Vegyük számba a látásról szóló történeteket, mondja János, szemléljük egészen közelről az okosságot, amellyel bírunk, és menjünk végig az úton. Adjuk meg az értelemnek, ami az értelemé, jóllehet nem tudjuk, mi az övé - de az is, hogy nem tudjuk, hozzá tartozik ahhoz, akik vagyunk. Hozzátartozik az értelemhez.
Boldogok, akik nem látnak - nos, ez az, ami nem mondható, ez a következtetés, ahová nem lehet eljutni. Hanem, csak az út végén, meghallani. "Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják..." (Jel 1,3) Akkor is az(ok), ha Isten neki(k) nem mutatta meg a mennyei Jeruzsálemet.
Boldognak lenni nem elhatározás kérdése.
És még csak nem is a megfelelésé, jaj, nem.
Boldog az, akit Isten kinevez.

"Nem tudjuk akarni, hogy ne legyünk boldogok." (Aquinói Szent Tamás) Úgy hangzik ez, ha az evangéliumi tanításra gondolunk, mint egy kiáltás. Mint egy ima.
*
A test lámppása a szem - de vajon a léleké is?
Ha látunk, akkor nem tévedün kel?
Elég, ha nem látunk és, folyvást tévedezve boldogok vagyunk és megérkezünk?
Elég, elég nekünk.
*
Én gyenge voltam, kevés voltam,
nekem egyedül a maradt,
hogy üdvödet szemmel kövessem.
(PILINSZKY JÁNOS)
*
A világosság fénylik (1,5). Az igazi világosság, az, aki minden embert megvilágosít (9). Mi pedig láttuk dicsőségét (14). Istent soha nem látta senki (18). Láttam a lelket (32). Akire látod, hogy leszáll (33). És én láttam és tanúságot tettem (34), Nézzétek, az Isten Báránya! (35) Gyertek, majd meglátjátok (39). Azok vele mentek s láttak (39). Jöjj és lásd (46)! Nézzétek egy valódi Izraelita (47)! Láttalak (48) Ennél nagyobb dolgokat fogsz látni majd (51). (Farkasfalvy Dénes szövegváltozata.)
A megvilágított lépcsőfokokra lépve fel, eljutunk a nem-látástól a látva látásig. Amit látunk, ahhoz nem fér kétség. El fogják hinni nekünk, hiszen arról teszünk tanúbizonyságot, amit láttunk. És mivel láttuk, nem vonható kétségbe az, amit mondunk.
Így van?
Jaj, nem.
Azok, akik "hívének azért őbenne", "mert láták, amiket cselekedett" (Jn 11,45), magának a látásnak szolgáltattak ki a Nagyhét eseményei alatt. Mert látniuk kellett az ő mérhetetlen gyöngeségét, látniuk kellett, amint ott áll és hallgat, mint bárány, amely megnémul az őt nyírők előtt (Ézs 53,7), tehetetlenül áll és semmilyen érvet nem hoz fel az igazság mellett, amikor a sokat tapasztalt Pilátus fölteszi a sztoikus kérdést: Ugyan mi az igazság?
És amikor megszólal, egészen másról beszél, s csak nő a homály a személye körül. Hogyan is lehetne kiállni így mellette.
Látták elveszni is őt - és nem hívének többé azért benne.

A látásból fakadó hit megtorpan a szenvedés láttán. Valamiféle, a lélek legmélyén lappnagó testetlen rettegés mondatja a tanítványokkal az elváltozás hegyén, hogy építsenek itt hajlákot, ne szálljanak le többé alá, tagadni és elveszni.
A látás hite nagypénteki hit.
Azoké, akik sírba helyezik az élettelen testet, és hazatérnek.
Mi tudjuk, hogy ki vagy, mondta Márta, tudjuk, hogy van - avagy: majd csak lesz - feltámadás, miegyebek, ám Lázár már negyednapos.
Szag van.
*
"Vajon lehet-e idegen a kereszténytől a fogcsikorgatás?" "Egébként a higgadtság természete szerint a legtöbb esetben csak eufemisztikus kifejezése a közömbösségnek és nemtörődömségnek."
Bonhoeffer írta ezeket.
1944-ben a börtönben.
*
Tamás szigorú és tárgyilagos mozdulata, ahogyan a sebeket megérinti, a keresztrefeszítés aktusát mintegy folyamatossá teszi. Krisztus szenvedését "átvezeti" a jelenidőbe.
Szigorú és tárgyilagos. Azt azért nem mondhatni, hogy szeretet nélkül való.
Együtt szenved, ettől kezdve, a szenvedővel, vele szenved a szenvedő.
Hogyan láthatni ezt?
*
-Megbocsát-e az, akit szeretsz?
-Benne igazság és irgalom lakik, ezért szállásom a félelem és a remény között van. (Ramon Llull)

A harmadik nap

...és sötétség lőn az egész tartományban...
Lukács 23,44

A feltámadás eseménye körüli (mondjuk így:) zavar - mindenkori. Nem egyszerűen a korabeli római végrehajtó főhatóságé, nem a kultusz tisztaságán őrködő zsidó tanácsé, és még csak nem is a hittől távol lévő, úgynevezett kívülállóké. Valami alapvető történik a teremtésben, amely megzavarja a természet szép rendjét" (Kant), a történeti idő pillanatokig üdvtörténetivé lesz, a képmás, a feltámadott Krisztus ismét teljesen és tökéletesen fejezi ki azt, aminek, illetve akinek képmása. A feltáadás pillanata - nem tartam! - teremtés előttivé válik, újrafogalmazódik. Miképpen János evangéliuma első mondatában, a "kezdetben", akarva-akaratlanul visszakerülünk az isteni alapelvek, az in principio világegyetemet formáló rendjébe.
Előtte azonban sötétség van, az idők előtti kietlenség és pusztaság, amely a Vulgata szerint az emberi világ egyetemére - universa terra - kiterjedt, mi több: reáborult a tanítványok közösségére is; előtte a szombat van, amely azonban most nem a teremtés gyönyörűsége felett örvendező MIndenható ragyogó ünnepe, hanem a mindenség megszűnése és visszavonása.

A feltámadásban a világmindenség és benne az emberi mivolt realitás-esélye fogalmazódik újra, s ez az éles látás, amelyet az egyetemes sötétség előz meg, vaksághoz közeli állapotot hoz létre a kortársak, de egyszersmind a Megváltóhoz közelebb állók életében is. Ami végbement, nem dokumentálható tehát, s a hozzá közel kerülésnek nem ez az útja.
A feltámadás titka csak a hit kegyelmi szférájában telített, a róla való historikus- tárgyi beszédmód elfedi lényegi mélyeit. A róla való szólás elhárítja a vele való beszélgetést. Ami azt jelenti: az üdvtörténeti "harmadik nap" nem közelíthető meg az alanyi mozzanat kiiktatásával. A hit "kopár" szabadságához képest - amely Istenre utaltságot jelent, a teremtményi mivolt újra való elismerését és felismerését - a tények tisztelete, a mag könnyed eleganciájával, minduntalan innen van. A sötétség, miképpen "ott" és "akkor", a teremtés előtt, az "itt-és-most" helyzetében is idő előtti eseménnyé válik. A megértés nem stáció, a hitnek nem lépcsőfoka: si intelligis, non est Deus (Augustinus).
Érthetőbb volna Krisztus halála? Semmivel sem. Amennyiben az volna, akkor Jézusra csak mint emberre tudunk gondolni. Krisztus halálánál vannak "hatásosabb vértanú-történetek" is, s "a kereszt nem az általános világszenvedés kifejezése, mintha az emberi lét szimbóluma lenne", figyelmeztet Barth. Mert amiképpen a feltámadás, Krisztus halála sem dokumentálható.
Mert maga Krisztus mint Istenfiú sem az.
Ami történt, azt csak a hit változtatja személyessé és reálissá. És ez maga a realitás. Az est Deus harmadnap hajnali öröme.

Mors Pilati

Magadtól mondod-é te ezt...?
János 18,34

Jézus és Pilátus találkozás-történetében János evangélista ismét a drámaformát választja (Jn 18, 28 kk). A történeti keretet mintegy adottnak tekinti - Lukács a római helytartó és Heródes Antipász kibékülésére, a Jézus teste felett megkötött politikai paktumra is utalást tesz -, figyelmét teljes egészében a találkozás dramaturgiája köti le. A párbeszéd megtévesztésig hasonlít a Jézus-Nikodémus dialógushoz, ugyanúgy elbeszélnek egymás mellett a zereplők, illetve hát Jézus "másról" beszél folyvást, visszakérdez - Magadtól mondod-é te ezt...? -, rövid, teológiai exkurzust tart - Az én országom nem e világból való - stb. A jelenet sokkal rövidebb amannál, a helyzet felfokozottabb, élesebb, a replikák színházi értelemben vett helyzetet teremtenek, átpattannak a szikrák a nagy feszültséggel telített szavakon. A pilátusi kérdést - "micsoda az igazság?" - már mintegy elmenőben mondja a római prokurátor, nem is várva választ. Ezen a ponton mintha el is dőlt volna a küzdelem, ám aki Jézus előtt áll, sugallja János, annak az utolsó pillanatig nyitott a sorsa. "Semmi hatalmad nem volna", mondja Jézus, János pedig úgy gondolja, hogy a hatalom lavírozó embere, aki folyvást a halál küszöbén áll, ráérez a szavakban rejlő titokra, mert "ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani", mint aki, noha nem tudja miért, nem akarja összekapcsolni a nevét ezzel a halállal.

A nagy pilátusi kérdés voltaképpen inkább kijelentés: "Micsoda az igazság". Az igazságról ennyi mondható, legfeljebb ennyi, ha becsületesek akarunk maradni. Hiszen a helyi elöljáróság, miközben Istenre, a hagyományokra hivatkozik - gondolhatja Pilátus -, reám hárítja a kivégzés mocskát, kifinomult eszközökkel zsarol, nevetséges érvekkel támasztja alá a jogtalanságot: "Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe." Így érvelnek a hatalmi helyzetben levő gonosztevők. Akik még, nagy leleménnyel, Barabbást is megszerzik maguknak, miközben a (köz)biztonságról fecsegnek. Hiszen látva látszik, ezek az egyetemes érvénnyel bíró törvényszerűségek: az emberi kicsinység, vagy, még általánosabban, a hatalom alá vetettség. Nem úgy az igazság, amelyről semmit sem tudunk, következásképpen még kevesebbet a szabadságról. Mindkettő a hatalmi helyzet függvénye, és voltaképp nincs is. S ha van, akkor csak a magunk igazságáról beszélhetünk, az enyémről, meg a tiedről, időről időre meg szabadságunkban áll kijelenteni: Mi az igazság. A nagy szellemek találkozása nem is tekinthető egyébnek, mint a tehetetlenség megosztásának. Valamivel többet a végzetről tudhatunk: "Ha beleegyezel a végzetedbe, akkor vezet, ha nem egyezel bele, akkor kényszerít." Seneca, persze. Pilátus kulturált kérdése elhárítja Jézus finom kísérletét - "Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról" - hogy megmutatkozhassék. Hiszen, véli a római, így túlzottan belépünk egymás életébe, és csak nehezebb lesz, ami elkerülhetetlen.

"Mi bánt? Mi ér meglepetésként? Talán az ok? Nézz csak a szemébe! Vagy talán az anyag? Vizsgáld meg azt is! Ezeken kívül azután már nincs semmi. [...] Igazán egyre megy, hogy a világ dolgait száz évig vagy háromig szemléled-e." Aztán meg: "Ha valaki vétkezett, benne van a baj. De talán nem is vétkezett. " (Marcus Aurelius) Vajon a hatalmi spleen nem minden esetben cinikus is?

Mi a megoldás? A sztoikus éhhalál. A zénoni, kléanthészi stb. És a pilátusi. Kérdésével, amelyre választ sem vár, Pilátus böjtöt hirdet. Távol tartja magától az esélyt. Hagíyd, mondja Pilátus Jézusnak, de hiszen nincsen itt miről beszélni. És kimegy előle, belép ismét az eseményekbe, amelyekben, látszólag, hasonlóképpen vagyunk jelen. Látszólag, a sorssal szemben, egyenlőek vagyunk. Mindazonáltal elég, ha "egyszer" nincsen így: akkor, amikor valóban az Igazság áll velünk szemben. Amikor kapitulálni kell és/vagy melléállni, nem mérlegelve a következményeket. Az események Pilátust igazolják. Ám a hétnek első napján pedig jó reggel, amikor még sötétes vala, egy egészen más történet indul útnak.
És az utak Rómába vezetnek.

Et resurrexit

Nincs itt...
Lukács 24,6

"Aki megtalálja e szavak értelmét, nem ízleli meg a halált." Tamás apostol apokrif evangéliumának éles, egzisztenciális riadalmat gerjesztő kezdőmondata jut eszünkbe Pilinszky verseit olvasva. Pilinszky költészete, ez az irodalmunkban a maga nemében hagyomány nélküli, szikár "töredék"-gyűjtemény a szemlélődve szenvedő, révülten szemlélődő ember számára - annak, aki megtalálta a világban a megértésnek ezt speciális "helyét" -mindent alapvetően másként mutat fel a teremtés titkairól. Mindaz, amit eddig megtapasztalnunk adatott, és amelyről ilyes szavaink vannak, mint halál, szenvedés, idő, öröklét, mindaz, amit ismerni véltünk: csak redő, az örökkévalóság egy-egy hullámverése. Csak az eredendő kiáltás, megszólíttatásunk egy-egy visszhangja. Ezek elkallódásunkról és magunkra maradottságunkról szólnak - hozzánk.
Pilinszky verseinek radikális mássága legközelebbi rokonságban az evangélium boldog-mondásaival áll. Megnyilatkozásuk kegyelmi pillanataiban arról hoznak hírt, élesen és szelíden, hogy az Isten arcát magán viselő kreatúra immár visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül kipusztult, immár nincsen, aki Isten arcát meglássa és aki birtokba vehetná a teremtést, amely Isten öröme. "Hol járunk már az Éden fáitól!" - hangzik a kiáltás. Nem kérdés, következésképp nem mondhatjuk, hogy messze, hiszen út nincs, amely visszavezethetne. Ám ebben az egyetemes leépülésben új Isten-arcú emberi lény jelenik meg a teremtésben, az Ember Fia, akinek a léte voltaképpen a "világ végső megvigasztalódásának" Karamazov Aljosa-i gyerekes hitével ajándékoz meg minket.

"Mindaz, ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént." Ezek a szavak egyszerre vonatkoznak a nagypénteki eseményre és az e századi gonosz fokozhatatlan leleményeire. A két esemény tehát ebben a lezártságban találkozik egymással, érintik egyik a másikat, és a közöttük húzódó történeti időt üdvtörténetivé változtatják egyszersmind. "Az Úrnak halálát hirdessétek" - olvassuk az Eucharisztia titkáról (1Kor 11,26). Mit is jelent ez? Azt mindenképpen, hogy ami történik, az nem külön történik Istennel és az emberrel, tehát a szenvedés megszentelt szférája a kornak, amelyben Isten és ember ismét, miképpen a világ fundamentumának felvettetése előtt, találkozhat egymással. Ezt az új szimmetriát a Harmadnapon a maga tökélyével realizálja, amennyiben a ravensbrücki, halál iránt elindult szegények feletti ég - benne a hallgatagon várakozó Atyával - ugyanaz, mint Isten tekintetének a golgotai oltár fölé boruló és azt befedő kupolája. Mindkét esemény - passió, amely nem történhet meg az emberrel úgy, hogy ezzel egyidőben, teljesség szerint magával az Atyával ne történne meg a Fiúban. Egyszerre és egymás mellett jelen van az elkallódás motívuma és a megérkezés, a hazatalálás harmadik napja, a "jeges tumultus", és a "meleg csend" (Simone Weil).

Pilinszky "evangéliumi esztétikáját" megérteni nincs mód, csak rátalálni lehet vagy megtaláltatni általa. Ám ha "látni" szeretnénk valamit belőle, akkor nézzünk bele Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című művébe. Azt látjuk, hogy a kép tulajdonképpen nem is a fiúról szól, hanem az Atyáról. akinek az arcán hihetetlen tisztasággal fedezhető fel a szenvedés, a fiú szenvedése. A találkozásban a kettő együvé kerül, amiképpen a testek forrnak össze és lesznek eggyé, magát az örökkévalót formálva ebben a gyönyörű és titokzatos unio mysticában. Pilinszky versei ezekről a pillanatokról mondanak el mindent, ami elmondható. Ez a "minden" azt jelenti, hogy az út, amin Pilinszky jár, mások által nem járható, mert ő végigment rajta.

Ha Isten világban való jelenlétének vannak - avagy: lehetnének - tárgyi bizonyítékai, akkor Pilinszky János lírája minden bizonnyal ezek közül való. Neki az jutott osztályrészül, ami a keresztény kultúra legnagyobb misztikusainak: a szenvedés titkának a megsejtése és a világ egészének a visszahelyezése a szakrálisba a(z eksztatikus) dadogás nyelvén. Új nyelv, új szótár. "A polgári élet zsebszótára után mi ismét természetesen használhatjuk a világ nagy-szótárát, a görög tragédiák szótárát, az evangélium szavait" - írja derűsen.
Mozart zenéje az angyalok nyelve a mennyben, Pilinszky versei az aprószenteké.

Gedeon békét köt

...nem úgy adom én néktek, amint a világ adja
János 14,27

A Szentírás egyik ragyogó helyzethumora az, amikor Gedeon, a midianitáktól való félelmében, a pajtájában bujkálva és ki-kilesve az ablakon, csépeli a búzát, "hogy megmentse a midianiták orcája elől", és ott megszólítja őt az angyal ezzel a köszöntéssel: "Az ÚR veled, erős férfiú (Bír 6,11.12). Ettől kezdve Gedeon jól ismert története valóban az erőről szól: az emberi készségről és Isten erejéről, "amely erőtlenség által végeztetik el." (2Kor 12,9)
Az emberi erő, a történet bölcsessége szerint legfennebb a pajta méreteire korlátozódik. A pajtából, jól felfogott érdekből - amely, persze, az egész nép érdeke! - nem merészkedik ki hősünk.
Pajtában csépelni ugyan nyilvánvaló kényszerűség, ám kétségkívül heroikus cselekedet. És leleményes ellenállói magatartás. A midianiták elől megmentett valamennyi búzaszem előbbre viszi Isten ügyét. A kicsépelt gabona a túlélésre elegendő, még akkor is, ha nap mint nap egyre kevesebb a csépelni való.
A pajta-szemlélet logikája kikezdhetetlen.
Erős férfiú, mondja az angyal.
Gedeon elérti az égi malíciát, és törleszt. "Kérlek, uram - kezdi el magabiztos udvariassággal és tisztelettudó távolságtartással-, ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? és hol vannak minden ő csodadolgai, amikről beszéltek nekünk atyáink, mondván: Nem az Úr hozott-é fel minket Egyiptomból?! Most pedig elhagyott minket az Úr, és adott a Midianiták kezébe." (6,13)
Tudom, amit tudok - mondja Gedeon.
És látom, amit látok.
A helyzet ismerős.
A múltba rekesztett hagyomány egyszemélyes igazság(ok) kijelentését teszi lehetővé. A pajtában mindenkinek, külön-külön, igaza van, Gedeonnak is. Mindenkinek megvan a maga emléke, a közös emlékezet lassan széttöredezik.

De miért is cserélnők fel a pajta egyszemélyes békéjét valami beláthatatlanra, és következésképpen bizonytalanra?
A külön-létben nincs helye a szakrális emlékezetnek, mely folyamatos újraélése annak, ami egyszer végbement. Az emlékezés, így, siránkozás. Általa mindig megerősödnek a bentmaradás indokai.
A hagyomány, mint puszta hivatkozási alap, inkonzisztenciájánál fogva kirekesztő. Hűvös és távolságtartó, ariszokratikus és heroikus egyszersmind.
Ám akit az angyal megszólít, annak az embernek az értékrendje rövid időn belül tótágast áll.
"Menj el..." - mondja az Úr. Lépj ki, hagyd magad mögött a szavakat, mondja.
Vajon miért nem lesz úrrá az angyalon a "helyzet tisztázásának" a furrorja, mikor Gedeon Istent a múltba reketség vádjával illeti?
Vajon helyes-é a szavakra bízni azt, amit legfeljebb csak az áldozat lángja világíthat meg?