Ezt egy fiatalember írta, de nekem nagyon tetszik az őszinte vallomása.
Majd másolok még Tőle írásokat, ezzel kezdeném, hogy hogyan fogalmazza meg Istenről, a hitről a kérdéseit, és egyben a válaszait.Még egy érdekes dolog, hogy a Passió film, volt akit elrettentett, de volt aki általa értette meg, hogy Isten kegyelméből, Jézus által lehet üdvösségünk.

Isten az életem értelme. És akkor mi van?

Akkor az van, hogy van életcélom. Neked van? Én tudom, hogy mit szeretnék csinálni, nem félek a haláltól, és általában vannak válaszaim az élet nagy kérdéseire. A mindennapokban ez úgy is látszik, hogy este, amikor lefekszek aludni, akkor meg tudom mondani, hogy ez egy jó, értelmes nap volt-e vagy sem. Van egy szilárd értékrendem - de a kereszténység több ennél.
Nem akarok prédikálni neked. Inkább itt van pár kérdés. A válaszokat én írtam, a saját véleményemet fejezik ki. Amelyik érdekel azt olvasd el.


1. Én most itt téged meg akarlak éppen téríteni?
Sokan írtak nekem e-mailt a honlapommal kapcsolatban, amiben azt is megköszönték, hogy nem akarom őket megtéríteni. Ez tök jó. Viszont igazából mindenkit meg akarok téríteni - téged is! Ha most nem szaladtál még el, akkor leírom, hogy mi a pálya ezzel a nehéz kérdéssel.
Én találtam magamnak valamit ami nagyon jó. Annyira tetszik, hogy meg akarom osztani másokkal is. Ez nem csak a vallással van így, hanem például a gördeszkázással is. Szerintem király dolog gördeszkázni, de rájöttem, hogy nincs értelme mindenkinek könyörögni, hogy legyen ő is deszkás. Ezért csak annyit csinálok, hogy néha beszélek a deszkázásról, ha valaki kérdez róla, akkor szívesen mesélek, vagy mutatok trükköket. Vannak olyan barátaim, akik a tévében a profikat látva, meg az én lelkesedésemet hallgatva maguk is elkezdtek gördeszkázni vagy korizni, mások viszont nem.

Érzed a párhuzamot? Így vagyok Istennel is. Tudják rólam az emberek, hogy keresztény vagyok, akit a téma érdekel, azzal szívesen dumálok is erről, de ennyi. Én nem tudok senkit megtéríteni. Mindenki maga tér meg - akár a gördeszkázásnak, akár a kereszténységnek.

Ez az én lábam. Ugrok egyet a gördeszkával - a trükk neve Ollie

Tehát meg akarlak téríteni? Nem. Csak szeretném megmutatni neked azt, hogy nekem mit jelent Isten - és ha ez tetszik, akkor úgyis elindulsz majd őfelé.


2. Miért olyan fontos az életcél?
Ha nincs célod, akkor nem tudod, hogy hová mész és hogy most közeledsz vagy távolodsz-e. Akkor csak flangálsz, császkálsz, korzózol. Én azt gondolom, hogy van élet a halál után - méghozzá örök élet a mennyben vagy a pokolban. A földi 60-70 évem alatt dől el, hogy hol fogom folytatni. Tehát az életcélom az, hogy ezt (az örökkévalósághoz képest rövid) időt úgy töltsem el, hogy biztos legyek a mennyei verzióban.

Lehet, hogy te nem hiszel a halál utáni életben. Akkor is kell valamilyen cél szerintem. Nagyon sok embernek nincsenek céljai, így aztán jobb híjján csak egy-egy vezéregyéniségre meg a reklámokra hallgatnak. Ez nem vezet boldogsághoz. Legyen valami célod! Találj ki most egyet! Lehet az is cél, hogy még ebben az évben építesz egy hangyafarmot, frizbibajnokká válsz, vagy megspórolsz egymillió forintot. Vagy hogy megtalálod az élet értelmét.

Ez egy frizbi egészen közelről. Fényképezés után még el is kaptam, úgy emléxem.


3. Honnan tudom, hogy van Isten?
Istent elég sokféleképpen meg lehet ismerni. Nekem mindig is sokat segített az, hogy láttam embereket, akik már régóta hívők voltak. Az ő életükben volt valami, amit nem tudtam megfogalmazni, de nagyon tetszett. Talán több volt bennük a szeretet, a türelem és az együttérzés, mint másokban. Kívülről is úgy tűnt, meg ők is azt mondták, hogy Isten változtatta meg őket.Tehát ha szeretnéd Istent megismerni, akkor figyelj meg néhány valóban Istenért élő keresztényt!

Emellett fontosak az istenélmények is. Ezek olyan pillanatok, amikor történik valami, például egy csoda, ami ott és akkor egyértelművé teszi számodra Isten létét. Például egyszer imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem egy Bibliát (az előző eléggé tönkrement - általában minden dolog így jár előbb-utóbb, amit a táskámban tartok...). Még időkorlátot is megszabtam, egy hónapot adtam a Teremtőnek erre a feladatra. Néhány héttel később el is felejtettem a dolgot. Segítettem valakinek könyveket pakolni egy szekrénybe. Amikor már végeztünk még hátranyújtott nekem egy Bibliát.
- Ezzel mi van, hova rakjam? - kérdeztem.
- Ezt neked szeretném adni. - közölte. Akkor jöttem rá, hogy már majdnem lejárt az egy hónap, és Isten nem felejtette el a kérést, amit én igen.

Ez a Bibliám, amint egy debreceni tónál horgászik. Nehezen megy, mert otthon hagyta a pecabotját.

Szeretnél te is ilyen élményt? Hát ez nem olyan egyszerű... Dehogynem! Ha a kereszténység igaz, és tényleg szeretné magát Isten veled is megismertetni, akkor valószínűleg már nagyon vágyik rá, hogy adjon neked egy ilyen csodát. Szerintem csak arra vár, hogy kérjél tőle egyet. Egyszerűen csak imádkozz hozzá, hogy mutassa meg magát neked, adjon egy ilyen istenélményt. Ha hittel kéred nem fog cserben hagyni.

Ami nagyon sokat segít abban, hogy higgyek Istenben akkor, amikor éppen nincsenek csodák és más hívők körülöttem, az a Biblia.


4. Miért olyan nagy szám a Biblia?
A Biblia úgy keletkezett, hogy Isten súgta az embereknek, hogy mit írjanak. Másképpen jónéhány ember leírta az Istennel és Jézussal kapcsolatos élményeit, ezt a sok kis könyvet összefűzték egy nagy Bibliává, ami a világ legnépszerűbb, legtöbbször kinyomtatott műve lett (a második az Ikea-katalógusa, de ez most mindegy). Elismerem, hogy ez így elég hihetetlenül hangzik, de nem baj. Isten is hihetetlenül hangzik, de ha az előző pont alapján lesz egy istenélményed, akkor már egyből könnyebben elhiszed Isten tulajdonságait. Ugyanígy lehet egy bibliaélményed is, ami segít abban, hogy meglásd, ez a könyv különleges.

Nem akarok nagyon érvelni a Biblia mellett, de egy felfedezést hadd meséljek el, ami nekem nagyon tetszett. Ez a Holt-tengeri tekercsek története. A Biblia könyveiből már egy sincs meg eredeti kéziratban. Sőt, az eredeti kéziratok másolatai és rég elporladtak már. A nyomtatott Biblia a másolatok másolatainak másolataiból állt össze - nem tudom pontosan, hogy hány szinten keresztül, de az biztos, hogy egy-egy hiba azért becsúszhatott, a rosszindulatú emberekről nem is beszélve. Sokan ezért mondják, hogy az egész Biblia kitaláció, és lehet, hogy Isten eredetileg azt mondta, hogy mindenki építsen föl a kertjében egy McDonald's-ot, csak ezt néhány szerzetes átírta mindenféle másra, ami eszükbe jutott.

Néhány éve azonban megtalálták a Holt-tengeri tekercseket. Egy pásztor látta meg őket egy barlangban. Ő csak annyit fogott fel, hogy van ott egy csomó bőrdarab, és elvitte őket egy cipészhez, hogy új sarut csináltasson magának. A suszter azonban másodállásban régiségkereskedőként dolgozott, és azt mondta, hogy ezek ősi iratok, méghozzá a Bibliából. Ezek az írások nem voltak eredeti bibliai könyvek, de sokkkkkal korábbi másolatok voltak, mint amik alapján a Biblia elterjedt. És vajon egészen más állt bennük? Nem. Kiderült, hogy sok száz év alatt a szöveg még annyit sem torzult, mint amennyit a legoptimistább tudosók feltételeztek.

Ezt a Bibliát én találtam, csak nem egy barlangban, hanem egy asztalon. 3 éves.

Ha eddig is hittél a Biblia különlegességében, akkor most nem változott semmi. Ha pedig eddig sem gondoltad a Bibliát valami nagy számnak, akkor talán most egy kicsit elgondolkodtál, de alapvetően nem változott a véleményed. Viszont jó erős bibliaélménye mindenkinek lehet. Próbáld ki! A világon sok millióan olvassák napi rendszerességggel ezt a könyvet - lehet benne valami! Bevallom, hogy a Harry Potter sorozat első részét azért olvastam el, mert annyira sok embernek tetszett, hogy kíváncsi lettem rá. (Tényleg jó volt, de a többi részhez még mindig nem jutottam el.) Ugyanígy érdemes a Bibliát is tesztelni. Olvasd el belőle például a Jézus életéről szóló részeket, azok a legérdekesebbek. Közben imádkozhatsz is Istenhez, hogy mutassa meg neked ennek a könyvnek az erejét. Mi fog történni, ha minden jól megy? Amellett, hogy érdekesek a történetek, a fejezetek hatással lesznek rád. Üzenni fognak az életed aktuális kérdéseivel kapcsolatban, megmutatják neked Isten igazi arcát, szeretetét. Jó lesz! Nálam mindig így működik, ezért szeretem.


5. Hogyan lehet a mennybe jutni?
Isten azt szeretné, ha minden embernek lenne lehetősége szabadon hozni egy döntést arról, hogy követni akarja-e őt. Ez egy egyszerű mondat, de sok mindenre utal:
- Ha Isten most megjelenne mindenkinek, és azt kérné, hogy tegye föl a kezét, aki a mennybe szeretne jutni, az nem lenne egy szabad döntés, hiszen egyértelmű lenne, hogy nincs más lehetőség, mindenki feltenné a kezét. Ezért Isten nem jelenik meg közvetlenül, hanem eszközöket, például a Bibliát és a hívőket használja.
- A kisgyerekeknek nincs lehetőségük szabadon döntést hozni erről, hiszen még semmiről sem tudnak felelősen dönteni, nem elég okosak hozzá. Ezért aztán mindenki, aki gyerekkorában meghal, az a mennybe kerül. Szerintem ez korrekt.
- Vannak emberek, akik sosem hallottak Jézusról. Vagy esetleg hallottak róla, de nem eleget, és egyszerűen nincs lehetőségük rá, hogy normális döntést hozzanak ezügyben. Isten azért náluk is jelen van, például ő adta beléjük a lelkiismeretet. Így ők ennek megfelelően lesznek megítélve haláluk után. Aki jó lelkiismerettel élt, az a mennybe, aki nem, az a pokolba kerül.
- Gyanítom, hogy te a harmadik körbe tartozol. Ha tudsz internetezni, és egy ilyen hosszú szöveget végigolvasni, akkor már nem vagy gyerek, illetve ha Magyarországon élsz, akkor nem vagy elzárva a kereszténységtől. Te hogy mehetsz be a mennybe halálod után?

Jézus a Passió című film plakátján. Érdemes ezt a filmet többször is megnézni, mindig egy istenélmény!

A kulcsember Jézus. A Biblia is róla, Isten fiáról szól. Jézus nélkül ugyanis mindenki pokolba kerülne, mert mindenki követ el bűnöket (gyilkosság, irigység, harag, adócsalás, stb.), és egy bűnös ember nem kerülhet a tökéletes Isten közelébe. Viszont Jézus meghalt értünk, ő volt a tökéletes áldozat az emberiség minden bűnére. Olyan bűnökért is meghalt, amiket még el sem követtünk, de majd el fogunk. Innentől kezdve egyszerű az örökkévalóságot boldogan tölteni. Elég, ha imádkozol Istenhez, hogy bocsássa meg a bűneidet Jézus halála segítségével, vegye el őkat az életedből és adjon helyettük örök életet a mennyben.

Én ezt megtettem még évekkel ezelőtt. Azóta Isten valóságos a számomra, tudom, hogy hozzá tartozok, és ez nagyon jó. Erőt ad a mindennapokban és célt ad hosszú távon.

Sok minden más mellett elsősorban Jézusról szól az életem. Mint tudod, nem akarlak megtéríteni, csak szeretném veled megismertetni Istent. Ha adsz neki egy esélyt akkor ő élni fog vele.

Isten hatása nagyobb, mint egy atomvillanásé. És jobb is.

Sonkoly Tamás

höhö!!!

olvastam-olvastam.... mondom... MEGKÉRDEZEM MÁR, nem Sonki barátomról van-e szó ....


aztán láttam, h alá is van írva

szuper, hogy megtaláltad

Szia!
Én is nagyon örültem neki, hogy rátaláltam, és az Ő engedélyével felrakok ide egy két írását.Engem nagyon megfogott.
Üdv szeretettel cilla

Sonkoly Tamás
Bertalan és a hajléktalan

A pásztor az irgalmas samaritánus történetéről beszélt. Bertalan az előző este elég sokáig tévézett, így vasárnap reggel nehezére esett figyelni. Az igehirdetésben elhangzott, hogy manapság is sok elesett ember van, például a hajléktalanok. Bertalan figyelme itt elkalandozott, rájött, hogy a neve rímel a hajléktalan szóval. Agyában önkéntelenül is bugyuta vers kezdett el születni, amit erre a rímre épített, de mire kitalálta a végét is, az elejét már elfelejtette. Közben véget ért az alkalom, nagyot ásítva végre kijöhetett a friss levegőre.

A hét közepe felé Bertalan késő este ment haza a munkájából. Nem sietett, otthon nem várta senki, felesége és lánya elutaztak rokont látogatni, Bertalannak viszont dolgoznia kellett. Egy sötét téren vágott át, amikor elétoppant egy bizonytalanul álló alak.
- Volna pár forint aprója? - kérdezte. Egy hajléktalan volt az.
- Sajnálom, azt hiszem nincsen - felelte gyorsan a férfi. Hirtelen eszébe jutott az, amit vasárnap hallott a templomban, ezért a biztonság kedvéért kotorászni kezdett a zsebében, de tényleg nem talált egy fillért sem.
- Tényleg nincs - közölte az előtte állóval.
A hajléktalan szótlanul továbbállt, de Bertalan egy ötlettől vezérelve utánaszólt:
- Mit akar venni?
- Egy házat - felelt a férfi fanyar humorral. Nem jött vissza, de legalább megállt néhány méternyire.
- Mást nem? - kérdezte Bertalan türelmesen. A sötétben nem látszott, de mosolygott a hajléktalan válaszán.
- Igazság szerint vacsorára és egy kis borra gyűjtök. Hideg lesz az éjszaka.
- Ha ráér jöjjön el hozzám - ajánlkozott Bertalan. Egy kicsit maga is megijedt, de már kimondta a szavakat.
- Komolyan mondja? -kérdezte a férfi.
- Igen. Hívő keresztyén vagyok, segíteni akarok.
- Rendes magától. Merre lakik? - kérdezte a férfi, miközben közelebb lépett.
- Két saroknyira. Jöjjön bátran! - indult el Bertalan, miközben elmondott egy imát.
Az utat gyorsan megtették, nem szóltak közben egy szót sem. Bertalan kinyitotta a lépcsőházajtót, majd hívta a liftet. A fülke fényében meglátta a férfi szakállas, idősödő, koszos arcát, és megérezte, hogy az illető már hetek óta nem fürdött.
- Itt várok - szólalt meg hirtelen a hajléktalan, amikor megálltak a lakásajtó előtt.
- Jöjjön csak be! Fürödhet, adok enni-inni, és itt is alhat ma éjjel - mondta Bertalan határozottan. Nem ismert magára.
- Komolyan mondja? - kérdezte a férfi másodszor is.
- A lehető legkomolyabban.

Az este vidáman telt el, bár nem sokat beszélgettek. A hajléktalan először vacsorát kapott, majd egy forró fürdőt vett, elhasználta az összes sampont. Bertalan adott neki két csomag szappant, és egy teljes öltözetnyit a saját régi ruháiból. Végül beterelte a férfit az üresen álló lakás kisszobájába, ahol már megágyazott neki. Ekkor sem esett sok szó közöttük, jó éjszakát kívántak, majd aludni tértek.

Bertalan sokáig nem tudott álomba merülni. Éjfél után zajra lett figyelmes. Belebújt a papucsába, és a konyha felé indult. Ott találta a hajléktalan férfit, teljesen felöltözve, amint éppen a hűtőben levő ételeket dobálta a táskájába. Vendéglátója láttán abbahagyta, amit csinált. Egy villanásnyira egymás szemébe néztek, majd a hajléktalan kirohant a lakásból. Bertalan nem állt az útjába, de a lépcsőházban utánakiáltott:
- Jöjjön vissza! Magának adom az egészet!
A hajléktalan nem válaszolt. Nem tudott kijutni a lépcsőház ajtaján, ezért betörte az üveget, és átlépve futott ki az éjszakába.
Bertalan lesétált, összesöpörte az üvegszilánkokat, melyek között egy elgurult konzerv és néhány friss vércsepp is virított. Közben imádkozott a hajléktalanért, de maga sem értette, hogy mi történt. Keserűség volt a szívében. Annyira szeretett volna segíteni ennek az idegennek, megadott volna neki bármit, elvitte volna a templomba is, de így minden elveszett.
Bertalan fáradtan, gondterhelten aludt el.

Másnap reggel összetörten, még rosszabb kedvűen ébredt fel. A szája kiszáradt, úgy érezte, hogy lázas, a szemei könnyben csillogtak. Betelefonált a munkahelyére, hogy beteg, aztán visszafeküdt az ágyába. Aludni próbált, de nem sikerült. Nem jutott semmi jobb az eszébe, mint hogy felhívja a lelkipásztorát. A pásztor csodálkozva kérdezte a telefonban:
- Mi történt? Valami baj van, Bertalan?
- Beteg vagyok, jó lenne, ha eljönnél. De nem ez az igazi bajom. Majd elmondom.
- Rendben van, most ráérek, máris megyek.
- Köszönöm - tette le a hívó a telefont.
Óráknak tűnt az a húsz perc, amíg a pásztor odaért. Régi jó barátja volt Bertalannak, miután az beengedte a lakásba egyből az ágya szélére ült. A beteg elmondta neki az előző este és éjszaka történéseit, ezalatt egyre borúsabb lett a homloka. A végén a pásztor nem szólt semmit, csak megértően hallgatott.
- Miért történt ez? - kérdezte Bertalan - Annyira szépen jött ki minden, mintha angyalok jártak volna előttem. Nem volt itthon senki, az a férfi is rendes volt, hálás volt mindenért... nem értem.
- Ne hibáztasd magad - szólalt meg végül a pásztor - Mostanáig gondolkodtam, hogy mi lehetett a baj. Aztán rájöttem, hogy semmi.
- Semmi? De hát épp ez az, semmi nem sikerült.
- Az még nem tragédia. Hadd olvassak föl egy verset a Bibliából.
Miközben a pásztor a Bibliájában keresgélt, Bertalan még rosszabb kedvű lett. Ez olyan vallásoskodó dolognak tűnt, úgy sem lesz benne a megoldás a Bibliában, azt gondolta. Azért kíváncsi is volt, amikor végül vendége elkezdett felolvasni:
- � ... Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek."
- Ez a Bibliavers elég ismerős, de nem mond semmit.
- Péter első levelének a második részéből olvastam. De olvashattam volna mást is.
- Annyira mindegy? - kérdezte Bertalan. Nem ezt várta.
- Igen. Ugyanis egy a lényeg. Jézus azt mondta, hogy úgy éljünk, ahogy ő. Ahogy itt is írva van, szenvedett. Volt ennek értelme?
- Hát persze - felelte Bertalan - Meghalt értünk a kereszten.
- Így igaz. Viszont ha akkoriban megkérdezted volna bármelyik tanítványt, vagy a népből bárkit, azt mondták volna, hogy csalódtak Jézusban, hiszen kudarcot vallott, meghalt.
- A mennyből viszont ezt másképp látták.
- Ide akartam kilyukadni - felelte a pásztor. - A mennyből a tegnapi estét is másképp látták. Nem tudom, hogy a hajléktalannal mi lesz, de az biztos, hogy Isten akaratát tetted. És egyedül ez a fontos.
- Nem úgy érzem magam, mint aki nagy győzelmet aratott...
- Az lehet, a sátánnak már csak ez az egy fegyvere maradt, a hazugság. Rossz érzéseket táplál benned, de ne higgy ezeknek. A betegség sem Istentől van, az biztos.
- Igazad lehet - gondolkodott el Bertalan. - Mindent jól csináltam, a többi már nem rajtam állt.
- Jobban vagy? - kérdezte még a pásztor.
- Határozottan! A családom csak holnap este jön haza, este lemegyek a térre. Hátha megtalálom a tegnapi hajléktalanomat, vagy egy másikat.

Szerette ám Istent Bertalan,
Való igaz, hogy rászedte,
És meglopta a hajléktalan,
Ő Isten akaratát tette.

Én ezt nem tudnám megtenni

Cilla! Nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a történetet! B.

Bizony én is nagyon örültem, hogy rátaláltam ezekre az írásokra, majd rakok még fel Tőle.
Üdv Boglárka, sok szeretettel cilla

Az jó lesz!

Ez a történet, szintén egy hajléktalan befogadásáról szól.Humoros történet.

Sonkoly Tamás
Hajléktalan a lakásunkban

A hajléktalan férfi a Moszkva téren, az óra alatt álldogált. Ez a város talán legtipikusabb találkozási helye, ő is úgy ácsorgott, mintha várna valakit. Mondjuk moziba vagy bulizni megy a barátaival.
Persze a csöves mezítláb volt, loboncos haja, őszülő borostája, koszos inge és rongyos nadrágja meglehetősen alkalmatlanná tette a társasági életre. Talán más csöveseken kívül már évek óta nem beszélt senkivel. De velem majd most fog!

A dolog úgy indult, hogy két napja hallottam egy fantasztikus előadást a hajléktalanok közötti misszióról. Egy amerikai tartotta, aki azt állította, hogy a csövesek mindenhol egyformák, és mindenhol megnyerhetők az evangéliumnak. Az ő módszere az volt, hogy befogadta őket a házába, új ruhát adott nekik, tanítgatta őket, bibliázott velük, és a gyülekezeten át beépítette őket a társadalomba. Jól hangzott, én is szívesen csináltam volna ilyesmit, de egy kérdés azért mindig bennem volt: Vajon mit szólt mindehhez a felesége? Főleg ahhoz az időszakhoz, amikor a januári hidegek során egyszerre hat hajléktalant fogadott be? Végig ezt szerettem volna megkérdezni, de valahogy nem akaródzott. A végén ugyan válaszolt a közönségnek, de annyira lelki kérdések röpködtek a levegőben (hány órát imádkozik naponta? a hajléktalanok csak elfogadják vagy meg is élik Isten kegyelmét? hová kell küldeni önnek a pénzt?), hogy inkább csöndben maradtam. Az amerikai ugyan mondta, hogy van egy felesége, de úgy láttam, hogy nem jött el. Talán otthon maradt vigyázni a gyerekekre és a csövesekre.

Engem ugyanis az egész módszertől egyedül a feleségem várható reakciói tartottak vissza. Viszont féltem, hogy a több száz ember, aki hallotta az előadást, mind elkezdi már aznap a misszió új módszerét, és nekem nem marad egy árva hajléktalan sem. Azonban a mi Istenünk kegyelmes, és megoldotta a problémát: a feleségem pár nap múlva megbízást kapott, hogy Ausztriában tárgyaljon cégének egy új partnerével. 14 éves fiunk ragaszkodott hozzá, hogy vele mehessen, így két teljes napra az enyém lett a ház.
Kedden, az indulás hajnalán csak úgy mellékesen megemlítettem a páromnak, hogy szeretnék befogadni egy csövest. Éppen pirítóst vajazott, de megállt a kése a levegőben. Felém fordult, mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte:
- Komolyan mondod?
- Hát persze, igen... azt hiszem. - mondtam. - Legalábbis 1-2 napra, vagy ilyesmi.
- Oké. - mondta, és folytatta a kenyér kenését.
- Jó, tényleg nem jó ötlet, csak... - mondtam automatikusan, de megakadtam. - Mit mondtál?
- Azt, hogy oké. - felelt a párom nyugodtan. - Csak takarítsd ki mire hazajövünk.
Dicsőség Istennek a feleségemért!

Kedden délelőtt dolgozni mentem, majd délután 5-kor már ott álltam a Moszkva téren, és lestem a hajléktalanokat. Ez a mezítlábas fickó kifejezetten szimpatikusnak tűnt, Jézus biztosan sok ilyenhez odament. Bár akkor még minden szegény mezítláb mászkált, nem volt ennyire elterjedve a lila öltöny és az edzőcipő.
Gondolkodtam egy darabig, hogy mit mondjak neki, vagy hogyan szólítsam meg, de nem jutott semmi értelmes az eszembe. Nem estem kétségbe, majd a Lélek bölcsessége által talán tudok mondani valamit.
Határozott léptekkel odamentem hozzá és eléálltam. Pár pillanatig csak farkasszemet néztünk, de mielőtt még ellenségesebbre fordult volna a helyzet, megszólaltam:
- Elnézést uram, megengedi, hogy megszólítsam? - szólítottam meg nem túl sikeresen.
- Persze. - felelte egykedvűen mély, reszelőre emlékeztető hangján.
- Szóval az a helyzet, hogy ugye ön itt áll... és gondolom itt is fog még állni egy darabig... meg nincs hol állnia, vagy feküdnie... - hebegtem egyik lábamról a másikra állva. A csöves türelmesen hallgatott. - Egy szó, mint száz, szeretném befogadni egy éjszakára. - Nyögtem ki.
- Maga? Engem? - kérdezte a férfi egykedvűen.
- Igen - nyeltem egyet.
- Rendben. Most éppen ráérek. Merre megyünk? - nézett körül. Ez a része egyszerűbben ment, min vártam.
- Villamossal kell menni. Jöjjön! - mondtam és elindultam a megálló felé. A hajléktalan engedelmesen követett. Ahogy közel kerültem hozzá megéreztem a ruháiból és a hajából áradó szagot. Nem tudtam beazonosítani, hogy mi minden keveredik ebben a bűzfelhőben, de annyira nem is próbáltam. Inkább igyekeztem keveset lélegezni.
A megállóban már egészen sokat várakoztak, de tőlünk valamiért elhúzódtak. Szerettem volna beszélgetni védencemmel, aki néhány évvel tűnt csak idősebbnek nálam, 40 körül lehetett. Nem jutott eszembe semmi értelmes, viszont néha sebekkel teli lábára néztem és igyekeztem nem rájuk lépni.
Végre beállt a villamos és mi felszálltunk. Éreztem, hogy mondanom kéne néhány szót Jézusról, vagy egy igét a Bibliából, de még mindig nem fogott az agyam. A férfi türelmesen álldogált mellettem, nyugodtan nézelődött. A villamos csengetni kezdett, örültem, hogy végre indulunk. Kezdett kínos lenni a szituáció, néhány méteres körben senki sem állt a közelünkbe. Két férfi futott még a villamos felé, az első elérte, a második orra előtt becsukódott az ajtó. Végre eszembe jutott egy ige:
- �Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik" - szólaltam meg.
- Ja, szemét ez a villamosvezető. - értelmezte szavaimat a hajléktalan, majd felém nyújtotta a kezét. - Amúgy Ernőnek hívnak.
- Én Bertalan vagyok - ráztam meg bizalmatlanul a koszos mancsot. Zavarba jöttem, nekem kellett volna kezdenem a bemutatkozást. De legalább a villamos elindult.

- Arra gondoltam, hogy nálam megfürödhetne, hajat moshatna, meg ehetne egy jót. Adnék valami jó ruhát, meg keresünk magának cipőt is. - magyaráztam miközben már a lakótelepen sétáltunk.
- Jól hangzik. - mondta szokásos, nyugodt stílusában Ernő.
- Alhat a fiam szobájában. Most nincs itthon, elutazott a feleségemmel. - mondtam, miközben előszedtem a kulcsaimat.
Pár perc múlva Ernő már a kádamban üldögélt. Forró fürdőt csináltam neki, megmutattam a szappant és a sampont, amiket teljesen el is használt. Ezalatt én pörköltet csináltam kettőnknek. Egész jól sikerült, bár sajnos a bors beleborult a lábasba, és meglehetősen karakteres ízt adott az alkotásomnak.
Később az asztalnál ülve reméltem, hogy Ernő majd mesél az életéről, megtudhatom, hogy miként lett hajléktalanná, és akár még a Bibliára is tudom ebből terelni a szót. Ezzel ellentétben csak annyit kérdezett, hogy �Ugye a felesége szokott főzni?", de ezt is meglehetősen rezignáltan, miközben tovább ette elborsozott vacsoráját.
- Kaphatok valamit inni? - kérdezte aztán az evés vége felé. Ekkor jöttem rá, hogy én csak bambulva üldögélek, nem is eszek vele, és nem is kínáltam meg semmivel. Zavarodottan felpattantam és a hűtőhöz léptem.
- Hogyne, bocsánat... - hebegtem, kinyitva a hűtőt. - Tudok adni ásványvizet, van itt egy kibontott almalé, meg két üveg bor. - mondtam.
- Bor? - kérdezett vissza felcsillanó tekintettel.
- Izé, igen, valami túl régi... - próbáltam menteni a menthetőt, nem igazán sikeresen. - Illetve úgy értem, hogy túl új, szóval nem a legjobb. - dadogtam, miközben eszembe jutott, hogy minél régebbi a bor, annál finomabb. Közben lelki szemeimmel már láttam Ernőt, amint alkoholos mámorban összehányja a lakást, összetör mindent, beleértve engem is. Ettől nem is féltem annyira, mint attól, hogy életem párja mit fog szólni mindehhez, ha hazajön.
- Hát ha lehetne belőle kóstolni egy pohárkával... - nézett rám védencem. Nem tudtam neki mit mondani, így egy néma fohász kíséretében kiemeltem a bort a hűtőből.
Soha nem szoktunk borozni, ez a két üveg valami régi vendégségből maradt itt, vagy talán kaptuk valakitől. Persze a dugót se bírtam kihúzni, majdnem bele is törtem, de végül Ernő rutinja segített, és fél perc múlva már két teli pohár bor előtt üldögéltünk.
Próbáltam jóra fordítani a dolgot, kényszeredett mosollyal felemeltem a poharamat, és csak ennyit nyögtem ki:
- Egészségére!
Ernő lelkesen hozzákoccintotta poharát az enyémhez.
- Isten éltesse! - mondta vidáman és belekortyolt a borba. Én akartam szóba hozni Istent, erre egy ilyen piti fogással elém vágott! No azért még erre is lehet építeni egy lelki beszélgetést, azt hiszem.
- Tényleg mit gondol... - kérdeztem volna, de közben én is belekortyoltam a borba, aminek a hatására megdöbbenten kezdtem új mondatba. - Ez nagyon finom! Talán még sose ittam ilyen jót!
- A pörköltnél nagyságrendekkel jobb, az biztos! - mondta jókedvűen a hajléktalanom és egy mozdulattal legurította a torkán a bort.
Nem akartam illetlennek tűnni, ezért én is gyorsan kiittam a poharamat, hogy újra tölthessek mindkettőnknek. Ráadásul hála Istennek szaggatott beszélgetésünk girbegurba menete végre megváltozott, Ernő mesélni kezdett. Történeteket mondott a különböző hajléktalanszállók és ingyenkonyhák ételeiről, megtudhattam tőle, hogy mikor hová érdemes menni, hol főznek jól és hol rosszul. Eléggé megdöbbentett mindaz, ami a történeteiből kiderült, bár egy cseppet sem panaszkodott. A budapesti hajléktalan-ellátás gasztronómiai elemzésének hátterében utalások serege ütötte meg a fülemet igazán nagy hidegekről, rendőri zaklatásokról, lopásokról és hasonlókról. Egészen szentimentális hangulatba kerültem, ugyanakkor egy kicsit álmosnak is éreztem magam.

Nem tudom már, hogy mennyi idő telt el addig, amíg a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem a másik üveg bort is. Megdöbbentem rajta, hogy mennyire szédülök, és hogy a pár lépés megtétele mennyire komoly erőfeszítésembe kerül. Reméltem, hogy Ernő nem vette észre bizonytalanságomat, igyekeztem határozottan letenni elé a következő üveget, hogy nyissa ki. Biztos mozdulattal leraktam a palackot az asztal legszélére, de vendégem reflexeinek köszönhetően nem tört darabokra az egész a konyha kövén. Ernő ugyanis ügyesen elkapta és egy pillanat alatt ki is bontotta, majd töltött mindkettőnknek. Ezután, mintha mi sem történt volna, mesélt tovább a barátairól, a kedvenc helyeiről, az életéről. Tudtam, hogy egyre többet tudhatok így meg róla, ami a későbbi bizonyságtétel alapja lehet, de egyre fáradtabban, bizonytalanabbul ültem. Mégis jó kedvem volt, valahogy olyan fura volt az egész.

Valaki egy légkalapáccsal a párnám alá bújt, az biztos. Legalábbis így éreztem magam, irtózatos fejfájással ébredtem. A nap betűzött az ablakon, emiatt igyekeztem nem kinyitni a szemeimet. Ugyanakkor tudtam, hogy föl kéne kelni. Valószínűleg elkéstem a munkából, ez egy dolog... de volt még valami. Valami igazán fontos.
Felálltam, és tettem egy óvatos lépést az ajtó felé. Egy pillanat alatt megcsúsztam a vizes padlón, de legalább nem estem el. Ettől aztán valamivel jobban felébredtem, és csodálkozva vettem észre, hogy ruhában aludtam, és hogy valaki felmosott a szobámban. Próbáltam gondolkodni, hogy mi ezeknek a furcsa tényeknek a magyarázata, de a fejfájás egyszerűen nem hagyta, hogy használjam az agyamat.
Tétován az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Egy ápolatlan férfi üldögélt a konyhaasztalomnál és olvasott. Nem tűnt ismerősnek.
- Maga... maga kicsoda? - kérdeztem. Teljesen ki volt száradva a szám, hirtelen rádöbbentem, hogy milyen szomjas vagyok.
- Ernő vagyok, tegnap találkoztunk a Moszkva téren. Azt mondta, hogy be akar fogadni egy éjszakára. - közölte nyugodtan a férfi.
- Igen? Ja persze, rémlik valami... - Irtó bután éreztem magam, de legalább eszembe jutott pár dolog a tegnapi napból. Éreztem, hogy elvörösödtem, amint a borozás emléke is visszatért.
- Tegnap este... - kezdtem óvatosan - egy kicsit sokat ittam, ugye?
- Semmi gond, mindenkivel előfordul. - mondta Ernő kedélyesen. - Maga nem nagyon bírja a piát, de ezen hosszú távon lehet ám segíteni.
- De jó... - nyögtem és a csaphoz botorkáltam. Alátartottam a számat és annyit ittam, mint egy teve. A hideg víz segített, nagyon igyekeztem tisztán gondolkozni. Kéne keresni valamelyik polcon egy könyvet arról, hogy hogyan kell másnaposan bizonyságot tenni... biztos beszélt valahol erről még Pál apostol is.
- Maga mosta föl a szobámat? - kérdeztem tétován, miután elzártam a csapot.
- Ó igen, szolgáltatott rá némi okot amikor az ágyhoz cipeltem. De ne aggódjon, találtam felmosórongyot. - mondta Ernő nyugodtan. Láttam a szemében a jókedvet, reméltem, hogy nem rajtam kacag magában.
- Oké, hadd gondolkodjak... - roskadtam le vele szemben oda, ahonnan tegnap valószínűleg már nem tudtam egyedül felállni. - Először is betelefonálok a munkahelyemre, hogy beteg vagyok, vagy valami, aztán beszélgetünk egy normálisat. Rendben? - kérdeztem.
- Persze, örülnék neki. Telefonáljon csak, addig én olvasom ezt a könyvet amit itt találtam. Egész érdekes! - dőlt hátra nyugodtan és ismét a kezébe vette a könyvét. Apró, barna könyv volt, az volt a címe, hogy �Több, mint ács". Ezen tértem meg én is még 13 évvel ezelőtt.
- Köszönöm, Uram! - szakadt ki belőlem hangosan egy hálaadás.
- Örömmel. - közölte nyugodtan Ernő, és fel sem nézve olvasott tovább.

Huhh. Hát, sokminden eszembe jutott ezekről a sztorikról. Ez az utolsó egy nagyon kedves stílusban megírt szép sztori, és aranyos, meg minden. És tetszett is.
De gyorsangyorsan mondjuk el, hogy önvédelem is van a világon! Például ha egy egyedülálló nő lenne a főszereplő, akkor ugye itt senki se tanácsolná neki, hogy ilyet csináljon????
És amúgy meg biztos kedélyes lehetett, amit a hajléktalan az életéről mesélt, végül is mindent föl lehet fogni mindenhogy, de azt is mondjuk el gyorsan, hogy hajléktalannak lenni horror. Hajléktalannak lenni nagyon kiszolgáltatott állapot. Például itt nálunk a Rákospatak partján egyszer leöntöttek egy alvó hajléktalant benzinnel és meggyújtották. Meg ilyenek...

egyszer kb hasonló utcán felszedős sztori keretében hazavittünk (nem HOZZÁNK, hanem a SAJÁT lakására) egy oszlopot bizonytalanul támasztó (perszóna non grátisz) hölgyet...

iszonyat hálás volt, megkínált a saját gyártmányú krumplifőzelékével és csirkecombjával...

és sehogy se akart elengedni...


a feleségem (őt kérdeztem meg most, h "MIT IS ADOTT NEKÜNK ENNI??") azóta is annyit mond, ha szóba került, hogy "na EBBEN nem szeretném, ha használna Isten"... pedig ... volt már vagy 15 éve...


szóval... "mi pasik" könnyen beszélünk... igaz, Sonki?

Egy fiú elhatározza, hogy a gördeszkások között fog missziózni. Az agyában az ötlet ragyogóan működik, de a gyakorlatban persze minden másként sül el.

Ez a novellám helyezést ért el az Adrian Plass - Magyar kétbalkezes nevű pályázaton. Ennek nagyon örültem, hiszen Plass a a kedvenc íróm, és így kaptam tőle egy dedikált példányt a legújabb könyvéből.

2005 tavaszán kiadtak egy válogatást a pályázat novelláiból "Magyar kétbalkezes" címmel, így ez lett az első novellám, ami megjelent könyvben! ))


Deszkásmisszió

A vasárnap délelőtti istentisztelet csodálatos volt! Az imaházban üldögélve semmi sem tudta elvonni a figyelmemet: nem zavart a külső madárcsicsergés, vagy a Petőfi rádió, amelynek néha sikerült finoman elnyomnia a pásztor hangját a rosszul behangolt hangszórókban, sőt még maga a pásztor sem. Végre nyugalom volt és békesség, teljesen el tudtam merülni a gondolataimban.
Ugyanis zseniális ötletem támadt. Úgy döntöttem, hogy deszkásmissziót hozok létre, természetesen Isten dicsőségére. Gördeszkázok a környékbeli srácokkal, akik ennek hatására teljesen nyitottak lesznek felém és majd jól megtérnek. A terv egyszerű volt, és mint mondtam, zseniális.
Ahogy a lelkipásztor belelendült az episzkopális teológia és Mózes harmadik könyvének kapcsolatába én lélekben már a közeli téren éreztem magam, ahol ugyanekkor a Deszka Istenének Hívei törögették össze magukat és a betont.

Holnap meglátogatom őket! Bizonyára be fognak fogadni, hiszen már egy éve én is Deszkás vagyok (azóta van gördeszkám és csónak jellegű cipőm). Igaz, hogy még csak egy trükköt tudok, a sima ugrást, de azt viszont bármikor, hibátlanul megcsinálom. Próbáltam még egy látványos fogást elsajátítani, a �deszka-végére-taposva-a-kezembe-repítem-azt" címűt, de miután néhányszor gyomron vágtam magam úgy döntöttem, hogy inkább majd lehajolok, ha meg akarom fogni csodálatos járművemet.
Tiszta szívből hiszek Istenben, és biztos, hogy akár már ma éjjel is belém tud táplálni néhány trükköt. Remélem holnap úgy ébredek fel, hogy tudok szaltózni a deszkával. Igaz, hogy ez nem éppen az egyszerű trükkök közül való, de ha tényleg oda akarom szánni magam erre a misszióra akkor jobb, ha a hitem határtalan.
Szinte látom, amint reggel kilenckor megjelenek a parkban kedvenc zöld nadrágomban és világoskék, kapucnis pulcsimban. Lazán körbejár a tekintetem, hagyom, hogy mindenki félbeszakítsa a gyakorlást és rám, a szimpatikus új fiúra nézzen. Rövid hatásszünet után hirtelen nekiindulnék, és egy szép ívű ugrás után végigcsúsznék a szökőkút peremén, ahonnan már csavarral jönnék le. Aztán majd egy nehéz rész jön, amikor nem szabad hagynom, hogy az elismerő fütyülések és döbbent kiáltások kikezdjék az alázatomat. Ugyanis itt belekezdek egy bonyolult kombinációba, melynek során a deszkát az összes létező irányba megpörgetem, és végül mégis rajtamaradok. Nem tűnik ez olyan nehéznek ahogy elnézem a profi versenyzőket.
Néhány perc bemutató elég is lesz, nem szabad olyan érzést keltenem bennük, hogy esetleg alacsonyabb rendűek, mint én. Biztos, hogy majd amikor a végén leülök a deszkámra, akkor oda fognak jönni, és meg fogják kérdezni, hogy ezt meg hol tanultam, és ki is vagyok én. Fontos, hogy lihegés nélkül, nyíltan és vidáman feleljek nekik. Remélem Isten megadja azt is, hogy nem izzadok le nagyon a bemutató közben, de azért jobb lesz, ha viszek egy dezodort is.
Lehet, hogy ez a lelki része lesz nehezebb. Gondolom a fiúk majd agyondicsőítenek és megkínálnak füves cigivel, sörrel. Ezekre határozottan, de mégis kedvesen kell nemet mondanom, lehetőleg úgy, hogy megérezzék a bennem levő hatalmas szeretetet és önként lemondjanak ők is ezekről a bűnös dolgokról. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen helyeken mindig megtalálható hiányos öltözetű, vagány lányok is odalesznek értem. Nem lesz könnyű nemet mondani felkínálkozásaikra, főleg ha lesz köztük egy olyan hosszú szőke hajú is, mint múltkor a tévében. Viszont ha hagyom, hogy mélyen a szemembe nézzenek, és megérintsenek, akkor bizonyára meg fogja őket csapni a belőlem áradó szentség és tisztaság, és ők is le akarják majd tépni világi béklyóikat.
Aztán majd körbeülünk, és lelkes beszélgetésbe kezdünk, amelynek során valahogy mindig Jézushoz lyukadunk ki. Olyan lenne, mint egy ifjúsági alkalom, csak a résztvevők jóval aktívabbak lennének, és nem lenne köztük olyan sok furcsa ember, mint a péntekenként a kisteremben. Én vezetném a társalgást, nem olyan nehéz az, láttam már éppen elég ifit. Még nem tartottam egyet sem, de szerintem nem jelentene gondot, csak lelkesedés kérdése az egész.
Fél óra múlva már könnyek között vallanák meg egymásnak a vétkeiket és kérlelnének engem, hogy beszéljek még a bűnbocsánat titkairól. Hamarosan gördeszkás menetben gurulnánk az imaház felé, ahol tartanánk egy bemerítést. Hoppá, hétfőn zárva van az imaház. Akkor...

- Aú! Jól van, nem alszok. - nyögtem.
- Pedig nagyon úgy tűnt! - mondta halkan a mellettem ülő néni, és a biztonság kedvéért még egyszer az oldalamba mélyesztette csontos könyökét.

Másnap az esti tévézés miatt elég későn keltem, majd kényelmesen megreggeliztem. A két sonkás-kolbászos kifli elpusztítása után jutott csak eszembe, hogy böjtölni is akartam. Némi lelkifurdalásom támadt, de aztán ezt elnyomta bennem a félelem, mert eszembe jutott, hogy vannak a téren egészen durvának tűnő srácok is. Isten nem hagyta, hogy a gonosz gondolatok elvegyék az erőmet, elterelte a figyelmemet a Charlie angyalainak egyik régi epizódjával, majd egy telefonos vetélkedővel. Végül délben nagy nehezen felálltam, a zsebembe gyűrtem néhány traktátust, és nekivágtam.

Deszkámat a kezemben tartva szálltam le a buszról a parknál. Magabiztosságom újra megingott, egy fa mögül nézelődve kellett várnom, hogy a Gonosz ezen kísértése elmúljon. Úgy tűnt, hogy a parkban csak három fiú van, akik valamivel idősebbnek és trükkjeik alapján jóval ügyesebbek is tűntek mint én. Lányok sehol, ennek örültem is meg nem is.
Úgy éreztem, hogy minden járókelő azt hiszi terrorista vagyok, aki éppen az áldozatait kémleli, úgyhogy végül kiléptem a fa mögül és lassan odagurultam a park közepén álló szökőkúthoz. A három srác odaköszönt, határozott �Helló!"-jukra valahogy csak halk �Sziasztok"-kal sikerült válaszolnom. Leraktam a táskámat, aztán egy darabig csak álldogáltam a deszkán. Végül nagy nehezen elindultam.
Az egyik oldalt elhelyezett, néhány centis elválasztó-elemet céloztam be magamnak a kezdő csúszáshoz, ez jelezte a beton és a zöld terület határát. Mély levegőt vettem amikor odaértem, és a levegőbe ugrottam, magammal rántva gördeszkát. Sajnos a trükk csúnyán félresikerült, nem értem fel a peremet, csak átesni tudtam rajta. A deszka nagyot koppant a betonon, én pedig a túloldalon található fűbe haraptam.
A három srác odasietett. Egyikük összeszedte a főút felé guruló gördeszkámat, a másik kettő pedig fölém hajolt:
- Jól vagy? - kérdezte az egyik, egy vörös hajú, szeplős fiú.
- Ühümm. - mondtam. Többet nem tudtam kinyögni, annyira fájt a szám. Nem csak a növényzetbe, de az alsó ajkamba is mélyen beleharaptam esés közben.
Láttam, hogy felvesznek valamit mellőlem a földről. Összerándultam, amikor rájöttem, hogy megtalálták a traktátusokat, amik ezek szerint kiestek a zsebemből. Eddig is éreztem, hogy el vagyok vörösödve, de most már lassan elértem azt az árnyalatot, amelyet a Coca-Cola copyrighttal védett.

- �Harcolj a démonokkal!" �Hogyan lehet teljes üdvbizonyosságom" - olvasta fel kettőnek a címét a szeplős srác, majd tágra nyílt szemekkel rám nézett: - Nahát, te hívő vagy? Tök jó, mi is azok vagyunk!

Sonkoly Tamás

IGGGEN!!! ezt a (majdnem) Plass-könyvben olvastam

és TETSZETT NAGYON!!!

Sajnos én nem olvastam. De ami késik nem múlik.
Nekem is biztos tetszene.

Egy srác halbiológus szeretne lenni, ezért egy hétvégén elhatározza, hogy legjobb barátjával megkeres egy ilyen szakembert. A szépen induló nap furcsa véget ér.


Péter is halakkal kezdte

Ahogyan a kocsi elindult az országúton úgy lódultak meg az én gondolataim is. A felkelő nap pont szemből világított, álmos is voltam még, úgyhogy becsuktam a szememet. Nem aludtam, inkább csak lassan gondolkoztam. Természetesen Feri volt elmélkedésem tárgya, jóbarátom, aki mellettem ült a volánnál. Nagyon lelkes fiú volt. Akár sportról volt szó, akár tanulásról, kocsikról, vagy bármi másról, ő mindenben elől akart lenni, és ez rendszerint sikerült is neki. Minden érdekelte, de más, hasonlóan sokoldalú emberekkel ellentétben ő már most, 18 évesen is pontosan tudta, hogy mi akar lenni. A biológia lett mostanában a kedvenc tantárgya, ezzel valószínűleg egyedül is volt az egész iskolában. Az öreg tanárnő unalmas, végtelen órákat beszélt teljesen jelentéktelen dolgokról, de ez sem vette el Feri kedvét a környezetvédelemtől, egyre fontosabbnak érezte az élet zöldebbik oldalát. Ezen belül főleg a vizek tisztasága és a halak érdekelték, ezért akart halbiológus lenni. Utánanézett a dolognak, és megtudta, hogy Szarvason van egy halbiológiai intézet. Úgy döntöttünk, hogy egy napot rászánunk, és megnézzük a helyet, hogy Feri eldönthesse, le tudná-e élni ezzel a hivatással az életét.
Halkan zenélt az Opel Astra motorja ahogy a kocsi gyűrte a kilométereket. Megerőltettem magam, és szemeimet résnyire kinyitva Ferire pillantottam. Friss és kipihent volt, egyik kedvenc, narancssárga ingében feszített a volán mögött. Úgy tűnt, nemrég borotválkozott, ezért külön csodáltam. Ő volt számomra a lelki fegyelem mintája, én kialvatlanul, gyűrött pólóban, borostásan bóbiskoltam mellette. Úgy tűnt, hogy a barátom igencsak elmerült a gondolataiban, ezért megint becsuktam a szememet és leszálltam az emlékeim közé.
Egy osztályba jártam Ferivel, de ennél sokkal több kötött össze vele. Még másodikban együtt tértünk meg egy közös ismerősünk hatására, és ez a közös változás, amit párhuzamosan átéltünk, még jobban elmélyítette a barátságunkat. Ahogy közeledett az érettségi - már csak két hónapunk volt hátra -, úgy született meg bennem az elhatározás, hogy külkereskedelmet szeretnék tanulni. Úgy éreztem, hogy Isten is mellettem áll ebben, de amikor igazán őszinte voltam magamhoz vagy Ferihez, akkor be kellett vallanom, hogy csak homályosan látom az akaratát, hiába imádkoztunk sokat ezért. Feri jóval határozottabb volt, tudta, hogy Isten örülne, ha halbiológus lenne.

- Mindjárt megérkezünk, az a néhány ház a távolban már Szarvas. - ébresztett föl a hosszúra nyúlt csendet megtörve Feri. Természetesen elaludtam.
- Sose voltam még itt - mondtam. Körbepillantva zöld mezőket láttam, és azt, hogy a nap már jóval magasabban van mint indulásunkkor. Majdnem kilenc óra volt.
- Itt van az ország egyetlen olyan intézete, ahol alkalmaznak halbiológusokat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen! - lelkesedett a barátom.
- Én is. Örülök, hogy eljöttem veled.
- Jó, hogy elkísértél. Nem szeretek egyedül vezetni, meg különben is.

Csodával határos módon néhány perc alatt megtaláltuk a halgazdaság felé vezető utat majd magát az épületegyüttest is a város szélén. Régi, leomlófélben levő házak voltak, rozsdás kerítéssel és gazos udvarral körülvéve. Feri az apja kocsiját a porta előtti parkolóban állította meg. Mielőtt kiszálltunk volna imádkoztunk egy rövidet, hogy Isten mutassa meg, hogy hol akarja látni a barátomat. Nagyon szerettük Istent, és mindketten mélyen hittünk benne, hogy az ő akarata a lehető legjobb. Naponta imádkoztunk együtt, ezzel is támogattuk egymást a keskeny úton. Persze majdnem olyan fontos volt az is, hogy délutánonként együtt kosarazzunk.
Az ősz bajuszú, unatkozva üldögélő portás nem teljesen értette, hogy mit akarunk, de azért beengedett. Azt mondta, hogy az egyetlen nyitott épületben találkozhatunk halbiológussal ha nagyon szeretnénk.
Oda is sétáltunk amerre mutatott, fehér cipőm tiszta por lett már az első lépésnél. A telep elhagyatottnak tűnt, még csak kutyaugatást sem hallottunk. Célpontunk a legnagyobb ház volt, a többiről messziről látszott, hogy évek óta nem is használják őket.
Megcsapta az orrunkat a halszag ahogy megálltunk az öreg téglaépület előtt. Nyitva volt egy jó nagy ajtó, de először nem láttunk semmit, csak amikor beléptünk és a szemünk megszokta a fényt.
A halszag az óriási, rosszul megvilágított teremben mindenfelé szétszórt akváriumokból áradt. Láttunk néhány szobaakváriumot polcokon, nagyobb üvegkockákat a falak mellett, és óriási betondézsákat középen. Szótlanul nézelődve indultunk el a terem belseje felé, a dézsákba pillantva a félhomály és a vizek koszossága miatt nem láttunk egy halat sem. Vagy talán nem is voltak itt halak, csak a jellegzetes szaguk.
- Kísérteties ez a hely... és nincs itt senki. - törtem meg a csendet.
- Talán ott hátul! - mutatott Feri a hátsó fal felé, ahol egy asztali lámpa fénye füstöt világított meg. Egy cigaretta füstjét.
Átsétáltunk az egyre nyomasztóbb szagú dézsák között, tompán kongott a betonpadló a lábunk alatt. Úgy tűnt, hogy hátul egy iroda-szerűség van, de nem láttunk mozgást.
Nagy-nehezen odasétáltunk, egy helyen óriási tócsát kellett kikerülnünk. Közelebbről már láttuk, hogy egy polcos szekrény és egy asztal áll a falnál, apró dolgozószoba hangulatát keltve. Az asztalnál, nekünk háttal, egy kockás inges férfi ült, újságot olvasva, könyökölve. Jobb kezében cigaretta füstölt.
Biztos voltam benne, hogy hallotta kongó lépteinket, de mégsem reagált. Amikor közelebb léptünk hátra se fordulva szólalt meg. Rekedt hangja volt:
- Na mi van Józsikám? - kérdezte unottan.
- Elnézést... - mondta óvatosan Feri.
- Mi? - fordult hátra a férfi az ismeretlen hang hallatán. Így megláthattuk borostás, szemüveges arcát. Úgy tűnt, hogy már némileg túl van élete derekán.
- A portás engedett be. - mondtam.
- A Józsi? Csoda, hogy a fülkéjében volt. Na és mit akartok? - kérdezte az ápolatlan férfi.
- Szeretnénk beszélni egy halbiológussal. - mondta határozottan Feri.
- Persze csak ha nem zavarunk... - szerénykedtem.
- Dehogy zavartok! - mondta férfi még mindig ülve. - Én halbiológus vagyok a végzettségem szerint, Kornél a nevem, Kocsis Kornél. Tegezzetek nyugodtan.
- Én Péteri Ferenc vagyok. - mondta Feri, majd megrázta a felé nyújtott kezet. Önkéntelenül is észrevettem Kornél nagyra nőtt, ápolatlan körmeit.
- Az én nevem Gáncs Róbert. - kezeltem én is.
- Örvendek. Sajnos itt nincs több szék, úgyhogy inkább menjünk ki, sétáljunk egyet. Gondolom mindjárt elmesélitek, hogy miért akartok egy halbiológussal beszélni.
Már majdnem elindultam hátrafelé az óriási termen keresztül, de Kornél egy oldalajtóhoz lépett, és kinyitotta. Beömlött a fény és megvilágította sápadt arcát, beesett szemeit.
Ahogy kiléptünk ezen a kisebb ajtón, a hátsó udvaron találtuk magunkat. A férfi, akinek a kedvéért ennyit utaztunk, egy nem messze levő fa felé lépkedett a poros udvaron. A fa alatt kopott műanyagszékek voltak és egy kis asztal.
- Honnan jöttetek? - kérdezte menet közben.
- Budapestről. - felelt Feri. - Kocsival.
- Gondolom nem volt nagy forgalom, ha szombat van.
- Kevesen voltak, kellemes út volt... - csevegett tovább a barátom. Én csendben lépkedtem mellettük, amíg oda nem értünk a székekhez.
Leülve Kornél egy laposüveget vett elő a belső zsebéből. A bal oldalán ültünk, félig vele szemben. Felénk nyújtotta az üveget, és megkínált:
- Kértek egy kis szívmelengetőt?
- Nem, köszönjük. - hárítottunk.
A biológus jó nagyot húzott belőle, aztán jobb kedvűen, érdeklődve fordult felénk.
- Szóval, mit akartok tőlem?
- Egész pontosan én szeretnék kérdezni néhány dolgot, a barátom csak elkísért. - válaszolt Feri. Innentől kezdve már végképp csak Kornél és ő beszéltek, én nagyokat hallgattam, mint már sokszor. Mégsem éreztem úgy, hogy Feri elnyomna, nekem is és neki is jó volt így, kiegészítettük egymást.
A barátom elmesélte, hogy érettségire készülünk, és hogy a pályaválasztás kapcsán egyértelműen a halbiológusság kezdte érdekelni. Kornél figyelmesen hallgatta, néha kérdezett is, amikor Feri a motivációit, ezzel kapcsolatos tudásmorzsáit elmondta.
- Jó vagy a sportban? - kérdezte egyszer csak Kornél.
- Igen, elég jó. Főleg kosárlabdázni szeretek. - felelt Feri. Láttam rajta, hogy meglepte a kérdés, de azért határozott maradt.
- Én pocsék vagyok minden sportban. Mint az összes többi halbiológus, akit ismerek. Sokan jók voltak régen, de szerintem egyikünk se tudna akár csak száz métert is lefutni.
- Hány halbiológus lehet az országban? - kérdezte Feri.
- Nagyon kevés. Ezen a telepen vagyunk öten, és talán még hatan-heten vannak szerteszét az országban, főleg a halgazdaságokban. Végzettség szerint persze talán tízszer annyian is lehetünk, de a többiek nem találnak munkát. Vagy átnyergeltek másra, vagy otthon ülnek és újságot olvasnak. Én is ezt csinálom, de legalább nem otthon. Dolgoznivaló itt sincs igazán.
- Miről szól ez a munka? - kérdezett megint a barátom. Nem hagyta, hogy a rosszízű mondtatok eltereljék.
- A halakról meg mindenféle víziállatokról. - szólt a frappáns válasz. - Kell egy kis tudás a halak tenyésztéséhez, gyógyításához, de néhány év tapasztalattal bárki megoldja, nem is kell hozzá diploma. Régen azért volt értelme a tudásomnak...
- Akkor is itt dolgozott? Dolgoztál? - kérdezte Feri. Kissé nehezen állt át a nyelve a tegezésre, Kornél idősebb volt, mint mi ketten együttvéve.
- Neeem, csak nyolc éve költöztem Szarvasra. Én Miskolcon nőttem föl, de húsz éves koromtól a Szovjetunióban, Moszkvától nem messze éltem. Ott jártam egyetemre és aztán ott is kaptam állást. Azok voltak a régi szép idők... sok öregember van körülöttem, akik mindig ilyeneket mondanak, pedig csak a szépre emlékeznek, a rosszat meg rég elfelejtették. De ha egy halbiológus mondja ezt nektek a mai Magyarországon, akkor biztos, hogy igazat beszél. Nagyon szerettem kinn az egyetemet, bár ott nem voltak olyan jók az életkörülmények. Érdekelt, amit tanulok, válaszoltak minden kérdésemre, voltak lehetőségeim kutatni, próbálkozni... az egyetem melletti haltelepen kaptam munkát, ugyanazon a napon, amikor a diplomát is a kezembe adták. Addigra már rég megszoktam a cirill betűket és az orosz szót, sokáig nem is tudtam magyarul a szakmám szakkifejezéseit. - Kornél hátradőlt a széken, és egészen elmerengve folytatta. - Remek munkám volt, mondhatom! Utálom az itteni tétlenséget, ott pedig volt meló bőven! Halakkal kísérleteztünk, növeltük a súlyukat, igyekeztünk finomabbá tenni a húsukat. Még új fajtákat is létrehoztunk. Az államnak szüksége volt a munkánkra, jó pénzt fizettek, annak ellenére, hogy értelmiség voltunk. Pedig tudjátok, akkoriban a munkások kapták a rubel javát... Aztán meg jött a fordulat kilencvenben. A Szovjetunió összeomlott, az ország gazdaságilag a csőd szélére került. El se hinnétek, hogy miket csináltak a régi és az új vezetők, rémes volt. Mindent fölszámoltak, ami nem hozott rövidtávon pénzt, így mi sem kaptunk fizetést többé. Két bolgár barátommal kitartottunk néhány hónapig, a spórolt pénzünkből éltünk, folytattuk a munkát, és reménykedtünk. De a tartalékaink hamarosan kifogytak, és a munkánkhoz szükséges eszközöket se kaptuk már meg. Szörnyű volt, de haza kellett jönnöm, örökre elveszítve az ottani barátaimat és a munkámat, az életem értelmét. - a hosszúra nyúló élettörténet egy pillanatra megakadt. - ... itt nem voltak lehetőségek. Egyszerűen semmi. Néhány év kínlódás után ideköltöztem, és vesztegetéssel, protekcióval megkaptam ezt az állást. Azt hittem, hogy a sorsom megint jóra fordul, de itt sincs pénz se a rendes fizetésre, se kutatásokra. Szinte nem is csinálunk semmit. Reménytelen az egész, a régi idők már soha nem fognak visszajönni, én pedig nem tudok és nem is akarok megváltozni. - Kornél lehajtotta a fejét, halkabb lett a hangja. - Ahogy öregszem egyre többször kívánkozik ki belőlem az életem története. Bocs, ha untatlak titeket, de jobb, ha most tudjátok meg az igazat, mintha már túl késő lenne. Utálom ezt mondani, de igazából csak egyet tudok tanácsolni: válassz más életcélt, másik szakmát! Itt csak kiégett ember lesz belőled, akit már csak a bagó meg az ital tart életben.

Csendben hallgattunk a fa alatt. Én nem jöttem zavarba, de Ferit talán még sose láttam ilyen tanácstalannak.
- Hát... én, izé, sajnálom. - mondta.
- Semmi baj, ez az én életem. Legalább te ne szúrd el a tiédet. - nézett a szemébe Kornél.
- Jól van, igyekszem.... azt hiszem még átgondolom ezt a dolgot. - állt föl a székből Feri. - Ugye nem gond, ha mi most megyünk?
- Megértem, ha menekültök innen. Ez egy félig halott hely, félig halott emberekkel. Ne tékozold a tehetséged ilyesmire! - mondta Kornél még ülve maradva.
- Köszönjük az őszinteségét! - szólaltam meg én is, régóta először. Feri után indultam, aki még valami köszönésfélét sóhajtott, és már el is indult kifelé. Két lépés után visszafordultam, és határozott mozdulattal kivettem a zsebemből egy kis kék könyvecskét.
- Ezt hadd adjam oda. Nekem segített! - mondtam, átadva az apró Újszövetséget.
- Köszönöm. Vigyázz a barátodra! - búcsúzott Kornél, és felállva kezet fogott velem. A könyvet az asztalra tette.
- Úgy lesz. Viszlát! - köszöntem el, és Feri után siettem.

Vegyes érzelmekkel ültünk vissza a kocsi forró utasterébe. Halkan becsusszantam az anyósülésre és Ferire néztem. Csak ült, fogta a kormányt, és mereven nézett előre. Így telt el néhány másodperc, aztán megrázta magát és végre rám nézett.
- Na, ezt is megnéztük. Menjünk. - mondta, és elindította a motort.
- Nagyon lehangolt? - kérdeztem óvatosan.
- Baromira. - közölte. Nagy gázt adott, és pillanatokkal később a hátunk mögött hagytuk a haltelepet.
Nem tudtam mit mondani, kavarogtak a fejemben a gondolatok. Az biztos, hogy szomorú volt végighallgatni egy ember életének a csúcsát és a bukását. Nyomasztó volt a helyszín is, a halszagú betondézsák a félhomályos raktárban, aztán meg a lekuppadt udvar. Talán Ferinek fontosabb volt ez a beszélgetés, mint hittem, és most óriásit csalódott.
- Nagyon szerettél volna halbiológus lenni? - tettem fel a kérdést.
- Aha.
- Nem tudtam, hogy ennyire.
- Pedig tényleg szerettem volna. Azt hiszem. - mondta Feri. Összeszorította a száját ahogy elhagytuk a Szarvas határát jelző táblát. Nem tudtam, hogy merre megyünk, talán ő se.
Nem akartam bármi mást kérdezni. Talán még egyszer se láttam ilyennek Ferit. Sose volt csalódott, neki mindig minden sikerült, vagy ha nem, akkor is jól járt. Tavaly csak második lett egy futóversenyen, így egy egész jó pólót nyert, nem pedig a fődíjnak kinevezett baseball sapkát. Mindig is utálta az ilyen sapkákat, a pólónak meg örült, ugyanakkor a győzelemért általában mindent megtett volna. Azóta se tudom, hogy szándékosan lett-e második.
Idefelé se beszélgettünk sokat a kocsiban, de az egy álmos, barátságos csönd volt. Most mintha megfagyott volna a levegő. Szerettem volna megszólalni, akármilyen hülyeséget is akár, de tudtam, hogy most hallgatnom kell. Akármire is jut Feri én mellette leszek.
Nem tudom mennyi idő telt el amíg elértünk a Tiszához. Nem volt túl széles a folyó, egy pillanat alatt átsuhantunk a hídon. A másik oldalon Feri fékezett, és jobbra kanyarodott. Először elcsodálkoztam, de aztán gyorsan rájöttem, hogy egy gáton megyünk, amelynek a tetején földút vezet, csak már benőtte a fű. Az egyik oldalon a gyors sodrású folyó folyt túloldalán egy mezővel, a másik oldalunkon pedig egy erdő. Egyre lassult a tempó, nem lehetett gyorsabban menni, szűk volt a hely, és néhol veszélyesen közelinek tűnt a Tisza. Feri megunta a gurulást és megállt a gát közepén.
- Gyere, szálljunk ki. - mondta, és behúzta a kéziféket. Még mindig feldúltnak tűnt, de az udvariasság sose hagyta el. Lehet, hogy én a helyében szó nélkül indultam volna gyalog tovább, hátra se nézve, hogy követ-e a barátom.
Mentünk néhány métert a Tisza mellett, majd amikor Feri leült egy kiugró, füves részre a víz fölé, én is mellé telepedtem. Egészen közel kerültünk a folyóvízhez. Bár arckifejezésünket nem tükrözte a koszos, zavaros víz, mégis szinte láttam Feri elszánt és ugyanakkor elkeseredett arcát és az én tanácstalan nézésemet is.
- Tudod mi a hülyeség ebben az egészben? - törte meg végül a vízcsobogás monotonitását a barátom.
Tudtam volna felelni pár dolgot, de inkább megvártam, amíg ő maga válaszol.
- Az, hogy igazából örülök ennek az egésznek. - mondta és sóhajtott egy nagyot. Szinte hallottam, ahogy egy nagy kő a szívéről a vízbe csúszik. Ettől a mondattól Feri felszabadult, de én még nem sokat értettem belőle.
- Miért? - kérdeztem.
- Eszem ágában sincs halbiológusnak menni. - döbbentett meg. Látva tágra nyílt szemeimet végre elmosolyodott, és így folytatta - Tudod igazából nem is szeretem a halakat. Életemben egyszer voltam horgászni még 11 éves koromban apámmal, elég rémes élmény volt. Undorodok attól, hogy megfogjak egy pikkelyes teremtményt. A biosz sem érdekelt kifejezetten, illetve érdekel, de én így vagyok minden mással is. Pont annyira lennék halbiológus, mint a paksi atomerőmű főturbinagépésze.
- Azt hiszem értem, hogy mire gondolsz... - mondtam, bár egyáltalán nem voltam biztos magamban.
- A világon szinte bármilyen munkát szívesen csinálnék és azt hiszem jól is menne. Valahogy mindig minden olyan jól ment.
- És akkor mi a baj?
- Amikor először szóba került a pályaválasztás, úgy megijedtem, mint még sose. Ez még év elején volt, apám kérdezett rá, hogy mi akarok lenni. Mindenben jó voltam és minden érdekelt, de dönteni nem tudtam. Fél éjszaka nem aludtam, a válaszon törtem a fejem. Azt szokták mondani, hogy a munka mindig csak munka marad, és hogy végül is mindegy, hogy mit dolgozik az ember. Én mégis dönteni akartam, még azon az éjszakán. Tudod miért?
- Hogy tudj válaszolni apádnak?
- Igen, apámnak is, meg mindenkinek. Eddig mindenben olyan magabiztos voltam, akár fontos akár lényegtelen dologról volt szó. Pocsék lett volna, ha egy fontos kérdésre nem tudok válaszolni, akár egy tanár kérdezi meg, akár egy távoli ismerősöm. Rémes egy éjszaka volt, imádkozgattam, de inkább csak törtem a fejem. Már egy telefonkönyvet kezdtem el lapozgatni, hogy rájöjjek, milyen állások vannak, de pár perc múlva idegesen becsuktam. Aztán egyszerűen megnéztem, hogy másnap milyen óra lesz az első, és szilárdan elhatároztam, hogy ez fogja meghatározni az életemet. Lehet, hogy béna döntés lesz, de legalább megint magabiztos lehetek. Azóta is tudom, hogy abban a félévben szerdánként 8-tól biológiánk volt.
Csendben ültem, egészen hülyén éreztem magam. Legszívesebben nevettem volna, ugyanakkor megkönnyebbültem. Én sose voltam mindenben jó, de amennyire tőlem tellett át tudtam érezni Feri belső világát. Tényleg egy bajnok volt, aki száz százalékig sikerember, de ezért sose irigyeltem. Ugyanakkor most éreztem, hogy a pályaválasztás ismét kérdőjellé változott. Márpedig az ilyen kérdőjelek erősen rombolják egy bajnok imázsát.
- Másnap a halakról tanultunk. Délután az Interneten megnéztem mindenféle halakkal kapcsolatos oldalt, és így lyukadtam ki a környezetvédelemnél meg a halbiológusoknál. Az volt a jó benne, hogy így nem csorbult a rólam kialakult kép. Sose akartam valami tökéletes ember lenni, de rosszul esett, ha valamiben nem tartottak jónak. Most megint egy felelősségteljes, felnőttes kérdésben jutottam dűlőre, és elég jól hangzik a halbiológusság meg a környezetvédelem mint jövőkép.
- Hát igen. Emlékszem, hogy amikor osztályfőnöki órán erről beszélgettünk, akkor te voltál a példa, hogy igenis már most szilárdan el lehet dönteni a jövőnket.
- Emlékszem arra a napra. - mondta Feri. - Röhejesen büszke voltam magamra, de próbáltam nem kimutatni. Ugyanakkor azért mindig is ott motoszkált bennem, hogy ez egy rossz döntés volt, és talán Isten mást akar. De jobb volt túllenni a problémán, akár így is.
- És akkor most hogy érzed magad? Megint minden érdekel és oda a magabiztosságod? - kérdeztem. Örültem, hogy nem hervadt le a mosoly Feri szájáról amikor válaszolt.
- Igen, megint bizonytalan vagyok. De most szeretnék úgy dönteni, ahogy Isten vezet.
- Eddig mindig úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezted. Mindenben sikeres voltál, és csak a saját fejed után mentél. Lehet, hogy most Isten így próbál hatni rád, hogy őt kövesd. Eléd rakott egy akadályt, amit nem sikerült megkerülni.
- Hát az biztos. Nem is hülyeség. - dünnyögte.
- Imádkozunk, hogy meglássuk Isten akaratát? - kérdeztem. Nem volt jobb ötletem.
- Benne vagyok. Hátha Isten mondani akar valamit... - mosolyodott el megint Feri. A rosszkedve elúszott a Tisza hullámaival.
Becsukott szemmel hallgattuk a Tiszát egy darabig, aztán imádkozni kezdtem.
- "Uram köszönöm Neked ezt a kirándulást Szarvasra. Köszönöm, hogy volt értelme, és hogy Feri ennek alapján rájöhetett az életének egy bajára, még éppen időben. Hadd kérjelek ezért a halbiológusért, akivel beszélgettünk, hogy megtalálja az élete értelmét benned. Add, hogy az ország többi halbiológusa és más, reményvesztett emberek is megtalálják benned a boldogságot. Mi is ezt szeretnénk, már most is, és majd a munkában is. Kérlek te mutasd meg Ferinek, hogy hol a helye, és kérlek légy egyértelmű, Jézusom. Ámen."
Feri is rámondta az "Ámen"-t az imádságomra, aztán belekezdett a sajátjába.
- "Köszönöm Jézus, hogy ma rámutattál egy bűnre az életemben. Segíts, hogy máskor jobban odafigyeljek a te hangodra, és meglássam, ha büszke vagyok, ha rossz döntést hozok, vagy bármi más bűnt tűrök meg az életemben. Jézusom te tettél olyanná, amilyen vagyok, köszönöm, hogy jó a mozgásom meg az eszem, kérlek használj úgy, ahogy te akarsz! Neked adom a lábaimat, amiket te tettél gyorssá, az agyamat, amit te töltöttél meg ésszel, a kezemet, amivel néha egész jókat tudok rajzolni, meg az egész lényemet. Segíts, hogy a büszkeségem ne álljon az utadba. Mutasd meg, hogy hol akarsz látni, és kérlek segíts ennek reményvesztett a halbiológusnak is. Ámen."
- Sokkal jobban érzem magam. - mondtuk egyszerre. Ezen persze nevetni kezdtünk.
- Örülök, hogy jól vagy, egy kicsit ijesztő voltál a kocsiban. - mondtam, miközben a lábamat a víz fölött lóbáltam. Majdnem bele is ért a cipőm talpa.
- Jó volt, hogy kiálltál mellettem, meg amikor az kellett csöndben is tudtál maradni. Fájt, hogy mégsem megy olyan simán az életem, mint szeretném, és bár nem tudom, hogy mit vártam a mai naptól, de talán valami igazán jó munkahely képét igazán rendes, akár hívő emberekkel. Csalódtam, na. - Feri felállt és egy kavicsot dobott a vízbe. Nem volt indulat a mozdulatban, inkább csak az alaptermészete: a kő jó messzire repült és kacsázott négyet is mielőtt elsüllyedt.
- Isten nem hív másfelé most, hogy már szabadon dönthetsz? - kérdeztem fölnézve rá. - Talán csak arra várt, hogy ne csak a halbiológiára nézz végre.
Felálltam én is, de nem indultunk semerre.
- Amióta megtértem teljesen másképp látom a világot. - mondta Feri a szemembe nézve. - Minden ember, mint egy-egy hal, kívánkozik a minél tisztább körülmények közé. Én ezt megtaláltam Jézusban, de egyre inkább úgy érzem, hogy másoknak is meg kéne mutatnom. Lehet, hogy elmegyek papnak?
- Ma már sokadszor csodálkozom el... De tetszik az ötlet. - mosolyodtam el. - Járnék a gyülekezetedbe!
- Mi kell egy papnak? Kell egy kis ész, jó kommunikációs készség, emberekkel való ügyes bánás... - sorolta Feri.
- Meg nem árt, ha van állóképessége. Neked mindez megvan. - summáztam.
- Na akkor két hét múlva elmehetnénk a teológiára, vagy valamelyik bibliaiskolába. Jó lenne dumálni az ott tanulókkal, aztán ha Isten rádobbantja a szívemet a dologra, akkor meg van oldva minden.
- Oké, de miért csak két hét múlva? - kérdeztem miközben elindultunk a kocsi felé.
- Mert jövő héten elmegyünk veled valami külkereskedő céghez. Szerintem rajtad is sokat segítene.
Nem válaszoltam, le volt esve az állam. Ferinek tényleg voltak jó ötletei, nekem ez eszembe se jutott.

Visszafelé már sokkal lelkesebben beszélgettünk, az út a tiszai pihenőnktől Pestig percek alatt elröppent. Feri lelkesen magyarázott a lelkipásztori ötleteiről, nekem úgy tűnt, hogy már most rádobbant a szíve erre a hivatásra. A halakról sose beszélt, pláne nem lelkesen.
- Eddig is próbáltam jó hívő lenni, de éreztem, hogy mostanában ez egyre kevésbé sikerült. Most, hogy már tudom, mit akar tőlem Isten, úgy érzem, mintha megtisztult volna a lelkem, vagy mintha egy nagy kő esett volna le róla. - mondta Feri. Már nem volt messze Budapest.
- A templomban sokszor volt szó a szelíd, belső hangról, tudod. Mostanában jöttem rá, hogy ha tényleg odafigyelek Istenre, akkor érzem, hogy mi az akarata. - gondolkodtam hangosan, miközben a körülöttünk levő kocsikat figyeltem szórakozottan. - De ehhez az kell, hogy sok időt töltsek vele naponta.
- Én is ezt érzem most. Ha az ő akaratát követem remekül vagyok, ha viszont nem, akkor mindig van bennem egy bizonytalanság, vagy valami rossz érzés.
Hirtelen már árnyékosabb utcákon, nagy bérházak között voltunk. Beértünk a városba.
- Örülök, hogy Isten csiszolt egy nagyon a büszkeségeden. - mondtam ki nagy nehezen. Ez még bennem volt.
- Igen, azt hiszem tényleg sokszor elszaladt velem a ló. És tényleg bocsánat, ha valaha is rosszul érezted magad emiatt mellettem.
- Semmi gond, de azért tény, hogy sokszor jogosan voltál büszke... és továbbra is számítok a segítségedre. - mondtam felszabadultan. Jól esett Feri bűnvallása és a bocsánatkérése is. - Mint tudod, kedden nyelvtanból állítólag számon fogják már kérni a tételek első felét, nekem meg egy darab sincs meg rendesen...
Feri elnevette magát.
- Tudod jól, hogy segítek. Egy lelkipásztornak különben is illik segítenie a rászorulókon, úgyhogy holnap reggel átviszem hozzád a tételeket, aztán mehetünk együtt a templomba.
- Köszi szépen! Élmény volt ez a szombat délelőtt! - mondtam. - Szerintem többet tanultam belőle, mint amennyit a délutáni törizésből fogok.
Az Astra megállt az otthonom előtt. Kezet fogtam Ferivel és kiszálltam a kocsiból. Barátom elhajtott a gyér hétvégi forgalomban, én pedig beléptem a sötét bérházba. A liftben kibukott belőlem még egy imasóhaj.
- Köszönöm neked Istenem, hogy megmutattad Ferinek az életcélját! Hálás vagyok, hogy ezt így ráterhelted, de te látod, hogy mennyire féltem is őt ettől a jövőtől. Add, hogy minél többet mellette lehessek én is és más hívők is, és segíthessük neki jó pásztorrá, igazi emberhalásszá válni!

Sonkoly Tamás