SZENTLÉLEK ÉS ÖRÖM - Cseri Kálmán 1999

“A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” ApCsel 13,52


Imádkozzunk!

Istenünk, téged dicsőítünk ezen a szép ünnepen is. Köszönjük, hogy megérhettük. Köszönjük, hogy kiemelkedik a hétköznapok sorából. Köszönjük, hogy ma is azért áldhatunk és magasztalhatunk téged, mert ígéreteidet beteljesítő Isten vagy.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy nem csak úgy eltávoztál a tieid közül mennybemeneteledkor, hanem hatalmas, drága, fontos ígéreteket hagytál rájuk. Köszönjük, hogy ezek reánk is érvényesek.

Áldunk azért, hogy beteljesítetted a Szentlélek eljöveteléről mondott szavadat is. Köszönjük, hogy kiárasztottad pünkösdkor. Köszönjük, hogy mindannyian kaphatjuk Szentlelkedet, akik veled összekötjük az életünket. Áldunk ezért a lehetőségért. Köszönjük, hogy nem kell a bűnben, halálban elpusztulnunk, te szabadítónak jöttél és szabadító vagy ma is. Magasztalunk mindazért, amit Szentlelkeddel eddig elvégeztél az életünkben és gyülekezetünk életében. Köszönjük, hogy várhatjuk, kérhetjük Őt most is, erre az istentiszteletre is, és egész életünkre magunknak és másoknak.

Nagy szükségünk van a te Lelked munkájára. Ijesztő az, Urunk, hogy akárhova nézünk, háború, éhínség, gyűlölet, nélkülözés tárul a szemünk elé. Sokszor mi magunk is okozói vagyunk ilyesminek, meg szenvedő alanyai. Nagy szükségünk van a te vigasztalásodra, bátorításodra, és legfőképpen arra, hogy egészen átalakíts minket, hogy ne ez legyen jellemző ránk, hanem a Lélek gyümölcsét teremné az életünk gazdagon. Vágyunk rá mi is, és annyira sóvárogják a körülöttünk élők is, hogy legyen bennünk igazi szeretet, egyenletes, megbízható csendes öröm, hogy ne jöjjünk ki hamar a béketűrésből, hanem a te békességed legyen a szívünkben, Urunk Jézus Krisztus. Valóságos jóság, szívesség áradjon belőlünk.

Könyörülj rajtunk, és használd fel ezt a csendes órát is most arra, hogy formálsz minket, hogy egészen átformálsz, míg kiábrázolódik rajtunk a Krisztus. Hisszük, a te beszédednek és a te Szentlelkednek ma is teremtő hatalma van. Hadd tartozzunk mi is a te újjáteremtett népedhez, amelyiket jellemzi az öröm, a tőled kapott erő, amelyikben minden körülmények között reménység van, és akiket használni tudsz mások megerősítésére is.

Segíts így hallgatnunk a te szavadat, tőled venni azt, ami hangzik, és kérünk, pecsételd meg ezt azzal, hogy munkálkodik is bennünk, akik hiszünk.

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le ránk!

Ámen.





Igehirdetés

Pünkösd szent ünnepén most nem a Szentlélek kitöltetéséről szeretnék beszélni, hanem a Szentlélek munkájáról. Hogyan működött Isten Szentlelke a pünkösd utáni időkben, és mivel mi is abban élünk, hogyan működik a Szentlélek ma. Miről lehet felismerni az Ő jelenlétét és munkáját? Miben áll ma Isten hatalmas Lelkének a tevékenysége?

Egész röviden próbáljunk választ keresni arra a kérdésre: kicsoda a Szentlélek? Pünkösdkor nem új Isten jelent meg, hanem az az egy igaz, élő Isten, aki először úgy jelentette ki magát, mint a világ hatalmas teremtője, fenntartója, gondviselője, közel jött hozzánk Jézus Krisztus személyében, amikor az ige testté lett, és bebizonyította, hogy velünk, értünk levő Isten. Erre utal az az ószövetségi prófécia: hívják őt Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten. Ugyanez az Isten pünkösdkor még közelebb hajolt az emberekhez, bement egészen az emberbe, és onnan belülről kezdte el irányítani. Ezt élték át Jézus tanítványai pünkösd ünnepén, és ezt tapasztaljuk ma is mindnyájan, akik Jézus Krisztusnak kiszolgáltattuk az életünket, és vele együtt kaptuk az Ő Szentlelkét.

Ugyanaz az Isten jött még közelebb hozzánk pünkösdkor. Már nem felülről irá-nyít törvényekkel, parancsokkal, már nemcsak az Ő érthetetlen és kimondhatatlan szeretetéről győz meg Jézus Krisztus szolgáló földi élete, kereszthalála és feltámadása által, hanem belülről ad a benne hívőknek olyan gondolatokat, amik nem az illetőre jellemzőek, hanem Jézusra. És indítja olyan utakra, amelyekre maguktól sose mentek volna, de Ő ott elkíséri, megáldja és használja. Ezt élték át pünkösdkor az apostolok, és ehhez hasonló tapasztalatai vannak ma is minden hívő embernek.

Nos, hogyan tevékenykedik Isten Lelke azóta is, ma is, bennünk is, közöttünk is?

Amit felolvastunk a Cselekedetek köny-véből, az Pál apostol első missziói útjának egy fontos szakasza. A pizidiai Antiók-hiába érkezett meg hűséges munkatársával, Barnabással együtt, és szokásuk szerint először a zsinagógában beszéltek Jézus Krisztusról. Erőteljes igehirdetésben tárta fel Pál a hallgatóknak, hogy az atyáknak adott ígéretek a názáreti Jézusban teljesedtek be, és kiváltképpen Jézus Krisztus feltámadása hatalmas bizonyítéka annak, hogy Ő az Istentől küldött szabadító, Úrrá és Krisztussá, vagyis Messiássá tette őt az Isten, és egyedül az Ő kereszthaláláért kaphatunk mindnyájan teljes bocsánatot a bűneinkre Istentől. S ami a Mózes törvényének nem volt lehetséges, azt Jézus Krisztus megvalósítja: a bűnös ember őérette Isten előtt igazzá lesz, igazzá nyilvánítja, és igazzá teszi Őt Isten.

Így hangzik Pál igehirdetésének ez a részlete: “Vegyétek tehát tudomásul, atyám-fiai, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz.”

Azt olvassuk a továbbiakban, hogy sokan hittek Jézusban a zsidók közül is, de még nagyobb szomjúság támadt a pogányok szívében, és azt kérték Páléktól, hogy többet és részletesebben beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Erre sor került a következő szombaton: “A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Ami-kor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.”

Ennek ellenére nagyon sok pogány hitre jutott, és a hitükről mindjárt bizonyságot is tettek. Rajtuk keresztül terjedt tovább az evangélium, hiszen a folytatásban ezt olvastuk: “Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.”

Erre a zsinagóga vezetői irigységtől eltelve — ahogy olvastuk — feljelentették Pálékat a hatóságnál, és ellenük hangolták a város előkelő asszonyait úgy, hogy végül is Pál és Barnabás kénytelenek voltak távozni Antiókhiából.

Itt kezdődik a mai kérdésünk. Ott maradt ebben a városban egy kicsiny keresztyén közösség, néhány napos hívők, tanító, lelki vezető és pásztor nélkül. Lelki csecsemők csapata egy ellenséges közegben. Sikerült ellenük hangolniuk a közvéleményt. Sehol nem számíthattak támogatásra. Mit csinálnak most? Akkor olvassuk ezt a különös mondatot: “A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” Vagyis mit csinálnak? Erről nincs szó. Mit csinál Isten? Megtölti őket örömmel és Szentlélekkel, és ilyen körülmények között is az ajándékba kapott Szentlélekkel és ezzel a különös örömmel tudnak világítani ott a városban.

Nem mennek el Pálék után, de nem tér-nek vissza a pogányságba sem semmilyen megfontolásból. Az Istentől kapott új szívvel elkezdik élni a tanítványok életét — kö-vetkezetesen így nevezi a hitre jutottakat a Szentírás. Jézus tanítványaiként élnek egy ilyen nehéz közegben. Egyedül Őbenne bíz-nak, Őtőle várnak mindent, egyben Őt akar-ják ott képviselni is, vállalják Őt, és vállal-nak érte mindent, amit kell. Jézust akarják felmutatni, vagy ha nem akarják is, felmutatják, mert él bennük ez az új élet. Él bennük Krisztus a hit által. El is nevezik őket ott krisztusiaknak, keresztyéneknek. Közben ők maguk is tapasztalják, s az ellen-ségeik is kénytelenek látni, hogy valami különös csendes, nagy öröm van a szívükben: “… megteltek örömmel és Szentlélekkel.”

Mi ebben a történetben a Szentlélek munkája? Tulajdonképpen mindent, ami történik, Isten Lelke végez. Ha a fejezet elejétől olvastuk volna, láthatnánk, hogy Isten Lelke indítja a gyülekezetet arra, hogy éppen Pált és Barnabást küldjék el erre az útra. Isten Lelke vezeti őket és irányítja a gondolataikat, hol kezdjék, és hol folytassák. Isten Lelke teszi természetessé számukra, hogy ha kidobták is már őket a zsinagógából, akkor is odamenjenek, és ott kezdjék az evangélium hirdetését. Isten Lelke ad nekik bátorságot ahhoz, hogy minden keserű ellenállással szemben haladjanak, befejezzék a munkát, és ne keseredjenek el, ha a zsinagógából megint menni kell. Isten Lelke nyit egészen új utat előttük, amire nem maguktól gondoltak: menjenek a pogányokhoz.

Isten Lelke ad a szájukba olyan mondanivalót, ami érthető a zsinagógában is, érthető a pogánynak is. És Isten Lelke nyitja ki a szíveket az evangélium előtt akkor is, ha hallották már azokat a bibliai idézeteket, akkor is, ha életükben először hallottak Jézus Krisztusról meg a Bibliáról. Isten Szentlelke nyitja ki embereknek a szívét, ismerik fel Jézus Krisztusban a megváltójukat, teszi őket bátrakká, hogy elkötelezzék magukat Jézus mellett. Ad nekik bátorságot, hogy vállalják őt. És mivel mindjárt szenvedést is kell vállalniuk, még azt is. Isten Lelke formálja az egyéneket közösséggé, gyülekezetté, és mindjárt, mint egy összeszokott közösség kezd működni ez a kicsi társaság. Isten Lelke tölti meg a szívüket ilyen körülmények között is örömmel.

Ma is ugyanez a Szentlélek munkája. Jó volt tegnap hallani itt a templomban a csendesnapunkon, amikor többen is elmondták, hogyan hívta ki Isten őket a hitetlenségből, a pogányságból. Különösen az, ahogy egy mai, modern fiatal elmondta, hogyan vezetett hozzá Isten egy hívő fiút, akinek a beszédén először mosolygott, gúnyolódott, ahogyan a legtöbben szokták, s igyekezett bebizonyítani, mennyi ellentmondás lehet a Bibliátokban, noha soha nem volt a kezében Biblia és nem ismerte. De látva ennek a hívőnek a csendes meggyőződését, csak kíváncsiságból kezébe vette a Bibliát. Először nem értette, aztán érdekes részeket is talált benne, és miközben olvasta, azt mondta: egyszer csak nagy bizonyosság lett benne, hogy Isten őt is szereti.

A János evangéliumát kezdte el olvasni. Az első részből nem értett semmit, a másodikat érdekesnek találta a kánai csodával, s a harmadik résznél kezdett el gondolkozni. És a harmadik rész 16. verse beleakadt: Úgy szerette Isten e világot (akkor őt is), hogy az ő egyszülött Fiát adta — mit jelent ez? Semmit sem értett még akkor, de Isten Szentlelke már akkor bizonyossá tette őt, hogy Isten őt szereti. S így mondta: amikor egészen kiszolgáltatta magát Jézus Krisztusnak, akkor mintha hályog esett volna le a szeméről, egyszerre személyessé vált az ige. A nem ismert Bibliát is érteni kezdte. Minden vallásos előképzettség nélkül, önmagában is egyre többet értett meg belőle, és egyre személyesebbé is vált a számára. Elkezdte Isten irányítani a gondolatait. Elkezdett olyanokat mondani és tenni, ami neki is teljesen új volt, aminek a végső alanya biztos, hogy nem ő volt, hanem az a Szentlélek, akit kapott akkor, amikor Jézust befogadta a szívébe.

Ez így működik ma is. A pizidiai An-tiókhiában is közel 2000 évvel ezelőtt, meg itt a sokat emlegetett harmadik évezred küszöbén is egy ilyen nagy pogány városban, mint Budapest, szintén. Isten Szentlelke ma is ugyanaz. Aki megnyitja a szívét Jézus előtt, az kapja az Ő Lelkét és betölti örömmel, és betölti önmagával. Aki ezt átéli, az boldogan tesz erről bizonyságot másoknak is.

Mert nem természetes jelenség az, hogy ennyi nyomorúság között, ennyi fenyegetettség ellenére, ilyen sok bizonytalansággal maguk előtt, ennyire támasz nélkül maradva, egy kezdő kis csapatot az jellemezzen, hogy tele vannak örömmel és Szentlélekkel. Aki belép az Isten országába, az azonnal tapasztalja, hogy az Isten országa igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.

Aki Jézus Krisztussal összeköti az életét, az azonnal tapasztalja, hogy amit mondott, az nem mese, hanem beteljesedő ígéret. “Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Ugyanezt élik át a pizidiai Antiókhiában a kezdő hívők, hogy Jézusnak az örömét kapták a szívükbe. S ez az öröm megmarad akkor is, amikor megverték őket Jézusért — ezt is olvassuk itt néhány fejezettel előbb. “Örömmel jöttek ki a nagytanács elől, mert Jézus nevéért szenvedhettek bántalmazást.” Ez ilyen furcsa öröm, ami nem annak a következménye, hogy valami sikerült, most jó a közérzetem, megdicsértek, jutalmat kaptam, hanem ami állandóan ott van annak a szívében, aki Jézust befogadta. Ez az öröm a Jézussal együtt járó csendes, tönkretehetetlen öröm.

Könnyű akkor örvendezni valakinek, amikor jól mennek a dolgai. De ezek a keresztyének akkor is örültek, amikor bántották őket, amikor szenvedniük kellett. Nagy ajándék ez az öröm annak is, aki kapja, azoknak is, akik a környezetében élnek, hiszen erre vágynak mind a hozzátartozóink, munkatársaink. Tessék megfigyelni, milyen szomjasak az örömre. Sokszor valóban gyógyszer, orvosság az igazi öröm. Milyen igaz az, amit a Példabeszédek könyve ír: “A vidám elme jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat.” Erre az orvosságra vágyik mindenki, csak nem tudjuk magunkból kipréselni.

Vannak alkatilag vidám emberek. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy amikor jól mennek a dolgok, tudunk többé-kevésbé örülni. Hullámzik az örömgörbénk, de inkább arról panaszkodunk, hogy semmi okunk nincs az örömre, és minden okunk megvan a bánatra és a keserűségre. Nos, ezek az emberek valami miatt mindig tudtak örülni. Majd látjuk mindjárt mi volt az ő örömüknek a forrása.

Valahogy úgy vagyunk az örömmel — ahogy egyszer egy idős lelkész igehirdetésében hallottam —, mint a pénzzel. Lehet, hogy hónap végén még megcsörgetheti a zsebét valaki és mondhatja: vannak pénzeim, s mégis igaz, ha azt mondja: nincs pénzem. Nekünk is vannak olykor örömeink, de kevesen tudják elmondani: nekem van örömöm, ami mindig megmarad, ami nem illan, mint ahogy Tóth Árpád írja. Sokan ismerik az ő kedves, szép versét: Az öröm illan. Ez a tulajdonsága minden emberi örömnek.

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Közben szép költői képekkel szemlélteti, milyen tűnő, tünékeny az öröm. Az ember még utánakapna, ne még, ne még, ne menj el ilyen gyorsan, maradj egy picit. Egy percre még! Egy szóra még! De nincs. Sem még egy örvendező perc, sem még egy felvidító szó, és az utolsó versszakkal szépen bekeretezi a verset. Majdnem olyan, mint az első versszak, de még szomorúbbá teszi az embert:

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…

Egy szempillantás alatt megőszült. Jött, elkezdett örülni az illető, itt voltál — már múlt időben beszél, s már nem vagy. Még visszavillan, aztán búcsút inthet neki az ember.

Az az öröm, amiről az alapigénkben olvastunk, nem ilyen. Milyen ez az öröm? Mit tudunk meg róla?

Először arra a kérdésre keressünk választ, kié lehet ez az öröm? Ki kap ilyen örömöt? Már említettem, hogy következesen így jellemzi a Krisztusban hitre jutottakat a Szentírás: tanítványok. A tanítványok kapják ezt az örömöt. Azok, akik Jézus Krisztus mellett elkötelezték magukat. Azok, akik mindenütt ott vannak az Ő nyomában. Az akkori tanítvány mindenüvé és szakadatlanul követte a mesterét. Azok, akik egy életre vállalták Jézust, akik hozzá akarnak hasonlítani, akik tőle tanulnak meg élni, úgy akarnak viselkedni minden helyzetben, ahogyan Ő. Sőt, ennél sokkal többről van szó: akik befogadták Őt, és engedik, hogy Jézus tanítsa meg őket beszélni, látni, tenni. Akik nem akarnak élni többé, hanem él bennük hit által a Krisztus. Akik befogadták a róla szóló örömhírt, és csatlakoztak az Ő tanítványaihoz, és ez a nyilvánosság előtt történt. Akiknek a hívősége nem magánügy, hanem a többi hívővel együtt szenvedtek ott mindjárt a feljelentés után. Akik nem beszélnek ilyen badarságokat, hogy nem kell arról senkinek tudni, ez az én belső ügyem. Hogy lehet az belső ügy, ha megváltozik valaki mindenestől? Ha világítani kezd? Ezek tanítványok voltak a szó igazi, bibliai értelmében. Vagyis olyan újjászületett emberek, akiket Isten Szentlelke egészen mássá formált. Ezek kapják ezt az örömöt.

Jó lenne, ha ezen a pünkösdön belenéznénk Isten igéjének a tükrébe, és világos választ adnánk erre a kérdésre: tanítvány vagyok-e már? Ez nem tévesztendő össze azzal, hogy valaki tele van jó szándékkal, valaki vallásos jó ember, valaki sokat olvasott ilyen kérdésekről … — ez nem ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy befogadta Jézust mint Urat az életébe, neki engedelmeskedik, mint tanítványa követi, és engedi, hogy azt csináljon vele az ő Ura, amit akar. Oda küldje, azt bízzon rá, azt adjon neki, azt vegyen el tőle, amit Ő akar. Ezzel a teljes bizalommal ráhagyatkozik, mint ezek a derék testvérek itt Anti-ókhiában. Kiszolgáltatottan, tehetetlenül, azonnal gyalázattal körülvéve, magukra maradva — mégsem voltak egyedül, mert kapták Isten Szentlelkét, mikor Jézusban hívőkké lettek, és a Szentlélek védi, vezeti bátorítja őket, és megtölti a szívüket örömmel.

Ez a Léleknek a munkája ma. Isten Lelke ezt a munkát az Ő igéje által végzi el. Így és ezért olvassuk-e az igét, hozunk-e áldozatot azért, hogy hallgathassuk az Ő igéjét? Eljutottunk-e oda (amit Jézus Nikodémusnak mondott): szükséges nekem is újonnan születnem? Kérjük és várjuk-e így az Ő Szentlelkét? — ha még ez a csoda nem történt meg az életünkben. Ha meg megtörtént, akkor jellemez-e az egyenletes növekedés, gyarapodás, fejlődés bennünket? Mert az élet nem ismer stagnálást, helyben járást. Vagy növekszik egy fa, vagy elkezdődik a csúcsszáradás és évről-évre visszafejlődés. Olyan nincs, hogy évekig egy állapotban van. A tanítványok kapják tehát ezt az örömöt. Tanítványa vagyok-e Jézusnak vagy csak a hallgatója? Nagy különbség.

A másik kérdésünk, hogy mi ennek az örömnek a forrása? Mi hozza létre, és mi táplálja? Honnan van az, hogy ezek az újjászületett emberek valóban egyenletesen, csendesen, a körülményeiktől majdnem függetlenül, tudnak örülni. Minek örülnek? Ez is kiderül ebből az igéből: nem minek, hanem kinek. Az örömük forrása az élő Krisztussal való közösségük. Így is mondhatjuk: nem emberekre néztek, hanem mindjárt Jézusra, és mindig Jézusra. Ha Pálék után kapkodtak volna: jaj, ne menjetek még el, legalább egy kicsit cseperedjünk fel a hitben, csak nem hagytok magunkra?! De Pálék előtt világos lett, hogy az antiókhiai szolgálatuk befejeződött. Mennek tovább, s tudják: nem maradnak a hívők ott magukra. Megígérte az Úr: nem hagylak titeket árván, eljön a Szentlélek. Bennetek marad és nálatok lakik. Majd felcseperednek ők. A Lélek a legnagyobb pedagógus, majd Ő nevelgeti őket. Nem kell izgulni. És ők is rábízták magukat erre a Lélekre.

Tehát nem azokra az emberekre néztek, akik Jézushoz vezették őket, és most eltűntek. Nem az ellenségeikre néztek, akiktől rémüldözhettek volna. Nem is önmagukra, hanem Jézusra. “Nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra” — ezt tanácsolja a Zsidókhoz írt levél mindannyiunknak. Őreá néztek, és Ő egyenletesen minden nap velünk van, hiszen meg is ígérte, és Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, nem változik. Tehát a vele való közösségből fakadó öröm sem változik. Aki mindig, a bajok közül is Jézusra tud nézni, aki ha egyedül marad, akkor is Őt keresi, aki ha mindent el kell engednie is, Őhozzá ragaszkodik, annak a szívében lesz ott ez az állandó öröm, a Szentlélek öröme.

Nagy ajándék ez. Nem azt jelenti, hogy az ilyen keresztyén mindig happy. Amit ma sok rajongó gyülekezet prédikál, az hitetés. Nincs olyan, hogy mindig fülig ér a szája. Ezt sehol sem írja a Szentírás sem. Itt nem jókedvről van szó, meg jó hangulatról, hanem örömről — az más. Az a szív mélyén van, és áthatja az ember egész gondolkozását. Abból reménység, tartás, mások vigasztalása, bátorítása fakad. S lehet, hogy a könnyei potyognak az illetőnek, talán, mert gyász érte, mert épp “mégis” öröm, ez a Szentlélek öröme. Van itt egy hangsúlyos ellentétes kötőszó: a tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel. Az örömük nem abból következik, hogy most milyen jó dolguk van. Mindenki gyalázza őket, teljesen bizonytalan a jövőjük. Támasz nélkül maradtak, de ennek ellenére azonban mégis megteltek örömmel és Szentlélekkel. Jézus ott volt, ők komolyan vették, belekapaszkodtak, bíztak benne, ragaszkodtak hozzá.

Egy harmadik kérdés még: vajon miért adta Isten ezt az örömöt nekik? Miért éppen örömöt adott? Ilyen nehéz helyzetben megteltek örömmel és Szentlélekkel. Több más igéből találhatjuk meg a választ erre. Szükségük volt erre az örömre nekik mint hívőknek. Ez az öröm sok erőt ad az embernek ahhoz, hogy erejét meghaladó terheket is hordozzon. Nekik itt mindjárt, az újjászületésüket követően azonnal, nagy terheket kellett hordozniuk. A gúnynak, megvetésnek, gyalázásnak a súlyos terheit. Ehhez kell valami olyan belső erő, tartás, amit ez az öröm ajándékoz a Krisztusban hívőknek. Kellett a tanítványoknak. De kellett a hitetleneknek is, hogy gondolkozzanak el azon: láss csodát, ilyennel még nem találkoztak, jobbról-balról rúgják őket, és ezek szeretik az ellenségeiket, ezek így is örülnek, szeretik egymást, szeretik azt a Krisztust, akit senki sem látott, akiről csak hallottak. Lehet, hogy mégis csak van az a Krisztus?! Lehet, hogy mégis történt is valami bennük?! Lehet, hogy mégis, nekünk is, erre lenne szükségünk?! Elgondolkoznak a hitetlenek ma is, ha látnak egy hiteles örvendező, megszentelt életű keresztyént. Szükségük volt erre az örömre a habozóknak is, hogy kapjanak bátorítást, hogy lássák, melyik oldalon van az igazság. Jézus gyülekezetének a valódiságáról meggyőzhesse őket egyebek között ez is.

Végső soron az Isten dicsőségét szolgálta ez az öröm. Ilyennel nem találkozik az ember itt a földön. Ez valami a mennyből, és oda fölfelé irányítja annak a figyelmét, aki kapta, de azét is, aki csak külső szemlélője ennek.

A Biblia sehol nem beszél arról, hogy a mi megváltásunk célja ez az öröm lenne. Nem ez a célja. A megváltás célja az, hogy miután Istentől bocsánatot és üdvösséget kapott valaki, használhassa Isten őt a maga dicsőségére és mások üdvösségére. — Ez a megváltásunk célja. Ez sok szenvedéssel, könnyel, gyalázattal is jár. De ez az öröm, amit kaptak a mindjárt szenvedő antiókhiai hívők, a megváltásnak egy áldott mellékterméke. Olyan ráadás ajándék, ami Isten kedvességét, gyöngédségét, szeretetét mutatja, és ami mégis csak fontos szerinte.

Sokan vágynak erre. Gyógyszer ez az öröm, és Isten adja, kínálja nekünk, hogy adjuk és kínáljuk tovább másoknak. Kik kaphatják? Csak a tanítványok. Akik Jézus mellett elkötelezték magukat. Mi táplálja? Az élő Krisztussal való szoros közösségük. S mivel ez egyenletes és állandó, így az örömük is állandó lehet. És mi a célja? Van missziói célja is, hogy mások figyelmét Istenre irányítsa, és az Isten dicsőítése is a célja.

Ha most egyetlen, meleg szeretettel elmondott rövid felszólító mondatba kellene összefoglalnom ennek az igének az üzenetét, akkor azt mondanám: légy tanítvány! Ne érd be azzal a langyos, vallásos élettel, ami talán jellemez, vagy azzal az áporodott levegőjű örömtelen, úgynevezett keresztyénséggel, ami miatt olykor te is szenvedsz, amikor lehetséges az, hogy a tanítványok azonban mégis megteljenek örömmel és Szentlélekkel. Lehet ezt várni, és lehet ezt kérni. (369. ének)





Imádkozzunk!

Istenünk, most még inkább látjuk, milyen szomorú jelzés az a mi lelki állapotunkról, hogy olyan sokat szoktunk panaszkodni, hogy oly sokakról tudunk rosszat mondani, hogy annyi elégedetlenség és háborgás van a szívünkben, hogy kicsi dolgok is felháborítanak, hogy annyira el tudunk keseredni, el tudunk csüggedni, hogy sokszor vigasztalhatatlanok vagyunk. Néha még erényt is csinálunk abból, hogy minket nem lehet megvigasztalni.

Bocsásd meg nekünk, hogy emögött sokféle hitetlenség, veled szembeni bizalmatlanság van. Bocsásd meg, Jézus Krisztus, ha nem rád nézünk, hanem mindig csak magunkra, vagy az ellenségeinkre, valós vagy elképzelt veszedelmekre, s hiányzik ez az öröm a szívünkből. Tudjuk, hogy ez ajándék. De hisszük, hogy ajándékozó Isten vagy. A te Szentlelkedet is ajándékképpen adod a benned hívőknek. Add nekünk ezt az ajándékot! Megvalljuk bűnbánattal: rászorulunk. Lemondunk arról, hogy pótszereket gyártsunk. Szeretnénk az igazit megkapni tőled. Azt, ami a mennynek az előíze. Azt, ami a veled való szoros közösségből táplálkozik. Azt, amivel másokat is fel tudunk vidítani, meg tudunk vigasztalni, bátorítani tudunk. Ajándékozd nekünk Szentlelkedet és vele ezt az örömet. Hassa át az egész gondolkozásunkat, s tegyen minket használhatókká a te kezedben.

Könyörgünk azokért, akiknek semmi külső okuk nincs most arra, hogy örüljenek. Könyörgünk a gyászolókért, betegekért, nélkülözőkért, szenvedőkért, kétségbeesettekért. Küldj minket, Urunk, azokhoz, akiknek az életében használni akarsz. Add a te Lelked bátorságát, hogy vállaljunk téged, hogy ne szégyelljük a rólad szóló örömhírt. S miközben azt szeretettel mondjuk másoknak, a magunk hite is hadd erősödjék meg.

Eléd hozzuk személyes gondjainkat, terheinket is. Sokszor kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe, bizonytalanná válik a jövőnk, nincs határozott szempontunk a döntésekhez. Jó, hogy tereád nézhetünk minden helyzetben. Nálad van megoldás, tudsz mutatni kiutat, felül tudsz emelni minket a sok lehúzó nyomorúságon. Mert egyedül te hoztál nekünk bocsánatot a bűneinkre, és te szereztél kiutat a halálból, a kárhozatból.

Légy áldott ezért, Urunk Jézus Krisztus! Segíts, hogy tanítványaid lehessünk, hogy kövessük a Bárányt, akárhova megy, és így oda érkezzünk meg, ahova te, ahol vár angyalsereg, és várnak mind a szentek, s az Atyánál pihenhetnek a te megfáradt gyermekeid. Add a te Lelkedet, hogy tanítson veled járni és hozzád megérkezni!

Ámen.