Azért követem Jézust, mert... tudja, hogy a gonosz szagoknak nagyon is közönséges eredetük van

Azt mondják, egyes történeteket jobb soha el nem mesélni. Amit most fogok elbeszélni, az valószínűleg remek példája ennek a műfajnak. Meglepett, amikor a főszereplője engedélyt adott rá, hogy elmondjam, mert őszintén szólva nem a legjobb színben tünteti fel őt. Ami azt illeti, közvetlenül az eset után - amiről hamarosan szólni fogok - könyörgött nekem, hogy senkinek se mondjam el, ami történt. Engedélye nemcsak meglepett, hanem örültem is neki, mert ez a történet élő példa arra, hová vezethet a "lelki túlkapás", ha nem ellenőrizzük a tényeket.
Íme, itt van hát az igaz és tanulságos "Mese a gonosz szagról".
Egy sötét téli délutánon megszólalt a telefonom. Barátom, Henry hívott. Mindketten keresztények vagyunk, s már évek óta ismerjük egymást. Szoros, szinte testvéri kapcsolatunkat olykor némi egyet nem értés színesítette, de alapvetően kedveljük egymást. Henry hívő élete eléggé viharos esemny volt: vad, hetvenkedő bizonyosság, valamint a lehető legsötétebb elkeseredés és kételkedés között ingadozott. Az utóbbi időben a teljes bizonyosság állapotában leledzett, és bár ez az állapot némileg fárasztó volt a barátai számára, de ez még mindig ezerszer jobb volt, mint a kiábrándultság omladozó hangulata, ami más alkalmakkor lett úrrá rajta. A telefonban az izgatottság és az aggodalom furcsa ötvözetét véltem felfedezni a hangjában.
- Á, Adrian, szóval otthon vagy. Van egy kis, ööö, probléma
- Úgy érted, nálatok?
- Itt, igen pontosan, és nem igazán tudom, mit csináljak.
- Nos, miről van szó?
- Valami szag van a házunkban.
Egy pillanatig csöndben voltam. Egyáltalán nem értek a vízvezeték-szereléshez, és nem igazán láttam, miben lehetnék én képzettebb, mint Henry, aminek köszönhetően bármilyen háztartási szaggal kapcsolatban tanácsot adhatnék neki.
-Szag?
- Igen, egy szag, de - nem valami közönséges, szokványos szag.
- Nem csak...
- Ez egy gonosz szag, és itt a nagybetűs gonoszra gondolok.

Már majdnem mondtam valami jópofásat, de a feszültség, amit a barátom hangjában éreztem, visszatartott.
- Henry, honnan jön ez a... ez a gonosz szag?
- Hát éppen ez a különös - válaszolta Henry, enyhén remegő hangon. - Ha bemész az egyik hálószobába, ott van. Aztán ha átmész a fürdőszobába, követ. Aztán, ha visszamész a hálószobába, visszakövet oda!
- Hm, értem. Aggasztó. Mit tettél eddig?
- Hát, felhívtam Dorist.
Doris, egy idősebb hívő hölgy a közelben lakott. Komoly hírneve volt a misztikus dolgokkal kapcsolatos meglátásai és bölcs ítélőképessége miatt, és a környéken élők nemegyszer hozzá fordultak, amikor valami spirituálisnak tűnő jelenséggel találkoztak a különleges fajtából.
- Ő mit mondott?
- Azt mondta, hogy imádkozik az ügyben, és majd visszahív, aztán amikor visszahívott, azt mondta, úgy érzi, ez komoly dolog, és mondjam el a Miatyánkot a ház minden szobájában.
- És így tettél, nem igaz?
- Igen, így tettem.
- És a szag még mindig megvan?
Azon gondolkodtam, nem kellene-e valamelyik gyülekezeti vezetőt megkérni, jöjjön ide imádkozni, és kiűzni...
- Henry - szakítottam félbe -, nagyon kérlek, ne tegyél semmit, amíg oda nem érek. Körülbelül öt perc múlva ott leszek. Senkit ne hívj fel, amíg oda nem érek.

Amikor pár perc múlva Henry házához érkeztem, rögtön felvezetett a lépcsőn, be az egyik gyerekük hálószobájába. Igaz, ami igaz, néhány másodperc múlva a levegő megtelt valami szörnyűséges szaggal, amit - bár némileg ismerős volt - nem tudtam beazonosítani, és a forrását sem tudtam megtalálni.
- Na most - monsta Henry izgatottan - gyere be a fürdőszobába!
Ugyanaz az undorító szag kétségkívül a nem messze fekvő fürdőszobában is jelen volt, de távolról sem volt olyan erős,mint a hálószobában.
- MOst gyere vissza a hálószobába - sürgetett Henry -, és majd megérted, miről beszélek!
Ahogy átmentünk az előtéren, vissza a hálószobába, úgy találtam, hogy a bűz határozottan mérséklődött. Pár másodperc múlva azonban épp előző, szúrós, kellemetlen szintjére emelkedett. Lehámoztam a dzsekimet magamról, és kidobtam az előtérbe.
- Henry, ezt a helyet én most darabokra szedem - mondtam.
És úgy is tettem. Kihúztam minden fiókot, kinyitottam minden szekrényt, és mindent kiürítettem belőlük. Eltoltam minden mozdítható bútort, sőt egy elvileg nem mozdíthatót is. Nem hittem a szag pokoli eredetében, és eltökélt szándékom volt, hogy bebizonyítsam öszötnös sejtésem igazát.
Negyedóra múlva a szag még borzasztóbbá fokozódott, de se döglött patkányt. se rothadó húsdarabokat nem sikerült előásnom. Úgy tűnt, a bűz tényleg mindenütt jelen van. Leültem a földre, és tanácstalanul meredtem a plafonra.
Azt hiszem, Henry és én pont egyszerre döbben tünk rá az igazságra. Ő a szoba közepén állt, a lámpaernyő alatt. Én épp ugyanoda bámultam, várva az ihletet. Hortelen összeállt a kép: sötét téli nap, Henry spórolós természete, a szagot az egész szobában mindenhol éreztük, az udorító bűz gyanús jellege - minden értelmet nyert!

ticta horror! :O

- A foglalalt - mondta Hnery.
És az is volt. A műanyag foglalat valahogy lecsúszott és érintkezésbe került az égő villanykörte üvegével. És Henry gonosz szaga lett az eredmény.
- De hát miért tűnt úgy, hogy követ?
Henry nem is folytatta a kérdést, mert magától rögtön meg is válaszolta. Amikor kiment a hálószobából, mindig lelkiismeretesen lekapcsolta a villanyt, hogy spóroljon az árammal, még akkor is, ha csak átment az előtéren a fürdőszobába. Így a műanyag nem égett egészen addig, amíg a lámpát újra fel nem kapcsolták, ami azt a benyomást keltette, hogy a szag éppen akkor érkezett a szobába, amikor ő.
Henry ijedt tekintettel nézett rám. TUdtam, mire gondol. Dorisszal való beszélgetésére, az ő válaszára, hogy a ház minden szobájában imádkozott, hogy felhívott engem, és a hosszú és alapos kutakodásunkra.
- Megkérhetnélek - mondta idegesen, az ujjait tördelve -, hogy ne említsd senkinek ezt?
- Persze - mondtam bűntudatos kelletlenkedéssel -, nem mondom el senkinek.
Hát Henry aznap megtanult valamit, de - higgyék el - én is.

Azért követem Jézust, mert...
mert az ő országában a szeretet a legfontosabb

Amikor új házba költöztünk, hivatásos írói karrierem kezdete óta először, lett egy dolgozószobám, egy saját kis királyságom. Nem volt nagy szoba, sőt egészen pici volt, az egyik oldalán egy beépített szekrénnyel, de - ahogy azt nagy örömmel újságoltam mindenkinek, aki beugrott körbenézni - az enyém volt. Hozzám tartozott. Az a hely az én használatomra volt kijelölve. Senki másé nem volt. Kizárólag az általam végzett munka számára volt elkülönítve. Nem tartozott senki máshoz. Az enyém volt. Nem kellett osztozkodni rajta senkivel. Ha ki tudtam volna még harmincöt módot találni ennek az édes ténynek a kifejezésére, mindet felhasználtam volna, hogy a barátaimat még a szokásosnál is rövidebb idő alatt halálra untassam. Annyira örültem a saját területemnek.
Miután megkaptam a fellegváramat, az első dolgom az volt, hogy végigtúrtam a könyveinket (egy részük már kipakolva állt a polcokon, de sok még a költözködéshez használt kartondobozokban hevert), hogy megtaláljam a "jó érzést és vigaszt nyújtó" köteteket, amelyek oly sokat jelentettek nekem életem folyamán. Volt köztük gyerekkönyv, elsősorban Richmal Crompton Just William (Csak William) sorozata, humoros művek az irodalmi humor olyan óriásaitól, mint P.G. Woodehouse vagy Jerome K. Jerome, néhány kedvencem C.S. Lewistól, és még sok nagyon különböző írás, amelyek mind valamilyen módon gazdagították az életemet. ELnyűtt, szétolvasott társaság volt, néhányukat valaki igen bölcstelenül (brrrrrrr) a kádban olvasta, de életemben először büszkén együtt sorakoztak a polcon az ajtó mellett, pont mögöttem, ha íróasztalnál ültem. Nem lesz többé szükség rá, hogy egyre fokozódó őrjöngéssel és gyorsan fogyó türelemmel kelljen vadásznom utánuk, ahogy az immár szokásommá vált.

Azért, mert az enyémek, és az én dolgozószobámban voltak.
Az íróasztalom berendezését is nagyon élveztem. A bal hátsó sarkán állt a fehér, állítható asztali lámpám, amit minden reggel, mielőtt elkezdtem dolgozni, felkapcsoltam, függetlenül attól, hogy mennyire volt sötét vagy világos - ez a kis mozdulat különös módon mintha az agyam bekapcsolásának felelne meg. Az íróasztalom közpén állt a már említett számítógép, amelyik gyakran gorombáskodik velem, és a jobb oldalon a nyomtató. A nyomtató egy követ fúj a számítógéppel, de már tudom, hányadán állok vele. Egy nyomtatónál csak a szigorú fegyelem használ. Az ember legyen határozott. Ha bármi jelét adja annak, hogy nem akar rendeltetésszerűen funkcionálni, arról egyszerűen nem szabad tudomást venni. A feleségem is használja olykor, és rendszeresen bajba kerül, mert túl gyenge kezű. Ilyenkor szokott hívni engem. Amint én megjelenek a színen, a gyáva masina azonnal megrémül, és eszeveszetten kattogva munkához lát, remélve, hogy elnyeri a jóakaratomat, és elkerülheti a fenyítést. Egy nyomtatónak világosan az értésére kell adni, ki az úr a háznál.
Az íróasztalom bal oldalán, a hozzám közelebb eső részen állt a kombinált telefon-, fax- és üzenetrögzítő készülék, amiről már meséltem. Csak azért tűröm el kellemetlen jelenlétét, mert annyira szükségem van rá, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy titokban neheztel, amiért egy műszaki analfabéta tulajdonát képezi. Egy nap eljön a leszámolás ideje. Én készen állok.

Az egyik asztalfiókban a székem mellett egy remek kis írószer és papíráru gyűjteményt halmoztam fel, és úgy terveztem, nagyon fogok igyekezni, hogy ne használjam fel az elemeit. Az áruházakban mindig is ellenállhatatlanul vonzott az írószer és papíráru osztály. Megőrülök az írószerekért és papírokért. Szeretem az egész bagázst. Szeretem a gumiszalagokat, ragadós cetliket, a hegyezőket, a ceruzákat, a celluxokat, a gémkapcsokat, a fűző- és tűzőgépeket, a Blue Tacket, a rajzszögeket és a szép kis borítékcsomagokat. Szeretem pepecselős, díszes, praktikus kis lényüket, és szeretem, ha az én fiókomban vannak elraktározva. Igenis szeretem! A másik, alsóbb fiókba szűk egymillió olcsófajta golyóstoll került. Beletörődve az átkozottul szégyenteljes ténybe, hogy a családom minden egyes tagja menthetetlen toll-tolvaj, csak annyi kérésem volt, hogy egy működőképes toll álljon a rendelkezésemre, amikor szükségem van rá.
A jobb oldalamon, a polcon, amit egy az odaerősítés ajándékával rendelkező barátom szerelt föl nekem csodás módon a falra, két dolog volt. Az első egy pár kézikönyv. Véletlenszerű sorrendben a következők: az Oxford kéziszótár, a Teljes konkordancia a Biblia új nemzetközi fordításához, H.L. Mencken Idézetszótára és a Chambers papírkötésű Szinonimaszótár. Ezekből szállítok pallókat, amikor át kell hidalni a gondolataimban és kreativitásomban keletkező tátongó szakadékot. Ma is, miközben írok, itt állnak mellettem, a bölcsesség robusztus erődítményeiként.

A polcon a másik dolog egy cserép, benne három virágzó jácintpalánta, amit a feleségem vett nekem. Ez egy mélységesen nagylelkű cselekedet volt a részéről, figyelembe véve azt az általa jól ismert tényt, hogy nekem jácintot venni az más férfi esetében megfelel annak, ha elküldik egy hétvégére Brightonba nyaralni Pamela Andersonnal. Amilyen kéjsóváran én el tudok merülni a jácintok illatában, az egyenesen bűn. (Vagy inkább görbén? Hiszen a bűn útjai görbék.) Nem tudom, miért van ez, de ennek a mennyei illatnak a hatására elfátyolosodik a szemem a gyönyörtől. Tartsa csak meg a hasist és az Extasy-t, én maradok a jácintjaimnál. Simán el tudok képzelni olyan klubokat, ahol az emberek üveges tekintettel jácinttartalmú virágcserepeket adnak körbe.
Újonnan kinevezett kis munkahelyem tartozékát képezte még az a szék, amin épp ülök - masszív, de az ülése a hónapok során épp kellő mértékben formálódott a gravitáció által saját alakomra, és van egy másik szék is a sarokban - az persze nem ennyire kényelmes -, azoknak, akik olykor-olykor ideiglenes tartózkodási engedélyt kapnak a királyságomban. Ott van még a beépített szekrény, ahol emberemlékezet óta először tudtam valamiféle könnyen hozzáférhető módon tárolni az aktáimat. Nem hiszem, hogy bárki is hibáztathat, amiért kezdem úgy érezni, hogy ezt a helyet csak akkor szükséges elhagyni, ha nagy ritkán enni megyek, vagy amikor alszom.

Nem furcsa, ahogy Isten ilyen apró dolgokat elrendez, hogy tanítson nekünk valamit? Egy nap - nem sokkal azután, hogy berendeztem - beléptem a dolgozószobámba, pár másodpercig örömmel tekintgettem körbe-körbe, újra kiélvezve azt a tényt, hogy ez mind az enyém. majd leültem az íróasztalomhoz. Azt hiszem, egy kicsit hegytam magam elragadtatni az egész jól szervezettségével, és hogy minden megvolt benne, amire szükségem volt, ráadásul kizárólag az én igényeimre berendezve. Amikor balra pillantottam, ahol egy nemrég beszerzett, emlékeztetők feljegyzésére szolgáló tábla állt az íróasztal egyik lábának támasztva, várva, hogy felkerüljön a falra, hirtelen megrándultam a bosszúságtól. Az előző nap a direkt erre a célra vásárolt alkoholos filctollammal gondosan készítettem egy listát a másnap elvégzendő feladataimról. Valamely gonosz személy letörölte a listámat, és valami mást írt a helyére. Már majdnem kirontottam, hogy haladéktalanul bossszút vegyek az egyetlen komolyan szóba jöhető gyanúsítottan, tízéves lányomon, amikor véletlenül megláttam, mit írtak a tábla felületére.
"FONTOS" - állta rajta hatalmas nagybetűkkel, mellette pedig egy nagy nyíl volt, ami csupán hat kicsi szóra mutatott a sarokban. Annyira kicsik voltak, hogy négykézlábra kellett ereszkednem, hogy el bírjam olvasni.
"Ne felejts puszit adni Katy-nek..."
Bárcsak Isten, az Ő kegyelmében, alázatot és bölcsességet adna nekem, hogy amikor teljesen a saját tulajdonaimmal, bajaimmal vagy eredményeimmel vagyok elfoglalva, el ne felejtsem, hogy az egyetlen királyságban, ami igazán számít, mindig a szeretet és a kapcsolatok lesznek a legfontosabbak.
Köszönöm, Jézus - és Katy!

Azért követem Jézust, mert...
nem olyan unalmasan és szűklátkörűen áll hozzá az üdvösséghez, mint rengeteg követője

Ki üdvözül?
Mielőtt részletesen megválaszolnánk ezt a kérdést, röviden ismételjük át, mit is jelent. Hát... vagy legalább próbáljuk meg!
Jézus világosan megmondta, hogy ezen a bolygón minden emberi lényt valami kozmikus méretű katasztrófa fenyeget, amit véges agyunk csak pillanatokra bír felfogni. Az Ő célja - Istennek az emberiség iránti mélységes szeretetétől vezéreltetve - az volt, és ma is az, hogy a lehető legtöbb mbert megmentse attól, amit mi elég félénken "pokol"-nak hívunk. Elmagyarázta, hogy az embereknek valóban lehetséges megmenekülniük, ha képletesen vagy szó szerint bemerítkeznek az őŐ nevében, ha kinyilvánítják, hogy hűek lesznek és ragaszkoni fognak hozzá, ha követik Őt, ha engedelmeskednek neki, ha Ő lesz a legfontosabb az életükben, és ha elfogadják azt az állítást, hogy az Ő kereszthalálát Isten kegyelmeswen elgofogadta annak a büntetésnek a kiváltására, ami jogosan nekik járt volna. Isten azon cselekedetének eredményeképp, hogy három nap múlva Jézust visszahozta az életbe, a halál már nem tartja olyan erősen a markában az emberisáéget, így Ő legyőzte az ördögöt, a bukott angyalt, akinek folyamatosan az a szándéka, hogy összezavarja az emberiséget, és vakká tegye az igazságra, hogy, hogy így ne léphessenek be a mennybe, amit ő örökre elhagyott és elveszített. Ezek a dolgok természetesen csöppet sem veszítenek igazságtartalmukból csak azért, mert nem teljesen értjük őket.
Ha valóban követjük Jézust, Isten Lelke fog bennünk élni. Ennek eredményeképpen mások testi és földi szükségletei fontossá válnak a számunkra, mint ahogy Jézusnak is fontosak voltak. A legfontosabb kérdés azonban, amivel szemben állunk, nem az, hogy hogyan fogjuk kifizetni a lakbért, nem is az, hogy hogy küzdünk meg a betegségekkel, és még ahhoz sincs semmi köze, hogy lottózunk-e vagy sem - akármilyen fontosnak tűnjenek is ezek a gondok, sőt akármilyen fontosak is valójában. A legfontosabb kérdés, amivel mindnyájan találkozni fogunk - jó esetben még a halálunk előtt -, az, hogy Jézus által Isten szeretete bőséges és örök életet kínál önmagával, szemben valami kimondhatatlanul ijesztő alternatívával. Ennél a ténynél semmi sem fontosabb.

Jézus azért jött, hogy megmentse a bűnösöket, és azt általunk, Krisztus földi teste által szeretné folytatni. Mellesleg ez az alapvető ok Jézus követésére. Jó, tehát ez a forgatókönyv. Térjünk vissza eredeti kérdésünkre: Ki üdvözül?
Néhány évvel ezelőtt, Diana walesi hercegnő halála után nem sokkal kifogásolták azt a megjegyzésemet, hogy ő addigra valószínűleg találkozott Jézussal, és hogy életének legfontosabb kérdései megoldódtak. Mint akkor, most sem vagyok hajlandó időt fecsérelni arra, hogy megvédjem ezt az állítást, mert egészen biztos vagyok benne, hogy szó szerint abszolút mértékben igaz, és teljesn biblikus, viszont szeretném, ha mellém szegődnének, ahogy az orromat követve kutakodok valamilyen válasz után eredeti kérdésünkre. Enyhán szólva nem vagyok szisztematikus, ahogy azt a jó ítélőképességgel rendelkező olvasók talán már észrevették, de biztos vagyok benne, hogy valahova ki fogunk lyukadni.
Ki üdvözül?
Ha már említettük Dianát, kezdjük Teréz anyával, aki majdnem pont ugyanakkor halt meg. Hát nem csodálatos, először is, hogy Istennek sikerült a modernkori történelem egyetlen olyan pillanatában kicsempésznie őt a hátsó ajtón, és hazavinni, amikor élete végét elhomályosítja valaki másnak a halála? Élete példázatának értelmét megerősítette az, ahogy elment. Nem ő volt fontos, hanem Jézus.
Na most, eredeti kérdésünknél maradva, épp azt állítottam, hogy Isten ezt a figyelemre méltó asszonyt hazavitte, hogy vele legyen a mennyben.
De valóban így tett?
Máshol már feljegyeztem találkozásaimat olyanokkal, akik Teréz anya iránti lelkesedésemre a következő sötét szavakkal reagáltak: "De vajon üdvözül-e?" Valójában természetesen azt értették ez alatt, hogy végigment-e azon a meghatározott procedúrán, amiről az evangéliumi keresztények eldöntötték, az az egyetlen valamire való út az üdvösségre.
Tisztában volt-e a négy lelki törvénnyel...,

és vajon a szerint járt-e el?

Megbánta-e a bűneit...

behívva Jézust az életébe, mint Urát és Megváltóját,

és megvallotta-e őt Isten és az emberek előtt?

Fogalmam sincs, hogy Teréz anya olyan megtérési csomagot választott-e, ami kielégíti szigorúbb fi- és nőtestvéreinket, de van pár dolog, amit tudok.
Tudom, hogy Jézust látta minden éhező, mocskos koldus szemében, és azért mosta, etette és vigasztalta őket, mert mindezt érte tette.
Tudom, hogy Jézus Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében rámutatott arra, hogy azok, akik felruházták, akik befogadták, amikor idegen volt, akik gondozták, amikor beteg volt, és meglátogatták, amikor börtönben volt - ezek kapják meg az örökséget: a királyságot, ami a föld teremtése óta nekik lett előkészítve. És tudom, mert Jézus mondta, hogy ezek közül sokan észre sem fogják venni, hogy mindezt érte tették. Jaj nekünk, ha "tökéletes" megtéréssel, de szerető cselekedetek nélkül érkezünk a menny kapujához!
Tudom, hogy ha én érkeznék ehhez a kapuhoz, és észrevenném, hogy Teréz anya után állok a sorban, elbújnék a szoknyája mögé, és ha valami sasszemű angyal kiszúrna ott, azt mondanám Istennek, hogy ő a barátom, abban a reményben, hogy ez talán befolyásolná Őt.
Tudom, hogy ha Jézus kórházban lenne, jobban örülne egy olyan látogatónak, akiben melegség, humor és kedvesség van, hoz egy doboz csokit és nem igazán érti Isten dolgait, mint egy olyan szánalmas fickónak, akinek tökéletes a teológiai képzettsége, de csak kötelességtudatból jön. Borzalommal pirulok el, amikor eszembe jut az életemnek egy sokkal korábbi szakasza, amikor bibliakörünk ragadozó tagjaiként kétes szekták követőit csalogattuk magunkhoz, azzal a szöveggel, hogy tanulni szeretnénk az ő hitükről, aztán barbár módon és győzelmesen lecsaptunk rájuk megélesített szentírásdarabkákkal, mire beismerték, hogy nem hívták be Jézust az életükbe. Mutattunk nekik egyet s mást Isten szeretetéről, azt biztos. Ha szeretet nincs benned...

Ki üdvözül?
- Akik valamilyen nagy szolgálatot végeznek - kiáltja valaki -, akik gyógyítanak és ördögököt űznek Jézus nevében, azok nyilván üdvözülnek!
Gondolom, sokan közülük tényleg üdvözülnek, de Jézus elég világosan kijelenti, hogy néhány úgynevezett követőjét, akik papírforma szerint tökéletesnek tűnő bizonyítvánnyal álnak eléje, így fogja üdvözölni:
- Sohasem ismertelek titeket.
- Hohó, félreértesz minket - magyarázzák majd -, mi igazán csodálatos dolgokat tettünk a nevedben. Útmutató fénysugár voltunk a gyülekezeti életben. Mi... nézd, mi nagyon fontosak voltunk!
- Igen, igen - mondja erre Jézus csöndesen -, nagyon, nagyon fontosak voltatok, de én nem ismertelek titeket.
- De hát mi imádkoztunk! Nagyon sokat - és hangosan! Minden vasárnap a te nevedet hívtuk segítségül!
- Bizony - válaszolja majd Jézus -, de nem mindenki fog belépni a mennyek országába, aki azt kiáltja: "Uram, Uram", hanem csak azok, akik engedelmesek. Sohasem ismertelek titeket.
Ki üdvözül?
Sokakban már tolul a kérdés, hogy azért csak egyet kell értenem azzal az állítással, hogy Jézus az egyetlen út az Atyához. Nyilván egyet kell értenem. Igen, egyet is értek. Ezt maga Jézus mondta. Ezért egyértelműen így is van. De JÉzus azt is mondta, hogy aki csak egy pohár vizet ad az Ő szolgáinak Őérte, az elnyeri jutalmát. Mi lesz az a jutalom? Egy hetibérlet a pokolból a mennybe? Külön engedményként légkondi, a pokoli régiók ki tudja, milyen szálláshelyén? Vagy üdvözülnek? Ki mondja meg, mert én tényleg nem tudom?

Mi történik azokkal a férfiakkal, akik Jézust keresztre szögezték? Jézus imádkozott, hogy Atyja bocsásson meg nekik azért, amit vele tesznek. Mi következik ebből az imából azokra az emberekre nézve? Lázár sírjánál megköszönte Atyjának, hogy mindig meghallgatja és megválaszolja imáit. Ha az azokért mondott ima, akik beütötték a szöget, választ nyert, akkor azok a férfiak most a mennyben vannak. Elhisszük ezt? Pedig nem is voltak evangéliumi keresztények, hát még újjászületett hívők. Megölték Isten Fiát. Elképzelhető, hogy Jézus bárki számára, akit Ő választ, Az Út lehessen? Nem, nyilván nem...
Ki üdvözül?
És mi van azokkal az undok, borzalmas emberekkel, akik történetesen elmondtak valamikor egy megtérési imát, de azóta katasztrofálisan messze távolodtak a feddhetetlenség és a hit ösvényétől? Mi van velük? Üdvözülnek, mert elmondták a megfelelő szöveget, és három és fél percig komolyan is gondolták? Vagy nem? Mi van a csecsemőkkel és a kisgyerekekkel? Mi van azokkal, akiknek nem működik jól az elméjük?

Mi van a kutyákkal...
és a macskákkal?
Mi van a bolhákkal?