Azért követem Jézust, mert...
segített visszaírnom Őt az életembe

Időnként, egy előadásom után agy egy szeminrium közben meg szokták tőlem kérdezni, hogy van-e az írásaim között olyan, amit közvetlenül Isten sugalmazott. Általában nagyon hasonló válaszokat szoktam adni. Nem hiszem, hogy az írásműveim között bármivel is több vagy kevesebb közvetlen sugalmazásállna, mint amikor egy keresztény hentes kiválaszt egy konkrét báránycombot, hogy feldarabolja, és eladja a vásárlóknak. Kérem, ne értsenek félre! Nyilván azt remélem, hogy Istennek tetszik, amit írok. Rendszeresen szoktam kérni a segítségét, hogy elkerüljem a kísértést, és nehogy túlságosan elszaladjon velem a ló, és haszontalan vagy káros irányba kezdjen csapongani a képzeletem. Imádkozom azokért, akikhez eljut az agyamból kimasírozó mondatok serege, hogy az olvasottak hatására csak egy kicsit melegebb szívvel viszonyuljanak Jézushoz. Ezt mind megteszem, de ha azt kérdezik, hogy a Szentlélek ott ül-e az íróasztalom sarkán, és diktálja-e a szöveg minden egyes szavát, akkor határozott nemmel kell válaszolnom, noha igen kényelmesnek tűnne ez a felállás. Őszintén szólva, örülök ennek. Attól félek, hamar elunnám magam, ha Isten főállású gyorsírója lennék.
Ha azonban azt kérdeznék, Isten felhasználja-e, amit alkotok - nos, akkor egészen másról beszélünk. Isten, mint tudjuk, nagy opportunista. Ha nincs más kéznél, bármilyen régi kacatot képes felhasználni. A levél tartalmát se lehet pusztán a postás kinézetéből megállapítani, szóval - igen, a Szentlélek szól néha emberekhez a szavaimon keresztül. Nagy kiváltság ez!

Mindazonáltal szeretnék elmondani egy esetet, amikor az írásom tartalmát anniyra átjárta a lelkemért vívott szellemi csata, hogy talán megbocsátható, ha felvetődik bennem, talán nem az isteni kéz vezette-e az enyémet miközben róttam a sorokat. A különös a dolgoban az, hogy ez volt az egyik legelső irományom. A címe: The Visit [A látogatás].
A látogatás egy hat rövid fejezetből álló történet, és arról szól, hogy egy egészen szokványos gyülekezetbe váratlanul visszatér az "Alapító", akivel egyértelműen Jézusra utalok, bár az egész történetben végig nem nevezem meg. A történet első fejezetét az 1980-as évek elején írtam, amikor - bár ennek sem a feleségem, sem én nem voltunk a tudatában - nagyban haladtam egy stressz okozta betegség irányába, amely megváltoztatta életem folyását. Egy nap Bridget és én a tévé előtt ültünk, miután már ágyba tettük a gyerekeket, amikor egészen hirtelen eszembe jutott egy történet ötlete. Olyan ötlet volt, hogy teljesen betöltött. Fojtogatott. Elállította a lélegzetemet. Ahogy egyre érett az agyamban, abszurd módon elkezdtem aggódni, hogy ha túl hirtelen mozdulatot teszek, valahogy kilöttyen belőlem, és elvész. Végül kikapcsoltam a tévét, és megkértem Bridgetet, hogy hozzon papírt és tollat, hogy diktálhassak neki. Odavitt egy vonalas jegyzettömböt a szoba túloldalán álló étkezőasztalhoz, leült és várakozásteljesen rám nézett.

A következő 30 perc életem egyik legfurcsább, legintenzívebb félórája volt. Ahogy visszanézve látom, az az elkeseredett vágy hajtott, hogy Jézus valóságát szavakba öntsem egy olyan időszakban, amikor ez a valóság szeretfoszlani látszott, így a történet folyamként ömlött ki belőlem, és addig áradt, míg az utolsó szó is biztosan papírra került. Az egész folyamatot mindketten megkönnyeztük. A végére érzelmileg teljesen kimerített, és meglehetősen zavarba ejtett ez az élmény, de éreztük, ohgy valami fontos történt.
Szemben szinte minden más művemmel, amit azóta írtam, később sem változtattam rajta, akár egy vesszőt vagy szórendet, és nem is áll szándékomban ilyesmi. Egyfajta frissesség és közvetlenség jellemzi a stílusát, amibe nagyon nehéz visszahelyezkednem most, amikor az írás már bevételi forrásom, és a stílusom a szakmaiság előnyeit, de hátrányait is magán viseli.

A látogatás többi része egy-két évvel később íródott, amikor kezdtem kilábalni az előbb említett betegségből. Akik akkoriban jól ismertek, könnyen észrevehetik lelki és érzelmi töredezettségem nyomait, amelyek végigvonultak a későbbi öt fejezeten. Ennek a későbbi anyagnak az írását nem kísérte ugyanaz az intenzitás, mint az első részét, de volt néhány emlékezetes, furcsa momentuma. Az ötödik fejezet, példának okáért, egy életbevágóan fontos döntésről szól, amelyet annak a férfinak kell meghoznia, aki A látogatás-ban végig elbeszéli az Alapítóval való élményeit. Lényegében jó és rossz között kell dönteni - aközött, hogy valóságosan követi-e Jézust, vagy egy furcsa, homályos alak vonzza magához, aki, azt hiszem, az ördöghöz közelít. Délelőtt megírtam a történet első részét egészen addig a pontig, hogy meg kell hoznia ezt a döntést, aztán abbahagytam azzal, hogy majd másnap folytatom. Azonban a házunk mintha sötétséggel és szorongással telt volna meg azon a délutánon és estén, és Bridget, aki olvasta aznapi termésemet, felvetette, hogy amíg kielégítő módon be nem fejezem ezt a történetet, nem lesz békességünk. Befejeztem, és igaza lett. Nem próbálom megmagyarázni a történések eme sorozatát. Csak lejegyzem további bizonyítékául annak, hogy volt valami furcsamód jelentőségteljes ezzel a konkrét művel kapcsolatban.

A látogatás végül a Final Boundary [A végső határ] címet viselő novellagyűjtemény részeként jelent meg Nagy-Britanniában, amelyet rögtön a Kegyes kétbalkezes naplója után adtak ki. Nagyon büszke voltam A végső határra, de rengeteg potenciális olvasót megdöbbentett, hogy azonnal egy látszólag nagyon másfajta könyv után látott napvilágot. Miért nem írtam még vagy három tucat kötetet kegyes kétbalkezes stílusban? Végül is, általában ez történik, ha egy könyv sikeres. Talán emiatt a fogadtatás miatt A látogatás ebben az országban némileg eltűnt szem elől a következő években, bár igen népszerűnek bizonyult azoknak a körében, akik fölfedezték maguknak. Bridget már évek óta rágta a fülemet, hogy találjam meg a módját, hogy ezek a történetek valamilyen hozzáférhető és vonzó formában több ember számára elérhetőek legyenek, és 1999-ben, nagy örömünkre, pontosan ez történt.

Az ezredforduló közeledtével a HarperCollins kiadta A látogatást nagy formátumban Ben Ecclestone illusztrációival, akivel már két másik könyvemnél is együtt dolgoztunk. Nem tudom szavakba önteni, mennyire örültem, amikor láttam ezen tervek megvalósulását. A látogatás egy sarkalatos része személyes élettörténetemnek. Nem Isten írta, de valami meghatározhatatlan módon nyilvánvalóan mellettem állt, hogy biztosítsa, el ne rontsam, és míg írtam a mondatokat, visszaemlékeztem, kivel is találkoztam, és miért is lettem keresztyén oly sok évvel ezelőtt.
Hogy mi a könyv központi üzenete? Jézus eljövendő, és határozottan nem csak kitalált visszajöveteléről teszi fel ugyanezt a kérdést ennek a századnak a kezdetén, mint az 1980-as években, amikor a könyv íródott: Készen állnál?

Azért követem Jézust, mert...
megbocsátja azokat a bűneimet is, amiket észre sem veszek, és azt is, ha nagyon bután viselkedem, továbbá, hogy néha nagyon bosszantok másokat

Hát nem furcsa, hogy főleg csupán az igazán nagy kaliberű bűnökről beszélünk, pedig a legtöbbször olyan vétkeket követünk el, amelyeket észre sem veszünk, vagy olyan aprókat, amelyek aligha tűnnek elég magasztosnak a megvalláshoz. Hadd mondjak egy példát mindekettőre.

1. példa
Először is, vegyük azkat a bűnöket vagy gyarlóságokat, amike nem veszünk észre magunkban. Például az önámítást.
Volt már úgy, hogy nagyban beszélgetett valakivel, és az illető hirtelen mondott valamit, amitől elakadt a szava? Pár héten belül kétszer is megtörtént velem, és mindkét alkalommal nagyjából ugyanabból az okból.
Az első egy ünnepi vacsorán történt, amikor egy férfi mellé ültettek, aki most hívjunk Ronaldnak.
Ronald köreinkben arról híres - jobban mondva, hírhedt -, hogy hajlamos barátainak és ismerőseinek érzéketlenül bántó dolgokat mondani. Míg magamban áldottam a házigazdát, amiért egy ilyen élvezetes beszélgetőtárs mellé ültetett, és közben azon erőlködtem, hogy kellemesen eltársalogjunk, Ronald egyszer csak témát váltott, és elkezdett egy közös barátunkról, Jillről beszélni, aki szintén ott ült az asztalnál, csak kicsit távolabb.
- Én persze nagyon kedvelem Jillt - mondta Ronald a fülemhez hajolva, olyan halkan, hogy senki se hallhassa -, de nem dühítő, ahogy néha az emberekkel beszél? Engem dühít, az biztos.
Azon kaptam magam, hogy tátogok, mint egy partra vetett hal; próbáltam mondani valamit, de nem találtam szavakat.
- Arról van szó - melegedett bele Ronald a témába -, hogy én mindig is úgy gondoltam, hogy egy kereszténynek borzasztóan kell vigyáznia arra, hogy ne bántson meg másokat azzal. amit mond. Én magam erre nagyon vigyázok.

A szám már nem tátogott tovább, egyszerűen csak tátva maradt. Bambán bámultam Ronaldra, miközben kifejtette a véleményét.
- Soha nem mondok olyasmit, ami esetleg megbánthatja azt, akivel beszélek - magyarázta. - Ezért tudom megőrizni mindenkivel a jó kapcsolatot.
Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon nem önmagából űz-e gúnyt. Elképzelhető, hogy ez ugyanaz a Ronald, aki egyszer ezt mondta nekem: "Olyan témában írok verseket, amelyek mindenki másnak jelentéktelennek tűnnek", majd anélkül, hogy megállt volna lélegzetet venni, bejelentette, hogy írt egy verset rólam? Komolyan azt állítja, hogy lelkiismeretesen figyeli, hogy a szavai hogyan bánthatnak meg esetleg másokat? Reménykedve néztem a szemébe, remélve, hogy valahol mélyen legalább egy apró szikráját meglátom benne az öniróniának. De nyomát sem láttam.
- Na de... - fogtam bele, de feladtam, mert rájöttem, nem most van a legideálisabb alkalom arra, hogy forradalmian megváltoztassam Ronald önmagáról vallott nézetét, mely szerint ő a világegyetem legtapintatosabb személye. Egyébként sem hiszem, hogy hitt volna nekem. Talán elment az esze? Az azért nem, csak alaposan becsapta magát.

Két héten belül hasonló dolog történt. Júlia, egy közeli barátunk átjött hozzánk kávéra, és csevegés közben megosztotta velünk, hogy milyen rossz véleménnyel van azokról a szülőkről, akik rendszert csinálnak abból, hogy panaszt tesznek az iskolában a gyerekükkel való bánásmód miatt. Ez alkalommal mindkettőnknek leesett az álla. Bridget tért először magához.
- De hát Júlia - mondta kedvesen -, amióta a te gyereked oda jár, rengetegszer voltál panaszkodni az iskolában, nem?
Júlia arcára értetlen és kissé bosszús arckifejezés ült ki.
- NEm, ez nem is igaz - válaszolta. - Alig néhányszor jártam ott, talán egyszer-kétszer, de semmiképpen sem többször - csodálkozva csóválta a fejét. -Igazán nem is értem, mire gondolsz.
Bridgettel egymásra néztünk. Hát hányszor - kérdeztük egymást a tekintetünkkel - ültünk az utóbbi években ugyanebben a szobában, és hallgattuk Júlia beszámolóját arról, hogy hogyan "ment oda, abba az iskolába", és mondta meg nekik a magáét, de úgy, hogy azt nem felejtik el egyhamar? Sokszor - válaszoltuk egymsnak szótlanul -, már meg sem tudjuk számolni. Talán elment az eszünk? Talán Júliának az esze ment el? Az azért nem, csak borzasztóan becsapta önmagát.

Azért említettem ezt a két esetet, mert egy apró, de egyre aggasztóbb kérdést ültettek a fejembe. Nagyon könnyen levontam a következtetést, hogy Ronald és Júlia becsapják magukat, na de mi van velem? Lehet, hogy olykor én is magabiztosan kijelentem, hogy soha nem csinálom ezt, vagy mindig azt csinálom, míg mások hitetlenkedve és bambán hallgatják, amit mondok?
Miután ezt a kérdést alaposan megfontoltam, teljes mértékben bizonyos vagyok, hogy én valójában soha nem teszek ilyesmit. Ha jól eggondoljuk, persze az is elképzelhető, hogy a krónikus önámítás állapotában leledzem. És Önök?

2. példa

Másodszor nézzük a buta, kicsinyes dolgokat, amik másoknak komoly bosszúságot okoznak. Pironkodva lépek a gyóntatófülkébe.
December második felében történt, amikor már javában tombolt a karácsonyi láz. Az utcákon és a boltokban - mint ilyenkor mindig - határozottan érezni lehetett, hogy a hangulat valami meghatározhatatlan módon megváltozott. Az emberek ici-picit fürgébben tették a dolgukat, és egyfajta izgatottság volt érzékelhető, miközben az élet - mint a kádból távozó víz - folyt annak az egy, ki-tudja-már-miért-is-fontos napnak a lefolyója felé.
Ha úgy gondolják, hogy az általam ecsetelt kép egyáltalán nem illik advent áldott időszakának lefestéséhez, akkor csak annyit mondhatok, hogy márpedig akkoriban valahogy így éreztem. A megelőző 12 hónap hosszú idők óta az egyik legmozgalmasabb évem volt, és már nagyon fogytán volt a szuflám. Hálás voltam Istennek a munkámért, de már alig vártam az új évet, és úgy terveztem, hogy 1998-ban egész évben szüneteltetem nyilvános fellépéseimet. Ennek okai között nem utolsósorban az a körülmény játszott szerepet, hogy halálosan untam a saját hangom. Egy évet azzal szándékoztam eltölteni, hogy többet írok, és élem az életemet, nem pedig elismételhető anekdoták sorozatának tekintem.

Motivált továbbá elhatározásomban az a megfigyelésem, miszerint a keresztény kezdeményezések és szolgálatok soha nem érnek véget. Önök is észrevették? Vagy a megsemmisülésig csordogálnak, vagy megváltoztathatatlanul örökre megkövesednek, az eredeti groteszk paródiájának formájában. A szolgálatban résztvevők siralmasam ismételgetik a szokott mozdulatokat, feltételezve, hogy az anyagiak, a támogatás és bárminemű látható siker hiánya a hűség valamiféle próbája, aminek az Úr alávetette őket. Szabad évemet annak ellenőrzésére szándékozom felhasználni, hogy Isten vajon akarja-e, hogy folytassam azokat a dolgokat, amiket addig csináltam, azon a módon, ahogy addig tettem. Reméltem, hogy különleges állhatatossággal imádkoznak majd azok, akiknek nem tetszenek az írásaim, hogy a Szentlélek tegye világossá előttem az igazukat. És persze az ellen se volt semmi kifogásom, hogy azok, akik szeretik a műveimet, időnként szintén eleresszenek egy imát. Hátha esetleg mégiscsak igazam van, értik, ugye...

Igen, határozottan vártam már. Jó lesz. Egy egész évig "helyi lakos" leszek, rendszeresen járni fogok a saját gyülekezetembe, olyan ember leszek, aki hétvégére családi elfoglaltságot szervez. Írni ugyan fogok, de az mégis közelebb van egy "rendes munkához". már előre élveztem ezeket a kilátásokat.
Időközben azonban, ahogy az előbb említettem, fogyott belőlem a szusz, és ennek eredményeképp rosszindulatú, kicsinyes és idegesítő lettem.
Egyik nap be kellett mennem a városközpontba, hogy föladjak egy csomagot meg néhány levelet. Tetézve ltalános fáradtság- és nyúzottság-érzetemet, köteleztek arra, hogy becsomagoljam a csomagot indulás előtt, márpedig ez az elfoglaltság minden egyes alkalommal perceken belül fogcsikorgatást és dühödt remegést vált ki belőlem. Miért nem vagyok képes megcsinálni? És mások miért képesek? Miért van az, hogy amint a celluxtekercsek, az ollók és a barna csomagolópapír-ívek megérzik a közeledtemet, eltorzulnak, nem megfelelő dolgokhoz ragadnak, összevissza ugrálnak és rosszalkodnak, mint javítóintézeti gyerekek egy megfeneklett matekórán. Ez így nem igazság! Dobozcsomagolás után olyan állapotban távozom a színről, mint egy alultáplált bevándorló, aki 12 menetet küzdött Kokóval. Amikor kezemben jól megmarkolva a néhány levelet és a furcsa alakú ragacsos, durcás masszát, ami a nehezen legyőzött csomagom volt, a postára értem, hogy bélyeget vegyek, abban reménykedtem, hogy a sor rövid vagy nemlétező lesz. De hosszú volt. Nagy lélegzetet vettem, és beálltam a végére.

Néhány másodperc múlva két nő csatlakozott mögöttem a sorhoz, és hangosan bszélni kedtek egy kolléganőjükről, ak valamilyen úton-módon kivívta nemtetszésüket. Határozott élvezettel osztották meg egymással anekdotáikat arról, hogyan mutatták meg jól ennek a szerencsétlen vétkesnek, hogy mit is gondolnak róla. Hallgattam őket, úgy téve, mintha nem hallgatnám, és maúgy is sötét hangulatom egyre borúsabb lett, ahogy ez a kellemetlen szóáradat rám zúdult. Ekkor történt, hogy engedtem a kísértésnek, és hosszú idő után először belekezdtem a rettegett "Postahivatali Sorbanállós Játék"-ba.
Amikor a sorban előttem álló emberek tán egy métert haladtak, én úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, mert annyira belemerültem a falra kitett hirdetés nézegetésébe. Mögöttem egy pillanatra megszakadt a beszélgetés. Éreztem a két hölgyben melkedő frusztrációt, akik azt akarták, hoy menjek előre a keletkezett helyre, ily módon téve lehetővé, hogy ők is haladhassanak. Vártam, amíg a sor még egy lépést ment előre, és csak ekkor tettem úgy, mintha épp észrevettem volna, hogy a sorban rés keletkeztt. Végül megindultam - de csak úgy harminc centit haladtam. Ekkor hátulról a bosszankodás hullámai kezdtek csapdosni. Miért nem lépek az előttem álló emberek mögé, és hagyok teret a sot öbbi részének, hogy ugyanazt tehessék? Éreztem, hogy a frusztráció egyik összetevője annak a tudata volt, hogy semmiféle panasznak nincs logikus alapja, mert mindannyian pont ugyanakkor fogunk sorra kerülni, a sorban tátongó űröktől függetlenül.