Állatbarátoknak ajánlom Robert Franklin Leslie: A medvék és én c. könyvét.
A szerző édesapja csiroki-indián volt (édesanyja viszont svéd), aki megtanította fiait őseinek tudományára, így Leslie kiváló ismerője lett a természetnek, állatoknak. A könyv helyszíne Brit-Columbia, Leslie azért jött ide, hogy az Aranyrög-patakból kiszűrt, kimosott aranyból fedezze egyetemi tanulmányait, erre a célra biver-indián barátjának, Vörös Páfránynak a gerendaházát – mely a patak közelében áll – kölcsönkapta.
Hogy a medvékkel miként került közelebbi kapcsolatba, arról álljon itt a könyvrészlet :
„…Este, amikor kiültem a veranda legfelső lépcsőjére, hogy egy órácskáig tétlenül, pipázgatva bámuljam a félhomályba merülő tájat, azon tűnődtem, mért nem másztak le a bocsok a fáról, mért nem vonultak el oda, ahová a kismedvék meg a szüleik el szoktak vonulni. De hát, gondoltam, ez aztán igazán nem az én dolgom, és eszembe sincs beleavatkozni.
A jóindulatú, idős nőstényt régóta ismertem. Az elmúlt két nyáron többször is tettem már ki neki ételmaradékot. Tudtam, öreg már ahhoz, hogy ő legyen a bocsok szülőanyja. Az anyaállatot bizonyára lelőtte valaki. Az éltes nőstény pedig örökbe fogadta az árvákat, mint ahogy ez itt északon csaknem mindig bekövetkezik, ha kölyökállatok magukra maradnak. Csakhogy ő, szegény, már nagyon vén volt, reumás, lassú mozgású, és a kor réges-rég megfosztotta attól a türelemtől, kitartástól, amire a három bocs mellett két felelősségteljes esztendeig szüksége lenne.
A hármas medve ikrek sokkal csenevészebbek ugyanis, mint a kettős ikrek, és a szokásos első, téli alvásperióduson túl még egy teljes évig rászorulnak az anyjukra.
Az azóta eltelt, több, mint harminc esztendő alatt hányszor, de hányszor játszódott le előttem, amit ez a végtelenül tiszteletreméltó, vén nőstény medve művelt ezután! A viharvert, sebhelyes öreg harcos lassan, félénken, szinte lábujjhegyen közeledni kezdett a veranda felé, ahol üldögéltem. Aggodalmas, gondterhelt pillantással, amilyet vadállat szemében még soha nem láttam, leült a fűbe, alig kétméternyire, pontosan szemközt velem. Fejét lassan ide-oda ingatta, és torka legmélyebb üregéből olyan kifejezésteli, lágy hangokat adott, hogy úgy éreztem, mintha valami nagyon fontosat próbálna tudomásomra juttatni az embert és állatot elválasztó, áttörhetetlen sorompó fölött. Szemmel láthatóan rimánkodott valamiért, bár az is nyilvánvaló volt, hogy nem ételmaradékot kérincsél; de mivel túlságosan is belém rögződtek a kolduló medvék képével kapcsolatos előítéletek, eleinte bizony alig hittem, hogy értelmezni tudnám könyörgését. Egy másodpercre sem vettem le róla a szemem. Nem mintha bizalmatlan lettem volna iránta, mindössze felkeltette az érdeklődésemet, amely nemcsak mérsékelt volt, hanem vak is és ostoba. A medve különös tevékenysége során hol rám fordította tekintetét, hol a fa biztonságába menekített bocsokra, s így hamarosan nemigen maradt kétségem afelől, hogy mondanivalója a kicsikre vonatkozik. Végül hosszú, kutató pillantást vetett rám, alsó ajkát ínyéig lehúzva néhány szívszaggató nyöszörgést hallatott, aztán feltápászkodott és kényszeredetten tovacammogott a vadcsapáson, amely a ház mögött az erdőbe vezetett. Minden jel arra vallott, hogy végleg elhagyja az elárvult kis bocsokat.
(…) Aznap este még a borostyánóra sem ért véget, mikor lefeküdtem, de valahogy sehogy se tudtam kiverni a fejemből a három kis bocs képét. Azok a szegény ki porontyok, hátha éhesek! Reméltem, megszerzik nekem azt a könnyebbséget, hogy reggelre hírük-hamvuk sem lesz, az öreg medve elviszi őket.
A nap még lenn pihent a tó keleti partját szegélyező Omineca-hegység csipkés csúcsai mögött, amikor bűntudatosan kirohantam a házból és nyílegyenesen az Aranyrög-patak sziklás meredélyén terpeszkedő hatalmas erdeifenyőhöz futottam. A legalsó ágon kuporgó három szőrgombócból három pár fekete gyöngyszem villant rám. A kicsiny teremtések lejjebb jöttek tíz méterrel, hogy kényelmesebben töltsék az éjszakát a fenyő hatalmas jobb oldali ágának lapos villájában.
Visszasiettem a konyhába, főztem egy jókora fazék kukoricakását, beleöntöttem fél liter mézet, meg egy doboz tejport – vagyis csupa kincset érő csemegét, amit háromnapos, kemény evezéssel hurcoltam fel a szeles, hullámzó tavon Topley Landingtől az Aranyrög-patak partján álló házig. (…)
Anélkül, hogy a szemüket akár egy másodperc töredékére is levették volna rólam, rekordidő alatt lefetyelték fel a reggelijüket és visszamenekültek az ág viszonylagos biztonságába. Ismét megtöltöttem a tányérokat – ezúttal, ó bűnös szertelenség! aszalt szilvával -, aztán hozzáláttam szokásos munkámhoz, az aranymosáshoz. (…)
Este hétig még egy dollárt sem kerestem meg. S mivel közben hol azon dühöngtem, milyen nyomorúságosan meddő Vörös Páfrány lelőhelye, hol a honvágy gyötört szüleim és dél-kaliforniai otthonom után, tökéletesen megfeledkeztem a medvebocsokról. Mialatt felfelé kaptattam az ösvényen a patak és a ház között, hirtelen az az érzésem támadt, hogy követnek. Hevesen megfordultam, sokkal hevesebben, semmint az tanácsos az északi erdőségekben, hiszen a gyors mozdulat könnyen félreérthető és a jávorszarvast, vagy szürkemedvét rögtön támadásra készteti – és megpillantottam a három kicsit, amint libasorban, félénken döcögnek utánam, kagylóalakú fülüket ugyanúgy hátracsapva, akár a skót juhászkutyakölykök. Az óriás fenyőhöz érve összeszedtem az üres tányérokat és hazamentem. A mackók diszkrét távolságban követtek és egy percre sem hagyták abba halk, folyamatos, hol nyüszítéssel, hol kurrogással tarkított civakodásukat. Máig is magam előtt látom, amit takaros sorban lecsüccsennek a veranda szélén, és lecsüngő fejjel, némán néznek fel rám, azzal a szívfájdító, félreérthetetlen könyörgéssel, ahogyan a világ minden árva kis teremtése segítségért folyamodik, ha rádöbben nyomorúságára.
(…)
Noha nem látszottak már olyan riadtnak, mint előző este, mélységes gyanakvással szemlélték minden mozdulatomat, és valahányszor valami máshoz kezdtem, úgy ugrottak odébb, mintha puskából lőtték volna ki őket; mindamellett szemlátomást eszükbe sem jutott, hogy távozzanak. Minden különösebb hívogatás vagy csalogatás nélkül sarkig nyitva hagytam a ház ajtaját, mialatt odabenn elkészítettem a magam kovásztalan kenyerét, és sütöttem hozzá néhány halat. A veranda felől fültépő, elnyújtott sivításokkal megszakított halk dörmögés jelezte, hogy odakinn nagy horderejű vita folyik. Mikor elcsendesült a torokhangok összecsapása, kikémleltem a konyhából. A bocsok elülső mancsukkal egymásba kapaszkodva, szoros ki csomóban üldögéltek a lakószoba közepét ékesítő, ütött-kopott szőnyegmaradványon, és csak meresztették rám a szemüket.
(…)
Éreztem jó előre, hogy Rozsdás, Poroska meg Vakari élete esetleg változást idézhet elő az én meglehetősen kényelmes és tökéletesen független aranymosó-életemben, de még csak nem is álmodtam soha, hogy ez a változás végül micsoda méreteket ölt.
(…)
Első héten minden áldott délután, úgy hat óra tájt, megjelent az erdőszélen az öreg nőstény medve, magához szólította a bocsokat, sietős röpgyűlést tartott velük, aztán visszaküldte őket a házhoz, és elkocogott a vadcsapáson. A hetedik nap után soha többé nem láttam viszont.
(…)
Charlie Thwaite volt az első ember, akinek beszámoltam a hét eseményeiről.
- Ha egy anyamedve valamilyen okból elhagyja a kölykeit, gyakran visszamegy hozzájuk – világosított fel Charlie – körülszimatol-leskelődik egy kicsit az új anya háza tájékán, aki örökbe fogadta a bocsokat, hogy ellenőrizze, milyen a sorsuk. Az indiánok azt mondják, hogy az igazi anyamedve el is viszi a kicsiket, ha nincs megelégedve.
(…)
Kilenc estét töltöttünk el a kandalló széles szája előtt, mire megtanultam, hogy táplálékon, menedéken, gondozáson kívül mire van még szükségük a kicsi medvéknek. A vacsorán már túl voltunk, el is mosogattam, s a ropogva lángoló fahasábok melegében immár ötödször olvastam végig a Csicsakó-indián balladák-at. A széles zsindelyekkel fedett háztetőn kitartóan, egyhangúan dobolt az eső. A kandalló mellett leterített pokrócról Rozsdás fürkésző pillantásokat vetett rám, ugyanúgy, mint már kinn a patakparton is, jóformán egész nap. Poroska meg Vakari összegömbölyödve, kéjesen szundikáltak mellette. Rozsdás végül is feltápászkodott, és roppant eltökélten csaknem a karosszékemig döcögött, mely szörnyű elhamarkodottságra a két másik bocs is kinyitotta félszemét. Rozsdás először megszagolgatta nedves zoknimat, aztán hátsó lábára állt, óvatosan a székhez imbolygott és két elülső mancsát a térdemre tette. Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást róla, legalábbis még egy kis ideig, de ha az elefánt meg az óriáskígyó mellett van még állat, amelyet jószerint lehetetlen semmibe venni, akkor az a medve, kivált, ha gyengédségre szomjazik.
Figyelmem felkeltése végett Rozsdás alaposan belemélyesztette karmait a combomba, és mozdulatlanul álldogálva bámult fel rám. Így, teljesen kiegyenesedve, magasba nyújtott manccsal volt is vagy ötvenöt centiméter magas, a talpacskájától feje búbjáig. Nyitott tenyeremet lassan az orra elé nyújtottam. Amikor megnyalogatta az ujjaimat, egészen meglepett, hogy hosszú, keskeny nyelve mennyire érdes. Végigcsúsztattam a kezem nyakán, lapockáján. Először érintettem meg a három bocs valamelyikét. Az első pillanatban szinte megriasztott szőrének durva tapintása. Mikor megvakargattam kölyökbuksiját, és megpihentettem a kezem két jókora, kerek füle közt, az apró jószág hátrahajolt, mintegy kérve, hogy segítsem fel az ölembe, ahol aztán addig fészkelődött, forgolódott, míg sikerült úgy elhelyezkednie, hogy tanulmányozhassa arckifejezésemet. Miután néhány szuszogó dörmögéssel biztosította testvéreit, hogy hebehurgya cselekedete egyáltalán nem járt különösebben borzalmas következményekkel, akkorát sóhajtott, hogy egész kis teste beleremegett.
Poroska és Vakari csak úgy csavargatták ide-oda a fejüket Rozsdás arcátlanságán érzett megdöbbenésükben. Poroska jól megfigyelte bátyja ösztönszerű cselekedetét és azzal felelt Rozsdás dörmögéseire, hogy maga is elbandukolt a karosszékhez, majd valósággal majom módjára felmászott a lábszáramon, bejelentvén igényét ölem egyharmadára. Vakari szintén utánaeredt testvéreinek, de félúton még arra is talált időt, hogy lezöttyenjen és megvakargassa a füle tövét, mintha ez a művelet követne nála mindennemű elhatározást. Robert Service a földre pottyant; olvasásról aznap este már szó sem lehetett. A bocsok szinte versengve mutatták be, melyikük a kedvesség, az illem példaképe; és amint egymás arckifejezését tanulmányoztuk, én is hasonló buzgalommal iparkodtam felfedezni a kérdőn rám tekintő három szempárban az ugyanolyan mértékű helyeslést. Egy valamiről azonban megbizonyosodtam: ezekben a csodálatos órákban kapcsolat és megértés született ember és medvék között. És mindegy, mit hoz a jövő, ez a szótlan barátsági szerződés ettől az estétől kezdve mérhetetlen hatással lesz egész életünkre."
........
|