Miért büntetette Isten ennyire kegyetlen módon saját választott népét?

Május 15-én Isaszegen volt kisköri presbiteri találkozó, amelyen gyülekezetünk is képviseltette magát. Ilyenkor a presbitériumok egy-egy kérdést is kapnak, amelyre felkészülten válaszolniuk kell. A hatvaniak kérdése a

fogságba vitellel és Isten ítéletével

volt kapcsolatos. A kérdésre Blaskovics Judit presbiterünk válaszolt:

A kérdést olvasva, ízlelgetve a „kegyetlen" szóhoz tértek vissza újra és újra a gondolataim: valóban kegyetlen volt a büntetés? Nem ők fordítottak kegyetlenül hátat annak az Istennek, aki kinyújtott karral hozta ki őket Egyiptomból, Aki minden nyakasságuk ellenére bevitte őket az ígéret földjére? Újra és újra bosszantották őt kezük csinálmányaival, s megvetésüket fejezték ki iránta életükkel. Nem becsülték meg örökségüket, ill. azt, Akitől kapták, ezért végül el kellett hagyniuk. Isten nem volt elég türelmes? Nem próbálta őket visszahódítani magának? Nem figyelmeztette őket? Mindezek fényében valóban kegyetlen volt a büntetés?

Önmagában nézve: fogságba küldeni Izraelt, a szeme fényét, kegyetlennek mondható. Gondolatban végigjárva Isten és népe kapcsolatának állomásait, már sokkal inkább egy szerető féltésből fakadó büntetés rajzolódik ki. Büntetés, ami nem a megtépett idegszálak szüleménye, amit nem a bosszú motivál, hanem a „ne kerülj tőlem távolabb", „nem engedlek el"- szeretet. Ez a szeretet tud-e kegyetlen lenni? Azt gondolom, tud szigorú lenni, hogy végül megmentsen, de kegyetlen nem tud lenni.

Másrészt Isten szent, s a 3Móz 10,3-ban azt olvashatjuk, hogy a Hozzá közel állókon mutatja meg, hogy szent. A saját népén mutatja meg elsősorban.

Izrael elvesztette küldetését miszerint úgy kellett élnie, hogy a népek megtudják, az Ő Istenük az egyedüli élő Úr, s ehhez az Úrhoz kellett volna hívogatni a többi népet is. Ehelyett ők is halott istenek után kezdtek futkosni. Mit érezhetett Isten, amikor ezt átélte? Őt ezzel igazán megsértették! Mégsem ugrott fel, s tüntette el őket a föld színéről. Igazán megmutatta szeretetét: hűségesen hívta magához választottját. Nem akarta kivonni a forgalomból, s más népet keresni. A magáét akarta visszanyerni. Erre pedig egy lehetőség maradt: a fogság.

Ahová elkísérte. Nem fordította el arcát népétől: aki kereste Őt, ott is megtalálta. Sőt, voltak, akik felismerték: igen, megérdemelték a büntetést. Bűneikkel szembesülve azt mondták: irgalmas volt hozzájuk (Ezsdrás 9).

Akik tehát hűségesek voltak Hozzá ott a fogságban, azoknak az életén keresztül beteljesedett Izrael eredeti küldetése: a népek Dániel, Eszter, s mások életén keresztül megtudták, hogy van egy élő Isten. Pogány uralkodók hajtották meg az élő Isten előtt térdüket, hívtak fel a tiszteletére.

Mindez nekem arról beszél, hogy akármilyen élethelyzetben vagyok, még ha saját hibámból is kerültem abba, ha Istent keresem, Ő az életemen keresztül megmutatja, hogy Ő él, s nyilvánvalóvá teszi dicsőséges hatalmát.

Milyen bölcs Isten, hogy ebből a nagyon rossz helyzetből is megvalósítja népe küldetését, s közben még inkább megismerteti magát velük, sőt megerősíti szövetségi hűségét, melyet később a hazatérésben pecsétel meg.

Csak Pál apostollal együtt mondhatom:

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az Ő ítéletei és kikutathatatlanok az Ő útjai!"  (Róm 11,33)

Blaskovics Judit