Nos, amivel ennek a vastagon szedett fekete fejezetcímekkel és különböző dolgokra mutogató mosolygó rajzfilmfigurákkal ellátott idiótabarát kiadványnak a szerzői nem voltak tisztában, az az, hogy én a hagyományos, régimódi gyengeelméjűséget új és szédítő magasságokra fejlesztettem. Mint minden általam valaha olvasott, könnyen követhető utasítássorozat szerzői, ezek a jó szándékú emberek is hajlamot mutattak váratlan, vad ugrásokat tenni az egyes lépések között, melyeket lehetetlen távolság választott el egymástól, s így nekem nem maradt más, mint tehetetlenül és reménytelenül szerencsétlenkedni a kettő között.
Egy nap majd írok egy gyakorlati utasításokat tartalmazó könyvet a hozzám hasonló agyberendezkedésűek számára - már persze, ha a számítógépem lesz olyan kedves és megengedi. Megígérhetem, hogy az nem pusztán felhasználóbarát lesz, de kifejezetten meghitt kapcsolatban lesz a felhasználóval. Lesznek benne fejezetek arról, hogy hogyan készítsünk kemény tojást, hogyan cseréljünk ki egy villanykörtét, vagy hogyan lehet úgy felszrelni egy polcot, hogy rá is lehessen tenni dolgokat. Ezek az instrukciók majd kedvesen kézen fogják a szegény, remegő, gyakorlatlan olvasót, és mint kis gyeremeket vezetik el a magabiztosság és a teljesítmények új világába.

A kerékcseréről szóló fejezet példának okáért így fog kezdődni:
1. Igyon egy csésze teát! (lásd első fejezet: "Teafőzés")
2. Olvassa el az újságot!
3. Igyen még egy csésze teát!
4. Adja föl az egész kerékcserét!
5. Döntse el, hogy végül is nekiállhat pár perc múlva, hiszen semmi jobb dolga nincs!
6. Sétáljon ki és álljon meg az autó előtt (mindjárt-el-fog-ütni-de-kit-érdekel pozícióban)!
7. Viselkedjen természetesen! Ha az autó gyanút fog, hogy tervez valamit ellene, durcás lesz és kellemetlenkedni fog.
8. Nos, most jön az első nehéz dolog. Látja azt a négy kerek izét? A kocsi minden sarkánál van belőlük egy. Ezek a kerekek. Ezek közül az egyik nem működik rendesen, mert a kerékguminak nevezett izében, ami körbeveszi, nincs levegő. Ezt a kereket le fogjuk venni, és egy másikat teszünk a helyébe. Hiszi a szíve mélyén, hogy lehetséges?
9. Menjen vissza a házba, igyon még egy csésze teát, és ismételje át az eddig tanultakat! Utána újra ki fogunk menni, és el fogom magyarázni, hogyan tud rájönni, hogy melyik az a kerék, amelyiket ki kell cserélni...

Egy szokványos kézikönyvben már sokkal ez előtt a pont előtt a hozzám hasonló, műszaki területen gátlásokkal küszködő egyéneket felszólítják, hogy "fordítsa el az oldalsó peremet a külső abroncs belső szögéhez képest", vagy tegyen eleget valami hasonlóan értelmezhetetlen felszólítássnak. Tekintve, hogy semmiféle peremnek vagy külső abroncsnak sem a mibenlétével, sem az elhelyezkedésével nem vagyunk tisztában, föladjuk, és bemegyünk meginni egy csésze teát, és elolvasni az újságot. Azt hiszem, az én kézikönyvem kelendő lesz, akár a mézes sütemény. Tényleg, esetleg a süti sütésről is betehetek egy fejezetet. Először is, mérje be, hol fekszik a konyha...
Visszatérve a telefon/fax/üzenetrögzítő masina rendeltetésszerű üzemeltetésére tett kísérletemhez, hát az enyhén szólva kiábrándító eredménnyel járt. A barátaimat, akik felhívtak egy kis csevegés végett, egy dermesztő túlvilági hang felhívta, hogy nyomjanak meg valamit, amijük nem is volt, hogy ezáltel kezdeményezzenek egy folyamatot, amiről életükben nem hallottak; akik át szerettek volna faxolni valamilyen iratot, azoknak azt javasolta, hogy hagyjanak üzenetet a sípszó után, ami persze soha nem hangzott fel; és akik megpróbáltak üzenetet hagyni, azokat egy sor előzetesen rögzített, válogatott szóbeli sértés fogadta valami űrlényszerű hangon, amely többek között arról tájékoztatta őket, hogy illegális cselekedetet hajtottak végre, és ezért perbe foghatóak. Egy szakember, akit az utcai nyilvános telefonról hívtam fel, kivizsgálta a helyzetet, és szinte azonnal komoly hibát talált a rendszerben. Engem. A rendszert egy idióta üzemeltette.

Az űrkorszaki órákkal sem boldogultam soha. Szerintem nem is olyan nagyszerű szórakozás gyatra megvilágításnál egy tompa ceruzával miniatűr gombokat nyomkodni elkeseredetten a helyesnek vélt és egyben lehetetlenül bonyolult sorrendben. Több alkalommal próbálkoztam és vallottam kudarcot. Ha valaki egy időre beülne a dolgozószobám felfordulásába, bizonyos időközönként, eldugott helyekről rég elfeledett vagy tévesen beállított, figyelmeztető jelzéseket csipogó digitális órákat hallana - megannyi ki elektromos békát a dossziék, irattartó dobozok és megválaszolatlan levelek mocsarában. Nem látom őket, és már soha nem is fogom megérteni őket, de be kell vallanom, hogy egyfajta nyugodt örömöt érzek a társaságukban, különösen reggel. Az eleszett digitális órák hajnali kórusa immár életem részévé vált.

A lányom jó ütemben halad a korral, ami persze így van jól. Olyan tíz éves lehetett, amikor egy napon kerített valahonnan egy közönséges kartondobozt, és megkérdezte, nem csinálhatnánk-e egy járgányt Honey, az általunk nevelt hörcsög számára. A káosz istenei örömüket lelik ragasztóval és ollóval és karotnpapírral hozott erőfeszítéseimben. Katy-vel abban hasonlítunk, hogy döbbenetes hiányosságaink vannak ezen a területen, de élvezzük az együtt létrehozott totális felfordulást a lázas alkotási folyamatban. Lehet, hogy Isambard Kingdom Brunel büszke volt, amikor készen látta a Cliftoni Függőhidat (aki arrafelé jár Bristolban, mejen el, és nézze meg), nem különben Katy és én a vécépapír gurigákból és müzlisdoboz-darabkákból álló ragacsos, labilis és rozoga tákolmányunkra. Sikerült együtt megalkotnunk. Ha Honey-t beletettük, imitálhatta otthona elhagyására tett szándékát, a járgány valahogy gurult is, mi pedig el voltunk ragadtatva.

Hogy Isten miért nem ezt a fejlett technikával megáldott kort választotta fia látogatásának időpontjául? A legtöbb ember nem úgy viszonyul ezekhez az eszközökhöz, mint én. Korunk globális kommunikációs rendszerei nyilván sokkal alkalmasabbak lennének annál, minthogy az egyik ember a másiknak üggyel-bajjal adja tovább az üzenetet. Úgy tűnik, nem. De miért nem? Alighanem azért, mert a kereszténység mindig is éppen a személyes kommunikációról szólt. Mindig is arról, hogy az egyének fontosak. Többen találtak a keresztény hithez személyes kapcsolatokon keresztül, mint bármely más módon. Muszáj volt így is kezdődnie. S egyes, magukat kereszténynek hívók legádázabb törekvései ellenére a kereszténység még ma is él. Labilis, rozoga, házi készítésű, egyfolytában javításra szorul, de még mindig gurul - és mi, Jézus földi teste, együtt alkottuk.

Azért követem Jézust, mert... a dicsőítés lelkülete, és nem a formája érdekli

Körülbelül annyit konyítok a dicsőítéshez, mint a pápa ahhoz, hogy milyen az, amikor osztozkodni kell valakivel a fogkrémen vagy a forróvizes lábmelegítő palackon, de hát keresztény körökben már régóta úgy kezelik a szaktudást, mint valami köztulajdonban lévő kutat. Bárkinek joga van odamenni egy vödörrel, s megosztani másokkal, akik nem tudják pontosan, hol is van az a kút, vagy egyszerűen nem veszik azt a fáradságot, hogy maguk menjenek oda. Ezért van az, hogy igencsak házas embereket kérnek fel, hogy szemináriumokat tartsanak az egyedülállóságról, s szeszélyes költők tartanak előadást a kereszténység gyakorlati oldaláról.
Miután ezt önmagam védelmében elmondtam, be kell vallanom, hogy az utóbbi években hatalmas mennyiségű nagyon különböző dicsőítést volt alkalmam élvezni, illetve elszenvedni utazásaim során. Ha megengedik, hogy felelevenítsek néhányat ezen élményeim közül, talán felfedezhetünk valamit arról, hogy Isten hogyan tekinti ezeket a különböző fajta kifejezési formákat. (Csak annyit mondtam, hogy talán.)
A dicsőítés megítélésére nincsenek lefektetett szabályok, ugye? A rossz dicsőítés (csakúgy, mint a jó dicsőítés) lehet formális vagy informális, zenés vagy prózai, modern vagy hagyományos, hosszú vagy rövid, előre megtervezett vagy rögtönzött. Kétségtelen, hogy ezek némelyike, vagy talán mindegyike fontos szempont, de ahogy látom, nem ezek az ismérvek hoznak örömöt vagy bánatot az Isten előtt való hódolatunk - az én értelmezésemben ugyanis ez a dicsőítés - kifejezésébe. Hadd meséljem el két rossz, és két nagyon jó élményemet! (Ezer bocsánat - reménytelenül anekdotázó típus vagyok.)

Az első rossz élményemet egy észak-angliai gyülekezetben szereztem be, amelyik azóta már érdekes módon megszűnt (ennek semmi köze az én látogatásomhoz, legalábbis remélem). Körülbelül kétszázan lehettek ott ezen a szép vasárnap délelőttön, s ez volt az egyik legjobban szervezett istentisztelet, amin valaha részt vettem. A hirdetések érthetőek voltak, az imákat gyönyörűen foglalták szavakba, s melge, őszinte hangon mondták el, az igeszakaszt nagy átéléssel ovasták fel, és a zene - ó, a zene! Hallani kellett volna a zenét dicsőítéskor! A zene hullámai lenyugodtak, majd felcsaptak, majd lenyugodtak, dübörögtek, majd lecsillapodtak, tökéletesen kapcsolódva egymáshoz, mint egy jól olajozott, bonyolult szerkezet, s a dicsőítésvezető úgy vezényelte a gyülekezetet - s úgy tűnt, még a Szentháromság tagjait is -, mintha valami hatalmas spirituális zenekart dirigálna. Végül, amikor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor én következtem, ugyanez a dicsőítésvezető drámaian felém nyújtotta a kezét, s amikor az utolsó refrén is, mint egy haldokló balerina, elhalt, érzelmekkel átitatott hangon így szólt:
- Nos, Adrian, előre jönnél, hogy szólj hozzánk?
Mire én azt mondtam:
- Nem.
Nem mintha el akartam volna baltázni az ő gyönyörű alkalmukat - természetesen aztán felálltam, és megtartottam a beszédemet -, de egyszerűen gyűlöltem azt az istentiszteletet. Borzasztóan valótlannak, mesterkéltnek tűnt, s úgy voltam vele, hogy ha ez a varázslat nem a Szentlélektől van, akkor meg akarom törni. Később megtudtam, hogy a gyülekezet nagy traumán ment épp keresztül, s rádöbbentem, hogy ez az egész "tökéletes" istentisztelet nem volt egyéb, mint egy hatalmas sebtapasz.
A másik negatív élményem szinte pont az ellentéte ennek. Szinte semmilyen előkészületet nem tettek, pedig az esemény már egy éve be volt írva a naptáramba. Amikor megérkeztem, folyton csak azt hallottam, hogy hagyni kell, hogy a Szentlélek irányítsa az eseményeket. Nos, ha valóban a Szentlélek irányította, akkor nem neki kellett volna, mert nem túl jól végezte a dolgát. Soha senki nem tudta, hogy igazából minek kellene következnie, és amikora dicsőítés elkezdődött, úgy tűnt, sohasem lesz vége. A zenészek teljesen elszálltak, és igazi kóstolót adtak az örökkévalóságból. Persze, túlzok - az egész nem tartott tovább három napnál.

És a jó élményeim? A leginkább kimagaslik a többi közül egy húsvéti istentisztelet a norwichi katedrálisban. Hagyományos egyházi énekeket énekeltünk, az elhangzott szöveg főleg az imakönyvre épült, az igehirdetés értékes volt, bár nem fergeteges, de néha sok jó származik a kötött liturgia demokráciájából. Ahogy a fényes áprilisi nap besütött az ablakokon azon a délelőttön, a szívem Istent dicsőítve szárnyalt a magasba. Fel szerettem volna repülni annak a gyönyörű épületnek a tetejére és kikiabálni a feltámadott, élő Jézus dicséretét. Csodálatos volt.
Akárcsak az a pünkösdi istentisztelet, egyik nagyvárosunk lepusztult negyedében, egy megdicsőült barakkszerű épületben. Az emberek, akik itt összegyülekeztek, inkább buszra váró tömegnek néztek ki, mint gyülekezetnek. Úgy gondolom, legtöbbjük elég rosszul állt anyagilag, és elég biztos vagyok benne, hogy sok teológiai szakértő fi- és nőtestvérem szemében némelyikük igen komolyan a helyzet "alacsonylatán" állt, már bocsánat a kifejezésért. De annyi szeretet volt ott - annyira lehetett érezni Jézus jelenlétét. És amikor elkezdtek - nem kifejezetten szépen - zenélni az olcsó gitárokon és a vinnyogó hegedűn, könny szökött a szemembe. Valóban dicsőítettük Istent.
Hogy miért jelentett ez a két istentisztelet sokkal többet számomra, miért szólt hozzám sokkal inkább, mint a két másik, korábban említett katasztrófa? Hogy miért érintette meg a dicsőítés a szívemet és a lelkemet ennyire különböző helyzetekben? Azt hiszem, a válasznak köze van a valódisághoz, illetve valamihez, amit jobb szó híján "szív"-nek fogok nevezni.

A valódiság megköveteli, hogy amikor összejövünk elismerni Isten nagyságát, engedjük meg, hogy a helyzetek és az emberek a saját valójukban jelenhessenek meg. Engednünk kell, hogy a fájdalom és az öröm egyaránt felszállhasson a mennyei trónhoz. Hányszor hallottuk már, hogy dicsőítésvezetők arra buzdítják a jónépet, hogy egy órára hagyják maguk mögött a problémáikat, és dicsérettel áldozzanak Isten előtt? Isten dicsérete nem ezt jelenti! Nem hagyjuk maguk mögött a problémáinkat! Éppen ellenkezőleg, összegyűjtjük a teljes csomagot, ami oly kényelmetlenül lehúz, és Istenhez visszük. Ez az áldozat - hogy mégis odamegyünk és azt mondjuk: "Ennek a tehernek a dacára, amit nem tudok letenni, a fájdalom dacára, ami most betölt engem, dicsőíteni foglak." Utána lehet nézni a Zsoltárokban.
A szívet sokkal nehezebb meghatározni, de ha valahol melegség, humor, jó szándék, a valódi kedvesség ragyogása van jelen, és a meghatározó emberek készek lemondani a személyes elképzeléseikről, ha szükséges, akkor a dicsőítés megelevenedik, mert Jézus van jelen mindezekben, történjék az egész egy katedrálisban vagy egy barakkban. Nem adnék egy garast se a legmenőbb dicsőítésért, ha hiányzik belőle a szív.

Valódiság és szív - szerintem ez kell. Állítom, hogy értelmes határok között bármi, bárki, bárhol , bármilyen zene, bármilyen szöveg igazi dicsőítés lehet, ha ez a két apró tényező a közösség napirendjén van. Nem túl meglepő, hogy ha egybeolvasztjuk a végső valóságot és a tiszta szívet, akkor ott találjuk Jézust, és ha ő nincs ott, akkor úgyis kár a gőzért.
Valójában persze az igazi dicsőítés sokkal több, mint néhány ének, és egy együtt töltött vasárnapi óra - azt jelenti, hogy egész lényünket és minden tevékenységünket Istennek adjuk. A feladat jóval nagyobb, mint gondolnánk, de aggodalomra semmi ok. Mint a keresztény élet minden más területén, Jézus elég világosan megmondta, hogy a kudarc nemcsak előre látható, de megoldás is született már rá.

tegnap férfi körön arról beszélgettünk, hogy Nehémiás idejében a templom felépülése után a sátoros ünnep idején, a nép azzal adott a külsöségeknek tartalmat, abban találta meg a boldogságot, hogy felfedezte, az Úr sose hagyta el öket, a nehézségeket is Ö engedte/adta, az Ö szeretete, lénye van mindenek felett. Amikor ebbe egy hívö ember belelát, akkor belép valami olyanba, ami csak kevesek kiváltsága.

Azért követem Jézust, mert... időnként alkalmam nyílik követni a példáját, és felkavarni az embereket

Két igen jó példát ismerek erre - legalábbis a saját munkásságomból - ez pedig a következő két írás. Az első egy képzeletbeli összejövetelt ír le az otthonomban. Eddig csak interneten jelent meg, és sokan sokféleképpen reagáltak rá. Örvendtem, hiszen éppen ez volt a célom. Mit gondol róla a kedves Olvasó?

1. példa
Kihasználom a éflórás szünetet, és mesélek kicsit azokról az emberekről, akik a nappalimban jöttek össze, és most is ott vannak. Elnyomott keresztény kisebbségeket képviselnek, szenvedő testvéreink ők, akikkel az Egyház igen mostohán bánik, és tudom, hogy az Önök szíve szeretettel és együttérzéssel fog megtelni irántuk. Nem lehetek távol túl sokáig, mert könnyen előfordul, hogy egyes kisebbségi képviselők minden diszrimináció nélkül egymáson kezdik gyakorolni a hajlamaikat., ha értik, mire gondolok.
Nem értik? Nos, akkor elmagyarázom!
A földön, a zongora mellettt ül Phil és Bob. Ők egy telefonos segélyvonalat üzemeltetnek azok számára, akik a kibelezést minden bensőséges kapcsolat természetes és szükséges részének tekintik. Többen könnyeinkkel küszködtünk az előbb, amikor arról hallottunk, milyen durva módon utasította el gyülekezetünk ezt a két kedves fiatalembert, amikor azt merték javasolni, hogy a belső szervek erőszakos eltávolítását rendszeres gyakorlattá kellene tenni a vasárnapi istentiszteleten.
- Az a helyzet - mondta Bob -, hogy sokaknak nagyon szemellenzős és régimódi elképzelése van arról, hogy miről is szól a kibelezés valójában. Mi nem rohangálunk késekkel vadul fel-alá reggeltől estig, ugye Phil?
Mindannyian nevettünk ezen az abszurd karikatúrán, mire Phil szeretetre méltó arca széles mosolyra húzódott, ami átragadt mindannyiunkra.
- Még csak az kéne! - mondta kuncogva. -Nem szörnyetegek vagyunk mi! Egyszerűen az gondoljuk, hogy ha úgy lettünk teremtve, hogy bennünk van a kibelezés és a kibeleztetés iránti szükséglet, akkor az egyháznak valamilyen módon el kellene ismernie, és vasárnaponként lehetőséget kellene adni arra, hogy mi is ugyanolyan szabadon fejezhessük ki magunkat, mint bárki más.

Ekkor a csoport egyik tagja meglehetős érzéketlenségről véve tanúbizonyságot felvetette, hogy a kibelezés groteszk, visszataszító gyakorlat, amely kivétel nélül, minden esetben lassú kínok közti halálhoz veze, és így könnyen leht, hogy Isten akaratán kívül esik. Jó volt látni, milyen türelmesen fogadta Phil és Bob ezt a hozzászólást, ám a szemükben bújkáló fájdalomból kiolvashaó volt, mennyi hasonló fájó megjegyzést kaptak már, és a szívük majd megszakadt - átvitt értelemben.
- Nézd - mondta Bob -, mi ugyanolyanok vagyunk , mint bárki más, érted? Munkába járunk, bevásárolunk, tévét nézünk, azt tesszük, mint bármely átlagember. Az egyetlen valódi különbség, hogy ahhoz, hogy a legmélyebb szinten igazán kielégülést érezzünk, szükségünk van rá, hogy hasüregeket vágjunk szét, és kiszedjük a tartalmukat. Ilyen egyszerű az egész, és ha valaki tud példát mutatni az Újszövetségben, hogy Jézus konkrétan elítéli ezt a fajta viselkedést, nos, akkor örülnék, ha megmutatná nekem, hol van az az igeszakasz.
- Márpedig, ha Ő nem ítéli el - tette hozzá Phil csendesen -, nehéz belátnom, hogy más miért is tenné.

Volt valami nyugodt méltóság ezekben a válaszokban, ami eleve kizárta a további megjegyzéseket és kritikákat. A figyelmünk egy visszafogott, de kellemes megjelenésű hölgy felé fordult. June egy sámlin ülve figyelte érdeklődve a beszélgetést a szoba másik feléből.
- Nagyon bátorító volt számomra, amit Bob és Phil mondott - kezdte félénken -, én ugyanis azt próbálom elérni, hogy az emberáldozat kerüljön bele a gyülekezeti hétvégék programjába, de eddig mindig csak ellenállásba ütköztem a vezetés részéről.
- Konkrétan mit kifogásolnak? - kérdezte valaki meglepetten.
June szélesre tárta karját, és a fejét rázta.
- Hát, én is pont ezt szeretném tudni! - kiáltott fel. - Újból és újból megpróbálom megértetni velük, hogy ez azon kívül, hogy számomra lehetőséget ad a bennem lévő érzelmi feszültségek levezetésére, egyben ideális csoportfoglalkozás olyan emberek számára, akik gyakran nem ismerik jól egymást. - June szeme sugárzott a lelkesedéstl, ahogy egyre inkább belemelegedett a témába. - Kisebb csoportokra oszlanánk, és minden csoportnak más feladata lenne. Az egyik csoportot elküldenénk, hogy szerezzen száraz papírt és gyűjtsenek tűzifát, egy másik keresne egy jó erős karót, köteleket, gyufát meg ilyesmit, a többiek szörpöt és szendvicseket csinálnának, előkészítenék a virslit a nyárson, meg még mit tudom én mit, hogy majd ha igazán beindul a dolog, legyen mit falatoznunk a máglya körül.
Ahogy magunk elé képzeltük ezt a ragyogó jelenetet, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata, sokan érdeklődésüknek adtak hangot, s legtöbbünk elismerően bólogatott. Azonban az a zavarodott lelkű egyén, aki már a kibelezést is bírálgatta, szükségét érezte, hogy megint lehűtse a kedélyeket.
- Hogyan választjátok ki, hogy kit áldozzatok fel?
Erre a kérdésre többeknek elállt a lélegzete, az emberek hitetlenkedve sóhajtoztak, rázták a fejüket, de feleslegesen aggódtunk. June állta a sarat.
- Nem szabad senkire nyomást gyakorolnunk, aki nem akarja, hogy elevenen megégessék - jelentette ki határozottan. - Ez teljesen helytelen volna, ráadásul nézeteim szerint is fölösleges. Igaz, hogy gyülekezeti népség némileg bizalmatlan, ha új dolgok kipróbálásáról van szó - ezt mindnyája tudjuk -, de úgy gondolom, hogy ha az egyszer megértik, miről is van szó, nem lenne hiány önkéntes jelentkezőkben. Néha nem tudom elhinni - tette hozzá June, visszafojtott könnyeivel küszködve -, hogy az olyanok, mint Phil vagy Bob vagy én, akiknek egyetlen bűnük, hogy olyan dolgokban keresik a kielégülést, mint a kibelezés vagy az emberáldozat, ennyire kiszorulnak az egyház perifériájára. Miért rettegnek annyira az emberek mások szükségleteitől?