Magyarország kettős polaritásáról, kompország-voltáról szól ironikusan Orbán Ottó utolsó verseskötetének dedikációja: „Csoóri Sándornak a választófejedelemnek Orbán Ottó, a republikánus”. Egyebek – pl. aktualitása - mellett azért is érdemes emlékezni róla, mert Kertész akkor döntött úgy, hogy kilép (1991-ben!) az Írószövetségből, amikor Csoóri e dedikáció nyomán eldöntötte, hogy megírja antiszemita esszéjét, a Nappali holdat. Magyarország állapotáról sokat elmond (de valahogy ez az utóbbi száz évben mindig így volt, l. Adyt), hogy aki felállítja a diagnózist, azt elnevezik hazaárulónak, magyartalannak. Ady, 1902: Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról. Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…
Ennek egyébként megvannak a párhuzamai más kelet-európai népeknél is, mint ahogy megvannak a magyar szívcsakrához hasonló bődületei (pl. a románoknál az Omul [Ember]-csúcs ilyen Isten-adta hely). Emil Cioran, a románok talán legnagyobb gondolkodója, nemzete történetéről beszélve mondja, hogy nem is vegetatív, hanem már-már ásványi szinten zajlott, annyira nem volt beleszólásuk, illetve beleszólási vágyuk semmibe. Nem ő a román nemzetiek kedvence természetesen.
Nem kell Kertészt feltétlenül szeretni, de oda kell figyelni rá, ha nem egyébért, az írástudók felelőssége miatt. Nem szoktak a hozzá hasonlóan mélyen gondolkodó emberek feleslegesen és felelőtlenül dobálózni a szavakkal. Jelképértékű, hogy Kertész Magyarországról éppen Berlinbe távozott, mert Németország, amelynek ugyanakkora volt a bűne, mint Magyarországé, a holokauszt tekintetében, képes volt szembenézni a bűneivel, és megtisztult. Magyarország úgy viszonyul a holokausztban játszott szerepéhez, ahogyan a vallásos katolikus meggyónja a bűnét, olyan félig-meddig, nem akarva gyökeresen szakítani vele. Így aztán az fű alatt továbbél, és ezért van, amitől undorodik az a külföldi diák, hogy itt is, ott is felüti fejét az antiszemitizmus. Mert nem lett kimondva soha őszintén, és nem lett elítélve, nem lett megtagadva, nem lett az antiszemitizmust valló megvetve – ahogyan jobb helyeken történik.
Kertésznek igaza van abban, hogy Magyarországon nem volt igazi demokrácia soha, amennyiben a demokráciát gondolkodási rendszerként, a fejekben kell keresni. Jobb- és baloldaltól függetlenül itt mindig az uram-bátyámos feudalizmus volt a jellemző. És ennek egyik vonása valóban a vezér bűvölete, ami most különösképpen látható az úgymond civil összefogás keretében szervezett szolidaritás-tüntetésen vagy a vezérért mondott imalánc-sorozatokon például, amelyekben Dávidhoz hasonlítják Orbánt. Nem vitatom természetesen a vezetőkért mondott ima jogosságát - érzelmeimtől függetlenül, persze -, d enem emlékszem, hogy Gyurcsányért ilyen imaláncok indultak volna. Pedig Istennek nem szimpátiánk függvényében kell enegedelmeskedni. A másik, amiről Kertész nem beszél, hogy itt - ismét csak bal- és jobboldaltól függetlenül - a hatalmon levők semmilyen bűnének nincs következménye. Nem volt az őszödi beszédnek, és most nincs Schmitt Pál csalásának. A nagy tisztogató akciónak is, amibe Orbánék kezdtek, csak akkor lenne valóban megtisztító hatása, ha nem csak odaát takarítgatnának. Így marad minden a régiben, csak a szereplők cserélődnek.
|