Gondolkodtam rajta; ide tegyem-é be töprengő tanulmányomat. (Nem volt valahol egy "Nehezen érthető Igék" topic?) Végül is nem idegen talán a "pálya'..
Titkok, megválaszolatlanul maradt kérdések a Bibliában
Tagadhatatlanul vannak olyan dolgok, kérdések a Szentírásban, amire alázatosan azt mondhatjuk csupán: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig mieink és a mi fiainké, mindörökké, hogy a törvénynek igéit beteljesítsük.” (5 Móz 29,29).
Sohasem érthetjük meg földi ésszel, még hívőként sem a Szentháromság lényét és valóságát, vagyis hogy miért is, hogyan is nincs három Isten, csupán egy - amikor három személyből áll.
A hívő ember tudomásul veszi és elfogadja Isten üzenetét, kinyilatkoztatott közlését úgy és annyiban, ahogy és amennyiben az a Bibliában található. Az ÚR pontosan úgy és azt „kötött az orrunkra”, ami és amint az elégséges lehet a Neki tetsző, engedelmes életre.
Annak sem ismerhetjük a mechanizmusát, hogy a különféle áldozatbemutatások milyen módon elégítették meg Istent, miért és mitől „hozták helyre” a harmóniát az Örökkévaló és választott népe között. Vagy a vétkek megbocsátására miért nem elég Isten irgalma és nagylelkűsége? Miért nem lehet fizetség nélkül megbocsátani a bűnbánó bűnösnek? (Egy nagyon rossz hasonlattal; ha valakinek rálépek a lábára, s elnézést kérek tőle - ezzel az ügy rendezést nyert, nem? Netalán a „fizetség a sértett lábfájása és összepiszkolt cipője..?) A Biblia kijelenti ugyanis: „A bűn zsoldja a halál.” (Róm 6,23). Tehát bármilyen riasztó hír, Isten Igéje szerint minden elkövetett vétekért halállal kell fizetni a „számlarendezés” mentén. Így, és ezért érthető a Mindenható figyelmeztetése az első embernek; „Amely napon eszel róla (ti. a tiltott fa gyümölcséből - M:Z.) bizony meghalsz!” (1Móz 2,17b). És mert Istenből fakad az élet, sőt Krisztus szerint Ő maga az Élet; és mert a szent Istennek nem lehet közössége a bűnnel - az engedetlenség vétke az Istentől való elszakítottságot eredményezte, azaz halált nemzett. S hogy mindezek felett a Mindenható miért nem tudott (akart?) egy nagyvonalú, „spongyát rá, felejtsük el, mintha mi sem történt volna!” gesztussal napirendre térni? Illetve mindezek után mindvégig így eljárni bű és bűnös vonatkozásában?
Egyrészt nyilván azért, mert több ez annál, mint a hangyának az elefánt lábára lépése. De még az egyenrangú felek vétlen vagy szándékos konfliktusa (ld. fentebb). A bűn az isteni rendet, a szentséget illeti illetéktelenül. Olyan merénylet a Tökéletesség ellen, ami emberi módon jóvátehetetlen. Hogy jöhetne az ember ahhoz, hogy miután Isten „lábára lépett”, mocskos kezével „hátba veregesse” egy vigyorgó „Bocs, oda se nek!”-vel?
Ezen túlmenően azt se felejtsük el, hogy van egy örök Engedetlen, a „megtestesült Bűn” (noha ez némileg képzavar egy szellemi lény megnevezésére), azaz Sátán, aki jogosan tart igényt minden bűnösre, vétkező, hiszen ez által az illető az Ő oldalára állt, táborába, országába igazolt. Amint Isten maga az Élet, úgy Sátán maga a Halál.
Ahhoz, hogy megmenthesse, üdvözíthesse a halálban lévő, bűnös embert Isten, az egyedül tökéletes (csakis így lehetséges?) megoldást vitte véghez, tökéletes és ártatlan Fia feláldozásával. Mindenki kiszabadulhat Sátán fogságából, aki hittel elfogadja ezt a helyette való, isteni halált. (Péntek délutántól vasárnap hajnalig a Pokolban diadalünnepet ülhetett az Ördög és démonai, abban a tudatban, hogy legyőzték a mindenség Urát. De az Úr Jézus éppen ott győzte le véglegesen az Ős-ellenséget, ahol Az, a leginkább érezte rendíthetetlenségét). „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? (1 Kor 15,55).
A halálhoz, pontosabban a testi, földi élet végéhez kapcsolódik egy másik bizonytalanság, tisztázatlanság. Mi van az utolsó szívdobbanás, a testi lét megszűnése és az utolsó ítélet vagy feltámadás ideje között?
Van egy 21 oldalas tanulmánya Stanley J. Robinsonnnak „Halál és feltámadás között” címmel. (Kiadta az Evangéliumi Kiadó 2oo5-ben, a „Krisztus ítélőszéke előtt” című zsebkönyv második feleként). Szerző amellett teszi le a voksát, hogy halálunk után azonnal Istenhez kerülünk. Kétség kívül citálható ennek bizonyítására több Ige is. Például, amikor Jézus a szadduceusokkal vitázik, akik tagadták a feltámadást.
„A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-e, amit az Isten mondott nektek, így szólván:
’Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene.’ Az Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene” (Mt 22, 31-32). (Erre még szeretnék visszatérni! - M.Z. )
A megdicsőülés hegyén, amikor Jézus magával viszi Pétert és Jánost, a mennyei látomásban a Messiással Illés próféta és Mózes beszél. Tehát élnek, nem a sírban fekszenek. Illetve hát Mózes teste nyilván elporladt a földben, miután az ÚR eltemette. Illésről pedig tudjuk az Ige alapján, hogy élve ragadtatott el az Égbe tüzes szekéren. Azután említhetjük a Lukács evangéliumában olvasható példabeszédet, egy gazdag emberről és a koldus Lázárról. „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelébe vitték. Meghalt a gazdag és eltemették. És amint a Pokol gyötrelmei között felemelte tekintetét, látta távolról Ábrahámot és Lázárt, az ő kebelében.” (Lk 16, 22-23).
Egyik legmarkánsabb bizonyíték az azonnali Istenhez kerülésre a megtérő lator esete, akinek a megfeszített Úr Jézus megígéri: „..Még ma velem leszel a Paradicsomban.” (Lk 23,43).
Pál apostol is kijelenti: „..vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni..” ( Fil 1,23-24). Viszont ugyancsak Pál apostol mondja Krisztus visszajövetelével kapcsolatban a „várható menetrendet”: „Mert ezt az Úr szavával mondjuk nektek, hogy mi, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr fog leszállni az Égből riadóval, ha elhangzott az arkangyalok szava, s az Isten trombitája, először azok támadnak fel, akik meghaltak Krisztusban,” (1Thess 4,15-16)
Most akkor mi van azokkal, akik „elaludtak”, vagyis eltemették őket, illetve a testüket? Stanley, a hivatkozott, 21 oldalas értekezésében ezt állítja: „..a Paradicsom minden megváltottnak, otthona a halál után, akik a testtől megválva, de teljes öntudatuknál és szent örömmel szellemben és lélekben Krisztusnál vannak, miközben testük a feltámadásig alszik, ami azt sem zárja ki, hogy elporlad.”
Nem szeretnék akadékoskodó lenni, még kevésbé rosszmájú, de hadd tegyek fel néhány költői kérdést: Ha én alszom, akkor ugye nem csupán a testem pihen - megtartva az életfunkcióit, a lélegzést és a szívverést -, hanem a lelkem és a szellemem is? Még akkor is így van, ha az álmodás révén „munkában” van (de mi is? A lélek vagy a szellem? Vagy mindkettő?). Watchman Nee szerint az ÉN szinte teljesen azonosítható az akaratunkkal, hiszen én döntöm el az információk birtokában, hogy mit teszek vagy nem teszek, milyen törvények vagy törvénytelenségek alapján szervezem életemet. Ez az akarat, ez az én alszik éjszaka, amikor nyugovóra térek. Mondható-e így, hogy a földi életem befejeződése, amikor testem életfunkciói megszűnnek, akkor a testem alszik? Hiszen, mint fentebb meghatároztuk; én alszom és nem a testem - tőlem függetlenül. És, ha a feltámadásig „alszik” a test - miközben - elporlad(?), a feltámadással felébred ebből az álomból? Mert hát az álom vége felébredés szokott lenni… Ám, ha lelkem (és szellemem?) alszik, akkor hogyan lehetek halálomat követően Krisztusnál? Továbbá, ha az üdvözült megváltottak megdicsőült testet kapnak Istentől, akkor mit jelent a feltámadás? Hogyan támad fel az ember, és egyáltalán: mije támad fel, ha egyébként is az Úrnál van, nyilván már megdicsőült testben, miként Mózes és Illés a megdicsőülés hegyén.
Testünkből kiszabaduló lelkünk és szellemünk Istennél van(?) Az Ige szerint ki-ki a végítéletkor kapja meg jutalmát és elmarasztalását. Addig vajon mi a pozíciója? Ha ehhez hozzávesszük a Jn 5,28-29 verseket, még kevésbé látunk tisztán: „..eljön az óra, mikor a sírokban mindnyájan meghallják az Ő szavát.”
Ha az elhunyt személy az Úrnál van - amennyiben Istenben halt meg - vagy a Pokolban, ha istentelen életet élt, akkor hogyan értsük 1Sám 28,19 versét? (Itt Saul, mint Istentől már elvetett király, halmozva kárhozatos bűneit, megidézi Sámuel prófétát, hogy a várható jövőről, a küszöbön álló harc kimeneteléről kérdezze. Nem lehet váratlan a holtából „felkeltett” próféta szava): „az Úr Izraelt is veled együtt a Filiszteusok kezébe adja, te pedig holnap fiaiddal együtt velem leszel..” Az a hely, illetve állapot ahol/amiben volt Sámuel, az nem lehet az Úrral való közösség, mert abban nincs helye az elvetett Saulnak. A Pokol sem lehet az, hiszen Sámuel mindvégig Isten engedelmes szolgája volt, életét Illéséhez hasonló jelek és csodák kísérték a Mindenhatót dicsőítve. Nem látszik más, értelmes válasz, mint hogy létezik valamilyen „semleges, parkoló pálya” - átmenetileg.
Dániel 12,2: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.”
Végül is a döntő kérdés az, hogy a halál beállta és a feltámadás között mi történik, van-e eltelő idő, és ha igen, az mennyi?
A koldus Lázár és a gazdag történetének példabeszédéből végül is az nem derül ki, hogy azonnal, vagy mennyi idő után vitetnek a Mennybe, illetve a Pokolba. Tehát akármelyik oldalra (= máris a megfelelő helyre kerülnek, a szellemnek és léleknek nincs öntudatlan állapota, átmenetileg sem)
A megtérő latornak tett jézusi ígéret („még ma velem leszel a Paradicsomban”) alapján a halál és a feltámadás egymásba kapcsolódó folyamatnak tetszik
A fent idézett 1Thess 4,15-16 alapján a halálban alvás - miután a személy, az ÉN nem lehet egyszerre az eltemetett testben és az abból kiszabaduló lélekben-szellemben - mindaddig tart, amíg az idő be nem telik és el nem jön a feltámadás és végítélet ideje.
Most akkor ellentmondás van a Bibliában? Kizárt dolog. Ha kétféle állítás van benne, akkor mindkettő érvényes. A magyarázat nagy valószínűséggel a földi és a Földön túli világ egymástól eltérő törvényszerűségében keresendő. Földi életünk, amit a romlandó testben töltünk el, halálunk bekövetkeztéig, az idő koordinátái közt megy végbe. Az viszont általánosan elfogadott feltételrendszer- nek mondható, hogy a szellemvilágban, az örökkévalóságban nincsen időzóna, vagyis nem létezik a múlt-jelen-jövő idő. Folyamatos a MOST. Ami tehát „ideát” majd a messzi jövőben fog bekövetkezni, az „odaát” MOST is történik, illetve időileg értelmezhetetlen. Hasonló titok ez, emberi ésszel felfoghatatlan, mint a Szentháromság.
Derek Prince, a világhírű bibliamagyarázó, aki lelkész és prédikátor is volt hosszú, Istennek szolgáló életében - hasonló következtetésre jutott e téma érintése kapcsán valamelyik előadásában.
2oo8. január hava. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|