Miközben ezt írom, eszembe jut egy igencsak rnevetséges esemény, ami a házunkban történt a minap. Hogyan is tudnám leírni? No, teszek egy kísérletet. Van egy játék, amit sokat játszottunk unatkozó gyerekekkel - és felnőttekkel - hosszú autóutakon. A következőképpen zajlik. Valaki leír egy furcsa vagy bizarr ötletet, a többieknek pedig rá kell jönniük, hogyan alakult ki, milyen előzmények vezettek oda, de csak igen-nem kérdéseket szabad feltenniük. Hadd mondjak egy példát!
A vadnyugaton egy ember belép a söntésbe, és odasétál a bárpulthoz. Néhány másodperccel később a csapos előkap egy puskát a pult alól, és megfenyegeti vele a vendéget. Rövid szünet következik, majd a vendég őszinte háláját fejezi ki a csapos tettéért. Miért? Mi folyik itt?
A válasz - ha el bírják viselni - az, hogy a vendéget súlyos csuklásroham kínozta. S mivel az ijedség gyakran hatásos kúrája ennek a bizonyostünetnek, a csapos gyógyultra rettenti a fickót. Butuska történet, ugye? De elég sok időbe telik, amíg az emberek rájönnek a nyitjára, ha egyszer csak igennel és nemmel lehet válaszolni; és aki már megtapasztalta, hogyan válik az autó a viszálykodás és az elégedetlenség hevétől forró kemencévé, az egyt fog érteni velem abban, hogy már egy félóra harmónia is különösen jól jön.

Szóval ez a játék. Talán már Önök is játszották. Talán erre valaki azt mondja: "Ó persze, ezt az unalmas, szakállas csuklásos történetet már évek óta ismerem". Hát rendben van, akkor itt egy a való életből vett jelenet, csak pár napja történt a házunkban.
A helyzet a következő. Négy ember (akiknek én képezem az egynegyedét) türelmetlenül mászkál a házunk különböző szobáiban, beleértve a hozzá épített duplagarázst is. Mindnyájan a "Yankee Doodle Dandy" első sorát fütyüljük, és mindannyian egyre idegesebbek leszünk. Időnként egyikünk megáll a nappaliban a zongoránál, és leüti ugyanazt a hangot, mint az előző személy, aki arra járt, majd idegesen továbbfütyörézik. Hát tessék. Mi folyik itt? Lássuk rájön-e, mielőtt elolvasná a megoldást a következő bekezdésben.

A fiam barátnője, aki felfigyelt rá, milyen szomorú állhatatossággal kutyuljuk el napról napra a kulcsainkat, volt olyan kedves, és vett nekünk egy olyan kulcstartót, ami elvileg visszafütyül az embernek, ha az ember fütyül neki. Az elmélet kiváló, és minden bizonnyal forognak ennek a szerkezetnek olyan változatai is a piacon, amelyek ezt a feladatot hűségesen el is végzik. A mienk nem tartozott ezek közé. A kérdéses estén tőlünk szokatlan módon mindannyian ki voltunk csípve, és készen álltunk, hogy jó időben odaérjünk a színházba a darab kezdetére. Csupán egyetlen feladat volt hátra: megkeresni a kocsikulcsot. Amikor kutatni kezdtük, az általános hangulat kellemesen könnyed és joviális volt. Ezúttal egyszerű lesz a dolgunk. Elvégre csak fütyülni kell egy kicsit, a kulcstartó majd visszacsiripel nekünk, és ezzel a dolog el is lesz intézve.
Aki még nem próbálta, annak fogalma sincs arról, mekkora sebességgel fogy ki az emberből a folytonos fütyüléshez szükséges akaraterő és nedvesség. Magabiztos éles füttyeink hamarosan gyatra, vékonyka, sípoló hangokká fakultak, miközben hiába próbáltuk beazonosítania hiányzó kulcs búvóhelyét. A kezdeti laza, optimista hangulat gyászos reményvesztettségnek adta át a helyét, amihez az az egyre növekvő érzés párosult, hogy úgy viselkedtünk, mint egy csapat megtébolyodott vöcsök.

De ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következett. Valaki azt javasolta, hogy elő kellene ásni ennek a fütyülni nem hajlandó izének a csomagolását, és ellenőrizni, jól csináljuk-e a dolgot. Meg is találtuk - fütyülés nélkül. A használati utasítás - amit valami fényes papírra nyomtattak, a liliputinál kisebb betűmérettel - az angol nyelvnek abban a különös változatában íródott, ami akkor keletkezik, ha az ember egy kínai-angol szótár segítségével a nyelvtan bárminemű ismerete nélkül fordít. A legfontosabb információ azonban egyértelmű volt. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, az egyetlen mód, amivel ezt a pokoli izét válaszra lehet bírni, az a Yankee Doodle Dandee első sorának a fütyülése. Pár másodperc döbbent csend után kilőttünk, hogy a Yankee Doodle Dandy-t fütyüljük szerte a házban, de megállított a csomagoláson lévő instrukciókat olvasó személy fojtott kiáltása, aki buzgón próbálta kisilabizálni a következő részt.
- C-hangnemben kell fütyülnünk - kiabálta. - C-ben kell lennie!
Hanyatt-homlok indultunk a zongora irányába, míg rá nem jöttünk, hogy éppen elég, ha csak egyikünk üti le a billentyűt. Ezután még vagy tíz percig négy viszonylag normális felnőtt cikázott a házban a Yankee Doodle Dandee-t fütyülve C-hangnemben, arról ábrándozva, miféle válogatott kínzásoknak tenné ki ezt a jó kínait, aki kitalállta ezt a hasznavehetetlen szerkentyűt, ami továbbra sem hajlandó válaszolni vad, de a megfelelő hangnemben felhangzó füttyeinkre.

Ez a vacak végül nem fütyült vissza nekünk, és mi nem jutottunk el a színházba. A kulcsot jóval később a konyhai szemetes alján egy kupac trutyiban találtuk meg, ahová Bridget véletlenül ejtette aznap, még valamikor korábban. Megmostam, és elfütyültem a Yankee Doodle Dandy-t három centire a kacattól, aminek vissza kellett volna fütyülnie. Még mindig nem volt hajlandó. Levettem hát a kulcsról, kivittem és ripityomra tapostam. Eközben egy halk, és - nekem úgy tűnt - némileg gunyoros füttyöt hallatott.
Látják már, hogy ez a nevetséges kis történet miért emlékeztet nagyon az olyan alkalmakra, amikor az önfegyelemnél sokkal vonzóbbnak tűnik levágni az utat - mint abban az esetben, amikor a dohányzásról akartam leszokni? Higgyék el nekem, hogy ha Isten nem akarja, akkor nem fog működni - akárcsak az az izé, ami a fütyüléssel kiváltotta volna, hogy rendre szokjunk.

Azért követem Jézust, mert... jobban szeretnék hasonlítani azokra az ismerőseimre, akik alázatosak, ha magukról van szó, segítenek másoknak sokkal jobb véleménnyel lenni magukról, és nagyon büszkék arra, hogy hozzá tartoznak

Megmelengeti a szívét, ha alázatos emberrel találkozik? Nekem igen. És Ön, személy szerint, alázatos? Én igen, a számtalan nyilvánvaló ok ellenére, ami ez ellen hat. Hát nem döbbenetes, hogy valaki, aki olyan tehtséges, mint én, a szerénységnek szintén oly magas fokát érje el?
Komolyra fordítva a szót, biztos Ön is egyetért azzal, hogy a valódi alázat kivételesen vonzó erény. Én olyan alapvető önbizalomhiányban szenvedek, hogy soha nem fogok azoknak a mások életébe napsugarat vivő embereknek a csoportjába tartozni, akik rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Volt szerencsém azonban néhányukkal találkozni az életem során, és ezek a találkozások mindig jó hatással voltak rám.
Második ausztráliai utunk során, példának okáért, találkoztam egy Péter nevű emberrel, aki munkás éveit Queensland állam különböző gyülekezeteiben töltötte mint metodista lelkész, és most, hatvanöt évesen nyugdíjba vonulás előtt állt. Péter okosabb, érzékenyebb és bizonyíthatóan tapasztaltabb volt, mint amilyen én valaha is leszek, és mégis rendelkezett azzal a ritka és különleges ajándékkal, hogy akivel csak kapcsolatba került, azt sokkal jobb érzés töltötte el magával kapcsolatban, mint amilyennel általában viseltetett önmaga iránt. Amikor az autójával a felé a gyülekezet felé hajtottunk, ahová meghívott előadni, éreztem, ahogy az önbizalmam szárba szökken és virágba borul bátorító stílusa finom záporának hatására.
- El nem mondhatom - jegyezte meg, és hangja egy izgatott kisfiúéhoz hasonlított -, mindenki el van ragadtatva attól, ohgy ma te jössz hozzánk előadni, és hogy mennyire hálásak vagunk Istennek, amiért lehetővé tette Bridgetnek és neked, hogy eljöjjetek a világ túlsó végéről, és ilyen különleges módon szolgáljatok nekünk, kiéhezett ausztráloknak.

Majdnem elsírtam magam. Gyorsan hozzáteszem, nem azért, mert fenntartás nélkül elfogadtam mindent, amit mondott - még ha szomjas kiskutyusként lefetyeltem is a szavait -, hanem mert ennek az embernek a lelke, amelyben már oly sok éve a Szentlélek lakozott, annyira meleg, szeretetteljes, és ezáltal bátorító volt. Azért, mert komolyan gondolta! A megerősítésnek és a nagyrabecsülésnek ez a forró áradata nem egy olyan idegesítő egyéntől származott, aki folytonosan a kudarc útját egyengeti az általa "bátorítás szolgálatának" nevezett praktika válogatás nélküli alkalmazásával mindenkire, aki csak él és mozog. Hanem valakitől, akinek a szíve olyanná vált - a szó legjobb értelmében -, mint egy kisgyermeké. Azon kaptam magam, hogy kifejezetten várom, hogy láthassam a mosolyt Péter arcán az esti előadásom alatt.

Namármost az az érdekes az alázatos keresztényekben, mint amilyen Peter, hogy bár szerényen és nagylelkűen teret enged másoknak, az alapvető viselkedési normák tekintetében nem hajlandók engedni, sem nem kötnek kompromisszumot a hitükkel kapcsolatban, amely felelős az általuk birtokolt erények kialakulásáért. Pétert keresztény körökben úgy ismerték, mint akinek céltudatos elkötelezettsége Jézus követésére valódi lelki szilárdságával párosulva csodálatos dolgokat tett lehetővé a gyülekezetekben, amelyeknek az évek során az élén állt.
Régebben nagyon furcsálltam, hogy Szent Pál mintha nyíltan dicsekedne a fiatal gyülekezeteknek szóló leveleiben, de ma már kezdem látni, hogy van egyfajta helyénvaló büszkeség, amit szabad, sőt kell is érezniük azoknak, akik olyan mélyen belemerültek Krisztus akaratába, mint Péter barátom vagy Pál apostol. Ez a teljesen jogos büszkeség Istenben gyökerezik, aki annyire szereti őket, és olyan hatalmas dolgokat tett meg azért, hogy megszabadítsa őket. És nekünk, keresztényeknek valóban van okunk dicsekedni - nem magunkkal, hanem Jézussal, aki a mi Megváltónk, testvérünk, barátunk és Istenünk.

Sok keresztény, akikkel találkozom - én is közéjük tartozom -, nem emeli fel a fejét, mert nagyon is a tudatában van annak, mennyire nem képes megütni Isten magas mércéjét. Biztosíthaok mindenkit, hogy ha ez határozná meg, hogy én milyen magasan hordom az orrom, akko rkellene egy külön árkot ásni (mint azoknak a magas hollywoodi színésznőknek, akik Alan Ladd partnereként játszottak), és ott osonnék szerencsétlenül a föld szintje alatt - vagy talán meg kellene tanulnom a kezemen járni. Saját érdemeink alapján egyikünk sem húzhatja ki magát. Mindnyájan gyászosan híján vagyunk Isten dicsőségének.
Épp ez a dolgok nyitja. Vajon elég alázatosak vagyunk-e ahhoz, hogy büszkék legyünk arra, aki ezt a megalkuvást nem tűrő mércét felállítja? Hajlandók vagyunk-e menetelés közben felemelni a tekintetünket és a fejünket, miközben betölt a szívmelengető, izgalmas és erőt adó tudata annak, hogy hozzá tartozunk, és Ő megszabadított régi életünk Egyiptomából, hogy örökre vele lehessünk, megigazulva és védelmet nyerve - nem saját erőfeszítéseink révén, hanem az Ő Fia, Jézus vére árán? Ez nem üres vallásos beszéd - ez az alapja mindennek, amit teszünk.

Sok kereszténnyel találkozom, akinek a fejlődését mebénítja a rossz véleménye önmagáról. Ha Ön is közéjük tartozik, van egy javaslatom. Tegye ezt a rossz véleményt egy kis hátizsák mélyére (esetleg szüksége lehet rá később, ha beüt a valódi büszkeség), kicsit rázza meg magát, emelje föl a fejét, és - mint Péter barátom - járjon alázatosan Jézus mögött, és húzza ki magát.

Azért azt is lássuk be, hogy itt többen idegesek lesznek, ha valaki "emelt fővel" ír be hozzászólást.
Sokkal jobban tolerálják, sőt szeretik az "Olyan bizonytalan vagyok, vagy mégse?" típusú hozzászólásokat.
üdv
ex

Ennél csak az rosszabb, ha valaki emelt fővel ír badarságokat.

igazán - és nem megjátszva - az lesz alázatos, aki Jézus után jár, ő nem lesz soha magabiztos, mert tudja, hogy van magánál biztosabb is

Ex, nehéz veled közösséget vállalni abban a magabiztosságban, amit mutatsz, nekem hihetetlen, hogy ez lenne a VALÓSÁG

--ha a kettő együtt van, az mindjárt nem lesz olyan idegesítő,..nem gondolod ?
(én erre gondolok )