Egy srác halbiológus szeretne lenni, ezért egy hétvégén elhatározza, hogy legjobb barátjával megkeres egy ilyen szakembert. A szépen induló nap furcsa véget ér.
Péter is halakkal kezdte
Ahogyan a kocsi elindult az országúton úgy lódultak meg az én gondolataim is. A felkelő nap pont szemből világított, álmos is voltam még, úgyhogy becsuktam a szememet. Nem aludtam, inkább csak lassan gondolkoztam. Természetesen Feri volt elmélkedésem tárgya, jóbarátom, aki mellettem ült a volánnál. Nagyon lelkes fiú volt. Akár sportról volt szó, akár tanulásról, kocsikról, vagy bármi másról, ő mindenben elől akart lenni, és ez rendszerint sikerült is neki. Minden érdekelte, de más, hasonlóan sokoldalú emberekkel ellentétben ő már most, 18 évesen is pontosan tudta, hogy mi akar lenni. A biológia lett mostanában a kedvenc tantárgya, ezzel valószínűleg egyedül is volt az egész iskolában. Az öreg tanárnő unalmas, végtelen órákat beszélt teljesen jelentéktelen dolgokról, de ez sem vette el Feri kedvét a környezetvédelemtől, egyre fontosabbnak érezte az élet zöldebbik oldalát. Ezen belül főleg a vizek tisztasága és a halak érdekelték, ezért akart halbiológus lenni. Utánanézett a dolognak, és megtudta, hogy Szarvason van egy halbiológiai intézet. Úgy döntöttünk, hogy egy napot rászánunk, és megnézzük a helyet, hogy Feri eldönthesse, le tudná-e élni ezzel a hivatással az életét.
Halkan zenélt az Opel Astra motorja ahogy a kocsi gyűrte a kilométereket. Megerőltettem magam, és szemeimet résnyire kinyitva Ferire pillantottam. Friss és kipihent volt, egyik kedvenc, narancssárga ingében feszített a volán mögött. Úgy tűnt, nemrég borotválkozott, ezért külön csodáltam. Ő volt számomra a lelki fegyelem mintája, én kialvatlanul, gyűrött pólóban, borostásan bóbiskoltam mellette. Úgy tűnt, hogy a barátom igencsak elmerült a gondolataiban, ezért megint becsuktam a szememet és leszálltam az emlékeim közé.
Egy osztályba jártam Ferivel, de ennél sokkal több kötött össze vele. Még másodikban együtt tértünk meg egy közös ismerősünk hatására, és ez a közös változás, amit párhuzamosan átéltünk, még jobban elmélyítette a barátságunkat. Ahogy közeledett az érettségi - már csak két hónapunk volt hátra -, úgy született meg bennem az elhatározás, hogy külkereskedelmet szeretnék tanulni. Úgy éreztem, hogy Isten is mellettem áll ebben, de amikor igazán őszinte voltam magamhoz vagy Ferihez, akkor be kellett vallanom, hogy csak homályosan látom az akaratát, hiába imádkoztunk sokat ezért. Feri jóval határozottabb volt, tudta, hogy Isten örülne, ha halbiológus lenne.
- Mindjárt megérkezünk, az a néhány ház a távolban már Szarvas. - ébresztett föl a hosszúra nyúlt csendet megtörve Feri. Természetesen elaludtam.
- Sose voltam még itt - mondtam. Körbepillantva zöld mezőket láttam, és azt, hogy a nap már jóval magasabban van mint indulásunkkor. Majdnem kilenc óra volt.
- Itt van az ország egyetlen olyan intézete, ahol alkalmaznak halbiológusokat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen! - lelkesedett a barátom.
- Én is. Örülök, hogy eljöttem veled.
- Jó, hogy elkísértél. Nem szeretek egyedül vezetni, meg különben is.
Csodával határos módon néhány perc alatt megtaláltuk a halgazdaság felé vezető utat majd magát az épületegyüttest is a város szélén. Régi, leomlófélben levő házak voltak, rozsdás kerítéssel és gazos udvarral körülvéve. Feri az apja kocsiját a porta előtti parkolóban állította meg. Mielőtt kiszálltunk volna imádkoztunk egy rövidet, hogy Isten mutassa meg, hogy hol akarja látni a barátomat. Nagyon szerettük Istent, és mindketten mélyen hittünk benne, hogy az ő akarata a lehető legjobb. Naponta imádkoztunk együtt, ezzel is támogattuk egymást a keskeny úton. Persze majdnem olyan fontos volt az is, hogy délutánonként együtt kosarazzunk.
Az ősz bajuszú, unatkozva üldögélő portás nem teljesen értette, hogy mit akarunk, de azért beengedett. Azt mondta, hogy az egyetlen nyitott épületben találkozhatunk halbiológussal ha nagyon szeretnénk.
Oda is sétáltunk amerre mutatott, fehér cipőm tiszta por lett már az első lépésnél. A telep elhagyatottnak tűnt, még csak kutyaugatást sem hallottunk. Célpontunk a legnagyobb ház volt, a többiről messziről látszott, hogy évek óta nem is használják őket.
Megcsapta az orrunkat a halszag ahogy megálltunk az öreg téglaépület előtt. Nyitva volt egy jó nagy ajtó, de először nem láttunk semmit, csak amikor beléptünk és a szemünk megszokta a fényt.
A halszag az óriási, rosszul megvilágított teremben mindenfelé szétszórt akváriumokból áradt. Láttunk néhány szobaakváriumot polcokon, nagyobb üvegkockákat a falak mellett, és óriási betondézsákat középen. Szótlanul nézelődve indultunk el a terem belseje felé, a dézsákba pillantva a félhomály és a vizek koszossága miatt nem láttunk egy halat sem. Vagy talán nem is voltak itt halak, csak a jellegzetes szaguk.
- Kísérteties ez a hely... és nincs itt senki. - törtem meg a csendet.
- Talán ott hátul! - mutatott Feri a hátsó fal felé, ahol egy asztali lámpa fénye füstöt világított meg. Egy cigaretta füstjét.
Átsétáltunk az egyre nyomasztóbb szagú dézsák között, tompán kongott a betonpadló a lábunk alatt. Úgy tűnt, hogy hátul egy iroda-szerűség van, de nem láttunk mozgást.
Nagy-nehezen odasétáltunk, egy helyen óriási tócsát kellett kikerülnünk. Közelebbről már láttuk, hogy egy polcos szekrény és egy asztal áll a falnál, apró dolgozószoba hangulatát keltve. Az asztalnál, nekünk háttal, egy kockás inges férfi ült, újságot olvasva, könyökölve. Jobb kezében cigaretta füstölt.
Biztos voltam benne, hogy hallotta kongó lépteinket, de mégsem reagált. Amikor közelebb léptünk hátra se fordulva szólalt meg. Rekedt hangja volt:
- Na mi van Józsikám? - kérdezte unottan.
- Elnézést... - mondta óvatosan Feri.
- Mi? - fordult hátra a férfi az ismeretlen hang hallatán. Így megláthattuk borostás, szemüveges arcát. Úgy tűnt, hogy már némileg túl van élete derekán.
- A portás engedett be. - mondtam.
- A Józsi? Csoda, hogy a fülkéjében volt. Na és mit akartok? - kérdezte az ápolatlan férfi.
- Szeretnénk beszélni egy halbiológussal. - mondta határozottan Feri.
- Persze csak ha nem zavarunk... - szerénykedtem.
- Dehogy zavartok! - mondta férfi még mindig ülve. - Én halbiológus vagyok a végzettségem szerint, Kornél a nevem, Kocsis Kornél. Tegezzetek nyugodtan.
- Én Péteri Ferenc vagyok. - mondta Feri, majd megrázta a felé nyújtott kezet. Önkéntelenül is észrevettem Kornél nagyra nőtt, ápolatlan körmeit.
- Az én nevem Gáncs Róbert. - kezeltem én is.
- Örvendek. Sajnos itt nincs több szék, úgyhogy inkább menjünk ki, sétáljunk egyet. Gondolom mindjárt elmesélitek, hogy miért akartok egy halbiológussal beszélni.
Már majdnem elindultam hátrafelé az óriási termen keresztül, de Kornél egy oldalajtóhoz lépett, és kinyitotta. Beömlött a fény és megvilágította sápadt arcát, beesett szemeit.
Ahogy kiléptünk ezen a kisebb ajtón, a hátsó udvaron találtuk magunkat. A férfi, akinek a kedvéért ennyit utaztunk, egy nem messze levő fa felé lépkedett a poros udvaron. A fa alatt kopott műanyagszékek voltak és egy kis asztal.
- Honnan jöttetek? - kérdezte menet közben.
- Budapestről. - felelt Feri. - Kocsival.
- Gondolom nem volt nagy forgalom, ha szombat van.
- Kevesen voltak, kellemes út volt... - csevegett tovább a barátom. Én csendben lépkedtem mellettük, amíg oda nem értünk a székekhez.
Leülve Kornél egy laposüveget vett elő a belső zsebéből. A bal oldalán ültünk, félig vele szemben. Felénk nyújtotta az üveget, és megkínált:
- Kértek egy kis szívmelengetőt?
- Nem, köszönjük. - hárítottunk.
A biológus jó nagyot húzott belőle, aztán jobb kedvűen, érdeklődve fordult felénk.
- Szóval, mit akartok tőlem?
- Egész pontosan én szeretnék kérdezni néhány dolgot, a barátom csak elkísért. - válaszolt Feri. Innentől kezdve már végképp csak Kornél és ő beszéltek, én nagyokat hallgattam, mint már sokszor. Mégsem éreztem úgy, hogy Feri elnyomna, nekem is és neki is jó volt így, kiegészítettük egymást.
A barátom elmesélte, hogy érettségire készülünk, és hogy a pályaválasztás kapcsán egyértelműen a halbiológusság kezdte érdekelni. Kornél figyelmesen hallgatta, néha kérdezett is, amikor Feri a motivációit, ezzel kapcsolatos tudásmorzsáit elmondta.
- Jó vagy a sportban? - kérdezte egyszer csak Kornél.
- Igen, elég jó. Főleg kosárlabdázni szeretek. - felelt Feri. Láttam rajta, hogy meglepte a kérdés, de azért határozott maradt.
- Én pocsék vagyok minden sportban. Mint az összes többi halbiológus, akit ismerek. Sokan jók voltak régen, de szerintem egyikünk se tudna akár csak száz métert is lefutni.
- Hány halbiológus lehet az országban? - kérdezte Feri.
- Nagyon kevés. Ezen a telepen vagyunk öten, és talán még hatan-heten vannak szerteszét az országban, főleg a halgazdaságokban. Végzettség szerint persze talán tízszer annyian is lehetünk, de a többiek nem találnak munkát. Vagy átnyergeltek másra, vagy otthon ülnek és újságot olvasnak. Én is ezt csinálom, de legalább nem otthon. Dolgoznivaló itt sincs igazán.
- Miről szól ez a munka? - kérdezett megint a barátom. Nem hagyta, hogy a rosszízű mondtatok eltereljék.
- A halakról meg mindenféle víziállatokról. - szólt a frappáns válasz. - Kell egy kis tudás a halak tenyésztéséhez, gyógyításához, de néhány év tapasztalattal bárki megoldja, nem is kell hozzá diploma. Régen azért volt értelme a tudásomnak...
- Akkor is itt dolgozott? Dolgoztál? - kérdezte Feri. Kissé nehezen állt át a nyelve a tegezésre, Kornél idősebb volt, mint mi ketten együttvéve.
- Neeem, csak nyolc éve költöztem Szarvasra. Én Miskolcon nőttem föl, de húsz éves koromtól a Szovjetunióban, Moszkvától nem messze éltem. Ott jártam egyetemre és aztán ott is kaptam állást. Azok voltak a régi szép idők... sok öregember van körülöttem, akik mindig ilyeneket mondanak, pedig csak a szépre emlékeznek, a rosszat meg rég elfelejtették. De ha egy halbiológus mondja ezt nektek a mai Magyarországon, akkor biztos, hogy igazat beszél. Nagyon szerettem kinn az egyetemet, bár ott nem voltak olyan jók az életkörülmények. Érdekelt, amit tanulok, válaszoltak minden kérdésemre, voltak lehetőségeim kutatni, próbálkozni... az egyetem melletti haltelepen kaptam munkát, ugyanazon a napon, amikor a diplomát is a kezembe adták. Addigra már rég megszoktam a cirill betűket és az orosz szót, sokáig nem is tudtam magyarul a szakmám szakkifejezéseit. - Kornél hátradőlt a széken, és egészen elmerengve folytatta. - Remek munkám volt, mondhatom! Utálom az itteni tétlenséget, ott pedig volt meló bőven! Halakkal kísérleteztünk, növeltük a súlyukat, igyekeztünk finomabbá tenni a húsukat. Még új fajtákat is létrehoztunk. Az államnak szüksége volt a munkánkra, jó pénzt fizettek, annak ellenére, hogy értelmiség voltunk. Pedig tudjátok, akkoriban a munkások kapták a rubel javát... Aztán meg jött a fordulat kilencvenben. A Szovjetunió összeomlott, az ország gazdaságilag a csőd szélére került. El se hinnétek, hogy miket csináltak a régi és az új vezetők, rémes volt. Mindent fölszámoltak, ami nem hozott rövidtávon pénzt, így mi sem kaptunk fizetést többé. Két bolgár barátommal kitartottunk néhány hónapig, a spórolt pénzünkből éltünk, folytattuk a munkát, és reménykedtünk. De a tartalékaink hamarosan kifogytak, és a munkánkhoz szükséges eszközöket se kaptuk már meg. Szörnyű volt, de haza kellett jönnöm, örökre elveszítve az ottani barátaimat és a munkámat, az életem értelmét. - a hosszúra nyúló élettörténet egy pillanatra megakadt. - ... itt nem voltak lehetőségek. Egyszerűen semmi. Néhány év kínlódás után ideköltöztem, és vesztegetéssel, protekcióval megkaptam ezt az állást. Azt hittem, hogy a sorsom megint jóra fordul, de itt sincs pénz se a rendes fizetésre, se kutatásokra. Szinte nem is csinálunk semmit. Reménytelen az egész, a régi idők már soha nem fognak visszajönni, én pedig nem tudok és nem is akarok megváltozni. - Kornél lehajtotta a fejét, halkabb lett a hangja. - Ahogy öregszem egyre többször kívánkozik ki belőlem az életem története. Bocs, ha untatlak titeket, de jobb, ha most tudjátok meg az igazat, mintha már túl késő lenne. Utálom ezt mondani, de igazából csak egyet tudok tanácsolni: válassz más életcélt, másik szakmát! Itt csak kiégett ember lesz belőled, akit már csak a bagó meg az ital tart életben.
Csendben hallgattunk a fa alatt. Én nem jöttem zavarba, de Ferit talán még sose láttam ilyen tanácstalannak.
- Hát... én, izé, sajnálom. - mondta.
- Semmi baj, ez az én életem. Legalább te ne szúrd el a tiédet. - nézett a szemébe Kornél.
- Jól van, igyekszem.... azt hiszem még átgondolom ezt a dolgot. - állt föl a székből Feri. - Ugye nem gond, ha mi most megyünk?
- Megértem, ha menekültök innen. Ez egy félig halott hely, félig halott emberekkel. Ne tékozold a tehetséged ilyesmire! - mondta Kornél még ülve maradva.
- Köszönjük az őszinteségét! - szólaltam meg én is, régóta először. Feri után indultam, aki még valami köszönésfélét sóhajtott, és már el is indult kifelé. Két lépés után visszafordultam, és határozott mozdulattal kivettem a zsebemből egy kis kék könyvecskét.
- Ezt hadd adjam oda. Nekem segített! - mondtam, átadva az apró Újszövetséget.
- Köszönöm. Vigyázz a barátodra! - búcsúzott Kornél, és felállva kezet fogott velem. A könyvet az asztalra tette.
- Úgy lesz. Viszlát! - köszöntem el, és Feri után siettem.
Vegyes érzelmekkel ültünk vissza a kocsi forró utasterébe. Halkan becsusszantam az anyósülésre és Ferire néztem. Csak ült, fogta a kormányt, és mereven nézett előre. Így telt el néhány másodperc, aztán megrázta magát és végre rám nézett.
- Na, ezt is megnéztük. Menjünk. - mondta, és elindította a motort.
- Nagyon lehangolt? - kérdeztem óvatosan.
- Baromira. - közölte. Nagy gázt adott, és pillanatokkal később a hátunk mögött hagytuk a haltelepet.
Nem tudtam mit mondani, kavarogtak a fejemben a gondolatok. Az biztos, hogy szomorú volt végighallgatni egy ember életének a csúcsát és a bukását. Nyomasztó volt a helyszín is, a halszagú betondézsák a félhomályos raktárban, aztán meg a lekuppadt udvar. Talán Ferinek fontosabb volt ez a beszélgetés, mint hittem, és most óriásit csalódott.
- Nagyon szerettél volna halbiológus lenni? - tettem fel a kérdést.
- Aha.
- Nem tudtam, hogy ennyire.
- Pedig tényleg szerettem volna. Azt hiszem. - mondta Feri. Összeszorította a száját ahogy elhagytuk a Szarvas határát jelző táblát. Nem tudtam, hogy merre megyünk, talán ő se.
Nem akartam bármi mást kérdezni. Talán még egyszer se láttam ilyennek Ferit. Sose volt csalódott, neki mindig minden sikerült, vagy ha nem, akkor is jól járt. Tavaly csak második lett egy futóversenyen, így egy egész jó pólót nyert, nem pedig a fődíjnak kinevezett baseball sapkát. Mindig is utálta az ilyen sapkákat, a pólónak meg örült, ugyanakkor a győzelemért általában mindent megtett volna. Azóta se tudom, hogy szándékosan lett-e második.
Idefelé se beszélgettünk sokat a kocsiban, de az egy álmos, barátságos csönd volt. Most mintha megfagyott volna a levegő. Szerettem volna megszólalni, akármilyen hülyeséget is akár, de tudtam, hogy most hallgatnom kell. Akármire is jut Feri én mellette leszek.
Nem tudom mennyi idő telt el amíg elértünk a Tiszához. Nem volt túl széles a folyó, egy pillanat alatt átsuhantunk a hídon. A másik oldalon Feri fékezett, és jobbra kanyarodott. Először elcsodálkoztam, de aztán gyorsan rájöttem, hogy egy gáton megyünk, amelynek a tetején földút vezet, csak már benőtte a fű. Az egyik oldalon a gyors sodrású folyó folyt túloldalán egy mezővel, a másik oldalunkon pedig egy erdő. Egyre lassult a tempó, nem lehetett gyorsabban menni, szűk volt a hely, és néhol veszélyesen közelinek tűnt a Tisza. Feri megunta a gurulást és megállt a gát közepén.
- Gyere, szálljunk ki. - mondta, és behúzta a kéziféket. Még mindig feldúltnak tűnt, de az udvariasság sose hagyta el. Lehet, hogy én a helyében szó nélkül indultam volna gyalog tovább, hátra se nézve, hogy követ-e a barátom.
Mentünk néhány métert a Tisza mellett, majd amikor Feri leült egy kiugró, füves részre a víz fölé, én is mellé telepedtem. Egészen közel kerültünk a folyóvízhez. Bár arckifejezésünket nem tükrözte a koszos, zavaros víz, mégis szinte láttam Feri elszánt és ugyanakkor elkeseredett arcát és az én tanácstalan nézésemet is.
- Tudod mi a hülyeség ebben az egészben? - törte meg végül a vízcsobogás monotonitását a barátom.
Tudtam volna felelni pár dolgot, de inkább megvártam, amíg ő maga válaszol.
- Az, hogy igazából örülök ennek az egésznek. - mondta és sóhajtott egy nagyot. Szinte hallottam, ahogy egy nagy kő a szívéről a vízbe csúszik. Ettől a mondattól Feri felszabadult, de én még nem sokat értettem belőle.
- Miért? - kérdeztem.
- Eszem ágában sincs halbiológusnak menni. - döbbentett meg. Látva tágra nyílt szemeimet végre elmosolyodott, és így folytatta - Tudod igazából nem is szeretem a halakat. Életemben egyszer voltam horgászni még 11 éves koromban apámmal, elég rémes élmény volt. Undorodok attól, hogy megfogjak egy pikkelyes teremtményt. A biosz sem érdekelt kifejezetten, illetve érdekel, de én így vagyok minden mással is. Pont annyira lennék halbiológus, mint a paksi atomerőmű főturbinagépésze.
- Azt hiszem értem, hogy mire gondolsz... - mondtam, bár egyáltalán nem voltam biztos magamban.
- A világon szinte bármilyen munkát szívesen csinálnék és azt hiszem jól is menne. Valahogy mindig minden olyan jól ment.
- És akkor mi a baj?
- Amikor először szóba került a pályaválasztás, úgy megijedtem, mint még sose. Ez még év elején volt, apám kérdezett rá, hogy mi akarok lenni. Mindenben jó voltam és minden érdekelt, de dönteni nem tudtam. Fél éjszaka nem aludtam, a válaszon törtem a fejem. Azt szokták mondani, hogy a munka mindig csak munka marad, és hogy végül is mindegy, hogy mit dolgozik az ember. Én mégis dönteni akartam, még azon az éjszakán. Tudod miért?
- Hogy tudj válaszolni apádnak?
- Igen, apámnak is, meg mindenkinek. Eddig mindenben olyan magabiztos voltam, akár fontos akár lényegtelen dologról volt szó. Pocsék lett volna, ha egy fontos kérdésre nem tudok válaszolni, akár egy tanár kérdezi meg, akár egy távoli ismerősöm. Rémes egy éjszaka volt, imádkozgattam, de inkább csak törtem a fejem. Már egy telefonkönyvet kezdtem el lapozgatni, hogy rájöjjek, milyen állások vannak, de pár perc múlva idegesen becsuktam. Aztán egyszerűen megnéztem, hogy másnap milyen óra lesz az első, és szilárdan elhatároztam, hogy ez fogja meghatározni az életemet. Lehet, hogy béna döntés lesz, de legalább megint magabiztos lehetek. Azóta is tudom, hogy abban a félévben szerdánként 8-tól biológiánk volt.
Csendben ültem, egészen hülyén éreztem magam. Legszívesebben nevettem volna, ugyanakkor megkönnyebbültem. Én sose voltam mindenben jó, de amennyire tőlem tellett át tudtam érezni Feri belső világát. Tényleg egy bajnok volt, aki száz százalékig sikerember, de ezért sose irigyeltem. Ugyanakkor most éreztem, hogy a pályaválasztás ismét kérdőjellé változott. Márpedig az ilyen kérdőjelek erősen rombolják egy bajnok imázsát.
- Másnap a halakról tanultunk. Délután az Interneten megnéztem mindenféle halakkal kapcsolatos oldalt, és így lyukadtam ki a környezetvédelemnél meg a halbiológusoknál. Az volt a jó benne, hogy így nem csorbult a rólam kialakult kép. Sose akartam valami tökéletes ember lenni, de rosszul esett, ha valamiben nem tartottak jónak. Most megint egy felelősségteljes, felnőttes kérdésben jutottam dűlőre, és elég jól hangzik a halbiológusság meg a környezetvédelem mint jövőkép.
- Hát igen. Emlékszem, hogy amikor osztályfőnöki órán erről beszélgettünk, akkor te voltál a példa, hogy igenis már most szilárdan el lehet dönteni a jövőnket.
- Emlékszem arra a napra. - mondta Feri. - Röhejesen büszke voltam magamra, de próbáltam nem kimutatni. Ugyanakkor azért mindig is ott motoszkált bennem, hogy ez egy rossz döntés volt, és talán Isten mást akar. De jobb volt túllenni a problémán, akár így is.
- És akkor most hogy érzed magad? Megint minden érdekel és oda a magabiztosságod? - kérdeztem. Örültem, hogy nem hervadt le a mosoly Feri szájáról amikor válaszolt.
- Igen, megint bizonytalan vagyok. De most szeretnék úgy dönteni, ahogy Isten vezet.
- Eddig mindig úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezted. Mindenben sikeres voltál, és csak a saját fejed után mentél. Lehet, hogy most Isten így próbál hatni rád, hogy őt kövesd. Eléd rakott egy akadályt, amit nem sikerült megkerülni.
- Hát az biztos. Nem is hülyeség. - dünnyögte.
- Imádkozunk, hogy meglássuk Isten akaratát? - kérdeztem. Nem volt jobb ötletem.
- Benne vagyok. Hátha Isten mondani akar valamit... - mosolyodott el megint Feri. A rosszkedve elúszott a Tisza hullámaival.
Becsukott szemmel hallgattuk a Tiszát egy darabig, aztán imádkozni kezdtem.
- "Uram köszönöm Neked ezt a kirándulást Szarvasra. Köszönöm, hogy volt értelme, és hogy Feri ennek alapján rájöhetett az életének egy bajára, még éppen időben. Hadd kérjelek ezért a halbiológusért, akivel beszélgettünk, hogy megtalálja az élete értelmét benned. Add, hogy az ország többi halbiológusa és más, reményvesztett emberek is megtalálják benned a boldogságot. Mi is ezt szeretnénk, már most is, és majd a munkában is. Kérlek te mutasd meg Ferinek, hogy hol a helye, és kérlek légy egyértelmű, Jézusom. Ámen."
Feri is rámondta az "Ámen"-t az imádságomra, aztán belekezdett a sajátjába.
- "Köszönöm Jézus, hogy ma rámutattál egy bűnre az életemben. Segíts, hogy máskor jobban odafigyeljek a te hangodra, és meglássam, ha büszke vagyok, ha rossz döntést hozok, vagy bármi más bűnt tűrök meg az életemben. Jézusom te tettél olyanná, amilyen vagyok, köszönöm, hogy jó a mozgásom meg az eszem, kérlek használj úgy, ahogy te akarsz! Neked adom a lábaimat, amiket te tettél gyorssá, az agyamat, amit te töltöttél meg ésszel, a kezemet, amivel néha egész jókat tudok rajzolni, meg az egész lényemet. Segíts, hogy a büszkeségem ne álljon az utadba. Mutasd meg, hogy hol akarsz látni, és kérlek segíts ennek reményvesztett a halbiológusnak is. Ámen."
- Sokkal jobban érzem magam. - mondtuk egyszerre. Ezen persze nevetni kezdtünk.
- Örülök, hogy jól vagy, egy kicsit ijesztő voltál a kocsiban. - mondtam, miközben a lábamat a víz fölött lóbáltam. Majdnem bele is ért a cipőm talpa.
- Jó volt, hogy kiálltál mellettem, meg amikor az kellett csöndben is tudtál maradni. Fájt, hogy mégsem megy olyan simán az életem, mint szeretném, és bár nem tudom, hogy mit vártam a mai naptól, de talán valami igazán jó munkahely képét igazán rendes, akár hívő emberekkel. Csalódtam, na. - Feri felállt és egy kavicsot dobott a vízbe. Nem volt indulat a mozdulatban, inkább csak az alaptermészete: a kő jó messzire repült és kacsázott négyet is mielőtt elsüllyedt.
- Isten nem hív másfelé most, hogy már szabadon dönthetsz? - kérdeztem fölnézve rá. - Talán csak arra várt, hogy ne csak a halbiológiára nézz végre.
Felálltam én is, de nem indultunk semerre.
- Amióta megtértem teljesen másképp látom a világot. - mondta Feri a szemembe nézve. - Minden ember, mint egy-egy hal, kívánkozik a minél tisztább körülmények közé. Én ezt megtaláltam Jézusban, de egyre inkább úgy érzem, hogy másoknak is meg kéne mutatnom. Lehet, hogy elmegyek papnak?
- Ma már sokadszor csodálkozom el... De tetszik az ötlet. - mosolyodtam el. - Járnék a gyülekezetedbe!
- Mi kell egy papnak? Kell egy kis ész, jó kommunikációs készség, emberekkel való ügyes bánás... - sorolta Feri.
- Meg nem árt, ha van állóképessége. Neked mindez megvan. - summáztam.
- Na akkor két hét múlva elmehetnénk a teológiára, vagy valamelyik bibliaiskolába. Jó lenne dumálni az ott tanulókkal, aztán ha Isten rádobbantja a szívemet a dologra, akkor meg van oldva minden.
- Oké, de miért csak két hét múlva? - kérdeztem miközben elindultunk a kocsi felé.
- Mert jövő héten elmegyünk veled valami külkereskedő céghez. Szerintem rajtad is sokat segítene.
Nem válaszoltam, le volt esve az állam. Ferinek tényleg voltak jó ötletei, nekem ez eszembe se jutott.
Visszafelé már sokkal lelkesebben beszélgettünk, az út a tiszai pihenőnktől Pestig percek alatt elröppent. Feri lelkesen magyarázott a lelkipásztori ötleteiről, nekem úgy tűnt, hogy már most rádobbant a szíve erre a hivatásra. A halakról sose beszélt, pláne nem lelkesen.
- Eddig is próbáltam jó hívő lenni, de éreztem, hogy mostanában ez egyre kevésbé sikerült. Most, hogy már tudom, mit akar tőlem Isten, úgy érzem, mintha megtisztult volna a lelkem, vagy mintha egy nagy kő esett volna le róla. - mondta Feri. Már nem volt messze Budapest.
- A templomban sokszor volt szó a szelíd, belső hangról, tudod. Mostanában jöttem rá, hogy ha tényleg odafigyelek Istenre, akkor érzem, hogy mi az akarata. - gondolkodtam hangosan, miközben a körülöttünk levő kocsikat figyeltem szórakozottan. - De ehhez az kell, hogy sok időt töltsek vele naponta.
- Én is ezt érzem most. Ha az ő akaratát követem remekül vagyok, ha viszont nem, akkor mindig van bennem egy bizonytalanság, vagy valami rossz érzés.
Hirtelen már árnyékosabb utcákon, nagy bérházak között voltunk. Beértünk a városba.
- Örülök, hogy Isten csiszolt egy nagyon a büszkeségeden. - mondtam ki nagy nehezen. Ez még bennem volt.
- Igen, azt hiszem tényleg sokszor elszaladt velem a ló. És tényleg bocsánat, ha valaha is rosszul érezted magad emiatt mellettem.
- Semmi gond, de azért tény, hogy sokszor jogosan voltál büszke... és továbbra is számítok a segítségedre. - mondtam felszabadultan. Jól esett Feri bűnvallása és a bocsánatkérése is. - Mint tudod, kedden nyelvtanból állítólag számon fogják már kérni a tételek első felét, nekem meg egy darab sincs meg rendesen...
Feri elnevette magát.
- Tudod jól, hogy segítek. Egy lelkipásztornak különben is illik segítenie a rászorulókon, úgyhogy holnap reggel átviszem hozzád a tételeket, aztán mehetünk együtt a templomba.
- Köszi szépen! Élmény volt ez a szombat délelőtt! - mondtam. - Szerintem többet tanultam belőle, mint amennyit a délutáni törizésből fogok.
Az Astra megállt az otthonom előtt. Kezet fogtam Ferivel és kiszálltam a kocsiból. Barátom elhajtott a gyér hétvégi forgalomban, én pedig beléptem a sötét bérházba. A liftben kibukott belőlem még egy imasóhaj.
- Köszönöm neked Istenem, hogy megmutattad Ferinek az életcélját! Hálás vagyok, hogy ezt így ráterhelted, de te látod, hogy mennyire féltem is őt ettől a jövőtől. Add, hogy minél többet mellette lehessek én is és más hívők is, és segíthessük neki jó pásztorrá, igazi emberhalásszá válni!
Sonkoly Tamás
|