Az építő

...tisztelte Istent...
Zsidók 11,7

Isten tisztelete és a megtartatás között szoros összefüggés látszik lenni. A megtartatást érthetjük akár személyes (újszövetségi), akár népi (ószövetségi) módon, ámde a kettőt sohasem elválasztva egymástól. Amit Isten egybeszerkesztett, ember nem választhatja szét - erre is vonatkozik a Szentírás figyelmeztetése.
Ha a valláson csupán annyit értünk, amit Leszek Kolakowski így határoz meg: "... az örök valóság társadalmilag meghatározott tisztelete", akkor már ebből is kiderül, hogy mindazt, amit a valóság szférájába tartozónak gondolunk, egzisztenciális értelemben közelíti és érinti meg a hit.
A hit gyakorlata - és ezen nem a kultuszt értem most - Isten tisztelete. Tisztelni annyit jelent: elismerni a létét. Az elismerésben meg minden esetben az van, hogy a tisztelettel övezett Lét a részem, s magam is a Lét része vagyok.
Ha ellépünk a bölcseleti elvonatkoztatás mellől az interperszonális viszony felé, akkor azt mondhatjuk, hogy a hit Istennel való létközösség. Isten jelen van, jelenléte személyes, a hit tárgya eszerint nem a valóság, hanem a Személyes Jelenlét. Isten, aki kiszólította a világot a formátlanból, kiragadta az embert az anyagból, hogy önnön teljességével kitöltse.

Bocs, nem írtam, hogy a vita olyan emberek között zajlott, akiknek egy része már hazament, a másik része meg tékozlásban, ill. indulás előtti állapotban van.
És ők ráadásul anyák és nem apák

Beszélgettünk arról, hogy ha kimegyünk tábort takarítani, akkor a vezető egy papírra leírhatná, hogy ki mit csináljon. Ha porszívózik, azt hogy tegye, a felmosó vizet milyen időközönként kell cserélni, a hűtőket mivel kell kimosni és a füvet milyen magasra vágjuk. Ezt leírhatja és mi törvényként tisztelhetjük a feladatokat.

A vezetőre egy idő múlva már nem is lenne szükség, sőt talán már zavarna is.

Az Úr Jézus nem azt várja tőlünk, hogy mindent tökéletesen cselekedjünk, hanem azt, hogy Vele legyünk, mert ebben tiszteljük Istent, azaz Benne létezünk igazán.

A hit Isten megszólító szavára visszhang, s ebben a rajtunk kívül levő, de lényünk egész vonatkozásával kapcsolatban álló való is meghatározza önmagát. A való definíciója tulajdonképpen minden esetben "esemény előtti", hiszen, az isteni szóban megmutatkozó valót kell elfogadni előbb, a tények előtti valóságot. Egyedül hit által érthetjük meg, hogy a tény-előtti is a valóság része; egyedül hit által fogadhatjuk el azt, hogy a ténybe-rekesztett is felülbírálható a hit intenzívebb valósága, telítettebb létezése által.
Ezért állítható az, hogy a hit "homályos", "a nem látott dolgok tartománya", miközben nem feledhetjük el azt sem, hogy a Szentírás a Sátánt a világosság angyalának nevezi, jelezvén azt, hogy a Rossz voltaképpen a "van"-t, a létrejöttet egyedül a láthatókra korlátozza, kizárván belőle a valót megalkotó láthatatlan Teremtőt.
A hit tehát elsődlegesen a nem látott dolgokra vonatkozik, a kinyilatkoztatás meg a még nem látott dolgokra, eseményekre, amelyek a küszöbön állnak, bebocsáttatásra várva.

A hitben tehát várakozás van, a remélt dolgok felől való tudás, ám a várakozás tárgya sohasem az esemény, hanem a Világegyetemben rejtőző Személy, az Atya, aki legközelebb akkor jött az emberhez, amikor a Fiúban, az Ember Fiában kijelentette magát, átlépvén a láthatatlan vagyok-ból a látható itt vagyok veled-be.
A kinyilatkoztatás minden esetben felfelé nyit meg utat, Istenhez visz közelebb, Istent "mutatja meg". Ám ezen utak érvényessége sohasem csak vertikális, sohasem marad meg a személyesben, hanem átkerül a közösségibe, átkerül a külsőbe.
Az elkövetkezendőkből gyakran mindössze annyi látszik, hogy ("egy") Noé bárkát épít a szárazságban. Az eljövendő vizek felől csak Isten tud, Noé az engedelmességet "tuja". A hit: engedelmesség. Belépés a nem látott dolgok tartományába, ahol embernek semmilyen ésszerűség szerint nem áll módjában tájékozódni. Mert nincs is út, hiszen az út egy a Személlyel, aki azt mondja magáról: "Én vagyok az út.." Isten közelében megszűnik a cultus rationalis bármilyen, még keresztény formája is.

Noé bárkaépítése botrányos és értelmetlen és "szegény". Ahogy kopácsol a napsütésben, és nem történik semmi! Nincs, aki megtartatásra szorulna a közelében, látszólag ő az, aki gyámolításra szorul. A hívő ember sohasem a következményekkel, mindig Istennel számol; nem a botránnyal, hanem Isten közelségével, amelynek nincsen "ésszerű" alternatívája számára, mert benne a jelenvaló és az elkövetkezendő - egy.
A bárka a megtartatás szimbóluma: sohasem agy személyre méretezett, s hely benne nemcsak embernek van, hanem az épp mentésre szoruló természeti világnak is.
A bárka az egyház szimbóluma is. Az egyháztörténet egyik legszebb mondata szerint a bárka fluctuat nec mergitur, ingadozik, de nem süllyed el.
Megtartásra való nép - mondja a Megtartó. Önmagát megtartani nem tudó ember - mondja a Megtartó.
És elered az eső.

A hitből való igazság

... és kiméne, nem tudván, hová megy.
Zsidók 11,8

A tét, amely összefügg az emberséggel, vagy ha úgy tetszik, az emberség nembeli lényegével, sohasem kisebb az igazság megjelenésénél. Az engedelmesség útján időről időre megmutatkozik az igazság, a kétségbevonhatatlan tény, előlegezetten, színről színre.
Az igazság megjelenése nem tarka eseménye életünknek, sokkal inkább traumatikusnak volna mondható, mert hiszen létezésünk biológiai alapjait érinti. Az igazság azonban nem személy-telenül jelenik meg, az Istentől jövő legalábbis sohasem. Minduntalan egy "én-vagyok"-hoz köthető, ez hozzátartozik az önmagát kijelentő Atya titkaihoz. Isten igazsága a személyesen létezőben mutatkozik meg előbb, azután válik ún. történelmi igzasággá, evidenciává. Előtte ezonben mérhetetlenül törékeny, legyűrhető és kigúnyolható, nevetségesen erőtlen. Utána pedig megmarad a hit tárgya, "hitből való igazság" marad, ami pedig csak látszólag mond ellent annak, hogy a történelem részévé válik. (Lásd az özönvíz mitikus emlékezete a legkülönfélébb elbeszélésekben.)

Igaznak lenni - ez a megelőző személyes mozzanat - azt jelenti, kiábrázolni, megjeleníteni a megszólaló Isten igazságát. A megigazulás útja ez - Noéról olvassuk: "igaz, tökéletes férfiú" (1Móz 6,9) -, amelyet a hitben "nagyok" (nem szeretjük ezt a kifejezést...) titokzatos egyszerűséggel és magától értetődően járnak végig: megigazulnak, azaz életük nem támaszt kétséget Isten "igaz"volta ellen. Az igaz ember a személyesen létező igazság mellett tanú, annál erőteljesebben, minél inkább ő gyenge: minél heyettesíthetetlenebb számára a hit a realitásérzék alibijével, mondjuk. Miért? Mert Isten szeret, de nem szentimentális. És amiképpen a szeretet kemény, úgy az igazság színrehozása, gondoljunk a prófétei korra: drámai. Elég, ha felelevenítjük azt a szituációt, amelybe ez az "Igaz, tökéletes férfiú" került, megszólíttatása után, hogy megértsük, mi a drámai tartalom. Egy teljesen irracionális cselekvésbe kezd, amelynek egyetlen indoka az, hogy az Isten mondta. Indoklása maga is egy kicsit habókos, nemde... Semmiféle evilági ésszerűség nem hozható fel, ezek mindegyike megdőlne, ha csak a bárka képtelen, látványosan "bolond" méreteit vesszük alapul. Isten elhívásának egyébiránt mintha megkülönböztető jegye volna az, hogy a fennálló ellenében jelenik meg, kétségbe vonja, fölülbírálja azt a mennyei realitás nevében, amelynek nincs helye. Mindenek előtt azért, mert pusztán lelki vonatkozásként kezeljük és szellemi síkra tereljük. Semmi pillanatnyi pragmatikus mozzanat nem lelhető fel az elhívásban, és legfeljebb csak megbocsátó, kegyes leereszkedéssel tudjuk értékelni azt a kínos tényt - csupán egyetlen jól ismert példával előhozakodva -, hogy Szent Ferenc ráérősen préikál a halaknak és az égi madaraknak.
Fújja a szél a forró homokot és Noé bárkát ácsol. A megszólított ember menthetetlenül a világ színe elé kerül, szájára veszi a nép. Kínos helyzetbe hozza környezetét eszement monomániájával. És nem egy-két napra, hanem egy egész emberöltőt kitevő időre. Noé története nyilván arra is utal, hogy Isten nem domesztikálható. Rettenetes Isten Ő, szeretete féltő, az embert magához ragadja, és szent félelemmel tölti el.

Jób könyve 13. rész

1. Ímé, mindezeket látta az én szemem, hallotta az én fülem és megértette.
2. A mint ti tudjátok, úgy tudom én is, és nem vagyok alábbvaló nálatok.
3. Azonban én a Mindenhatóval akarok szólani; Isten előtt kivánom védeni ügyemet.
4. Mert ti hazugságnak mesterei vagytok, és mindnyájan haszontalan orvosok.
5. Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcseségtekre lenne.
6. Halljátok meg, kérlek, az én feddőzésemet, és figyeljetek az én számnak pörlekedéseire.
7. Az Isten kedvéért szóltok-é hamisságot, és ő érette szóltok-é csalárdságot?
8. Az ő személyére néztek-é, ha Isten mellett tusakodtok?
9. Jó lesz-é az, ha egészen kiismer benneteket, avagy megcsalhatjátok-é őt, a mint megcsalható az ember?
10. Keményen megbüntet, ha titkon vagytok is személyválogatók.
11. Az ő fensége nem rettent-é meg titeket, a tőle való félelem nem száll-é rátok?
12. A ti emlékezéseitek hamuba írott példabeszédek, a ti menedékváraitok sárvárak.
13. Hallgassatok, ne bántsatok: hadd szóljak én, akármi essék is rajtam.
14. Miért szaggatnám fogaimmal testemet, és miért szorítanám markomba lelkemet?
15. Ímé, megöl engem! Nem reménylem; hiszen csak utaimat akarom védeni előtte!
16. Sőt az lesz nékem segítségül, hogy képmutató nem juthat elébe.
17. Hallgassátok meg figyelmetesen az én beszédemet, vegyétek füleitekbe az én mondásomat.
18. Ímé, előterjesztem ügyemet, tudom, hogy nékem lesz igazam.
19. Ki az, a ki perelhetne velem? Ha most hallgatnom kellene, úgy kimulnék.
20. Csak kettőt ne cselekedj velem, szined elől akkor nem rejtőzöm el.
21. Vedd le rólam kezedet, és a te rettentésed ne rettentsen engem.
22. Azután szólíts és én felelek, avagy én szólok hozzád és te válaszolj.
23. Mennyi bűnöm és vétkem van nékem? Gonoszságomat és vétkemet add tudtomra!
24. Mért rejted el arczodat, és tartasz engemet ellenségedül?
25. A letépett falevelet rettegteted-é, és a száraz pozdorját üldözöd-é?
26. Hogy ily sok keserűséget szabtál reám, és az én ifjúságomnak vétkét örökölteted velem?!
27. Hogy békóba teszed lábaimat, vigyázol minden én utamra, és vizsgálod lábomnak nyomait?
28. Az pedig elsenyved, mint a redves fa, mint ruha, a melyet moly emészt.

Igen, Isten melletti tusakodásunk+Istenre nem-figyelésünk sokszor visz tévútra. Pl. örök kísértés, hogy megvédjük keresztyén tanainkat, és ehhez olykor igénybe veszünk nem keresztyén eszközöket, mondjuk a krisnások és muszlimok vallásszabadságának korlátozását. Pedig Krisztus világosan megmondta, hogy csak azt tedd felebarátoddal, amit kívánnál, hogy ő veled tegyen.
De ki az én felebarátom, ugye?

({)

10,36 Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?"
10,37 Ő így felelt: "Az, aki irgalmas volt hozzá." Jézus erre ezt mondta neki: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj."

Igen: irgalom, irgalom, irgalom...

Ha Isten szólít, akkor abból minden bizonnyal bárka lesz. A neki való engedelmesség jóllehet egy személyes drámában dől el, nem reked meg sohasem a személyes szférában, reáhárul az egész teremtett rendre, amely sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését (Róm 8,19). Azokét, akiknek a hite, hitből való igazsága nem csupán a lelki élet kényes karbantartását szolgálja, hanem a teremtett világ visszahelyezését a teremtett rendbe. Azokét, akik mérhetetlen szolidaritással és hisztériamentesen tekintenek a szenvedésre, akik elég szabadok önnön tételes igazságaiktól ahhoz, hogy a hitből való "meleg" igazság szerteáradását ne gátolják a személytelen doktrinákkal. Akik nem kárhoztatnak, mert az engedelmességnél nincs sürgősebb teendőjük, egyszerre hallgatagok lesznek, amiképpen a hagyomány mondja Noéról, és legfőbb gondjuk az lesz - kinek mi, persze -, hogyan oldják meg az állat elszállásolását a veszedelemre. Azokét, akik nem (felekezeti/közösségi) esernyőket gyártanak a várhatóan nagy esőzésekre, hanem bárka építésébe fognak, nem tanácskozván testtel és vérrel.