Erika!
Nekem a megtéréesem előtti életem volt nehéz.
A megtérésem utáni időszakot az : "... az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű." ige jellemzi.
üdv
ex

Ex, egészen másként volt nehéz a megtérésem előtt Jézus vezetése nélkül élni az életemet, mint most, sok évvel a megtérésem után.
Én most is tapasztalok nehéz feladatokat,de ha ezekbe Isten vezet bele, akkor megadja hozzá az erőt is, s ez a nagyszerű, erre mondhatta Chambers,- gondolom,- hogy dicsőségesen nehéz.

HŰSÉGRE VALÓ AKARAT

„Válasszatok magatoknak még ma akit szolgáljatok.” Józs 24, 15.

Az akarat a cselekvő ember lényéhez tartozik. Nem adhatom fel az akaratom, gyakorolnom kell azt mindenképpen. Akarnom kell, hogy engedelmeskedjem és akarnom kell, hogy Isten Szentlelkét elfogadjam. Mikor Isten megláttatja velünk az igazságot a kérdés sohasem az. hogy Ő mit fog cselekedni, hanem az, hogy mi mit fogunk tenni. Az Úr mindannyiunk elé nagy lehetőségeket szokott állítani, és a legjobb, amit tehetsz, az, hogy reáemlékezel arra: mit tettél, amikor Isten megérintett előzőleg: akkor, amikor megválttattál, vagy amikor először láttad Jézust, vagy ráeszméltél az igazságra: Akkor könnyű volt Istennek hűséget fogadni; emlékezz vissza azokra a pillanatokra most, amikor Isten Lelke új lehetőségeket kínál föl neked.
„Válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok.” Megfontolt számvetés tehát ez nem pedig olyas valami, amire könnyen ráállhatsz. Minden más dolgod határozatlan addig amíg nem döntöttél ebben. Az ajánlatot Isten tette neked: ne tanácskozz tehát felőle testtel és vérrel. Minden újabb feladatnál egyre több és több ember dől ki, tudniillik amikor erőfeszítésre kerül a sor. Isten megengedi, hogy az Ő szentjeinek veleménye fontos legyen a számodra és te mégis egyre jobban veszítesz abból a bizonyosságból, hogy megértik-e mások teendő lépésedet. Semmi dolgod sincs azzal, hogy kitaláld: hová vezet ,Isten; az egyetlen, amit Isten meg akar neked magyarázni: Önmaga.
Tégy vallomást Neki: ,Én hű leszek Hozzád’. Azonnal amikor azt választod, hogy hű leszel Jézus Krisztushoz, saját magad ellen tettél bizonyságot. Ne kérdezz más keresztényeket, hanem Őelőtte tégy bizonyságot: ,Én Neked akarok szolgálni’. Akarj hű lenni, azt pedig bízd másokra, hogy ők is hűek legyenek.

A NAGY PRÓBA

„Nem szolgálhattok az Úrnak...” Józs 24, 19
.
Bízol-e csak egy parányit is bármi másban, mint Istenben? Van még mindig valami kevés bizodalmad bármiféle természeti erkölcsben, vagy a körülményekben? Bízol még mindig magadban, akár csak a legkisebb vonatkozásban is, arra az új lehetőségre nézve, amelyet Isten elibéd tett? Ez az, amit a próba jelent. Egészen helyes, ha azt . mondod: ,Nem tudok szent életet élni’ de elhatározhatod, hogy engeded, miszerint Jézus szentté tegyen téged. „Nem szolgálhattok az Úrnak”; de annyit megtehetsz, hogy olyan helyre állsz, ahol Isten mindenható ereje munkálkodhat rajtad keresztül. Vajon igazad van-e Istennel szemben, mikor azt várod Tőle, hogy tegye nyilvánvalóvá benned az Ő csodálatos életét?
„Nem, mert mi az Úrnak szolgálunk.” (21. v.) Ez nem ösztönös. hanem megfontolt elkötelezés. Azt mondod: ,De hiszen Isten sohasem hívhatott engem erre, én túlságosan méltatlan vagyok, nem szólhatott az a hívás nekem’. De igen, éppen neked szólt és minél gyöngébb, minél határozatlanabb vagy, annál jobb. Akinek van miben bíznia, az igen sokára jut oda, hogy azt mondja: ,Én az Úrnak szolgálok’.
Azt mondjuk: ,Óh, ha igazán tudnék hinni...!’ A hangsúly azon kell, hogy legyen: Ha én igazán akarok hinni. Nem csoda, hogy Jézus Krisztus olyan nagy súlyt helyez a hitetlenség bűnére. „Nem is tőn ott sok csodát az ő hitetlenségük miatt.” (Mt 13.58.) Ha valóban hinnők. hogy Isten azt gondolta, amit mondott, hol lennénk mi már ezóta! Van-e elég bátorság bennem arra, hogy engedjem, hadd legyen Isten mindaz a számomra, amit mond, hogy lesz?

A SZENT

„Hogy megismerjem Őt...” Filippi 3, 10.

A szent törekvése nem a maga megvalósítására, hanem Jézus Krisztus megismerésére irányul. A szent sohasem hiszi, hogy a körülmények véletlenek, sem nem gondolkozik a felett, hogy az élete világi-e, vagy megszentelt, hanem úgy tekint mindent, amiben része van, mint Jézus Krisztus ismerete megszerzésének alkalmatosságait. Rettenetes elhagyatottság veszi őt körül. A Szentlélek úgy rendelkezett, hogy az élet minden területén felismerhessük Jézus Krisztust és újra meg újra visszavisz minket ugyanahhoz a ponthoz, míg valóban felismerjük. Az önmegvalósítás oda vezet, hogy a munkát helyezzük a trónra, míg a szent Jézus Krisztust helyezi a trónra munkájában. Akár evés, akár ivás, akár a tanítványok lábának megmosása, vagy akár más legyen is az, arra kell törekednünk, hogy ismerjük fel benne Jézus Krisztust. Életünk minden jelenségének van megfelelő jelensége Jézus életében. A mi Urunk még a legszolgaibb munkában is tudatában volt Atyjához való viszonyának. „Tudván Jézus..., hogy Ő az Istentől jött és az Istenhez megy..., egy kendőt vévén..., kezdé mosni a tanítványok lábait.” (Jn 13, 3-6.)
A lelki ember célja az, „hogy megismerjem Őt”. Megismerem-e Őt itt, ahol ma vagyok? Ha nem. akkor elmulasztom Őt. Én nem azért vagyok itt, hogy magamat valósítsam meg, hanem, hogy megismerjem Jézust. A keresztény munkában igen gyakran az a törekvés, hogy felismerjük: valamit meg kell tenni és nekem kell azt megtennem. A szent magatartása sohasem ez: az ő célja az, hogy biztosítsa Jézus Krisztus megismerését a körülmények minden láncolatában, amelybe belekerült.

Az "Én vagyok” azonban azt feltételezi, hogy a létező egyszer s mindenkorra csak a másik személy létezése felől tudja elgondolni önmagát. A bemutatkozást az emberi viszony felemlegetése követi, a jelenlévő a maga személyesen létező létét elválaszthatatlanul hozzáköti a történethez. Jelenvaló - ez azt is jelenti, fölfedezhető a történetben, vagy még inkább: áthatja a történet szellemét. Ha pedig Isten létének "feltétele" a másik személy, akkor innen nézve sejthető meg, mit is jelent az isteni féltékeny szeretet; hogy ez magát az emberi létet vigyázza, következésképpen Isten közelsége mindenkor dramatikus, mindenkor "kemény", amiképpen a szeretet himnuszában olvassuk.
Az Isten-ismeret szituációjából nem lehet visszalépni. A reánk háruló isteni örökség totális, Pál apostol szerint egyenesen szorongató ("Krisztus szereteteszorongat minket...") , a közbül levő fal nem rombolódik le Isten megszólalásával, hanem az ember mögé kerül. Az eltávolodás - immár a végső fal felől tekintve - sokkal nagyobb akadályba ütközik, mint a közeledés, olyannyira nagyba, hogy hátul a "külső sötétség" régiója van, a teremtés előtti, mi több, a megszólalás előtti "kietlenség és pusztaság". Ahová nem vezet út.

Mi az,ami az ismeret után következik? A dicsőítés. Az adoráció. Sem visszalépni, sem megállni nincs mód. Az ismeret ugyanúgy elveszejt, vagy, ahogy az apostol írja: "hiábavalóságot" közvetít, és teszi ezt Isten meg-, illetőleg elismert léte ellenére is. Isten féltő szeretetével az imádat áll párban emberi részről. Az isteni az egész ismeretben rettenetet szül, az imádatban a szeretet kútfejévé lesz.

Isteni rész, emberi rész

Mert nem szégyenlem...
Róma 1,16

"Elmenvén széles e világra..." - mondja a tanítványainak Jézus. "Mert nem szégyenlem Krisztus evangéliumát..." - írja a Rómában lévő őskeresztyén gyülekezetnek az apostol. Minkét kijelentés hátterében halál van, halál és feltámadás. Az elsötétedés napja, a nagy elnémulás. Visszahívása annak, ami post lapsum kikerült az Atya fennhatósága alól, kikerült, mert a szeretet Istene csak a szabadság feltételével tart meg maga mellett. Az emberátadatott annak az elgondolásnak, amit az autonómia felől gondolt el magának. Aminek következtében a létezés biológiai feltétele vált problematikussá.
A történetnek azonban, a történelemnek nem itt van vége. Az elsötétedés idejét a legyőzött halál utáni harmadnap követi, amikor a "szélesebb világ" birtokba vétele történik meg ismét. Ebben a kifejezésben, amit Jézus a feltámadás után használ, az van, hogy "Tekintsetek szét, mindaz, amit láttok, az Atyáé újfent. Széles e világ."
"Mindez az Atyáé" - emeli magához a világot a Fiú. Minden a Fiúé - ismeri fel a küldetés evangéliumát az apostol. "Nem szégyenlem" - ez azt is jelenti, hogy az Övé, Ő magáénak tekinti, visszafogadta, elismeri, fölfedehető benne ismét a teremtés arca. "Hajtsátok uralmatok alá a földet..." - hangzik az idők kezdetén a felszólítás a fiak felé. "Tegyetek tanítványokká [értsd: fiakká] minden népeket..." - szól a Fiú, az "elveszett" és harmadnapon "megtaláltatott".

Az isteni egész és az emberi rész, ahogyan együvé kerülnek!
Ami tehát az evilághoz köt, isteni közvetlenségű, mert a Teremtő felől közvetítődött. Ami ideköt tehát, az ugyanúgy az isteni szeretetből fakad, mint az a döntés, amelynek a következményeként az idők eltöltével magához vesz. Visszahívattatunk a teremtményi körbe. S ez a vissza ugyanúgy van itt is, mint majdan ott. Ugyanúgy, mert Isten van itt, a "világ végezetéig", itt lenn.
"Mert nem szégyenlem..." - halál van a szavakban, halál és feltámadás. Akkor pedig ilyen ragyogókká tesz, ilyen könnyűekké. Nem valami türelmetlen triumfalizmus ez, nem sokkal, nem, sokkal inkább az"erőtelen erő" mondatja ki őket. Erőtelen erő, amely leigáz.

A Megtartó

... veletek megy, [...] hogy megtartson titeket.
5Móz 20,4

Milyen sorsot szán Isten az ő kiválasztott népének, ha elkülöníti őt a világtól? Ha azt a - lássuk be, teljesíthetetlen - feladatot rója rá, hogy ne szabja magát a világhoz (Róm 12,2), amelyben él, amelyből nem vétetik ki - "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból" (Jn 17, 16) - , mi több, el sem különülhet, jóllehet különállásának botrányos pecsétjét jól láthatóan viseli magán, hiszen "nem e világból való", idegen (Jn 17,16) "jövevény" és "zsellér" (Zsolt 39,13)?
Bárhogyan is próbálnánk tompítani és így elhárítani (hívő-)önmagunktól, elhárítani és visszavonni az üdvtöténetet, időről időre szembesülnünk kell azzal a végéremehetetlen ténnyel, hogy a szerető Isten - kiszolgáltat. Elküld mint juhokat a farkasok közé (Mt10,16), széles e világra. És ebben az elhívásban Isten mintegy önmagától is eltaszít, eltávolít legalábbis, a távolság megtapasztalásában és totális elhagyattatásban részesít, kivet a városon kívülre, a külső sötétségre, ahol felhangozhat a Miért hagytál el engem kiáltása?

Mit állotok nézve a mennybe? (ApCsel 1,11) - ezzel a közelség-szédületből kijózanító, angyali kérdéssel "kezdődik el" a voltaképpeni újkor. Utána mindig az alászállás következik az Olajfák Hegyéről, majd pedig a bevonulás Jeruzsálembe, a maga összes következményeivel együtt.
A Fiúban láthatóvá vált Atya visszatért a láthatatlanba - ennyit tartott tehát a színelátás (üdv-)történeti cezúrája, ezt követőten azonban a hadviselési törvény lép újfent életbe (5Móz 20,1). Isten népe sosem változtathatott önnön megszabott kicsinységén, amikor pedig másként ítélte meg az erőviszonyokat, menthetetlenül elveszítette a csatát. A (kiszolgáltató) szeretet lényegéhez tartozik az, hogy nem hoz olyan helyzetbe, amikor az Istentől való függés - stratégiai megfontolásból - felcserélhető.

Isten népének lenni nem jelent garantált győzelmet.
A hadviselési törvény, ebből következően, nem a sikeres kimenetelt, hanem a megtartatást ígéri a népnek; Jézus az övéi megtartatásáért jár közbe az Atyánál a főpapi imában. A megtartatásban, a jelenvalókon túl, az elkövetkezendő dolgok is a helyükön vannak, mert nem különálló mozzanatai ezek az emberi életnek. (A megtartatás úgy viszonyul a győzelemhez, mint az áldás a sikerhez.)
Tegyétek lehetővé, kéri Isten a hadviselési törvényben, hogy veletek menjek. Tartsátok meg, amit parancsoltam, mondja Jézus, "és ímé, én tiveletek vagyok” (Mt 28,20).
Nem győzni kell, és nem a legyőzettetéstől félni, mert lehet győzni és elveszni, lehet legyőzettetni és túlélni, csak megtartani nem lehet az életet, mert máris elveszett.

És a megtartatásnak mi a módja?
A hadviselési törvény hosszabb szakasza a hadmentességre vonatkozik. Mert nem elég gyenge a hadakozni kész sereg a győzelemhez. "Több ez a nép, mely veled van - mondja Isten Gedeonnak -, hogysem kezébe adhatnám Midiánt" (Bír 7,2)
Túl erős vagy, hogy győzhess.
Ám annyira sosem lehetsz erős, hogy a győzelmet, ezt a legalattomosabb ellenséget legyőzd. Hogy a hatalmat és a dicsőséget elhárítsd magadtól.
Akkor pedig mindhiába diadalmaskodtál.
Kimenni, a városon kívülre, a külső sötétségre és kiáltani: Miért hagytál el?
Várakozni a harmadik napra, amely a megtartatásé.

A halálból életre keltés csodája, amikor a halott tékozló fiú hazatér.

Beszélgettem egy ismerősömmel, aki beszámolt arról, hogy egy vita közben azt mondták neki, hogy a tékozló fiú apja semmi különöset nem tett, hiszen egy normális apa eleve így tesz.
Csak hogy ez egy nem normális helyzet volt, hiszen a fiú halott volt. Az Atya számára (és fordítva!) a fiú nem élt.
Nekünk is nehéz már azt elhinni, amit Jézus állított, hogy halottak vagyunk. A tékozlás és a disznóvályú mellé születünk, a tékozló fiú gyermekei ott látják meg a napvilágot.
Az Atya számára halott, ez a látlelet.

A csoda a haza indulás, a csoda a megfordulás, a csoda a hit a bizalom, a csoda az Atya vonzó szeretete.
És ebben a mi részünk a méltatlanság. Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.
És ekkor megnyílik a menny, átölel az Úr szeretete, ami fiúvá tesz!

Nem tudom hány napig gyalogolt haza ez a fiú, de talán három napig....

Ja, de hol az a 'normális' apa, aki 'eleve'...? Mások meg annyit szenvedtek, mint maga Jézus Krisztus!
Ebből a gőgös ostobaságból és felszínességből is látszik, ahogy odavetünk át nem gondolt szavakat, hogy mennyire nem vagyunk normálisak.