|
Farkas Imre
KITÖRÉS A VÁCI FEGYHÁZBÓL
Azon a napon 1200 politikai fogolynak az álma vált valóvá – akik a hírhedt váci politikai fegyházban raboskodtak. Én életfogytiglani büntetésemnek hatodik évét ültem; életfogytiglani ítéletem halálos ítéletből lett mérsékelve. A vád komunista-ellenes tevékenység, nyugati kapcsolatok, összeesküvés és hazaárulás a népi demokrácia és a Szovjetunió ellen voltak. Az 1200 fogolyból kb. 500- an voltunk életfogytiglanra ítélve.
Október 24- én reggel nem történt meg a szokásos reggeli hat órás ébresztő és később tudatták velünk, hogy a börtönműhely aznap be lesz zárva. Egész nap bent voltunk a celláinkban. Kezdetben még örültünk is neki, hogy nem kell aznap dolgozni, bár az egész helyzet gyanúsnak tűnt. Éreztük, hogy valami történik, ami a jövőnket komolyabban fogja érinteni. Október 25- én ávós tiszt cigarettát osztott, mondván: Emberek, mindenkinek egy csomag jár! Nem akartunk füleinknek hinni, hogy embereknek nevezett minket. Annyi több éves megaláztatás, kínzás és szenvedés után fogvatartóink emberként kezelnek? Következő nap séta volt engedélyezve a fegyház udvarán. A sápadt vértelen arcok kipirultak az izgalmaktól. Apró, elfogott hírekből sikerült annyit kihámozni, hogy forradalom tört ki Magyarországon! A nép, akinek nevében Moszkva szolgái elkövették ezt a sok kegyetlenkedést, szóval a nép azt mondta: Elég! És fellázadt a rendszer ellen.
Egész éjjel nem aludtunk. Elérkezett október 27- e reggele. Az előző három nap alatt jelentős feszültségek halmozódtak fel bennünk. Mindenki az ablakhoz rohant és látta, hogy a vörös csillag - a szovjet zsarnokság jelképe – egyszeriben eltűnt a fegyőrök egyenruhájáról és helyüket a piros-fehér-zöld nemzeti színek foglalták el. Elénekeltük a Himnuszt és valaki elmondta Petőfi Nemzeti dalát. Akkor érkeztünk türelmünk végső határára, amikor valaki elkiáltotta magát: Törjünk ki! A börtöncellákban lévő vaslétrákkal addig vertük a cella ajtaját, amíg az ki nem nyílt. Húsz percen belül mindenki kinn volt a zárkából. Rögtön megegyeztünk, hogy az őröket nem bántjuk, annak ellenére, hogy az elmúlt években mily kegyetlenül bántak velünk. Senki nem nyúlt hozzájuk és büszkék voltunk, hogy a kiszabadulásunk bosszú és megtorlás nélküli volt. Ezután el kellett döntenünk, hogyan tudunk a fegyház négy, egymás után következő, súlyos vaskapuján kitörni és eljutni a váci főutcára. Voltak, akik azt javasolták, hogy tárgyaljunk a börtönparancsnokkal, de kb. ötven fiatal, ragaszkodtunk a kitöréshez. Nem tudhattuk, hogy a fegyveres titkosrendőrök, akik a fegyház falán kívül adták az őrséget, hogyan fognak viselkedni, de döntöttünk, vállaljuk a kockázatot. Elindultunk a vaskapuk felé és egy barátságos belső őr, aki nem tartozott az ávóhoz, segített, hogy a kapukon túljussunk.
A kapun kívül több ezer váci lakos várt ránk, akik sírva ölelgettek bennünket. A nép, akinek akinek a nevében örökre elítéltek, tárt karokkal várt reánk. Elénekeltük a Himnuszt – de hirtelen, ezekben a mélyen megható percekben, egy géppisztoly-sorozat dördült el. A tömeg próbált gyorsan szétoszlani, de sokan akadtak, akik sebesülten, vagy holtan estek el. Az ÁVO emberei lőttek ránk a fegyház tetejéről. Mi, amilyen gyorsan lehetett, szaladtunk rabruháinkban. Ahogy rohantunk, utcákon, udvarokon keresztül, kerítéseken át, a lakosság civil ruhákat hajigált felénk. Egy idősebb ember egy kabátot adott, kisgyerekek a szüleik holmiját hozták. A legmeghatóbb jelenet az volt, amikor egy 8 év körüli kisfiú odaszaladt hozzám, mondván: nem tudok mást adni, mint a fésümet, vegye el, szüksége lesz rá!
|
/.