Wass Albert: A funtineli boszorkány
Ajánlani fogom, úgyhogy csak jelzem, azok olvassák végig ezt a kis cikket, akik A gyűrűk ura után nem érezték szükségét annak, hogy elmenjenek gyónni, mert megnézték, elolvasták, hovatovább azon kapták magukat, hogy kicsit még tetszett is…! Akik Hófehérkét és Quasimodót nem olvasnak, mert okkult, azok érzékenységét nem szeretném bántani ezzel az ajánlóval. Merthogy szerintem ez a könyv fantasztikusan jó!
Kicsit pontosítanom kell, hiszen nem is egy könyvről van szó, hanem háromról, ugyanis három kötetben jelent meg ez a különös alkotás. Nem is tudom, valójában minek nevezzem, hova soroljam. Egyesek szerint dráma, regény, mások történetként emlegetik, számomra a legszimpatikusabb a mese. Annak érzem. De nem csupán egy egyszer volt, hol nem volt mesének, hanem egy nagy tanításnak, Wass Albert szívének. (Tudomásom szerint ez volt a kedvenc műve.)
Nem tündérmese, dehogy. Olyannyira nem, hogy mielőtt olvastam, néhány barátom megpróbált lebeszélni róla: „Nagyon szomorú, ez egy depressziós könyv.” De nagyot csalódtam! Még sok ilyen kellemes csalódást! Kétségtelen, hogy sok emberi tragédia fér a három kötetbe. Az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” sem erre a műre jellemző. De ha egy szóval kellene jellemezni az egészet, még véletlenül se azt mondanám, hogy szomorú, inkább az jutna eszembe először, hogy gyönyörű. (Egyébként még humor is van benne, emlékszem, két helyen is fölnevettem olvasás közben. Még most is mosolygok, ha eszembe jut az egyik, aki olvassa – a könyvet –, értse meg, tiszta szívemből kívánom!)
Nagyon szeretem a természetet, a tájleírásokat különös örömmel tudom élvezni, de amit itt Wass Albert elkövet, ahhoz foghatóban eddig rendkívül ritkán volt részem (Fekete Istvánnal biztos jól megértették volna egymást, a kritikák hasonlítják Nyirőhöz, Tamási Áronhoz). Sokszor van benne tél, mert hát ha nem is száz évről van szó, de ha már egyszer tél van, az akkor hosszú, sok napból áll, nehéz kivárni a végét. No nem az olvasásban, mert ha százszor ír a télről, akkor ezerféleképpen (ne számoljatok, ezt most afféle költői kifejezésnek szántam).
Nem akarok most példákat idézni, mert úgysem tudnék választani, mindegyik a kedvencem. De csodálom azt az elmét, ami ilyen beszédesen, mesésen, megfoghatóan és megfoghatatlanul tud írni a hóról, napsugárról, vízről, földről, fűről, hegyekről, égről, nappalról, éjszakáról, csendről, fákról, illatokról, virágokról, na és az állatok… Nagyon jó ötlet volt a borítótervezőtől vagy tördelőtől, mindegy, akinek eszébe jutott, hogy a borító belső oldalaira térképet rakott. Minden kötethez a neki megfelelőt azokkal a helyszínekkel, amikről olvasunk benne. (Az én példányomban ugyan kissé homályosra sikeredett ez a térkép, de hátha a többiben profibb volt a nyomda vagy a tördelő.) A három kötet három valóságos erdélyi helyszín is egyben: I. Az urszubeli leány, II. Kunyhó a Komárnyikon, III. A funtineli boszorkány. Az Urszu patak, a Komárnyik és a Funtinel hegyek, bár a funtinel forrást jelent.
Ahogy a vadászatokról ír (nem boszorkányvadászat, sima szarvasbőgéses, meg medvés), azokkal a gyönyörű képekkel és szavakkal és pontos állat- és vadászismerettel, abból csak az derülhet ki, hogy ő maga is szeretett vadászni. Csak így bocsátható meg neki is, akárcsak Fekete Istvánnak, hogy nem zokognak föl egy-egy fejedelmi vad elejtésénél, mint ahogy én szívem szerint tenném.
A három kötet eseményei egy lány életösvénye köré rendeződnek. Az I. kötetben gyermekként találkozunk vele, ő lakik az Urszunál, aztán a II-ban a Komárnyikon, majd a III. kötetben a Funtinelen lépkedünk a nyomában. Ellenállok a kísértésnek, és nem írom le, miről szól a könyv. Olvassátok el, és izguljatok rajta! Már az is elég, hogy elárultam, a III. kötetben még élni fog. Mert aki olvas róla, izgul érte. Vele együtt fedezi föl az emberek tetteit, szavait mozgató rejtett szálakat.
Azok a bölcsességek, amiket Wass Albert egy-egy havasi öreg szájába ad, akik jól megrágják nemcsak a szavakat, de még a betűket is, hogy minden köhintésük is napokig látja el gondolkodnivalóval a kedves olvasót, szóval az általuk kimondatott bölcsességek nem lehetnek a sajátjai. Ha igen, akkor még jobban tisztelem őt, mint eddig. De inkább azt gondolom, valóban ilyen havasi emberektől örökítette meg ezeket az életlátás-formáló gondolatokat. Ha nem is havasiaktól, de eredeti erdélyi nagy öregektől, akik életük letisztult látásait oszthatták meg vele. Már csak ezekért is érdemes elolvasni, akár függetlenül a történettől.
És ebből a könyvből még nem csináltak filmet? Persze lehet, hogy csináltak, csak nem tudok róla. Bár azt hiszem, nem nézném meg. Ahhoz túl szép ez a könyv. Nem hétköznapi az sem, ahogyan Jézus Krisztusról ír, micsoda ábrázolás! Micsoda finomság, erő, lélek van benne!
Megdöbbentett az, ahogyan az asszonyokat ábrázolja a szerző. Haragvóknak, gyanakvóknak, hidegeknek, számítóknak… el kellett gondolkodnom ezen is. Vajon nincs igaza abban, hogy általában a bácsik a kedvesebbek, békülékenyebbek, elnézőbbek, és a nénik a kemény arcúak, neheztelők, megvetők? Utólag rájöttem, hogy egyáltalán nem idealizálta saját nemét sem a műben, de nem tudok szabadulni a döbbenettől, ami végig ott motoszkált bennem akkor is, amikor a főszereplőn kívüli asszonyok megjelentek a könyvben: ilyenek lennénk? Ilyen kemények, darabosak, meg nem bocsátók, nem együtt érzők, ilyen önzők és ítélkezők? Miért írt így az asszonyokról? Ilyeneknek kellett látnia őket, ha így örökítette meg. Szégyen. Változzunk sürgősen, lányok-asszonyok!
Ki ne olvassa? Nem ajánlom azoknak, akik bizsergető boszorkányosdit szeretnének mágiával és lidércekkel! Nem az. Nem ajánlom az akciófilm-őrülteknek sem, mert itt bizony telnek az oldalak, mire nagy dolgok történnek a főszereplővel. Ez egy másik világ, nem a mi pörgős, semmire nincs idő világunk. Ebben nem lehet olyan bölcsességekre eljutni, amik itt érlelődnek meg a szereplőkben a havasok csendes, hideg, magányos, gyönyörű világában rólunk, emberekről, egyedüllétről, házakról, jóságról, gonoszságról, életről és halálról, Istenről és tisztaságról, sorsokról és boldogságról, szerelemről, félelemről, békéről, megelégedett szegénységről és kielégíthetetlen kapzsiságról…
Tanít ez a könyv, ez kifejezetten olyan. Nem boszorkányságra, nem. Élni tanít lehetetlen helyzetekben. És még mást is…
Szommer Hajnalka
|