Ez az egyenes kérdés visszarepített az időben oda, amikor elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Egyik nap, amint éppen léptem be a zuhany alá, megcsúsztam a kádban, és hanyatt estem, aminek következményeként a hátam jobb felső részét egy hátborzongató reccsenés kíséretében beütöttem a kád peremébe. Akik láttak már engem testben (gonosz egy szó!), azok sejtik, mekkora lhetett az a reccsenés. Emlékezvén a jó öreg Jakab utasítására, esés közben engedelmességem jeleként énekeltem egy vidám kis éneket, és magát a becsapódást egy csupa örömmel átitatott, hangos "juhé" kiáltással ünnepeltem meg.
Alázatosan elismerem, hogy az előző mondatban, az elejétől a végéig egy csöpp igazság sincs (sőt!) -, de ugye, milyen érdekes, hogy mennyi minden suhan át az ember agyán az alatt a rövid, drámai, akaratlan út alatt a függőlegesből a vízszintesbe? Emlékszem, azon kaptam magam, hogy meglepően szenvtelen, tárgyilagos módon már az alászállás következményein gondolkodtam - mármint az én bukásomén, nem azén a másik, teológiai szemponból némileg súlyosabb következéményekkel járóén. Lehet, hogy olyan komolyan megsérülök, hogy Bridgetnek segítséget kell kérnie, hogy eltávolíthassam eztelen testemet a fürdőszobából? Kérlek, Istenem, csak ne így legyen! Telán majd be kell mennem a helyi kórház baleseti és sürgősségi osztályára? És akkor hány beterezett programomat fogja ez érinteni? Lehet, hogy olyan súlyosan megsérülök, hogyaz általános helyváltoztatási képességem egész hátralévő életemben korlátozott lesz? Vajon kárt tettem a kádban? Mire végre elértem a kád szélét, úgy tűnt, az egész ügyet alaposan végiggondoltam. Igazából már nem sok értelme volt földet érni.

Végül is egy teljes hónapra mozgáskorlátozottá váltam, és ahogy teltek mozdulatlanságom npajai, mély együttérzés fejlődött ki bennem azok iránt, akiknek a fájdalma krónikus és gyógyíthatatlan. Óhatatlanul el kellett gondolkodnom, milyen értelme és jelentősége van a szenvedésnek a keresztények életében - nem utolsósorban azért, mert rendelkezésemre állt tanulmányozás céljára egy konkrét eset - a sajátom. Mindig is azon az állásponton voltam, hogy azok számára, akik követni kívánják Jézust, a szenvedés semmiképpen sem kizárólag negatív élmény. Milyen mértékbenvolt ez valóban igaz az én saját, közvetlen körülményeim között? Jelentett a "teljes öröm" elv bármit is? Megvizsgáltam e tényállást.
Először is, adva volt az a tény, hogy minden más irányú szándék ellenére a nappaliban a fal mellett álló kanapé egyik végében kényszerültem huzamosan horgonyozni. Számomra érthetetlen okokból ennek a bizonyos bútordarabnak az egyik sarka volt az egyetlen hely a házban, amely alkalmasnak találtatott, hogy a sérülésem utáni egy-két hétben aránylag kellemesen elhelyezkedjek rajta. Tekintve, hogy teljes mértékben képtelen voltam lefeküdni, ugyanez a sarok volt az a hely, ahol éjjel ülő testhelyzetben aludtam, de csak rövid időszakokra. Olykor, amikor ébren voltam, a távirányító szerkezet segítségével a végtelen számú tévécsatorna között kapcsolgattam ide-oda, és a képernyőn villódzó képekben kerestem társaságot a hosszú éjszakai virrasztások során. A kora hajnali órákban néha vad tekintetű, őrjöngő evangélizátorokkal találtam szemben magam. Komoly hálával tartozom ezeknek az embereknek. Igen hatásos volt a terápiájuk. A bensőmben feltörő harag érzése emlékeztetett arra, hogy még mindig élek, és reakciót mutatok - ami igen hasznos felfedezés olyasvalaki számára, aki lényegében mozdulatlanságra kárhoztatott.

Vajon ez a kényszerű helyhez kötöttség negatív aspektusa volt-e a velem történteknek? Hát igen, kivéve, ami tízéves lányomat, Katy-t illeti. Katy-nek kifejezetten nagyszerű volt, hogy az apukája egy állandó helyen vesztegel. Az éjszaka és a nappal bármely pillanatában pontosan tudta, hol vagyok. Amikor lefeküdt, ott voltam a kanapé csücskében. Amikor reggel felkelt, és lejött a hálószobájából, ott voltam a kanapé csücskében. Amikor elindult az iskolába, ott hagyott a kanapé csücskében, s amikor visszatért, pontosan ugyanazon a helyen talált. Olyan lettem, mint valami háziállat: egy hatalmas hörcsög, aki történetesen nem ketrecben él, akit mindig meg lehet ölelgetni, akihez mindig lehet beszélni, és akitől mindig lehet pénzt kérni. Katy nagyon élvezte a dolgot, ezért aztán - be kell, hogy ismerjem - én is. Talán már sokkal korábban rá kellett volna döbbennem, mennyire jót tesz a gyerekeimnek, ha látnak egy ideig egy helyben ülni.

Adva volt továbbá, hogy képtelen voltam bármi olyan munkát végezni, ami utazással járt. Először ez egyértelműen, száz százalékig, tutira, vitathatlanul, megkérdőjelezhetetlenül negatív dolognak tűnt, de egy pár hónap elteltével elbizonytalanodtam. A megrokkanásom előtti utolsó találkozómat követő két hétben rengeteg látogatóm volt, akiknek valójában pusztán arra volt szükségük, hogy valaki, akinek elegendő ideje van, végighallgassa őket. Ezek az emberek nyilvánvalóan nem azért jöttek, mert tudták, hogy egy időre az otthonomhoz lettem láncolva. Inkább úgy tűnt, hogy a tevékenységeim hiánya egyfajta vákuumot képzett, lehetővé téve, hogy azok, akiknek valamilyen gond nyomta a szívét, beáramoljanak, és betöltsék a teret. S ami a legfontosabb, nagyon közeli barátaim, akik nem messze laktak tőlünk, épp ekkor az életük egy nehéz szakaszához értek, és égető szükségük volt segítségre, s hogy valaki támogassa őket terheik cipelésében. Hálát adok Istennek, hogy alkalmatlanul bár, de rendelkezésükre állhattam. Tehát ez is nyereség.

Na, és mi van magával a fizikai kényelmetlenséggel? Talán azt akarom mondani, hogy a kínzó fájdalomról kiderült, hogy szemben minden érthető várakozással, valójában nagyon is élvezetes? Nem, nem állítok semmi ilyesmit, egyszerűen azért, mert nem igaz. A fájdalom borzalmas volt, és még sokkal szörnyűbb lett volna, ha nem szedem az orvos által felírt erős fájdalomcsillapítókat. (Talán érdekli a kedves Olvasót, hogy a tablettákat tartalmazó üvegcse címkéjén komoly figyelmeztetés állt, miszerint a szer álmosságot okozhat, így nem lenne bölcs dolog, ha mezőgazdasági gépet üzemeltetnék. Elképzelhetik, micsoda belső csatákat vívtam, és nyertem meg, hogy legyőzzem természetes hajlamomat, mely arra indított, hogy minden adandó alkalommal mezőgazdasági gépet üzemeltessek?)
Nem, a fájdalom iszonyú volt, de - mint azt már korábban említettem - napról napra, ahogy közelebb kerültem a gyógyuláshoz és fájdalmaim enyhüléséheez, egyre nőtt az együttérzésem az olyan embertársaimmal, akiknek minden valószínűség szerint soha sem szűnik meg a szenvedése. Ezért is hálás vagyok Istennek.

És ha már Istennél tartunk - vajon ő okozta ezt az egészet? Vajon Isten, az Ő hatalmas jóságából, elbújt a fürdőszobában, majd előbújt, és adott nekem egy kis lökést, amikor épp léptem be a zuhany alá, tudván, hogy ha eltöröm egy bordám, akkor az előbb említett rejtett előnyök részesévé válok? Vagy talán elképzelhető, hogy az ördög volt, aki meglökött, remélvén - mint ahogy Jób esetében is hiún remélte - hogy olyan helyzetbe taszít, amelyben jajveszélkelni és panaszkodni fogok teremtőm igazságtalansága miatt? Netalántán az is lehet, hogy balesetem fő oka az volt, hogy kádunkban nincs csúszásgátló - mely hiányosságot már réges-régen pótolnom kellett volna? Nem akarok úgy tenni, mintha ismerném a végső választ az effajta kérdésekre, de be kell vallanom, hogy számomra - mélyen misztikus jelege dacára - az utóbbi változat tűnik a legvalószínűbbnek.

Bármi legyen is az igazság, egy dologban biztos vagyok - és ebben rejlik a "teljes öröm", amely talán minden szerencsétlenség mélyén megbújik, és határt szab neki -, biztos vagyok benne, hogy Isten kézben tartja az eseményeket, és szeret minket. Akár Ő hozza létreaz effajta helyzeteket, akár egyszerűen felhasználja őket, abban biztosak lehetünk, hogy a szó legfontosabb értelmében tökéletes biztonságban vagyunk.
Miközben vártam, hogy sérülésem rendbe jöjjön, olykor eszembe jutott, hogy Isten olyan, mint egy gondoskodó szülő, és kedvem lett volna hangosan felnevetni örömömben. Azonban nem engedtem a kísértésnek, mert fájt volna tőle a bordám.

Azért követem Jézust, mert...
még a (látszólag) borzalmas dolgokból is valami jót hoz ki

Egyik nap korán reggel csörgött a telefonom. Eléggé vegyes érzelmeket táplálok a csörgő telefon hangja iránt.
Amikor jó hírt várok, édes, reménykeltő ez a hang, azonban ha az éjszaka közepén csörög, amikor senkinek sem kellene hívogatnia, elszorul a szívem, felkészülvén, hogy valamilyen szörnyű információ fog becsapódni az életembe, hogy mint valami lövedék, szétrombolja az álmomat és békességemet. Na persze az is lehet, hogy ausztrál az illető. Egyéb esetekben - nos, azt hiszem, a kommunikációra felhívó hang tulajdonképpen semleges, persze csak addig, maíg fel nem vesszük a kagylót.
Az a csörgés, amiről most beszélek, egy férfi hívását jelezte, aki annyit mondott, hogy egy barátunk a kora reggeli órákban meghalt. A feleségemmel úgy tudtuk, hogy Shelagh előző nap egyszerűen megbotlott a háza lépcsőjén, és beverte a fejét, és feltételeztük, hogy megfelelő kezelés után meggyógyul. Végül is pár nappal azelőtt láttuk, és kutya baja se volt. Most azonban hallottuk a hírt, hogy az esés belső vérzést okozott, ami - bár azonnal megoperálták - végül végzetesnek bizonyult. Milyen buta és jelentéktelen dolgok vezetnek olykor halálhoz! Valaki kopog a bejárati ajtón, az ember lesiet a lépcsőn, hogy beengedje a látogatót, a lába megcsúszik a szőnyegben, szerencsétlenül elesik, és hirtelen vége mindennek. Nincs több kérdés, nincs több beszélgetés, nincs több ima, nincs több borkortyolgatás, nincs több szeretet, harag, fáradtság és lelkesedés - legalábbis ebben a világban. Hogy lehet, hogy aki ennyire egész, összetett és emberi, ennyire tökéletesen elmenjen? A halálnak nincsenek fokozatai. Az ember nem lehet meglehetősen halott, vagy igazán nagyon halott, vagy kevésbé halott, mint valaki más. Egyszerűen halott, és mindennek vége.

Shelagh egyadülálló keresztény nő volt, és szilárdan hitt az élő Jézusban - aki épp azon a reggelen hatalmas örömmel fogadta őt, miközben mi olyan nagy bánattal próbáltuk kiengedni az életünkből és a gondolatainkból. Az anglikán egyház papja volt, íróként is voltak érdemei, és ő szerkesztette a New Daylight [Új Nappal] című áhitatos könyvecskét, amelyet a Bibliaolvasó Társulat ad ki, négyhavonta jelenik meg, és az egész világon olvassák. Mindegyik számban több író működik közre, s részem van abban a kiváltságban, hogy közülük én lehetek az egyik.
Vannak szerkesztők, akik szinte kártékonyan cenzúrázzák a közreműködők munkáját. Egy másik kiadó munkájában részt vevő neves szerző a minap panaszolta a feleségemnek, hogy alaposan át kell vizsgálnia a nevét viselő fejezeteket, hogy megtalálja eredetileg leírt gondolatai nyomát. Shelagh hozzáállása egyáltalán nem ilyen volt. Ragaszkodott hozzá, hogy csapata tagjainak nagyon is különböző személyisége ízt és izgalmat vigyen az általuk leírt szövegekbe, hogy - csakúgy, mint az ószövetségi próféták (nem mintha hozzájuk hasonlíthatnám magamat) -, Isten természetének ki-ki más oldalát vagy tulajdonságát hangsúlyozhassa. Úgy tűnik, Shelagh valahogy így gondolkozott: "HA Isten nem szégyelli, hogy szoros kapcsolatban áll Adrian Plass-szal, akkor én se."
Hosszú időmbe fog telni, amíg megszokom, hogy Shelagh már nincs velünk, és mások is nagyon fogják őt hiányolni.

Nos, vajon mit tud a Szentlélek tanítani nekünk ez által az esemény által, amit sokan egy keresztény idő előtti halálának tekintenek? Hadd kezdjem azzal, hogy sok olyan lelkésszel találkozom, akik elcsüggednek és aggodalmaskodnak, mert a gyülekezetük nem segít annyit, nem dolgozik annyit, mint régen; mert a munka túl soknak tűnik egy ember számára; és mert a változó világ azzal fenyegeti őket, hogy átveszi és elnyeli társadalmi szerepüket. Azt hiszem, ez egy általános probléma, de azért ne csüggedjünk!
Íme hnéhány gondolat, amit Shelagh halálának a kapcsán jutott eszembe.
Először is, az az emberi lény, akinek legnagyobb hálával tartozik, nem más, mint az, aki sok-sok évvel ezelőtt a Jézusban való hithez vezette. Amikor becsap a ménkű (régi teológiai kifejezés), semmi más nem számít, mint lelkünk jövője. Nem akarjuk elszenvedni a második halált (ahogyan a Jelenések könyve nevezi), és szerte a világon lelkészeknek és gyülekezeti vezetőknek köszönhető, hogy az olyan emberek, mint Shelagh, egyenesen Jézus karjaiba sétálnak, amikor földi testük megszűnik működni. Örökké fognak élni, mert hozzá tartoznak. A gyülekezeti vezetőknek sem lebecsülniük, sem szem elől téveszteniük nem szabad magasztos hivatásukat: ők az Úr aratómunkásai. A világ soha nem fog olyan hellyé válni, ahol az örök élet már nem téma. Ennek a tudásnak ők az őrei. A szó elgnemesebb értelmében büszkének kellene lenniük erre, és imádkozniuk kell alkalmakért, hogy elvezessenek másokat, ahhoz Aki megszánja a tudatlanságban élőket.
Másodszor eszembe jut, milyen szenvedélyesen ragaszkodott Shelagh ahhoz, hogy Isten személyiségét az Új Nappal-ba író emberek vegyes társasága különböző módokon mutassa be. Isten nem arra hívja el a vezetőket, hogy kitenyésszenek egy azonos egyedekből álló embercsoportot. Ők az isteni szabadság képviselői, azé a szabadságé, amely lehetővé teszi, hogy Jézus követői önmaguk sajátos an autentikus változatai legyenek. Isten nem leli kedvét a vallásos simulékonyságba, se a bzitonságos és közönyös kereszténységben. Olyan követőket szeretne, akik úgy merülnek bele a hit mély vizébe, mint csecsemők, akik még nem hallottak a fulladásról. Miért lenne baj, ha engednénk az embereket kapálózni és hibázni, miközben tanulnak úszni? Kedvünket lelhetnénk abban a mély igazsgban, amit János evangéliuma nyolcadik fejezetének harminckettedik verse ír le, és örömmel továbbadhatnánk a gyülekezetünk tagkainak, imádkozva, hogy egyedül Krisztusnak engedelmeskedjenek.

Harmadszor eszembe jut, milyen nyitott volt Shelagh mások tanácsaira és útmutatásaira. Mi lenne, kedves minden munkát egyedül végző lelkész testvéreim, ha egy ici-picit megnyílnának azok előtt, akiket szolgálnak? Amikor először kezdtem keresztény csoportok előtt beszélni, az volt a hozzáállásom, hogy a problémáimról hallgatok, mint a sír, hogy "jó ajánlólevelet" adjak Istenről. Aztán egy nap, amikor a szülői hivatásról kellett volna előadást tartanom, bevallottam, hogy 24 órája szinte folyamatosan kiabálok a gyerekeimmel, a feleségemmel pedig nem vagyok beszélő viszonyban, mert valamin összevesztünk útban a konferenciára. Azt hittem, a hallgatóság undorodva ki fog vonulni, de ennek épp az ellenkezője történt. Felszabadultan tudtak beszélni a saját családi problémáikról, márpedig - nyilvánvalóan - épen ezért jöttek a szemináriumra. Van abban valami nagyon is félelmetes, ha tökéletes lények beszélnek az emberhez. Aki kimerült, vagy úgy érzi, kudarcot vallott, magára maradt és senki sem támogatja, próbálja meg ezt elmondani az embereknek. Talán zavarban érzi magát, de a szolgálata megváltozhat.

Végül pedig azon társaimhoz szólok, akik szintén szeretik Jézust, de nem lelkészek. Mi lenne, ha megpróbálnának kissé kedvesebbek lenni azokkal, akik a menny felé vezető útjelzőtábla szerepének terhét viselik? Mióta Jézus visszatért Atyjához, nem maradt bűntelen emberi lény a világon, és ebből a szempontból a gyülekezeti vezetők sem kivételek. Sőt, a Biblia azt állítja, ők még szigorúbb elbírálás alá fognak esni, mint mások, mert olyan nagy felelősséget viselnek. Mi lenne, ha elhatároznánk, hogy ha valaki kritizálja előttünk a lelkészt, akkor egy pozitív megjegyzéssel válaszolunk? Biztos nem kapunk köszönetet, hogy elrontjuk a "pletykajátékot", de legalább kiálltunk amellett a szmeély mellet, aki - ellentétben azzal , amit a legtöbben gondolnak - gyakran a gyülekezet legsérülékenyebb tagja.
A barátunk elment, hogy Jézussal legyen, de nekünk folytatnuk kell a munkát, amit itt végzünk. Bárcsak az olyan emberek példája, mint Shelagh, akik minden tőlük telhetőt megtettek, és eltávoztak a Paradicsomba, megtartana és erősítene minket az elhatározásunkban, hogy mindenekelőtt Isten országát keressük, mind önmagunk, mind mások számára!

Azért követem Jézust, mert ...
nem akarok valaki más táborában leragadni vagy hátra maradni

Ön tartozik valamilyen keresztény táborhoz? Tartsa észben ezt a kérdést, amíg felteszek egy másikat: Mit szeret legjobban csinálni?
Nekem a világon az egyik legkedvesebb elfoglaltságom, ha más keresztényekkel vagyok (lehetőleg olyanokkal, akik kevéssé hajlamosak kárhoztatást vagy aszolgálatukat széthinteni a körülöttük lévőkre), és egyszerűen csak trécselünk Istenről. Alegcsodálatosabb ezekben a találkozásokban az, hogy - történjék egy templomban, egy kocsmában, egy autóban, egy kiránduláson vagy egy konyhaasztal körül - már önmagukban egyfajta imává válnak. Milyen furcsa és sokat mondó, hogy életünk legmélyebben lelki pillanatait gyakran elintézzük azzal, ohgy azok pusztán világi események. Földi életemnek majd' mind az 51 évébe beletelt, míg megértettem, hogy Isten a kificamodott vallásos tevékenységeket ugyanolyan visszataszítónak tartja, mint én - sőt szinte biztosan még inkább.

Emlékszem például egy estére, amikor hárman találkoztunk egy barátomnál, hogy együtt költsük el sajtból, kenyérből és borból álló vacsoránkat, és pontosan azzal a csevegéssel és pletykálkodással foglaljuk el magunkat, amit már említettem. Ez a két barátom presbiter a közeli tengerparti város, Eastbourne élénk gyülekezetében, ahová családom s jómagam nem tartozunk. De azért nagyon jól ismerjük egymást, mivel az utóbbi 11-12 évben olyan gyakran összejárunk, beleértve közös hitünk szinte minden kérdését. MIndazonáltal figyelembe véve, milyen a Szentlélek, és milyenek a jó barátok, mindig van valami új beszédtéma, főleg, ha nincsenek oktalan megkötések a témát illetőleg, és ha senki se lő csípőből a kellemetlen igazságokra.
A kérdéses találkozó kissé eltért a szokásostól. Mindhármunkban egyszerre érlelődött egy olyan érzés, hogy jó lenne, ha a találkozóinknak lenne egy kicsit határozottan vallásos jellegű pecsétje, de egyikünk sem tudta igazán, hogyan is kellene ezt megvalósítani. James, aki ez alkalommal a házigazdánk volt, azt javasolta, hogy egy kis házi úrvacsorát kellene tartani az elején vagy végén, és elsőre ez nagyon jó ötletnek tűnt. Az időbeosztás és a formalitás oltárán feláldozott néhány perc jó befektetés lesz, és az effajta intézkedéstől elvárható módon megnyugtató lelki hitelességet fog kölcsönözni találkozásainknak.
Kimondhatatlan örömömre szolgált, amikor végül elvetettük az ötletet. Mindhárman egyszerre döbbentünk rá, hogy a ceremónia keresését nem a lelki ösztönünk hajtotta, csupán a félelem és a biztonság iránti vágy profán érzése.

Az emberi lényekben olyan erős a letáborozásra, otthonépítésre, bázis kialakítására irányuló ösztön, hogy az könnyen összetéveszthető a józan keresztény gondolkodással, s végül romba dönthetett volna egy olyan istenadta lehetőséget, ahol kockázatosan, izgalmasan és hasznosan szabadok tudunk lenni. Az a homályos érzés keltette bennünk ezt a szükségletet, hogy ha nem vagyunk valamifajta felismerhetően vallásos izé, akkor Isten szemében nem is létezünk.
Ne értsenek félre! Nagyon szeretem az úrvacsorás istentiszteleteket. Örömöm, kötelességem, életem része. Szeretem a hailsham-i gyülekezetet, amelynek tagja vagyok. Akaratom és szükségem szerint oda tartozom. Egy gyülekezet nem feltétlenül tábor. Ha ez a közösség megszűnik karaván lenni, és településsé válik, könnyen lehet, hogy tovább kell majd állnom, mivel én Jézust akarom követni. Friss hálát érzek Isten iránt, amiért adta ezt a két barátomat is, hogy amikor mögötte bandukolok, ezeken a különleges alkalmakon elkísérjenek.