"Figyelj hát, és tanuld a példát, a messzehangzóan is némát.-

/Illyés Gyula/

Székely János a Caligula helytartója című drámájában fogalmazta meg az emberiség évezredes történelmének egyik alapigazságát, miszerint "...a hatalom végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart!-
Az alattvalók hűsége és rettegése tartotta össze évszázadokon át a Római Birodalmat éppen úgy, mint a büszke császár, Napóleon impériumát. De a közeli 20. századból is hozhatunk számos példát. Hiszen hatalomra juthatott volna-e akár a nácizmus, akár a kommunizmus, ha nincs az alattvalók hűsége, rettegése?
Ez alól a mi Kárpát-medencei történelmünk sem kivétel.
Európa közepén ez a kis nép évezredes történelme során megérte a megalázó meghunyászkodás számos esendő és rettentő példáját. A mongol tatárhadtól a török rabigán át a Habsburg, majd a szovjet megszállásig megtapasztalhattuk őseink vérével az elnyomatás iszonyát.
De mint ahogy a hatalmasnak hitt Római Birodalom is elbukott, Napóleon dicsősége is szertefoszlott, ugyanúgy eltűnt a megdönthetetlennek vélt nácizmus és vele együtt annak sorstársa, a kommunizmus is...
Vajon hogyan is történhettek ezek a hatalmas fordulatok?
Úgy, hogy az alattvalók, akik egy pontig kitartottak, mert féltek vagy féltették a megszerzett javaikat, egyszerre rádöbbentek a mindenkori hatalom, a diktatúra - legyen az császárság vagy köztársaságnak álcázott egyeduralom - álságos voltára, legtöbbször a hitegető, kétszínű politikájára. És ilyenkor a felismerés felért egy sorsfordulóval, mert a felismerés kinyitotta a szemeket, kiegyenesítette a gerinceket, elszállt a rettegés s vele együtt a hűség... És a mindenkori hatalom ebbe beleroppant.
Így volt ez 50 évvel ezelőtt is - 1956. október 23-án - itt, Európa közepén, amikor a magyarság felemelte a fejét és a szívét. Az addig földre szegzett tekintetek egyre följebb emelkedtek, és egy függetlenségétől, magyarságától megfosztott nemzet szíve újra egyszerre dobbant. Ötven éve mi magyarok megmutattuk a nagyvilágnak, hogy a legnagyobb hatalommal, a Szovjet Birodalommal is szembe lehet szállni. Ez a maroknyi nép feladta hűségét és megfélemlített rettegését, és ettől a zsarnokság megremegett. Az a zsarnokság, amely 1945-ben, majd azt követő években tankok lánctalpaival, majd hamis és álságos eszmékkel széjjeltiporta az éppen születendő magyar demokrácia bimbózó hajtásait, s hűséges kiszolgálói segítségével új hitet és új Istent kényszerített a Kárpát-medence e sokat szenvedett népére, ránk.
1956. október 23-án megmutattuk Európának és a nagyvilágnak, hogy öntudatos, szabad akaratú nemzet vagyunk. Az idegen főhatalom - a Szovjetunió és ideológiája - ugyanis éppen az ellenkezőjét hirdette. Az emberi, a nemzeti lélektől oly idegen internacionalizmust követelte terjeszteni, azt, hogy az emberekből vesszen ki az együvé tartozás érzése, felejtsék el őseiket, történelmüket, s egy hamis ideológiát elfogadva a gondolat szabadsága nélkül kövessék vezetőiket.
Gerincroppantó évek voltak ezek történelmünkben. A "magánszorgalmú politikusok", a főhatalom alattvalói jól végezték dolgukat:
- 1947-ben meghamisították a választásokat,
- bebörtönözték az egyházak vezetőit (Ravasz László református püspököt, Ordass Lajos evangélikus püspököt, Mindszenty József bíboros érseket),
- 1948-ban szovjet mintára létrehozták a kegyetlenkedéseiről híres s hírhedt ÁVH-t, amit Péter Gábor személyén keresztül maga Rákosi Mátyás irányított;
- osztályidegennek, államellenesnek minősítették a polgári értelmiséget; ezrektől vették el otthonaikat, kitelepítették családok százait a Hortobágyra; a falusi portákról, padlásokról elvitték az utolsó szem termést is,
- politikai foglyokkal szöges drót mögött építették a szocialista városokat; a recski hegyek megkínzott rabok sóhaját és jajszavát rejtették.
Így működött a valóságban az a bizonyos új eszme, a szocializmus, ami a kommunizmust kívánta előkészíteni. 10 millió ember szívét markolta a zsarnokság, hogy elérje a célját: mindenki legyen szem a láncban, rettegjen, s szó nélkül szolgáljon.
Ám 1956. október 23-án történt valami. Fellázadt, felkelt a magyar nép, hogy a hamis tanok hamis politikusait elsöpörje, s világgá kiáltsa: "Rabok tovább nem leszünk!"
S vajon érhetett-e meg nagyobb örömöt egy testileg-lelkileg elgyötört, emberi méltóságában naponta megalázott nép, mint amikor rádöbbent erejére, amikor szinte egyetlen csapással leütötte a lakatot a diktatúra puskacsövekkel, internáló táborokkal őrzött világáról?
S ebben a szabadító örömben a zsarnokság megremegett..., de csak egy pillanatra, s aztán lőtt..., és újra lőtt. Ártatlan emberek százai lettek sortüzek áldozatai... Aztán november 4-én hajnalban Budapest köré vashernyók gyűrűje szorult. A fellobbant szabadságvágyat az idegen katonák szögesbakancsa, a tankok hernyótalpa taposta el. Az ország jobbik része vérzett és gyászolt. És ez a kényszerű, titokban tartott gyász 33 esztendeig tartott...
1956 októbere azonban bebizonyította, hogy ahol nincs igazság, ott hiába győz a fegyver. Bebizonyosodott, hogy a felemelt lélek, a bátran kimondott szó, a felvetett fő képes a legkeményebbnek tűnő hatalmat is megroppantani. Az októberi tömegek hitét és küzdelmét nem lehetett eltiporni.
1956 októbere évről évre arra kell hogy emlékeztessen bennünket, magyarokat, hogy amíg él ez a maroknyi nép Európa közepén, mindig lesz, aki küzdeni fog a nemzeti vívmányokért, az elvesztettek visszaszerzéséért, a megőrzöttek meghaladásáért.
Adjon ennek a nemzetnek és személy szerint mindannyiunknak ’56 szellemisége ma is hitet, erőt és tartást ahhoz, hogy mindig - legyenek a körülmények bármilyen mostohák is -, emelt fővel tudjunk járni, és emelkedett szívvel tudjunk élni!
"Rabok tovább nem leszünk!- - fogadkoztak az októberi forradalmi tömegek.
"Rabok tovább nem leszünk?-
Higgyünk és reménykedjünk mi, mai magyarok, itt, a Kárpát-medencében 2006 októberében!...
/PPL/