http://mindennapi.hu/cikk/vezer/juszuf- ... 07-23/5330





Azt teszem vele, hogy szabadon gyakorolhatja a hitét felőlem, ezt várnám én is ezektől a nemzetektől a testvéreim felé.
Nem kérek többet, mint amit adok. Ne öljék meg őket a hitük miatt!

Korábban, amikor azt mondtad, hogy nem szeretnéd, ha némelyik magát egyháznak nevező csoportot elismernék, nem rájuk (is) gondoltál?
A konkoly és a búza példázatát erre is lehet alkalmazni. Ugyanakkor törvénnyel csak a gondolkodástól és a választás szabadságától lehet megmenteni, akiket féltenek.

Meg vagyok győződve, hogy Jézus a kellő pillanatban valóban emberfölötti erővel és szeretettel ajándékozza meg ezt az embert, ahogyan ezzel a másik emberrel is tette:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/programmes/h ... 543460.stm
Nehéz dolog ezt kimondani, mert más ember életéről van szó, nem is felelőtlenül mondom, de többet használ egy ilyen eset a kereszténységnek, mint százezer törvényi elismerés.

A "még nem"

Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatá e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett.

Zsidók 11,6

A hívő ember léte dramatikus. Mindenek előtt azért, mert jelene nem valóságos. Világban való létét "a még nem látott dolgok" felől való tudás határozza meg. Jelene a hamarosan elkövetkezendő. A "még nem" arról ad hírt, hogy létünk egésze küszöb előtt áll, és amit innen élünk meg, annak jelentését csak az elkövetkezendőkben találjuk meg. Addig azonban a küszöb-lét terhe hárul ránk, ennek neve pedig a jól ismert Pál apostoli kifejezés szerint a "homály". Vagy a rettentően érzékletes angol New International Version változatában: poor reflection. Pál apostol ebben a klasszikussá vált tükörhasonlatban - és hogy meg ne feledkezzünk róla: újfent egy himnikus formáról van szó! - látványos képet alkot létünk alaphelyzetéről, magáról az emberi mivolt differentia specificájáról: jóllehet innen vagyunk még, folyamatosan a "túl" határozza meg életünk egészét. Ebben az egzisztenciális homályban nem elkallódni, tájékozódni és utat találni egyedül a hit feltételével lehet. Mer a hit "nem lát" ott, ahol a látás kevesebb, mint "nem látott dolgok felől való meggyőződés".

Az elismerés két szintje létezik számomra.
Az egyik a támogatási rendszer szerinti. Ebben nem szeretném, hogy más vallások - amiknek ÁLLAMI csoportjai keresztyéneket gyilkolnak le hitük miatt - anyagi támogatást kapjanak keresztyénektől. Szerintem Jézus nem balfácánnak hívott el, hanem keresztyénnek.
A másik az Egyház mennyei elismerése. Számomra az Egyház szó a Krisztus testet jelenti. Ez a szó foglalt, ezért nem tartozom egy házba a muszlimokkal és a krisnásokkal sem.



Sok mindenre lehet alkalmazni, de Jézus az Isten veteményeséről beszélt, számomra ez a gyülekezet.
(tévedtem, mert Isten veteményese a világ, bocsánat)



Meg még sok mindentől, pl. attól, hogy megöld a szomszédod, ha mérges vagy rá. De valóban, törvény által nem lesz szabad az ember, csak a kegyelem által.

Sajnos nem tudok angolul, megtanítasz?

Komoan kérded? Nem 'iszem.
Naggyon kegyesen: Kérem az Úr vezetését a dologban.

Addig is:
Ez egy zimbabwei farmer, akit Mugabe hívei kegyetlenül megkínoztak: koponyáját, bordáit összetörték, fogait kiverték stb. Apósa meg is halt a bántalmazások következtében. Ahogy ott feküdt előttük összekötözött kézzel, eszébe jutottak Jézus szavai a Hegyi Beszédből, ti. hogy szeressük ellenségeinket. De nagyon nehezen ment neki a szeretet. Aztán, ahogy elmondja, imádkozott, és érezte, hogy Isten kegyelméből szétárad rajta Krisztus természetfölötti szeretete, és azt mondta az őt kínzóknak, hogy "az Úr Jézus áldjon meg benneteket!"
Elég balfácánosan hangzik.

A hozzászólásod többi részére megpróbálok a megfelelő topikban válaszolni.

Innen nem a látás van, hanem a hallás. Sötétség van, ámde visszhangos sötétség. Amelyben előre jutni - előre, azaz közel kerülni - csak a feltétlen reáhagyatkozás által lehet. A hit speciousus formája - szól az apostoli himnusz -: a szeretet.
Mi következik tehát a jövő idejű eseményre utaló "még nem"-ből? Az a képtelen helyzet, hogy a keresztény ember jelene a jövő. Ő úgy van jelen, intenzíven, ha hite formája színre hozza, a való rongált terébe emeli a jövendőt. Isten országát. A még nem léthelyzetét Bruno Forte az exodus állapotának nevezi: "Kinyílni a holnapra, amelynek égboltja más, mint a máé; lépkedni a megígért otthon, az azonosság otthona felé - más azonosság ez, mint jelenkori önmagunké: nem birtokolható - és hinni a hihetetlemn lehetőségben, abban , amit K. Barth így nevez: die unmögliche Möglichkeit Gottes - Isten lehetetlen lehetősége. Annak esélye ez, hogy egy élemedett korú, gyermektelen férfiúnak annyi utóda legyen, mint égen a csillag, s mint a tengerpart fövenye. Exodusa, kilépése önmagából: hit Isten hihetetlen ígéretében".

Az "akkor pedig"

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre...
1Korinthus 13, 12

A "még nem" (Zsid 11,7) legfeljebb csak módszertani érvénnyel választható el az idő-ív másik pillérétől, amely az "akkor pedig". Bezárt ajtó előtt éljük le életünket, küszöbön, intenzív várakozásban. Várakozásunk arra utal, hogy a "nem látott", érzékelésünk elől elrejtett dolgok képezik a voltaképpeni realitást. A várakozás intenzitása pedig arra, hogy jelenünk, a "még nem" döntő a tekintetben, miképpen vesszük birtokba az elkövetkezendőt. Ami eljövend tehát, az előlegezve itt van, lényeg szerinti tartalma az ittlétnek. Ha nem így volna, úgy a várakozás tárgya maga a várakozás volna, s a hit szférájából a véletlen bekövetkezések bizonytalan terepére kerülne át. "Meggyőződés" helyett esélylatolgatás, a "reménylett dolgok valósága" helyett a remény önmagára korlátozódó vallása. A hit centrumában Isten nem mint lehetőség áll, amelyet a való, illetőleg a olgok alakulása dévaj módon felülbírálhat. Isten személye oly módon áll a hit centrumában, mint ami lehetővé teszi a hitet és felülbírálja a valót. Amiből azonban nem vonható le az a következtetés, hogy a "még nem" és az "akkor pedig" között zarándokútját járó ember léte ne volna dramatikus. Isten országa nem evilágról való, mégis azt olvassuk róla, "közöttetek van". És mégsem állítható felőle, hogy "nézzétek, itt van vagy amott".
A "még nem" és az "akkor pedig" ívén egyensúlyozó ember alatt a kegyelem kifeszített hálója van. Az Istentől való folyamatos és totális függés állapotánál mindennemű bizonyosság alacsonyabb rendű.

Mélyen élni

Most hiszitek?
János 16, 31

Jézus visszakérdez. Mintha azt mondaná a tanítványoknak, akik búcsúszavait hallgatják: ne legyetek gyorsak a beszédben. "Ímé, most nyiltan beszélsz és semmi példázatot nem mondasz. Most tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincsen szüksége arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki." (Jn 16, 29.30) Visszakérdez, majd a tanítványok elszéledéséről beszél, őket mintegy előlegezetten is megértő gyöngédséggel, a szenvedés nagyhetében, végül pedig, közvetlenül a főpapi ima előtt, az Őt követők eljövendő szenvedését jelenti meg: "E világon nyomorúságtok lészen..." (33.v.)
A negyedik evangélium a Megváltó elbúcsúzásának, hagyatkozásának három fejezetében - a 14.-kel kezdődik - egyszerűen verhetetlen. Ha másutt nem is, de itt világosan kitetszik, mit is jelenthet az, hogy János a "szeretett tanítvány". Igazi drámai érzékenységgel, csendesen izzó felfokozottsággal szerkeszti a monológokat, s az ezeket megtorpantó, dinamizáló, figyelmet fogvatartó, rövid és bizony éles párbeszédeket. Zenei formát választ, s ez még inkább a drámához közelíti a szöveget.
"Most nyiltan beszélsz", "most tudjuk", mondják a tanítványok - ugyan ki(k)? -, mikéntha vigasztalnák a Mestert. És ezzel a tanítványi vallomással nemhogy nyugvópontra jutna a felindultan búcsúzó Mester monológja, hanem mintegy a szenvedés ajándékának, a legfőbb örökség áttestálásának lehetünk tanúi.
Vajon az "aki tanítvány, annak nyomorúsága lészen" tétel olymódon értelmezhető-e, hogy a tanítványi mivolt ebben ismerszik meg? Akinek tehát nincs "nyomorúsága", az nem tanítvány?

"Nem az a mi bajunk sokszor, hogy olyan terheket is magunkra veszünk, amit Isten nem tesz ránk?! Amit Isten rak ránk, ahhoz erőt is ad. Ahhoz nem ad erőt, amit én veszek magamra." Gyökössy Endre

"Ilyen lelkiállapotban és testileg is nyomorúságosan értem ebbe a kis portugál faluba, mely sajnos szintén szánalmas képet nyújtott, elhagyottan, a teliholdfényű éjszakában, sőt, védőszentje ünnepének napján. A tengerparton terült el. Halászok feleségei járták körül a bárkákat, körmenetben, templomi bárkákat víve, és bizonyosan nagyon régi hálaénekeket énekeltek, szívet tépő szomorúsággal. Semmi nem adhat erről képet. Sohase hallottam ilyen szívszorító éneket, kivéve tán a volgai hajóvontatók dalát. Itt bizonyosodtam meg hirtelen, hogy a kereszténység voltaképp az elnyomottak vallása..." (Simone Weil: Lelki önéletrajz)
Hrabal meg a Zsebcselekben mondja azt az íróról, ami a tanítványnak szánt hallgatódzó-megfigyelői pozícióra érvényes: "...legyen szegény, legyen egyszerű és éljen minél mélyebben, odalent, hogy fölfelé tekinthessen,"
Vajon van-e még emléke erről a "mély" helyről a kereszténységnek? Ha pedig nem felfelé tekint, úgy bizonnyal nem azt látja, amit kellene.

Mintha nem

...hogy ti gond nélkül legyetek.
1Korinthus 7,32

A "mert elmúlik e világ ábrázatja" (1Kor 7,31) mint apostoli végső érv fölfokozza az evilági lét értelmét: a gondolatmenetet sokféleképpen közelítik a reformációtól -Weber... - errefelé. Ézsaiás meg az "együnk, igyunk, mert holnap meghalunk!" hedonizmusát azzal az állapottal hozza összefüggésbe, amelyről két verssel korábban, így ír: "Őt nem látjátok." Ezt a fajta vakságot lázas tevékenység jellemzi, a dolgoknak a dühödt, humortalan, rosszgyomrú megoldásának a szándéka. És sértődöttség, minden mennyiségben.
Ilyen esetben látva látszik, a diadal: személyes diadal; a kudarc: a befogadó közeg kudarca. (A nép nevében sértegetni a népet. Majd leváltását kezdeményezni.)
Az, akit nem látunk ilyenkor, "régen elvégzé ezt" (11.v.). Ha pedig "Őt nem látjuk", miképpen a "nagy próféta" írja, akkor hogyan láthatnánk a maga teljes meghatározottságában azt, akiért, úgymond, cselekszünk. Diogenész fel-alá gurigázza hordóját, hogy maga is fontoskodjék. A "tiszta" látszatot jeleníti meg, ami önmagára korlátozza az életet. A látszatot, amint lényeg lesz, és mindenestől felhasznál.

A pál-apostoli mintha, a "lenni, de nem birtokolni" voltaképpen nem más, mint az evangéliumi sáfár szocializált mása. Nekem mindenek felett az apostol indoka tetszik: "Azt akarnám peig, hogy gond nélkül legyetek" (32.v.). Ez a fajta nagyszerű gondtalanság, könnyű lét ott van mélyen a keresztény hagyományban. A gondtalan ember a másikra figyelni tudó embertárs. Ha birtokolunk, mondja az apostol, akkor nehezebb. De nem reménytelen, mondja. "No, annak okáért éljünk a mi szabadságunkkal mértékletességge: jer éljünk ez világon úgy, mintha nem is élnénk!" - írja a XVII. században a puritán Bökényi Philep János.
Amennyiben azt állítaná: a megoldás az, ha mindenünket odaadjuk - ez bizonnyal egyfajta megoldás - , akkor Isten mindenhatóságát korlátoznánk. A megoldás elfogadása, a puszta megoldásé, amelyben nem lakozik Isten, izgágává és türelmetlenné tesz azokkal az első keresztényekkel szemben, akik, egyre többen, a tehetősek társadalmi szférájából származtak.
Jézus a tű fokát emlegeti és a tevét, a gazdag ifjúnak meg elismeri feddhetetlenségét a törvény előtt, ám szembefordítja őt saját rosszérzésével, amivel bizonnyal küszködik. A mintha nem "mintha" éppen ettől a szomorúságtól óvna, ahogyan az ifjú eltávozik. És magára marad.
Nem szorul segítségre, tehát menthetetlen.

Grádicsok útján

Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.
Zsoltárok 130,6

"A mélységből kiáltok hozzád, Uram!" - hangzik a zarándokének első sora. A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék.
Avagy valóban van-e visszhangja az emberi szónak? "Kicsodánk van az egekben?" Mi az, ami ezt a távolságot fölemészthetné?
Az odalent lévő el akar jutni Isten színe elé, nem takargatja elesettségét, kiált, mindhiába csitítgatják. Mág szavait sem hajlandó megválogatni, emlékezteti Istent arra, ami rajta áll, hiszen a találkozás feltételéül Ő szabta meg a bocsánatot, ha nem szolgáltatja ki, ha magánál tartja, úgy ezt az akadályt az ember nem hághatja át: "Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" (4.v.)
Mit tehet az alant lévő?
Várakozik, sőt jobban várakozik, egész lényével teszi, és elindul.

De várakozhat-e intenzívebben a lent élő ember a magasságban lakozó Istennél? Aki időről időre mérhetetlen hallgatásba burkolódzik, várván várva, hogy a hallgatás égnyi pajzsát áttörje a rá várakozó emberi szó?
Isten hallgatását csak a vele való együtt-hallgatás enyhítheti. Válasza helyett nincsen válasz, amiképpen szava helyett nincsen szó, amely az övé mellé állhatna. Aki Isten megszólalására várakozik, az az Ő csendjébe lép. Kiált és hallgatózik, és ismét kiált. Mígnem kiragadja Istent a hallgatásból. Hogy, mire a templomba ér, mikor megállna az oltár előtt, Isten is odaérjen.
A lent élő az oltárnál találkozik az alászállóval.
Az elhagyatott ember az elhagyatott Istennel az áldozatban ismernek egymásra.
Az áldozatban, ahol Isten a legelhagyatottabb emberként emeltetett föl, szenvedett és megmutatta magát az Őt elhagyónak.