Kedves Indu!
Ez az egyik legkedvesebb versem.

Barátod vagyok


"Nevetésed vidámmá tesz,
bánatod megkönnyeztet.
Haragodat csitítanám,
Fájdalmadat simítanám.
Ha akarod meghallgatlak,
ha szeretnéd békén hagylak.

De ha már kevés vagyok, s nem kellek,
add tudtomra - szó nélkül elmegyek
- mert a barátod vagyok."

(Víg Éva: A barátod vagyok)



Szeretni

Fejszés András

Szeretni annyit jelent, mint adni,
ezzel örömöt szerezni másnak,
minden alkalmat megragadni,
hogy bús arcokon mosolyt lássak,
terheit hordozni egymásnak...
Embert szeretni így kellene.

Szeretni annyit jelent: magamat adni.
A teljes szeretet: én-emet feladni.
Krisztust követni így kellene.

Feladni akaratomat, ízlésemet,
az indulatokat, érzületet,
és akkor bennem is megszülethet
az Agapé - az isteni szeretet

Így szeretett Isten: adott, nem kért,
hanem Jézusban önmagát adta
a világért

A négy gyertya


Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer négy gyertya.
Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni.
amint egymással beszélgetnek.
Azt mondja az első: én vagyok a Béke, de az emberek
nemképesek életben tartani, azt hiszem el fogok aludni..
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc
emlékeztetett a hajdani fényesen tündöklő lángra

A második azt mondta: Én vagyok a Hit. sajnos az emberek
sokszor fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem
A következő pillanatban egy enyhe fuvalat kioltotta a lángot

Szomorúan így szólt a harmadik.Én a Szeretet vagyok!
Nincs már erőm tovább égni az emberek nem törődnek velem,
semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.
Ezzel ki is aludt a harmadik gyertya is.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három
kialudt gyertyát felkiáltott: De hát mi történt?
Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké...!
Elkeseredett sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj!
Amíg nekem van lángom, újra megtudjuk gyújtani a többi gyertyát
Én vagyok a Remény, a gyermek szeme felragyogott.
Megragadta a még égő gyertyát, lángjával új életre keltette a többit

Add Uram hogy soha ki ne aludjon bennünk a Remény!
Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni bennünk
és gyermekeink szívében a Hit, Remény, Szeretet és béke lángját.

Ugyanaz képekben

Romhányi József: Gyíkrege

Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.
Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szüzek és vitézek,
miként mondott misét,
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.
Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
- Itt az ebéd! Kapj be,
te mafla pojáca! -
Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.
Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány...

jé, egy ilyen (persze rövidebb) versem nekem is van:


Védekező támadásba
Ment át a GILISZTA
Csattogtatta a fogait
Ahogyan csak birta

Ámde hiába tornázott
Nem hitte el senki
Hogy ő szörnyű FÖLDI KÍGYÓ
S veszélyes tud lenni

hihihi

hú :D

Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen
hetedik fejezet
(eleje)

Sziasztok hát, skacok, hetedszer,
És szerbusz, kedves kis mesém.
Bevallom, hogy nekem te tetszel,
Szeretlek téged írni én.
Mi hozzád képest Harry Potter?
Afféle könyv már sok kopott el,
Rájuk borult a feledés.
Te ihlettel vagy tele, és
Nem holmi hókuszpókkuszokkal.
Mit nekem muglik és kvidics!
Inkább te, versikém, vidíts,
Versengj nagy, régi ópuszokkal!
Te szép vagy, rímes, dallamos
(S nem vagy csapongni hajlamos).
Amúgy szörnyűek is szerintem
Ezek a Harry Potterek
- Ki tíz alatt van, óva intem! -
Meg nem is kapnak sok teret
A hősök benne: Monstro, Malfoy,
A határvonal köztük elfoly,
Tudodki túl elhanyagolt,
Genya marad, ki genya volt,
Jó útra térni nincs esélye,
Akció akcióra jő,
Tűnődni, állni nincs idő,
Pörgős idők pörgős meséje,
Hajszol sikert, és hajt hatást,
Várom is már a folytatást.

A régi hősök hova tűntek,
Lábuknak nem maradt nyoma?
Hol van szép Legolas, a tünde?
De hol van Bombadil Toma?
Gandalf, Glorfindel, Gimli, Gollam,
S Frodó, a kilencujjú, hol van?
Hol a szépséges Árnika,
Kire muszáj volt várnia
Vállára vetve tarisznyát
Szegény jó Szegény Dzsoninak?
Hol van a macskák réme, Frakk?
Hol van Mirr-Murr, Oriza-Triznyák?
Hol Pöszke, Vackor, hol Kobak?
És hol vannak még oly sokak...
A sok gyarló briganti - hol, vajh,
Kik mégse hintik a parát:
Hová lett Kovács úr, a tolvaj,
Ki ellopta az Operát?
Hol van a borúlátó kóborz,
Traban Tóni - ó, csúf, és ó, torz! -
Hol a három norvég zsivány:
Kaszper, Jeszper és Jónatán?
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van ma már
A pesszimista plüssszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?

Kemény István

Két körkérdés

Hol tölti a mocskos éveket?

„Távol, mint a Nap.”
„Az előző percben.”
„Az agyamban.”
„Az idézőjelben.”
„Egy erős csapatban.”
„Nem tudom.”
„Nem tudom.”
„Nem tudom.”


A tükörbe hogy néz azután?

„Mint a Napba.”
„Sehogy, mert előbb meghalok.”
„Eleve rossz a kérdés.”
„Mint a ruhám.”
„Mint az állatok.”
„Nem tudok.”
„Nem tudok.”
„Nem tudok.”

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...
A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...
Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erős fényét a kékes messzeség...
Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...
Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

Kolozsvár, református kollégium

Reményik Sándor:
SÍNEK, AZ UTOLSÓ KOCSI ABLAKÁBÓL NÉZVE

Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
bár rokon fémből öntetett a társa:
s bár néha boldog, mert látszólag páros:
egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,
csillogva futnak a vad messzeségnek,
egymás mellett - és mégis egyedül -
a végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:
minden érzés e súlyos sorsot hordja,
de néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a síneken:
fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
s a sínek benne összecsengenek.

G. A. Studdert Kennedy:
KÖZÖMBÖSSÉG

Mikor a Golgotára ment, verték Isten Fiát,
általszögezték s róttak rá kínos Kálváriát;
tövissel koronázták meg, piroslott mély sebe -
vad korszak volt és olcsó cikk az ember élete.
Mikor meg Birmingham-be jött, nem vette észre szem,
haját sem görbítették meg, - hadd vesszen csendesen;
gyöngédebb nemzedék nőtt fel, nem zsákmányra leső,
csak éppen elkerülték őt, hadd verje az eső.
"Bocsásd meg nékik, nem tudják, mit tesznek" szólt az Úr,
s tél volt, a víz átjárta őt, át keresztül-kasul;
az utca néptelenné vált, nem járt emberfia -
Jézus egy kőfalhoz lapult s nyögte: Kálvária.

(Scholz László fordítása)

(Árvai Emil:)

JÉZUS

álruhás királyfi
izgalmas szitu
Isten Fia járt itt
inkognitóban

kudarcot vallot-
tunk, nem hittünk neki

száguld velünk a "Titanic"

valaki sír

Várnai Zseni

Csendes éj…

A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.

Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.

Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…