a kezemben lévő írást a bűneimről, mert a következő ének jutott az eszébe:

"Az írás széjjel tépve, szabad vagyok szabad!
Tudom, hogy megvevél Te, Meggyőztél ím magad!"

Ezek után már nem maradt kétség a szívemben, tudtam, és tudom most is, hogy Jézus Krisztus megváltott és megbocsátott. Ő az én Gazdám, és én Hozzá tartozom. Örök élettel ajándékozott meg, amiért nem szűnök meg Neki hálát adni.

Végül pedig szeretnék arról szólni,hogy mindezért egyedül az Istené a dicsőség!
Nem az én döntésem,akaratom,cselekedetem,bűnvallásom vagy megtérésem következménye hogy üdvözültem,mert mindent Isten tett meg az üdvösségemért. Egyedül és kizárólagosan Jézus Krisztus helyettes és tökéletes áldozatának,valamint Isten kiválasztásának és kegyelmének ajándéka hogy újjászülettem.

"Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."(Ef 2,8-9)

Kedves Károly,
köszönjük a bizonyságtételedet, Isten áldjon meg továbbra is.
Áldott fórumozást kívánok erre az esztendőre is!

Kedves Károly, köszönjük, hogy elmondtad életed fontos állomásait, a küzdelmedet az igazabb, hittel teli életért.

Meg kell mondjam, hogy fiatalkoromban, ami igencsak régen volt, én is disco-ztam, heti rendszerességgel ittam alkoholt és érdekeltek a keleti filozófiák, vallások. Amint Pál az addigi életét és tudását szemétnek mondta, hasonlóképpen szemétnek mondhatnám én is azt a korszakomat. De nem a fentiek miatt. Hanem azért, ha nem voltam irgalmas, emberséges, ha az embertársammal szemben önzéssel, netán gonoszul, vagy megbotránkoztatóan viselkedtem.

A disco számomra csak heti 1-2-3 órás táncos szórakozást jelentett a kedvesemmel. Ha a keleti vallásokat, ezoterikát olvastam, az összehasonlítási alapot nyújtott a keresztyénséghez. Ha hetente egyszer ittam alkoholt, az nem volt annyira káros az életemre. Ha viszont gyakrabban, annak kétségtelenül nagyon rossz hatása volt.

Mindezt csak azért írom le, mert nem szabad szélsőségbe esnünk. Az akkori énem is egy emberi én volt, amelyre mostmár kritikusan nézek. Ugyanakkor szép emlékeim is vannak abból a korszakomból. Nem szabad és nem is akarok mindent kidobni.

Nehogy úgy járjak, mint egy mára a legkeményebb ateistává vált hívő, aki fiatalon megfogadta a lelkészének (ha jól emlékszem metodista) tanácsát és a könyvtárát, amely mindenféle könyveket tartalmazott, kidobta a kukába. A hitét ott vesztette el szegény, amikor a lelkésze meghívta vacsorára és ugyanazok a könyvek sorakoztak a lelkésznek is a polcán, amiket vele kidobatott. Mára Jézus, a keresztyénség gyűlölője lett belőle sajnos.

A fordulópontot valóban az jelenti az ember életében, amikor a saját bűnös természetére ráébred. Amikor a Szentlélek irányításában bízik, hisz, érte imádkozik.

A bűneidnek öt oldalas listájáról a vámos és a farizeus imája jut az eszembe. Az, hogy kit tart Jézus megigazultnak.:

A farizeus és a vámszedő

Lk 18,9 Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta (Jézus):
18,10 "Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő.
18,11 A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.
18,12 Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.
18,13 A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.
18,14 Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik."

Kedves Literaty és Rosta!

Köszönöm hogy elolvastátok a bizonyságtételemet

Üdv:Károly