figyelő írta:
Beszélgetek magammal.
Vannak ennek előnyei. Talán nem vágok a szavamba (betűmbe), nagy valószínűség szerint egyetértek velem, s van, aki bizonyosan osztja a szomorúságomat is. Mert borús bensőmről szeretnék számot adni kifelé ( ki felé?), de még inkább Felfelé.
Nem hangulatról van szó, annál ez sokkal mélyebben gyökerezik. Nem is lelkemen kívánok emígyen könnyíteni á lá pszichológia… Pusztán a pusztába kiáltott szón szeretnék kissé túlmutatni!
Jó ideje a legutóbbi fórumtalálkozó jár az eszembe. Vajon ott volt-e köztünk az ÚR? Vagy csupán testiesen örvendezgettünk egymásnak, mint bármely világi bratyizás? Ki, milyen aktívan forgatja a Bibliát, mint élő, mindennapos kenyeret? A megnyilvánulások elég árulkodóak. Mennyire minden tekintélyen felülálló számunkra Isten Igéje? Vagy vaskalapos bigottság kell annak komolyan vételére? János és Jakab nem egy helyen szól a világtól való elkülönülés szükségességéről. Pál a Róma 12,2-ben ennek gyakorlati megoldására szólít fel. De van, akinek a bibliájából hiányzik az 1Kor 11,14 – illetve figyelmen kívül hagyható (nem feltétlenül fideszes politikusra gondolok, aki aktív református).
Hiába ajánlja az efezusi levélben az apostol a lelki fegyverzet használatát, ami elengedhetetlenül szükséges a mindennapos hitharcban, mi mégis védtelenül hagyjuk magunkat Sátán támadásai ellen – legyen az tüzes nyíl, vagy „mézes-mázos” beszéddel félrevezetés (ugye Cilla emlékszel, mit mondtam GABRIEL 777 iránti nosztalgiás szavaidra?). Net2rist Jan Palmert „istenítése” is úgy ért, mint egy lórúgás. Gyanútlan tapasztalatlanságom idején én is hasra estem az ő különlegességeitől. Voltam egy hetes, közös gyülekezeti nyaraláson az ő „népével”, ahol ő is megjelent vagy két estén. Este transzba esett. Magam láttam, hogy kb. 3-4 métert hátrafelé, természetellenes módon tett meg (nem lépett, mégis, mintha futószőnyegen rántották volna hátra), s halomra dőlve rángatózott. Persze mindenki hallelújázott, Szent Szellemet emlegetett. Én is „el voltam varázsolva”, vágytam a szellemkeresztségre, s odahanyatlottam Palmerhez, érintettem őt, imádkozva-vágyakozva a látott élményben részesülésért. Csalódásomra semmi sem történt. (Szabad azt mondanom; megőrzött az ÚR egy vaskos tévedésbe betonozódástól?). Vajon mennyire lehet Isten embere ő, aki arról prédikál, azt tanítja, hogy mikor a bankszámlája mínusz 1000 dollárhoz közelít, vadul elkezd adakozni, amit Isten jó szemmel néz és megjutalmaz, bőségesen jön a pénzáldás? (Ezek szerint, ha sosem negatív a szaldó, sosem adakozik). Az már csak hab a tortán, hogy egy ízben azon értetlenkedett, hogy mi végre strapálják magukat a magyar zenészek külföldi dalok átírásában, magyar szöveggel való ellátásában a dicsőítésekhez – amikor ott van a sok-sok magyar nóta (sic!), amikhez csupán „istenes” szövegeket kéne írni és passz..!!!!
Tamás szentföldi turizmusával kapcsolatban eszembe jutott néhai Zimányi Józsi bácsi egyik magnókazettás felvétele. Ezen elmondja, hogy az Éjféli Kiáltás Misszió, ahol ő rendszeresen szolgál igehirdetéssel, felkínálta, hogy egyszer ingyenesen elviszi Izraelbe (merthogy visszatérő programjuk ez a fajta /turizmus? Zarándoklat?/ utazás-szervezés). Ő pajkosan (ám jelzésértékkel) azt mondta: adjátok oda az árát, s majd én hasznosítom! (A saját missziójába fektette volna nyilván, ami a világ minden tájára ment, mint kazettás igehirdetés, vagy anyagi adakozás). Szerintetek melyik az Istennek tetszőbb: a szentföldi zarándoklat, vagy annak az árát önzetlenül „beáldozni”?
Örültem, hogy találkozhattam személyesen Nemosinexszel. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy sok-mindenben egyetértünk. Az egyik ilyen nézetkülönbség köztünk az Adrián Plass megítélése könyvei alapján. Tudom, sokan „hasraesnek” könnyed hangvételű, vicces stílusától. Én nem tartozom közéjük, noha kifejezetten kedvelem, sőt igénylem a humort. A ripőkséget viszont ki nem állom.
Kisgyerek koromban, katolikusként kötelező kurzus volt az ún. szent-gyónás, illetve az arra való készület. Ebben (anyám-e vagy a pap – már nem tudom) versikeszerűen mondatta visszatérően a gyóntatószékben (jut eszembe; mitől szék, hiszen csak a pap ül, a delikvens térdel a fülke másik oldalán) ezeket: „Civakodtam, veszekedtem, templomban beszélgettem, szüleimnek, testvéreimnek nem fogadtam szót, szent dolgokból tréfát űztem” (kiemelés tőlem – M. Z.). Most nem a gyónás értelmét, hasznosságát, őszinteségét, stb. vizsgálnám (sok jó nem származna egyébként sem belőle), hanem az utolsó megfogalmazást venném górcső alá.
Két dolgot is jelent. Egyrészt a gyerek viselkedéséhez - mint általános kilengés – kapcsolja. Másrészt megállapítja, hogy ez helytelen, bűnös, Istent sértő. És itt jön a képbe Adrián Plass, és az, amivel engem felháborít. Talán az elsőnek megjelent könyvében (fogalmam sincs a címéről, de nem is érdekel) számol be arról, hogy amikor ő gyerekként (tizenévesen?) templomban volt, miként viháncolt társaival a pad alatt, hogyan gúnyolta ki a prédikáló papot. A szülők, felnőttek ezzel kapcsolatos felelőssége, szemet hunyása (?) most nem szempont. Az bőszít engem, hogy nem sajnálkozik akkori viselkedésén Plass, nem mondja, hogy éretlen volt, noha vannak akár tíz év alatti gyermekek is, akik megtérten értik és érzik Isten jelenlétét (ld. Zimányi Józsi bácsi). Vallásos bohóckodás, nyegleség az a szellemiség (állítom a tévedés minimális kockázatával), amit Adrián Plass képvisel. Mocskos kezét törli az oltárterítőbe…
Istennel nem lehet bratyizni. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Nincs bennem görcs, félelem, rettegés az Úr iránt, de köteles tisztelet, hódolat, alázat – reményem szerint valamelyest…
Remélem, mindezek után is szóba állok magammal!
Kedves Figyelő!
Bármilyen hihetetlenül hangzik, ugyanazon a találkozón ott voltam én is/mégha "szerencsémre"/ meg sem említed- nyilván így jobb az ismeretlenség homályában meghúzódni, mint kipellengérezve lenni egy olyan eseményen, ami nekem nagyon értékes volt.Ilyen érdekes az élet- ami az egyik embernek méreg, a másiknak orvosság- mondja már a Tenkes kapitánya is...
Azért hangosan gondolkodva érintesz olyan dolgokat, amiket nem hagyhatok megjegyzés nélkül.
Az igaz, hogy meg lett említve Jan Palmer neve- de szó sem volt istenítésről. Hadd emlékezzek vissza Janra úgy, ahogy én ismertem meg. A 80-as évek elején Magyarország sok felekezetének temploma nyitva állt előtte, s akkor a tiszta evangéliumot hirdette. Ott voltunk az esküvőjén is- akkor hallottam először a Continental Singerstől a Nincs olyan fájdalom, gond, mit meg nem oldhat c. éneket az előadott József történetben.
Egyszer éppen nálunk volt, amikor a munkából hazaérve mondtam, hogy valami ünneplés volt, s ilyenkor mindig olyan nehéz a kollégák között, amikor szórják a vaskosabbnál vaskosabb vicceket.- Tudod mit, ők egyáltalán nem várják , hogy velük nevess-mondta Jan, s ez olyan jó eligazítás volt akkor számomra.
Tulajdonképen a férjemnek volt a barátja- az egyetemen a tanulószobában figyeltek fel egymásra: hogy az az ismeretlen nem Bibliát olvas kora reggelente? Igy indult az a négyes csoport rendszeres Igetanulmányozása, ami mindannyiuknak nagyon áldásos volt.
A barátságunknak nem az általad említett fura megynyilvánulások vetettek véget- mert én nem voltam jelen egy ilyen különleges estén sem. Miután megkereszteltettük a második gyermekünket, benntmaradtunk a ref.egyházban,elváltak útjaink.Azóta hallottam felőle jót-rosszat- vagyis fordított sorrendben- de személyesen nem találkoztunk már lassan 25 éve.
Az biztos, hogy egy ideig nagyon áldott szolgája volt az Úrnak. Hogy később mi történt, azt nem tudom. De megemlíteni azt, hogy x az ő szolgálata révén tért meg, távolról sem istenítés- szinte eltörpül amellett, amilyen magasra te emeled szeretett lelkipásztorodat. Szomorúan mondom- sajnos volt szerencsém olyan két kijelentését hallani, amitől megállt bennem az ütő...Ettől függetlenül nagyon sokan épültek, s épülnek mai napig a szolgálataiból.
Amit a külföldi dalok magyarosítása-s a nótákkal kapcsolatban írsz- ez nem új keletű dolog-úgy hallottam- példát nem tudok mondani-, a reformáció idején is születtek kocsmadalokra írt "istenes" szövegek-
Amit hiányoltam a találkozón- hogy rövid volt, jó lett volna még külön-külön is mindekivel a szia-szián túl beszélgetni. Tulajdonképen mi sem jeleztük, hogy nekünk van időnk 11 óráig- tehát ebben csak magamat marasztalhatom el.
Már csak az izraeli turizmussal kapcsolatban: mindennek megvan a maga helye, értelme, s nem mindig felcserélhető. Vajon az Éjféli Kiáltás Misszió miért szervez ilyen utakat, ha a lélek számára semmi haszna nincsen?
(minél hosszabbat)
