Neokon-e vagy? Címkékről és jelszavakrólPiacpárti, szélsőséges piacpárti, liberális, szélsőliberális, konzervatív, ultrakonzervatív, öngondoskodáspárti, öngondoskodás-ellenes, kapitalista, neoliberális, kommunista – repkednek az ilyesmi jelzők mostanában a publicisztikákban. Ne legyél neokon – mondta egy ismerősöm nekem nemrég jóindulatúan. Mondtam, hogy nem vagyok, nem is lehetnék egykönnyen az, minthogy a neokonokról annyit tudok, amennyit Békés Márton róluk szóló könyvében ír. Ciki, nem ciki, még nem jutottam el odáig, hogy behatóan tanulmányozzam a neokon irodalmat. Mégis, elég egyértelmű volt, hogy mire gondol ismerősöm: megemlítettem az Acton Intézetet, ami szerinte szörnyű, és kiálltam az egykulcsos szja mellett. Az LMP is ezt csinálta: aki az egykulcsos szja mellett teszi le a voksát, az szerintük neokon (ergo Fico neokon, gondolom én, ami azért elég vicces állítás). Ránk, a Konzira és a szomszédos portálokra is rá szokták nyalni a neokon bélyeget.
Pedig alig egy-két embert leszámítva senki nem tartja magát neokonnak közülünk (örök kérdés: az-e a neokon, vagy magyar, vagy román, vagy akármi, aki annak tartja magát, vagy akit mások annak tartanak? És kik?). Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelne minket az, amit a neokon szerzők írtak-írnak. Az pedig már az említett, a neokonzervativizmust nem csak ismertető, hanem egyben bíráló kötetének bemutatóján is elhangzott, hogy a neokonzervativizmus speciális amerikai jelenség, amit nem lehet a hazai viszonyokra alkalmazni. Ez nem jelenti azt hogy – mint bárki mástól is – ne lehetne tőlük ellesni ezt-azt.
Azt mondom, kapitalista vagyok. Igen ám, de Matolcsy György is kapitalistának gondolja magát, ha minden igaz, ahogy Bokros Lajos és a több, Dimitrov téri fiú is, a technokraták. Sőt, a Jobbik is az „ökoszociális piacgazdaságban” hisz, ebben hasonlít az LMP-hez, és ez is lehet egyfajta piacgazdaság, kapitalizmus, legalábbis a nevében biztosan. Persze a Jobbik és az LMP nem tartja magát kapitalistának. Számukra a kapitalista a tőzsdén spekuláló nagyhasú zsidó, mint a régi nemzetiszocialista és kommunista szórólapokon. A kapitalista az amerikai vagy „nyugati” multi, aki gyarmatosítani jön az országot, a globálkomprádor elit szivattyúi, a lélekromboló amerikai fogyasztói társadalom exportálói, akiknek csak arra kellünk, hogy a századik öltönyük mellé még egyet beakaszthassanak a szekrénybe. Mintha egy befektetőnek az lenne a feladata, hogy puszta szeretetből, önzetlenül Magyarországba ölje a pénzét a magyar nép kedvéért. Mintha egy magyar vállalkozó hajlandó lenne ezt megtenni Ázsia vagy Afrika közepén, és nem azért menne oda, ha odamegy, mert számára kedvező gazdasági környezetet talált a vállalkozáshoz (amit mondjuk kétlek Afrika közepén).
Kapitalistának lenni nem jelenti azt, hogy bármelyik vállalat bármit megtehet, és ne lehetne megindokolni a pécsi vízellátás visszavételét a Sueztől, ahogy azt meg is tette egyébként von Mises-rajongó, szabadpiac-párti szerzőnk, Shenpen, vagy ne lehetne indokoltnak látni a MAL állami felügyelet alá vonását, még akkor is, ha egyébként Hayek a mérce, mint Thatchernek.
Simán lehetünk kapitalisták úgy is, hogy bíráljuk a fogyasztói társadalmat, és nem gondoljuk azt, hogy mindennek csak pénzben mérhető értéke van. Kapitalizmus nem egyenlő Amerika, nem egyenlő fogyasztói társadalom, nem egyenlő neokon és neolibek, nem egyenlő mindenki ravasz kifosztásával, nem egyenlő az erősebb győz darwinista elvével. Persze, lehet úgy is csinálni, de ez nem szükségszerű tartozéka. A kapitalista nem jelenti azt, hogy az önkéntességet nem tartjuk fontosnak, és lelkesedésből semmit nem vagyunk hajlandóak csinálni (mint például a Konzit).
A kapitalista nem a szabályozatlan szabad piacban hisz. A szabad piac nem szabályozatlan sehogy sem, csak akkor, ha az állam nem képes betartatni az általa felállított játékszabályokat (de a köztes intézményeket, szinteket akkor sem lehet kiiktatni). Kapitalistaként sem ír felül mindent a „piaci logika” (bár lehet, hogy valakinek igen, de ezt kétlem, maximum ott is piaci nyelvezetet használ, ahol az nem nagyon használható). A kapitalista nem feltétlenül liberális, individualista és materialista, ahogy ma sok vád hangoztatja. Persze, lehet ilyen is. A materializmus ugyanakkor a történelem folyamán inkább a kollektivista irányított gazdaság és a magántulajdon-ellenes erők, a marxisták sajátja volt. Persze a kapitalizmus magántulajdon-tiszteletéből könnyen lehet csinálni túlzott anyagi függést, és a magántulajdon-ellenességet is lehet magyarázni azzal, hogy „nem az anyagi érdekek, hanem a lelki értékek a fontosak”. A lelki értékeket mégis jobban üldözték a materialista diktatúrákban.
Nyugaton a jobboldali, konzervatív, kapitalista nézeteket vallókra nyomják rá, hogy individualisták – merthogy fontosnak tartják az öngondoskodást, a saját lábon állást, a tehetségek kiemelkedését, az egyéni teljesítményt. Felénk a baloldaliakat, a ballibet tartják individualistának, mint hogy a „valósítsd meg önmagad” jelszavát tulajdonítják neki, meg az „élvezd ki az életet” hedonizmusát. A kommunizmust vitán felül mindenki kollektivistának tartja. A nyugati zöldek és a kis baloldali csoportok azt gondolják, ők találták fel a kisközösségeket, és ezt szegezik szembe a „ kapitalisták individualizmusával”. A keresztény egyházakat is sokan kollektivistának tartják, vagy megkülönböztetik az állítólag etatista katolicizmust a kapitalista, individualista protestantizmustól. Ezek szerintem felesleges és hamis szembeállítások. Bár nem hiszem, hogy az individualista liberálisok, anarchisták és mások számára ne lenne fontos a közösség, ők is emberi kapcsolataikban élnek.
A kereszténység számára mindig fontos volt a közösség, és a kisközösségi létet sokkal hamarabb feltalálta, mint a nyugati zöldek meg a civil mozgalmár baloldaliak. A kis közösségek léte a konzervatívok számára is fontos. Az individualizmus és a kapitalizmus a középkori kereszténység „találmánya”, előbbit Aquinói Szent Tamástól is le lehet vezetni, utóbbi fejlődésében nagy szerepe volt a domonkosoknak (lásd például Umberto Eco Rózsa neve című regényét). A katolikus egyház tanaiból egyesek keresztényszocializmust vezettek le, mások neokonzerv gazdasági nézeteket (Michael Novak). Vagy ott van az erősen kapitalista Acton Intézet, esetleg Magyarországon a Közjó és Kapitalizmus katolikus munkatársakkal, vagy a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet.
Nyilván számos liberális sem azt érti individualizmuson, hogy „csinálj, amit akarsz”, hanem az egyéni tehetség és felelősségvállalás lehetőségét (is). Keresztény szempontból az egyént semmivé nyilvánító kollektivizmus és az egyént mindenné tevő individualizmus is aránytévesztés, egyébként respektálandó szempontok téves abszolutizálása. Fontos-e a közösség? Természetesen. Kapcsolatainkban élünk (perszonalizmus). Fontos-e az egyén? Természetesen, és amennyiben fontos számunkra az egyéni felelősségvállalás és a tehetség, hogy nem vagyunk egyenlőek, annyiban individualisták vagyunk. Az egyén és a közösség feszültségét sosem lehet megszüntetni, ez folyamatosan változó (dinamikus) és érzelmi feszültséget keltő viszony.
Vegyük az öngondoskodást. Azok, akik tiltakoznak a magán-nyugdíjpénztárakra bízott pénzek állami bevonása ellen, az öngondoskodásra helyezik a hangsúlyt. A bökkenő azonban az, hogy akik helyeslik az elvonást, vagy mondjuk épp az mnyp-k nagy kritikusa, egyáltalán nem biztos, hogy öngondoskodás-ellenesnek tartják magukat. Csak épp szerintük ennek nem az mnyp-k voltak a megfelelő formái. Öngondoskodni pedig lehet önkéntes pénztárakban is. És ha már öngondoskodás: ezen az alapon az összes nyugdíjat, nem csak bizonyos százalékát kellett volna kiszervezni az állam alól. Én úgy látom, leginkább az lenne öngondoskodás, ha bevezetnék a sokat szidott svéd modellt. Egyébként kétlem, hogy a legjobb keresetűeket leszámítva bárki annyi pénzt le tudna spórolni Magyarországon az élete folyamán, hogy az utolsó éveiben meg tudjon élni a megspórolt pénzéből. Főleg, hogy szerencsére nem tudjuk előre, hogy mennyi időre kell elosztanunk a megtakarított összeget. (Ez nem változtat azon, hogy Matolcsyék eléggé otromba módon vetettek véget az mnyp-knek, de annak idején egyébként az mynp-ket ugyanilyen otromba módon oktrojálták ránk.)
Ugyanilyen gumicsont az atlantizmus. A Bogár László-féle körökben az atlantista a Wall Street és az Egyesült Államok szálláscsináló, globálnyik ügynökét jelenti. Atlantista – Amerika és a fogyasztói társadalom kritikátlan imádója. Margater Thatcher vitán felül atlantista volt, ráadásul Ronald Reagen barátja. Vérbeli atlantista volt, ráadásul sokak szemében „doktriner neokon” és „neolib”, mivel odacsapta Hayek művét a kormánya asztalára miheztartás végett. Azonban igen nagy vitái voltak Reagennel is, sokszor csak Reagen elnéző humorán múlott, hogy nem vesztek össze. Számomra atlantistának lenni röviden a nyugati civilizáció iránti elkötelezettséget jelenti. És természetesen az Egyesült Államok is fontos viszonyítási pont, ám az atlantizmus nem azt jelenti, hogy mindenképp F-16-osokat kell venni a Grippenekkel szemben, elvi alapon. Mindez talán egyértelmű olyankor, amikor kiállunk amellett, hogy nem kell feltétlenül mindenben utánozni a nyugatot, és nem az egyetlen mérce az, hogy „európai”. Az atlantizmus nem jelenti azt, hogy nem kritizáljuk a nyugatot. Dehogynem, mi is számtalanszor megtettük.
Kelet felé fordulás – kommunizmus? Elfordulás az atlanti világtól? Vagy igen, vagy nem, kérdés a mérték és a mód. Kell-e kapcsolatokat fenntartani Oroszországgal és Kínával? Igen. Praktikusan érdemes ezeket kezelni. Kommunista lesz-e ettől valaki? Aligha. Jó-e, ha Putyin példakép számára? A válasz ugyanaz: aligha…
A konzervatív meghatározáshoz fűződő értelmezésekről pedig már sokszor volt szó itt, úgyhogy nem vesszük megint sorra, hogy a konzervatívoknak csak egy kis kisebbsége status quo konzervatív, azaz egy adott állapotot akar konzerválni, hogy a konzervativizmus nem csupán népi hagyományőrző egylet (ettől még fontosak a népi hagyományok is), nem a változás ellen van, és nem régmúlt társadalmi állapotokat akar visszaállítani. De nem is csupán „lassítani” akarja a változások menetét, hogy később jusson el oda, ahova például a liberálisok. Viszont a konzik is szólhatnak maguknak, hogy nem elég annyit mondani, hogy a konzik a valóságból indulnak ki, mert ugye itt jön a kérdés, hogy mi a valóság, és valószínű mások is a valóságból igyekeznek kiindulni. A valóságból való kiindulás pedig nem ötlettelenséget és egy helyben topogást jelent. Eredetileg egyébként az, hogy a konzervatívok a valóság talaján állnak, azt jelenti, hogy nem óhajtanak megpróbálni megvalósítani társadalommérnöki elképzeléseket, kitalált társadalmakat (ez persze közhely, de nem árt tisztázni).
Nem folytatom. Minden vita definíciós vita – írta az Igen Pápanyalóka blogja a giccs mibenlétéről szóló posztjában. A hívószavakkal való dobálózás is végső soron definíciós vita: mindenki kicsit másmilyen kapitalizmust képzel el, mást ért öngondoskodáson vagy máshogy képzeli el annak formáját. Rendszeresen előfordul a napi publicisztikában, hogy címkéket ragasztunk egymásra, olyan címkéket, amelyek jelentésmezője más számunkra és annak a számára, akire épp ráragasztjuk. Nem csak arról van szó, hogy ugyanazt a dolgot, fogalmat és annak tartalmát egyik társaság pozitíve, másik negatíve értékeli, hanem félreértésekről. Igyekeznünk kellene óvatosan használni a címkéket, a meggyőződéseket összefoglaló fogalmakat, és elsősorban azt kellene nézni, kinek a számára mi mit takar – az ördög a részletekben… Ha érteni akarjuk a másikat, és esetleg releváns kritikát akarunk megfogalmazni, akkor nem az a megoldás, hogy „te neokon vagy”, „te meg kommunista”. Hanem az érvek széjjelcincálása. Persze ez sokszor megrágott, régi közhely. De azért néha jó eszünkbe idézni. És legközelebb, ha valaki lekapitalistáz, neokonoz, neolibez minket, vagy mielőtt mi lekommunistázunk valakit, tegyük fel neki a kérdést: mit értesz ezalatt?
http://konzervatorium.blog.hu/2010/12/1 ... lszavakrol