Árvai Emil:

JÓZSEF, AZ ÁCS

Ő nem szavak embere, úgy látszik,
hangját szinte alig hallani;
dolgos kéz nem bír fölös beszédet.

Titkait se kürtölé világgá,
álmait, meg angyalok tanácsát;
épp elég az áldás súlya, terhe.

Betlehemben pásztorok meséltek
éjidőn jött fényes látomást.
Öröm és gond egyszerre a gyermek.

Döbbenet, hogy mért keres halálra
nagy király egy csöppnyi életet.
Jó s gonosz egymást nem tűrheti.

*

Nő a gyermek, elmarad kezünktől,
Istenét szólítja apjaként...
Szárnyalását aggódva csodáljuk.

Hírek jönnek, tőlünk messze jár,
műhelyemben nem segít ma már;
elröpült, mint fészkéből madár.

Halnom így jó: áldás terhe, súlya
nem nyomasztja fáradt szívemet;
felnőtt ember, ő felel magáért.

Végső csendbe ballag éltem útja,
rég nem látott angyal integet...
Aki hű volt, épp elég soká élt.

Sík Sándor:
Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz

Könnyű rigó,
Fenyőfa keresztje hegyén,
Úgy-e de jó,
(Mi tudjuk csak, te meg én!)
Szél csókján ide-oda lengve,
Fönn, fönn, ahol ne hallja senki,
Belehintázni, belecsicseregni
A végtelenbe!

Fád odalenn
Fűrészli talán már fekete kan.
Túl a hegyen
Gyürkőzik a szél alattomosan.
Döntő fejszét is amott neki fennek:
Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk.
De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk
Az Úristennek!

Regulánk ez, énekeseknek,
Kikkel az Isten kontraktust kötött:
Hogy amikor majd eltöretnek
A világbíró ördögök,
Az embertelen egykori tájon
A dallam, a dallam mécse derengjen,
Hogy a sivatag-csendben
Az Angyal idetaláljon.

(1942. július)

(internetről)

KARÁCSONYVÁRÓ

Telnek az évek,
őszül a lélek,
szürke paróka
ráncot ölel.

Gyermeki álom
nagy csodavárón
r-égi titkokat
súgva jön el:

volt kicsi, szegény;
Benne a remény
nőtt fel az égig:
csillag az éjben.

Tudsz jobbat Nála?
Jötte, s halála
mellbe vág, rést nyit
szíven és égen.

(Árvai Emil)

Füle Lajos: CSILLAG IS VAN

A körülmények korlátai közt
élünk mi itt jól-rosszul mindahányan,
de minden hajnal új fénnyel füröszt,
és csillag is van minden éjszakában.

1993.

(forrás: F. L. : Hoztál-e napsugárt?)

Reményik Sándor: ISTENARC

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Füle Lajos: PEDAGÓGUS
.
Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.
.
Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s – bár tán nem érzi –
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!
.
Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
„LÉLEK SZOBRÁSZA”:
PEDAGÓGUS?!

Babits Mihály: CSILLAG UTÁN

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.


(internetről - baptist hu)

Kányádi Sándor:

ELMARADT TALÁLKOZÁS PILINSZKY JÁNOSSAL

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra


(internetről - magyar kurír)

Iancu Laura:
A tónál

csodák ha vannak is
másokkal esnek meg
a kavicsot a tóba dobom
fodrosodik a víz a kacsák felrepülnek
ha megátkoznak hát így jártam
a bűnnél édesebb a megtérés
gallérom nem lesz fehérebb
sem a szíven a tövisfolt
mert tudd hogy én
holtamból is felriadok
s hogy vannak tüzek
kicsik nagyok közepesek
amelyek ki nem alszanak és én
én is csak tűz vagyok

(internetről - magyar kurír)

Johan-Ludvig Runeberg:
Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban
élt fagyos tanyáján Paavo gazda.
Küszködött, égett kezén a munka,
ám az Úrtól várt földjére áldást.
Gyermekével s asszonyával élt ott,
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren,
árkot ásott, szántott és vetett s várt.

Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s hólé elsodorta fél vetését;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
koldusbot vár: elhagyott az Isten:
rossz koldulni, - éhenhalni szörnyűbb”.
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Felerész fakérget tégy a lisztbe,
én ezentúl még több árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást”.
Felerész kéreg sült a kenyérbe,
kétszer annyi árkot vájt a gazda,
juha árán vett rozsot, vetett s várt.

Megjött a tavasz, a hó elolvadt
s megmaradt: vetés és porhanyó föld;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetés felét lezúzták;
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még.
Haját tépve jajgatott az asszony:
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te,
haljunk meg, hisz elhagyott az Isten!
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”.
Paavo, kézenfogva asszonyát szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten.
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe,
én meg duplaszéles árkot ások,
ám az Úrtól várom majd az áldást”.
Kétszeres kéreg sült a kenyérbe,
duplaszéles árkot vájt a gazda,
marha árán vett rozsot, vetett s várt.

Megjött a tavasz, csordult a hólé
s ár nem vitt el sem vetést, se földet;
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak
s a ringó vetést le nem tiporták;
ősz jött, ám a fagy távol maradt és
sarlót várt a hullámzó arany-dísz.
Paavo gazda térdre rogyva mondta:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”.
Térdrehullt az asszony is, míg így szólt:
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”.
Agg társához szólt szelíd mosollyal:
„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan,
felvirradtunk boldogabb napokra,
sutba dobjuk most már a fakérget
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”.
Paavo, kézenfogva, asszonyát, szólt:
„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán,
éhező testvért ha cserben hagynánk:
Felerész kérget süss a kenyérbe:
elfagyott a szomszédunk vetése!”

Fordította: Képes Géza

Balassi Bálint:
BOCSÁSD MEG, ÚR ISTEN...

1. Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!

2 Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
akar esni kétségben.

3 Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamis voltát,
ugyan szégyenli magát.

4 Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.

5 Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Vagy alázatosan, méltó haragodban
tégedet engeszteljen.

6 Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
magát Pokolra ejti.

7 Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!

8 Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.

9 Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.

10 Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.

11 Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Azmennél több vétke néki megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
te irgalmad tündöklik.

12 No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.

13 Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.

14 Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
ki már megkegyelmeze.

15 Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
tusakodván ördöggel.

(internetről)

József Attila:
MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

(1924.)

Pilinszky János: Fabula
(a KZ oratóriumból)

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb volt az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.